Part 6

Az asszony lesütötte a szemét.

– Én nem is értettem soha, – mondotta, hogyan választhatott ki maga egy ilyen nőt. Egy orfeuménekesnőt. Egy műveletlen, tudatlan, szellemtelen leányt…

– Nem találtam olyant, aki művelt és szellemes is lett volna.

– Mért nem keresett.

– Azt hiszi, találtam volna?

– Igen.

Tárczy diadalmasan emelte fel fejét. Várj csak, – gondolta. Naivul kérdezte:

– Hát maga ismeri ezeket az orfeuménekesnőket?

Az asszony rábámult.

– Ismerem-e őket? Hogy mondhat ilyent?

– Ha azt hiszi, hogy műveltet is találhattam volna…

– De nem orfeuménekesnőt. Hanem egy nőt, aki megérti. Egy asszonyt, egy tisztességes asszonyt.

Tárczy mély megvetéssel mondta:

– Hja, egy tisztességes asszonyt?

Az asszony remegett a felháborodástól. Nem tudott mit mondani. Végre reszketve tört ki:

– Csak nem hasonlít egy tisztességes nőt azokhoz a nőkhöz, akiket mindenki…

– Isten mentsen – válaszolt Tárczy nyugodtan, én a tisztességes nőket sokkal kevesebbre becsülöm.

– Kevesebbre? Hogy mondhat ilyent?

– Akkor becsülöm meg őket, ha sokkal kevesebbre becsülöm őket. Kérem, ha az ember órát akar, akkor az óraárushoz megy. Ha szerelmet akar, akkor a szerelemárushoz megy. Hiszen nekik az a mesterségük. Azt ők jobban értik. Ők azért élnek, ők azért és arra ápolják, dédelgetik, gondozzák magukat. A fürdőjük, a parfumjük, a csipkéjük mind arra való. Hogy jutna erre ideje és kedve egy tisztességes asszonynak?

Az asszony fehér volt a dühtől.

– De hát, mondta hebegve, az semmi, az semmi, hogy egy asszony a szerelmének feláldozza a tisztességét? Hogy odaadja a tisztességét?

– A tisztességét? De kérem, mondta Tárczy üzleti hangon, ennek reám nézve semmiféle értéke nincs. Értékes rám nézve az ideges, kemény, formás, szép termet, a forró ajak, a gömbölyű kar, az acélos, karcsú láb… De a tisztesség? Mit érek én több gyermekes családanyák tisztességével?

– De hát a lélek? A szellem?

– Ah, a lélek, a szellem… Tudja, magának, aki olyan okos asszony, megmondhatom, nincs utálatosabb, mint egy asszony, aki folyton a lelket, a szellemet emlegeti.

– De hátha egy asszonyt nem ért meg az, akihez hozzá van láncolva?

– Oh, a legnevetségesebb és a leggyülöletesebb élőlény a világon a femme incomprise. A meg nem értett asszony oda tolakodik a maga érzelmeivel minden idegen gondolathoz, minden idegen érzéshez, felajánlja, kinálja a szimpatiáját. Árulja magát és a legtöbbet ajánló biztosan megkapja…

Az asszony nem birta tovább. Kiegyenesedett és a dühtől reszketve kérdezte:

– Én kinálom magamat? Én?

Tárczy csudálkozott.

– Ki beszél magáról? Magának két gyermeke van, maga nem keres lihegve megértést, hanem bölcsen tudja, hogy a legszebb dolog két gyermek jó anyjának lenni. Minden hódolatom az ilyen asszonyoké. Én a másik fajtáról beszéltem. Hogyan beszélhettem volna magáról?

Az asszony megzavarodott. Nem tudott szólni. Tárczy kegyetlenül folytatta:

– Minthogy pedig a másik fajtával, amelynél talán volna remény, nem érdemes foglalkozni, én meggondoltam a dolgot. Szakítani akartam Riese Micivel? Meggondoltam… Nem szakítottam vele.

Az asszony felugrott.

– Tárczy, sziszegte, Tárczy, maga a legutálatosabb, a legszemtelenebb, a legelbizakodottabb fráter a világon.

Megfordult és elsietett. Tárczy utána nézett. Tudta, hogy a holnapi ebédnek most már vége.

– Az ebédért kár, szólt némi melankóliával.

De igen meg volt elégedve magával és nagyon becsületesnek érezte magát.

A világosság.

– Lona elájult!

A lakásban nagy futkosás támadt, a kis szabóműhelyből csörömpölés hallatszott. Valaki felszaladt az első emeletre és lihegve jött vissza:

– Jön a nagyságos tanár úr.

Két perc mulva jött a híres orvos: magas, tatárarcú, negyvenéves ember.

– A vak lány ez? – kérdezte Lonáról.

– Igenis, nagyságos tanár úr.

– Fektessék ágyba, nem lesz semmi baja.

Lonát ágyba fektették. A negyvenéves ember összehúzott szemmel nézte a lány csodálatos szépségét.

– Hány éves ez a lány?

– Husz, nagyságos tanár úr.

– Mióta vak?

– Nyolcéves kora óta.

Egy-két orvosi rendeletet adott még a professzor, azután menni készült.

– Nem lesz semmi baja, könyörgöm? Mást ne csináljunk vele, nagyságos tanár úr?

– Adják férjhez – dörmögte a tanár és elment.

Egy hónap mulva feleségül vette a lányt. Lona nagyon boldog volt. Vaksága nem gátolta a jólét élvezésében: szerette a nagy, szőnyeges szobákat, amelyekbe a szűk szabólakásból jutott, örült, hogy cselédei vannak, akiknek parancsolhat, és imádta a férjét, aki úgy dédelgette őt, mint egy gyermeket, és aki rá nézve az erő, nagyság, hatalom és szépség megtestesülése volt, a gazdagság és az örömök dús forrása, vak leánysága álmainak a lovagja.

Egy lányuk született, azután egy fiuk és Lona szívében az örömöknek egy új világa nyílott meg, a boldogságnak egy új birodalma: a vak asszony szívében édes gyönyörűséggel áradt el az anyaság érzése. Nagyon boldogok voltak.

Lona huszonhatéves volt – erős, délceg, fiatal asszony – mikor az ura egy délben hazajövén, megkapta a kezét:

– Fordítsd csak a fejedet erre, a világosság felé.

A tanár Lona szemeit nézte és így szólt hozzá:

– Lona, megoperáltatom a szemedet. Most elviszlek a klinikára, ott maradsz vagy két hétig és azután újra fogsz látni.

Lona megcsókolta az ötéves lányt és a hároméves fiut és elment. Megoperálták a szemét; sötét szobában élt két hétig és a tizenötödik napon nyitott és szabad szemmel, látóan tekintett bele a nap teljes és fényes világosságába.

A férje eljött érte. A hideg ember meg volt hatva, áradozott:

– Édes, drága Lonám, de boldog vagyok! Én feketefürtös, szép gyermekem, milyen szép vagy… milyen szépek a szemeid, te szép Lonám, fehér asszonyom… Ugy-e Lonám, szép a világ, az élet, a napfény… Lona, látni fogod a gyermekeinket… Lona, a látás megkettőzi az élet minden örömét.

Lona zavarodottan tekintett rá és hallgatott. Kocsiba ültek: végig a nyári fényben fürdő városon, haza a két gyermekhez. A férfi ujjongott:

– Süthet most a nyári nap, szikrázhat, vakíthat: Lona belenéz, Lona lát.

Lona elfordította a fejét. Nézte a fasort, amelyen végigrobogott a kocsi, nézte az egész harmatos, nyári reggelt: az élet csakugyan szép. Nézte a járkálókat: a színes ruhák csakugyan szépek, az emberek között is van olyan, aki majdnem megközelíti az emberi szépségnek azt a képét, amelyet ő gyermeksége világosságából elvitt a vakság sötétségébe.

A tanár gyönyörűséggel nézte a hallgató asszonyt, Lona pedig a hintó párnáján elhúzódott tőle. Ez az ő férje? Mikor vak volt, nem tudta, hogy a bőre ilyen sárga, a szakálla – milyen selymesnek tetszett – ilyen ritkás és kopott, az orra, a feje ilyen különös formájú. Ijedt gondolata nem merte rútnak mondani, csak a félelmes különösségét és idegenségét vallotta be.

Hazaértek. Hangos kiáltásokkal jött a két gyerek, zajos örömmel ölelgették az anyjukat.

Lona hallgatott. Ijedten nézett körül az ismerős lakásban: – ez az ő lakása valóban, de mégis idegen lett ez a lakás ő neki. Mit keres ő itt az idegen férfi és a két gyerek között, akiknek minden vonása az apjuk tatárarcát viseli?

Megrohanta és elkábította ez a csunyaság. Az ő puha keze simogatta ezeket a fejeket, de akkor ezek csodaszép, fürtös angyalfejek voltak. Ő hozzásimult ehhez a hajlott férfihoz, de ez akkor délceg levente volt. Orvul rontott rá és úgy gázolta le ez a csunyaság. Ezeknek az embereknek a rútsága fáj, éget és perzsel.

A gyerekek még csókolgatták az anyjukat, a találkozás első perce alig mult el, Lona keservesen zokogni kezdett.

A férje simogatta dús, fekete haját:

– Az öröm sírása ez.

A keserű zokogás azonban nem akart szünni, egyre fájdalmasabbnak és lázadóbbnak tetszett.

– Mi bajod, Lona?

– Istenem, én Istenem!

– Lona, mi bajod?

Lona beleharapott az ajkába és fuldokolva zokogott.

– Hát mi bajod, – csattant fel a gyanakvás a férfiban.

– Istenem, én Istenem.

– Lona! – hangzott fenyegetőleg a férfi szava.

Megkapta a csuklóját:

– Ide nézz! Mi bajod?

Lona görcsösen, fájdalmasan, lázadóan zokogott:

– Istenem, Istenem, milyen csunyák vagytok.

… Nagy csend támadt. A levegő nehéz lett körülöttük, súlyos sejtelmek árnyéka tette hűvössé, eljövendő tragédiák lehellete rezzentette meg.

A gyerekek riadtan húzódtak vissza, a férj arcába bánat, harag és gyötrelem kergetett egy sötét vérhullámot. Az asszony észrevette, hogy hibát követett el, és jóléte féltése megmozdult benne. És a vakságból alig kimenekült asszony elkövette első csalását: emberfeletti erőfeszítéssel parancsolta könnyes arcára a szeretet mosolyát és nevetve, könnyezve, bocsánatot kérve, a kitörő szeretet képmutatásával szorosan megölelte a férjét.

A hazatérők.

A _Jégkirály_ befutott a kikötőbe. Annyi érdeklődéssel fogadták csak, mint amennyi minden érkező hajót megillet.

Péterfi, az expedició alvezére, rátámaszkodott a korlátra és mosolyogva mondta Laczfynak:

– György, ha ezek tudnák, hogy az északi sarkról jövünk…

Laczfy, a nyugodt fekete óriás, az expedició vakmerő és bálványozott vezére, csendesen szólt:

– Mindig túlzó vagy. Nem voltunk a sarkon.

Péterfi heveskedve válaszolt:

– Annyi, mintha ott lettünk volna. Magad is azt mondtad, mikor öthónapi gyötrelmes szánút után elértünk az óriási, nyilt tengerig, hogy annyi, mintha a póluson volnánk.

– De nem voltunk ott.

Péterfi újra hevesen készült válaszolni; Laczfy elébevágott:

– Ne veszekedjünk. Tele van a szívem boldogsággal.

Az arca, komoly, nemes és erőt sugárzó arca ragyogott az örömtől. A horgonyt leeresztették és az expediciónak mind a huszonöt tagja a kapitány köré gyült. A boldogság, a győzelem mámora, a dicsőséges munka diadala tombolt a szivükben és a gyötrelmes négy esztendő után, amelyet fagyban és éjszakában töltöttek el, úgy tetszett, hogy most a szíveikből az ujjongás valamely egetrázó hangjának kell kitörnie. Huszonöt férfimellet majd szétrepesztett a mámoros öröm. Mindnyájan Laczfyra néztek. És a félelmetlen, kemény, erős vezérnek, akire szorongva tekintettek mindig a nyomorúság és a veszedelem perceiben, nem volt most más szava, mint ez az árva reszkető szó:

– Barátaim…

A szeme megnedvesedett és a huszonöt férfi, az Északnak, a jégnek, az éjszakának, a pólusnak a hősei, könnyes szemekkel, megindulva, ellágyulva és sírva szorította meg egymás kezét.

Laczfy megrázta magát.

– Magyarország, a mi édesanyánk örökké éljen!

Egy dörgő éljen volt a válasz és a könnyező öröm harsogó ujjongásra vált. A kapitány azután megszólalt:

– Barátaim, én most kiszállok. Hammerfest a föld legészakibb táviróállomása – bejelentem innen, hogy útban vagyunk hazafelé; elhozom a leveleinket és azután indulunk.

Újra dörgő éljenzés volt a válasz, Laczfy partra szállott. A táviróhivatalba még ismeretlenül ment be. Három táviratot tett le itt csendesen a hivatalos asztalra.

A három távirat jó ideig hevert ott, míg a posta embere elvette. A hivatalnok elolvasta az elsőt, felkapta a fejét és tört angolossággal kérdezte:

– Uram, ön Laczfy úr?

– Igen.

A hivatalnok elpirult, a szeme kigyulladt, a kezét kinyújtotta az óriás felé és megindultan, hebegve mondta:

– Uram, engedje meg, hogy a kezét megszorítsam. Az egész civilizált emberiség nevében üdvözlöm a kulturának ezen a határállomásán, és jogom van rá, mert az egész emberiség aggódva vár hírt az ön vakmerő és felséges vállalkozása felől.

Laczfy mosolygott és megszorította a hivatalnok kezét.

– Uram, elérték a pólust?

– Nem, de eljutottunk a sarki tengerig.

– Szóval ön tovább jutott, mint valamennyi előde.

– Igen, mondta nyugodt büszkeséggel Laczfy, a legelső magyar sarki expedició tovább jutott összes elődeinél.

Később azt mondta:

– Uram, mi otthon megállapodtunk abban, hogy ami értesítés van számunkra, azt ide küldik; bizonyosan vár tehát ránk egy pár levél.

– Igen. Van olyan, amelyet három éve őrzünk, és bizony, utóbb ha jött egy-egy, azzal a gondolattal tettük a többihez, hogy sohasem kapja meg az, akinek címezve van.

Laczfy átvette a nagy levélcsomót és megdobbant a szíve. A levelek közül felé ragyogtak a felesége kezevonásai. Sietve búcsúzott el, hogy olvashassa a drága írást.

A napfényes utcán megállott és felbontotta a levelet.

– György, – szólott az írás, – ha Isten hazavezérel, az ő végtelen kegyelme bocsássa meg nekem, hogy ezekkel a sorokkal lépek eléd, nehéz utad után, György, én térdenállva teszek egy alázatos vallomást. Gyermekem született. A gyermeknek Bán az apja. Nem tudtam ezzel a vallomással várni, míg hazajösz. A szívemet kín facsarja össze és megmérgez a keserűség, hogy így kell téged fogadnom. De György, te erős vagy, jó, nagy és irgalmas. – György, miért hagytál magamra! Én gyenge vagyok, miért mentél el tőlem!…

Laczfy ott állott az utcán, kezében a levéllel és szédülve tekintett körül. A napfényre sötétség borult; szeme bizonytalanul keresett valami támasztékot, amelyen a rettenetes forgatagban megpihenhessen.

Megnézte a levelet: két éve, hogy a postán hever.

Tehát már az első évben… És Bán, az a senki, az a hitvány báb, az a rongy pojáca…

Megrázta magát. A levelet nem olvasta tovább, minek olvassa azt, ami még azután jön. Betette a zsebébe, nehéz mellel vett egy hosszú lélekzetet és indult csónakja felé.

A hajón szétosztotta a leveleket. Végigtekintett a tengeren és elfordult a többiektől. Azután lement a kabinjába, hogy a mások öröme vérig ne korbácsolja az ő fájdalmát.

Lenn a kezébe hajtotta a fejét és maga elé bámult. Nem volt semmi gondolata; belemeredt a levegőbe és teltek az órák.

Lenn is elviselhetetlenné vált a maradás; akkor újra felment a fedélzetre. Rádőlt a korlátra és belebámult a tengerbe. A kormányos lépett hozzá és rekedt hangon kérdezte:

– Hát indulunk haza?

Laczfy ránézett a vonagló arcú emberre és azt kérdezte:

– Hát neked mi bajod van?

– A levél… A menyasszonyomtól kaptam levelet… Hogy nem tud rám várni. Hogy minek mentem el… Talán már nem is élek… Hogy nem maradhat vén lány.

– Máshoz ment férjhez?

– Igen.

Laczfy ekkor körülnézett. Megint ott voltak csaknem mind a fedélzeten és az arcokon – végig, minden arcon – bánat, harag és keserűség.

Odalépett a legokosabbhoz, a legderekabbhoz, egy fiatal tanárhoz.

– Mi bajod?

– A levél… Mivel csak két évre terveztük az expediciót, csak két évre kaptam szabadságot. A harmadik évben betöltötték az állásomat, a fizetésemet nem adták ki a húgomnak és…

A szava elcsuklott. Laczfy felhördült:

– Mi történt vele?

– Ne kérdezd.

Elfedte az arcát. Laczfynak zsibongott a feje. Szédülve tekintett körül. Péterfi, a mindig vidám, bízó és jókedvű fiú ott ült egy kötélcsomón és könnyek csurogtak le lassan az arcán.

– Hát veled mi van? – kiáltotta neki kétségbeesve.

– Az édesanyám, az én édesanyám…

– Mi történt?

– Várt két évig bizalommal. És hogy nem jöttem, várt türéssel még egy évig. És hogy nem jöttem, lefeküdt és meghalt.

Laczfy fuldokolva tekintett körül.

– Hát ti?

– A levél…

Mind a levelet mondta. Halált, hűtlenséget, gonoszságot, hitehagyást jelentettek a levelek. A matrózoknak is, az utolsó embernek is volt valakije, aki elhagyta, megcsalta, kirabolta: feleség, barát, szerető… A fedélzeten sötét árnyak suhantak végig. Az arcok vonaglottak, a kezek ökölbe szorultak. Könny volt a szemekben. Észak diadalmas hősei ott állottak győzelmes hajójukon megverve, kifosztva, megcsalva.

Közeledett az alkony és a férfiak szótlanul állottak ott. A fejüket lehajtották és hallgattak.

Laczfy sóhajtott egyet és azt mondta:

– Mégis csak haza kell mennünk.

A hajó elindult. Amikor kiértek a kikötőből, az egyik azt kérdezte:

– Nem volna jobb visszamenni _oda_?

A pólus felé mutatott, a dermedt sivatagok, a jégpokol felé; ahol négy esztendőt gyötrődtek és ahol epedve álmodoztak a hazatérés felől.

A kezek egy önkéntelen mozdulattal nyultak a kormány, a vitorlák felé, hogy megfordítsák a hajót; inkább oda, a jégbe és az éjbe, mint haza, az emberek közé. De azután keserűen, leverve, komoran fordították mégis dél felé a kormányt. A Jégkirály gyorsan haladt a boldog, déli vizek felé, és a pólus huszonöt hőse, akiket ujjongva várt a haza és a világ, csüggedten és keserűen, bánatosan, megalázva és összetörve nézte a hullámokat.

Danse macabre.

Leültem egy asztalhoz. Jött a pincér. Hozattam valamit és belebámultam a levegőbe. Meleg nyári est volt, jó ilyenkor a szabad ég alatt ülni és nézni, nézni a csillagos estét. A lelkem meg volt tiporva és fájdalmasan vonaglott. Az ember arca eltorzul ilyenkor attól a nagy keserűségtől, amelyet valósággal a szájában érez, reszket az ökle, mert ütni akarna és azután görcsösen kapcsolódik össze. Bámultam bele az estébe.

Egy szempár verte fel a magányosságomat. Igen, valósággal felverte ez a szempár. Sötét szem volt, kék vagy fekete, de nagyon sötét és amint egyszer-egyszer rám nézett, mintha valami nagy árnyék lebbent volna el felettem. Nézni kellett ezeket a szemeket. Vannak ilyen szemek, sötétek, csodásak.

Néznem kellett. Szemben ült velem valamelyik asztalnál egy férfival. A férfit egy futó pillantással elintéztem: ez nem számít. Hanem az asszony… Fehér volt az arca, bűnösen fehér, fekete haja fürtökben bújt elő kalapja alól és mintha ezek a fürtök éltek volna.

Néznem kellett. Miután pillantásaival felverte a nyugalmamat, most gőgösen vette tudomásul az érdeklődésemet és rám se nézett. Beszélgetett a férfivel. Látszott rajtuk, hogy házastársak és hogy idegenek.

Az asszonyt néztem még egy ideig. De minthogy következetesen, gőgösen, szinte kihivóan kerülte a tekintetemet, felkeltem és elmentem.

Egy óra mulva elintéztem valami dolgomat és bementem a kávéházba. Leültem és folytattam a szótlan bámulást a csillagos, nyári estébe, sajgó szívvel, amely úgy fáj, hogy az ember szeretne felzokogni.

A magányosságomat ismét felverte egy szempár. Fel kellett néznem. Oda kellett néznem és tágra nyílt a szemem a meglepetéstől. Itt van az asszony, az ismeretlen assszony, a fehérarcú asszony.

Rábámultam. Első meglepetésemben szinte csodának néztem azt, ami egyszerű véletlen volt: kerestek egy közeli kávéházat és ide jöttek be. Az asszony észrevette az elámulásomat és egy gyors mosoly futott át az arcán.

Én azután nem foglalkoztam tovább a dologgal. Bámultam az estébe. Tőlem ugyan ne fordulgasson el gőgösen senki asszonya. Az asszony sötét pillantása azonban egyre ott suhogott körülöttem, mint egy halk szárnycsapású, nagy fekete madár. Mit akar tőlem ez az asszony? Most látom másodszor; véletlenűl; mit akar hát? Uri asszonynak látszik, mit akar hát? Boszankodva akartam lerázni magamról a sötét, árnyékos tekintetet, de nem tudtam. Ideges lettem. Zavart lettem. A lelkem nem sajgott már úgy, de valami határozatlan, félénk, gyenge vágy borzongatott meg ezektől a szemektől. Végre is szép ez az asszony. Csodaszép.

Azután megráztam magamat és felkeltem.

Nem engedem, hogy egy kacér asszony játszszék velem. És nem megyek bele valami ostoba és kétes végű kalandba, amikor még itt sajog a lelkemben a másiknak a fájdalma. Felkeltem és elmentem. Rá se néztem.

Egy ideig foglalkoztatott még, két nagy szeme rám tekintett, akárhová néztem, de pár óra mulva elfelejtettem. Másnap, mikor a vendéglőbe mentem vacsorázni, eszembe se jutott. De egyszerre rám libbent sötét pillantása. Ott volt. Valami borzongás futott végig rajtam. Óh, ez az asszony nagyon hatalmas úr tudna lenni felettem, nagyon meg tudna kínozni.

Nem akartam ránézni. De rajtam volt a pillantása. Mindig rajtam volt parancsolóan, követelően, makacsul és néha naiv csodálkozással: miért nem nézel rám?

Ránéztem. A szeme ekkor kigyúlt. Lenn a nagy sötétségben, a szeme alján villámok pattantak elő, hosszú szikrák villantak ki, egy égő tűzfolyam áradt a szeméből. Szembenéztem vele. A férfi nem vett észre semmit. Az asszony fekete szeme tűzben ragyogott és én már szinte el voltam veszve. Oh, mondtam magamban, oh, de borzalmasan, de csudálatosan, de nagyszerűen szép vagy. A mámor lehelletét éreztem; a véremen tüzesen borzongott át valami nagy borzongás. Az asszony szeme egyre tüzesebben szikrázott az enyémbe és kiszáradt torokkal mondtam: oh, de tudnálak szeretni.

Láttam, hogy már többen néznek bennünket – a férfi nem vett észre semmit – felkeltem hát. Kimentem az utcára. Megvárom őket, gondoltam. Meg kell tudnom, hol lakik ez az asszony.

De ki lehet ez az asszony? Honnan jön? Mit akar? Mit akar velem? Miért éppen velem?

Nem tudtam válaszolni ezekre a kérdésekre, de csupa ifjú-öröm volt a vérem. Oh, mondtam, szép ez az asszony. Mit bánom én: ki, honnan jön, mit akar. Fiatal vagyok, a szemembe szikrázott a szeme, – szép az élet.

Az utcán álltam. Az asszony egyszerre kilépett. Egy kocsinak intett. Siettem én is a kocsiállomás felé. Gyalog nem tudom követni őket.

Hajtattam utánuk. Szinházba mentek. Idegenek, gondoltam magamban, különben nem mennének most meleg nyárban szinházba.

Megállíttattam a kocsimat jó távol. Ők kiszálltak. Vártam egy kicsit, azután én is jegyet vettem. Bementem a nézőtérre; kerestem őket. Páholyban voltak. Az asszonynak egy fénycsóva gyúlt ki a szemében, mikor meglátott; olyant villant rám a szeme, hogy szinte belevakultam. Ujjongtam. Szeretem ezt az asszonyt, akarom ezt az asszonyt.

Kihajolt a páholy korlátján és amig mások nézték az előadást, rám mosolygott. Azután az ajkára tette a kezét; ez mindent jelent, hallgatást, csókot és igéretet, mindenekfelett igéretet.

Tele voltam fiatal örömmel, az élet büszkeségével, a vér mámorával. Oh, ez az asszony…

Vége volt az előadásnak. Siettem, ki az előcsarnokba, hogy megvárjam az asszonyt és azután utána menjek. A tolongásban távolról láttam már. A szeme rám villant. Szeretlek – mondtam – és akarlak.

Lassan jöttek felém. Az asszony állandó, titkos, csendes mosollyal nézett rám. Őt láttam csak. A férfire nem is néztem. De amint a tömegben előrehaladtak, meg kellett látni a férfit is.

Még dideregtem az asszony pillantásától, amikor ránéztem. A szívem ekkor egy ütést kapott, a véremen jeges áradás suhant át, visszahökkentem, megdöbbentem, hátratántorodtam elképedve, megrettenve és megzavarva. Mi történt?

Ez a férfi nyomorék volt. Nem volt sánta, nem volt béna, de nyomorék volt. Elaszott testét alig tudta egyenesen tartani összeroppant gerince, a lábai megroskadtak minden lépésnél, a járása vontatott, súlyos volt, mint a nagybetegeké. Nyomorék volt ez a férfi. Haldokó. Összeroskadó.

Megrettenve bámultam rá, azután az asszonyra néztem. Oh, az asszony…

Rám villant most a szeme, de a szívemben nagy harag gyulladt ki. A férfivel éreztem közösséget a közös ellenség ellen, aki az asszony…

A bestia.

Itt van e mellett a nyomorék mellett és keresi az új férfit, a másikat. Engem! Dühös haraggal lázadtam fel az ellen a gyengeség ellen, amely hozzá hajlított. Már vége is volt.

Utánuk néztem, de nem mentem utánuk. Lopva rám tekintett még az asszony, de én a férfit néztem. Nem mozdultam. Mentek együtt, azután eltüntek előlem: a bűnösen fehér asszony és a nyomorék férfi.

Magam maradtam a nyári éjszakában. Vége volt a mámoros erőnek, az erős, szerelmes ifjúságnak. Az arcom szinte eltorzult attól a nagy keserűségtől, amelyet a szájamban éreztem.

A bosszú.

Gál püspök a gyorsvonat ablakain át kutatva nézett az őszi este kora sötétjébe. A távolban ott ragyogtak már Marosvár lámpái, és úgy tetszett, hogy a katedrális kettős tornyát is látja a sötét égre rajzolódva.

A gyorsvonat dübörögve vágtatott és sűrű facsoportok mellett rohant el.

– A Fácányos – mondta magában a püspök.

Az erdő elmaradt és a sinek mellett alacsony külvárosi házak látszottak. Azután újra fák.

– A Forgách-kert – mondta csendes örömmel a püspök.

A házak szaporodtak és rosszul világított, görbe külvárosi utcákba lehetett a magas töltésről belátni.

– Az Alsó-város – mondta magában a püspök és megdobbant a szíve.

Megismerte az utcát, a házakat, az egész városrészt: a piszkos és eleven zsidó-várost, a marosvári gettót, ahová nem törvény és nem sárga folt űzte a gettó-népet, hanem a szegénység, az űzérkedés, a szatócskodás és a rongyszedés.