Part 5

A bécsi gyorsvonat ott állott az első sinen. Még idejében érkeztem. Beszálltam. Elhelyeztem a kézi táskámat és abban reménykedtem, hogy egyedül leszek és átalhatom az éjszakát. Künn sipolás hallatszott. A vonat indul. Ekkor – az utolsó másodpercben – egy hordár rontott be a fülkébe és elegáns kézi táskát dobott fel a tartóba. Kinéztem az ablakon. A hordár kiugrott a kocsiból és alázatosan integetett egy urnak, aki lassu léptekkel jött végig a perronon. Hosszu, kockás kabát volt rajta, felgyürt gallérja eltakarta az arcát. A hordár rámutatott a kocsira, a vonat már megindult és a hosszukabátos ur fellépett a lépcsőre.

Ketten elférünk, gondoltam, és hozzáláttam, hogy a fülke egyik oldalát lefoglaljam a magam számára. A hátam mögött nyilott az ajtó. Kiegyenesedtem, megfordultam. Szemben állottunk. Az idegen – a meleg kocsiban – már levetette a kabátját, kalapja a kezében volt. Meghökkenve, riadtan, sápadtan bámultam rá. Elakadt a lélekzetem, elakadt a gondolatom és a szédülés kerülgetett. Ki ez? Ki vagyok én? Hol vagyok? Én voltam-e az, aki az imént kihuztam a pamlagot, hogy kényelmes fekvés essék rajta? Vagy én vagyok-e az, aki most beléptem egy fülke ajtaján és szemben állok egy sápadt és reszkető emberrel?

A hosszukabátos ember nem én vagyok-e? Nem az én egyenes, kemény metszésü orrom-e ez? Nem az én baloldalon kettéválasztott szőke hajam-e ez? Nem az én szemem, nem az én szájam, nem az én szikár, izmos termetem-e ez? Aki belépett mögöttem a vasuti kocsiba, nem árnyékom-e, nem valamely csalódása az érzékeimnek, nem valamely káprázat-e: földöntúli vagy lázszülte?… De aki velem szemben állott, megmozdult. Sápadt volt ő is, a felindulástól vonaglott az ajka, de erősebb volt, mint én. Megmozdult. Leült.

Leültem én is kimerülten. A vonat már teljes erővel robogott. Benne voltunk az éjszakában, a dübörgésben és dideregve tekintettünk egymásra. Ebben a percben hittem a csodákat, minden földöntúli hatalmakat. Boszorkányokat, elátkozott lelkeket, amelyek fekete kutyák képében bolyonganak a világon. Reszketett a lelkem ez előtt a gondolat előtt: mi fog most történni.

A _másik_ megmozdult. Idegesen fészkelődött egy kicsit, a homlokán egy kemény elhatározás ránca huzódott lefelé, és megszólalt:

– _Sir_, – mondta angolul – bocsássa meg azt a merészséget, hogy ismeretlenül önhöz fordulok… Én lord Torcy Henry vagyok.

A rekedtes hangja is olyan volt, mint az enyém. De a kábulatnak vége volt. A csodákban és a babonákban nem hittem már. Egy ritka, bámulatos, szenzációs hasonlatosság az egész. Ez az ember sem a földöntúlról nem jött, sem az árnyékom, hanem egy feszes angol, aki nagy lelki küzdelem után elhatározta, hogy bemutatkozik.

– Én pedig – válaszoltam neki – dr. Vas János vagyok és természetesnek találom, hogy mi egy pár szót váltunk. Furcsa lett volna hallgatva bámulnunk egymást az egész éjszaka.

Erre elmosolyodott. A mosolygását kedvesnek és ismerősnek találtam. A következő másodpercben rájöttem, hogy ez az én mosolygásom.

De most már szaporán beszéltünk. Én kissé küzdöttem az angollal, de a lord egészen belemelegedett a beszélgetésbe és gyorsan, vidáman, kedvesen fecsegett. Csodálatos, ismételte folyton, csodálatos ez a hasonlatosság. Még a ruhánk is egyforma.

– Az nem csodálatos, válaszoltam neki. Mielőtt elindultam – utazni akarok hat hónapig – azt mondtam a szabómnak, csináljon nekem egy angolos utazóruhát. Elém tett egy londoni divatlapot, abból választottam ki a formát és a szövetet.

– De a gallérja is, a nyakkendője is.

– Ez csak annyit jelent, hogy önök uniformisba bujtatták az emberiséget.

Megint nevetett.

– Bécsben vár rám – mondta – az anyám és a menyasszonyom. Olaszországba indulunk. De én előbb látni akartam Budapestet. Reggel várnak. Össze fogják önt téveszteni velem.

– Anya és menyasszony: nem fognak tévedni.

– Tévedhetnek, válaszolt hevesen a lord. Az ön orra, szeme, szája, homloka, haja, mind az enyém. Még a termete is. Hány éves?

– Huszonhét.

– Én is.

Elgondolkozva nézett rám és töprengve rázta a fejét.

– Uram, azt mondják, hogy én minden vonásomban hasonlítok nagyatyámra, Broke Tamásra, a gibraltari győzőre. Nem angol eredetű az ön családja? Vagy nem éltek valaha Angolországban?

– Nem, válaszoltam. Az én apám és a nagyapám és a dédapám földmivelő parasztok, akik a megyéjük határán túl nem jártak. Az én anyám szegény asszony, aki a Tisza-parti falujából soha ki nem mozdult. Talán ötszáz év óta én vagyok az első a fajtánkból, aki kimozdul ebből az országból.

Mulatságos kétségbeeséssel rázta a fejét. Érthetetlen, érthetetlen.

Beszélgettünk még egy ideig, azután elbucsuzott tőlem. Hálófülkét vett – mondta – és most már kezd álmosodni. Kezet szoritottunk. Elment. Lefeküdtem én is. De aludni nem tudtam. Az én bámulatom már régen eltünt. A helyét most már egészen elfoglalta egy különös, nagy levertség. Minden rajongás, amelylyel valaha angolokra, Angolországra, angol életre, angol izlésre és angol büszkeségre gondoltam, most irigységgé változott. Miért ő és miért nem én? Miért lord ő, miért nagy ur, miért járja a világot uri hódítóként, miért őt várja Bécsben a menyasszonya és miért nem engem? Én vonásról vonásra ő vagyok és ő izről-izre én? Miért vagyok hát én szegény ország fia, aki keserves fáradsággal dolgozott az ügyvédi diplomájáért, aki összekuporgatta az utazásra való pénzt és kikönyörögte az első osztályú szabadjegyet, akit egy piszkos küzködéssel teljes élet vár, és miért királya az életnek ő?

Keserű lélekkel próbáltam aludni. Előbb hánykolódtam még egy óra hosszat, de azután – a vonat dübörgése egyhangú csattanásokban és zökkenésekben ért a fülemhez – a zaj egyre halkult és közeledett hozzám az álom. A csendből egyszerre kidörrent egy pokoli csattanás. Ezt ujabb dörej követte, azután sziszegő, zúgó, csikorgó roppanások zaja tört be hozzám. A kocsi megrándult. Egy ujabb rántás szinte szétrepesztette eresztékeiben. Ujra jött egy rázkódás, én kábult fekvésemből nekirepültem a falnak, a fejem belevágódott a vastartóba és elvesztettem az eszméletemet.

… A kora tavaszi reggel csipős levegője téritett eszméletre. Egy mentőágyon feküdtem. Körülöttem élénk sürgés-forgás volt. Megpróbáltam felkönyökölni. Egy fehérkötényes úr sietett hozzám:

– Csak nyugalom. Nem lesz semmi baj.

– Mi történt? – kérdeztem tőle.

– A bécsi gyorsvonat összeütközött egy tehervonattal. Ön egy hét mulva elfelejti az egészet. A fejére kapott egy nagy ütést, bekötöttük úgy ahogy; nem lesz semmi baj. De amott nagy szükség van ránk.

Elsietett. Körülnéztem. A fejemen formátlan nagy kötés volt és minden mozdulat fájdalmat okozott. Az orvos már ott volt a szomszéd ágynál, ahol operációt végeztek. Ezt nem tudtam nézni. Valami vasuti embernek szóltam: vigyenek odébb. Elvittek jó messzire, a langyos reggeli napra. Jobban éreztem magamat egy kicsit. Pénzt adtam az emberemnek és elmondattam: mi történt. Közönséges vasuti katasztrófa: hibás váltóállítás; az utolsó percben vették észre; a lokomotiv, a hálókocsi, az első két kocsi teljesen összetörött; husz halott; egy tömeg sebesült; egy óra óta itt van a bécsi segélyvonat és aki él, egy óra mulva utazhatik tovább.

Cigarettát kértem. Néztem bele a reggeli napsugárba és fáradt bámulattal kérdeztem: hogyan menekültem én meg. Gyengébb voltam még, semhogy örülni tudtam volna neki és az egyetlen érzés, amely a világhoz füzött, az az öröm volt, hogy a cigarettám jó.

Még amikor a bécsi vonat indult, akkor is kábult voltam, fáradt és összezuzott. Minden porczikám sajgott, fájt, égett. Betettek a kocsiba és félig eszméletlenül hajtottam hátra a fejemet. A kocsiban csupa menekült volt, egy riadt, fáradt, agyonhajszolt nyáj. Robogó kórház a vonat.

Nem volt egyetlen teljes és határozott gondolatom sem. Ötletek, gondolat-szilánkok röpködtek az elmémben: szándékok rongyai és elhatározások törmelékei. A vonat szabadon vágtatott át a napfényes tájon. Mindjárt jön Bécs.

A vonat megállott. Fojtott moraj fogadta. A perronon óriási tömeg állott: ezek mind keresnek valakit.

Szédülve léptem ki: bele kellett kapaszkodnom a feljáró korlátjába. Kábultan állottam. A zavaros zajból ekkor egy sikoltás válik ki, a tömegen egy karcsu alak töri át magát, két leánykar fonja át a nyakamat és az arcomra, a homlokomra záporként hull a zokogó, ujjongó csók.

Fáradt, halott tagjaimon egyszerre élő forróság futott végig. Megdobbant a szivem és a nagy izgalom megremegtette minden fáradt tagomat. Felkaptam a fejemet és semmi fájdalmat nem éreztem.

… A hálókocsiban mindenki meghalt. Akkor meghalt az én utitársam is. Meghalt és én vagyok ő, ha akarom. Vass vagy Torcy: tőlem függ.

A szivem izgatott verése fájdalmassá lett, a fejemben zsibongva zúgott a vér. Mi fog történni, istenem, mi fog történni?… Ránéztem a lányra. A testemen forróság futott át újra. Ismét erős voltam. Csodaszép volt a barnahajú, kékszemű angol lány. Nem tudtam szólni.

A leány hátrafordult. A tömegből egy őszhajú asszony vált ki. Messziről kitárta felém a karjait.

Most dől el minden. Most fordul minden: leszek-e nyomorgó, küzködő kis fiskális, vagy királya az életnek. Vár a vagyon, a rang, a hatalom, a kékszemű leány. Nem is szabad talán ezeket, kettőjüket megölnöm az igazsággal. A hazugság: boldogság nekik és boldogság nekem. Lord Torcy: fel a csillagok felé.

Behunytam a szemeimet. Az öreg asszony puha kezét éreztem az arcomon és a zokogó hangját hallottam:

– Fiam, fiam!

Hideg verejték ütött ki a homlokomon. Enyém a világ; de kinek mondja az én anyám azt, hogy _fiam_. Puha, fehér kéz simogat, de engem egy ráncos, öreg kéz simogatott. Ez egy idegen uri dáma, az én édes anyám egy öreg parasztasszony. Átfutott a plebejus gőg. Minden szeretetem ujjongva repült a Tisza partjára egy öreg parasztasszonyhoz. Felemeltem a fejemet és halkan, csendesen, részvéttel, de a lelkemben gőgös, nagy büszkeséggel mondtam:

– Mylady, én nem vagyok az ön fia…

A görög katona.

Klonárion, hívlak! Klonárion, aranyos szandálod, könnyű lábad nyomát régen besöpörte az ezredévek homokja.

De hívásomra, Klonárion, éppen úgy megjelensz, mint azon a ragyogó nyári napon Pompéji kapujánál. Tömött hajad fekete, mint a ciprusok árnyéka, és mély szemed olyan tündöklő, mint maga a nap a görög szigetek felett. – Azon a ragyogó nyári napon Pompéji kapujában így szólt hozzánk a vezető:

– Ezen a helyen az első ásatások idején a láva és a hamú mély rétege alatt csodálatos épségben egy katona holttestét találták. Ez a katona a kötelességteljesítés ragyogó példaképe. Mikor mindenki menekült a tűzzel elárasztott városból, ő kitartott őrhelyén. Az ifjabb Plinius beszéli, hogy a menekülők odakiáltottak neki, meneküljön ő is, mert elpusztul. Ő azonban nekidőlt a kapunak és ott maradt azon a helyen, ahová a parancsszó állította. Ott maradt és meghalt.

… A németek és az angolok komolyan bólintgattak. Igen, igen, az ifjabb Plinius is írja. Én nem tudom, írja-e az ifjabb Plinius, nem bólinthattam, hogy igazat mond a fecsegő, hazug vezető. Szemem előtt azonban megrezzent a fénnyel telt nyári levegő, megrezzent, csillogott, vakított és formát öltött. Ott állottál előttem, Klonárion. Arannyal hímzett, redős fehér ruhád lágyan omlott le karcsú termetedről és csodálatos ajakad körül titkos, könnyű mosoly bujkált, amint ránéztél a németekre és az angolokra.

Csodáltalak, Klonárion, szemedbe néztem és világos volt előttem, hogy a vezető, a németek, az ifjabb Plinius mind-mind együgyüek és bambák. Nem úgy halt meg az a katona, úgy-e Klonárion? – Mi tudjuk, hogyan.

*

A pompeji kikötőhöz vezető hosszú kőút néptelen volt. Az alkonyodó nap pirosra festette a tengert és a kikötő zaja lassanként egészen elhallgatott. A tengerparton egy szálas katona bámult bele a langyos nap piros sugárözönébe és vágyódva pillantott végig a tengeren. Rövid kardja, tarajos sisakja azt mutatták, hogy az afrikai légióból való. De szabályos metszésű arca, világos színe rómaira vagy görögre vallott. Egy ideig vágyódva bámult még a tengerre, azután megfordult és a város felé tartott.

Messze tőle, a kőút másik végén egy női alak tünt fel. A katona lassan haladt előre és figyelemmel nézte a sietve közeledő asszonyt. Hová siet vajjon ilyenkor? A nap egészen belemerült már a tengerbe és lassanként sötét lett.

A közeledő nő fehér alakja a babérliget mellett látszott. A katona ekkor egy ijedt sikoltást hallott és a nő eltünt szemei elől. Az első sikoltást egy második követte és a katona rohanva szaladt előre. Ott volt a ligetnél, ahol utoljára látta az asszony fehér alakját. Kutatva nézett körül.

A liget szélső fái alatt egy hajlott alak egyenesedett ki. A katona közelebb lépett. A csillagos este világosságában egy férfit látott, piszkos és gyanus alakot, amilyenek a kikötő körül szoktak csavarogni és fosztogatni. Egy ugrással ott termett. A földön feküdt az asszony mozdulatlanul; a jobb karjáról már lecsavarta a fosztogató a széles aranykigyót, amelyet díszül hordott.

Most ott volt a katona. A fosztogató lehajtott fejjel ugrott neki. A katona ököllel ütött rá a kézre, amely tőrrel sújtott feléje, de érezte, hogy a mellén megvérezte a bandita. A kardjához kapott. A széles, rövid kard megsuhant a levegőben. A bandita újra döfött, de mielőtt tőre testet ért volna, a nehéz kard súlyosan zuhant le fejére. Az éles érc csattanva szelte ketté a fejet. Az ember megingott és odadőlt a katona lábához. Kettérepedt fejéből ömlött a vér.

A katona megvetéssel és gőggel pillantott végig rajta és odalépett a nőhöz. Megnézte, nem halt-e meg. Amint hozzáért, a nő felnyitotta a szemét. Komoly, sötét pillantással tekintett a katonára és öröm gyulladt ki a szemében, mikor a rabló véres holttestét látta. Felkönyökölt.

– Nem sebesített meg? – kérdezte a katona.

– Nem – válaszolt a nő. – A torkomat ragadta meg és én elájultam.

A katona komolyan intett:

– Megérdemelted. Hogyan lehettél olyan könnyelmű, hogy alkonyatkor a kapukon kívül jársz. A kikötő felé! Arany karkigyókkal.

A nő nem válaszolt. Nyugodt pillantással nézte a férfit. A katona az asszony ruháját vizsgálta és gyanakodva mondta:

– Asszonynak látszol, előkelőnek. Mit kerestél ilyenkor a kapukon kívül?

Az asszony zavartan rendezgette arannyal hímzett ruhája redőit. Egyszerre felkapta a fejét és szemébe nézett a férfinak.

– Görög vagy ugy-e? – mondta neki. – Hiába van rajtad a légiók ruhája. A kiejtéseden érzem, hogy görög vagy.

– Az vagyok, – válaszolt a katona.

– Én is görög vagyok, ujjongott az asszony. Én is. Klonárion volt otthon a nevem. Tizenkét éves koromban elhoztak Rómába. Akkor szegény voltam, de hat év mulva, mikor sáfránnal festettem meg a hajamat, Rómában mind vörösre festették hajukat az asszonyok.

– Asszony vagy? – kérdezte a katona.

– Az vagyok, – válaszolt a nő – de nem szabad faggatnod. Most már visszamegyek a városba. A kapuig elkisérhetsz. Az aranykigyómat emlékül hagyom neked.

A katona engedelmeskedett. A kapunál elváltak.

– Nem szabad együtt bemennünk, – mondta az asszony, és a katona künn maradt.

Gondolkozva várt és egyszerre csak új erővel ébredt fel benne a vágy a görög szigetek után. Sóhajtva tekintett a távoli tenger felé, amelyen hazájába indulnak a hajók és szomoruan ment a városba.

Az asszonyról ezt mondta magában:

– Találkozóra ment valahova. – És nem akart többé rágondolni.

De aznap Klonárionnal álmodott. Látta őt sáfránszínű hajjal; egy aranykigyót nyujtott ekkor feléje és mosolygott. Azután látta fekete hajával. Komolyan pillantott a szemébe és a szeme olyan ragyogó volt, mint a nap a görög szigetek felett és oly mély, mint a tenger a görög szigetek körül.

Másnap nyugtalanul kelt fel és az utcákat járta, hátha találkozhatnék vele. Kérdezősködni róla rútnak tartotta. Ez olyan volt, mintha bimbózó szerelméhez durva ujjal nyult volna valaki.

Járta hát a tereket és az utcákat, nézte a gyaloghintókat és bepillantott a kertekbe, hátha láthatná valahol. A várost nem ismerte, mivel nem régen került ide Afrikából, hát tervtelenül kószán járt-kelt az utcákon és a Forum triangulare házaiba is bepillantott, ahol pedig templomok és hivatalok voltak csak.

Szerelme nagyra nőtt már. Kimondhatatlanul epedt az asszony látása után és egész napját azzal töltötte el, hogy édes nevét mondta magában: Klonárion, Klonárion.

Egy napon végre meglátta. Gyaloghintóból szállott ki egy díszes ház előtt. A hintóvivők elvonultak és a görög katona szorongó szívvel járt fel-alá a palota előtt. A falak márvánnyal voltak borítva, festésük fekete, vörös és viola volt, elől görög módra oszlopok álltak, az ajtón pedig be lehetett látni a díszes téres atriumba. Itt nagy úr lakik.

A katona mégsem birt ellentállni. Felment a márványlépcsőkön. Az atriumban senki sem volt. Tovább ment. Három szobán haladt át, félrehajtott egy függönyt és szemben találta magát az asszonnyal.

– Klonárion, szólt hozzá reszketve, a halhatatlan istenek adjanak neked örök ifjúságot.

Az asszony elpirult.

– Látott valaki bejönni? – kérdezte a katonától.

– Azt hiszem, senki.

– Tudod, hogy hol vagy? – kérdezte az asszony. – A Numa Pompilius házában.

A katona elsápadt. Numa Pompilius a császár rokona, ezt ő is tudta.

– A felesége vagy? – kérdezte az asszonytól.

– Igen.

– Akkor hát – mondta a katona – legfeljebb meg fogok halni. Nem nagy ár ez, Klonárion, azért, hogy láthattalak.

Az asszony gondolkozva tekintett a katona nemes vonású arcába.

– Tulajdonképpen vártalak, – mondotta mélázva neki. Most sietve el kell menned, de találkozni akarok veled.

A katona szemében föllángolt az öröm.

– Hol, Klonárion? Mikor?

– Az uram – mondta az asszony – minden hét első napján a szőlőkertünkben lakomát ad barátainak. Holnapután alkonyatkor hát szabad leszek. Várj rám a nolai kapunál és kövess, ha kimentem a kapun. Ne csatlakozz hozzám, de jőjj be abba a házba, ahová bemegyek. Most távozz.

A katona elment. Szívében tombolt az öröm és a mámor. Klonárion, Klonárion! Mint a muzsika, mint a hárfa pengése, mint a citera zengése, úgy hangzott a szívében ez az édes név. Klonárion, Klonárion! A halhatatlan istenek, akikben én hiszek – mondta – árasszák rád minden áldásukat.

Mámorosan járt a görög katona és a görög szigeteket se kivánta már. Avagy a görög szigetek minden fénye nem halvány-e Klonárion mosolya mellett, minden édességük felér-e Klonárion egyetlen csókjával.

Két napot kellett várnia. Az első napon megmozdult a föld. A katona mosolygott a földrengésen. Van-e, ami őt megijeszthetné, mikor Klonáriont látja egy nap mulva? A második napon újra dübörgött a föld és a városból sokan menekültek. A görög katona Klonárionra gondolt és az asszony úgy állott előtte, mint maga a fényességes Aphrodite.

Végre jött a találkozás napja. Délben ott volt már a nolai kapunál a görög katona. Vele átellenben a Vezuv ormain füstfelhő gomolygott és a füstöt láng festette meg. A föld újra dübörgött és villámok cikkáztak a hegy orma felett. A görög katona mosolygott ezen. Hiszen ő Klonáriont várja.

Sokáig lesz még alkonyat. Türelmetlenül járkált. De az alkonyat egyszerre itt volt. A hegy megmozdult, a föld megingott, a sziklák megrepedeztek. A hegyből zúgva, áradva, dübörögve tört kifelé a tűz. A csillogó Pompejire sötétség borult. Füst és hamú szállt le a földre, égető, forró, perzselő hamú. A föld nyögve hajlongott, újra megdördült a hegy és ormából újra tűzoszlop lökődött az ég felé.

A városból mindenki menekült. A kapukon rémült embercsoportok törtettek a kikötő felé és a hajók egymásután indultak a tengerre. A síró, kétségbeesett, ordító áradat egyre dőlt ki a kapun. A katona nézte. Fejükre lassan szállt le a forró, fojtó hamú. Valaki odakiáltott neki:

– Miért nem futsz? Siess menekülni.

A katona rázta a fejét. Ezek nem tudhatják, hogy ő Klonáriont várja alkonyatkor. Előtte még mindig rohantak el az emberek. Azután megszünt a rohanás. Ő nekivetette hátát a falnak és Klonárionra gondolt. Látta a haját, szemét, a termetét. A forró hamú mind gyilkosabb tömegekben hullott alá, a hegy újra megdördült, vakítva, zúgva, sziszegve ontotta a lángoló lávát, a hamú lassan eltemette a katonát, a láva süvöltve áradt fölé és nemsokára hatméteres takaró alatt pihent a görög katona.

Klonárion ekkor már biztosságban volt. Az első napon menekült már és mikor Pompejit eltemette a láva, vidám társaságban, számoszi borral nedvesítette meg csodálatos ajkait és nem is gondolt rá, hogy várja valaki a nolai kapuban.

*

Úgy-e, így történt, Klonárion? A görög katona ott várt rád kétezer évig a nolai kapuban. A halhatatlan istenek adjanak neked örök ifjúságot és örök szépséget, Klonárion, neked és testvéreidnek. Testvéreid, Klonárion, ma is elfelejtik, hogy várja őket valaki a nolai kapuban és ciprusi borral nedvesítik meg az ajkukat, míg a nolai kapuban hull a láva és a forró hamú.

Nem kell.

Tárczy bevégezte a felolvasását. Tapsoltak. Az író meghajolt egy párszor, azután lement a pódiumról; később keresett egy helyet és udvariasan hallgatta az angol hegedüst és a francia énekesnőt, aki még utána következett. A koncert végével a nagyteremben táncra készültek. Tárczy elment az olvasóterembe, kiválasztott egy puha karosszéket és csendesen szivarozott. Nemsokára egy zömök, kövéres úr kereste fel. Ez Veszprémi volt, a nagykereskedő. Kezet fogtak.

– Azért jöttem, – mondta Veszprémi – hogy gyere már egyszer megint hozzánk ebédre.

– Köszönöm. Örömmel.

– Örömmel? Igazán?

– Hogyne, legkedvesebb kalmárja a világnak. Az ember olyan ritkán talál valakit, aki szereti a jó könyvet és a jó képet… És aki érti is. És akinek jó konyhája is van. Persze, hogy örömmel. Mikor menjek?

– Holnap, ha akarod.

– Jó.

Veszprémi elégedetten intett vagy háromszor a fejével, azután mosolyogva mondta:

– Hanem, ha szivesen jösz, akkor most keresd fel a feleségemet. Haragszik, hogy feléje se nézel.

Tárczy meghökkent.

– Ohó, – gondolta magában – hát az egész meghivás az asszonytól ered?

Azután mentegette magát:

– Nem tudtam, hogy itt vagytok. Merre van a nagyságos asszony?

– Fenn van a teremben.

Tárczy elindult. A teremben már táncoltak. Végigment a táncolók között és a terem végén találkozott az asszonnyal.

– No, csakhogy rászánta magát, hogy felém néz, – mondta durcásan az asszony. Erőszakkal kell idehozni.

– Nem tudtam, hogy itt van. Bocsásson meg.

– Jó. Megbocsátok.

Leültek. Hallgattak. Az asszony várakozva nézett a férfira.

– Nem táncol? – kérdezte végre Tárczy.

– El akar küldeni? Máris sokallja a társaságomat?

– Isten mentsen. Boldog vagyok, hogy együtt lehetek magával.

– Boldog? Komolyan?

Tárczy ránézett. Az asszony egészen csinos volt. Válla és nyaka puhán fehérlett a kivágott ruhában és harminckét éve csak egy finom, pikáns, könnyű hervadtságban mutatkozott. Komolyan válaszolt neki:

– Boldog vagyok.

– Ezt úgy mondja, mintha egy pohár vizet kérne.

– Pedig igazán boldog vagyok.

– Miért? – kérdezte logikátlanul és kihivóan az asszony.

Tárczy összehúzta a homlokát. Ha az asszonyok ilyen ostobaságokat kérdeznek, akkor akarnak valamit. Mit akar ez? Nyugodtan válaszolt neki.

– Mert maga szép, okos és szeretetreméltó asszony.

– Csak azért?

Tárczy ránézett. Ha azt mondom neki – gondolta – hogy csak azért, akkor halálosan megsértem.

– Nemcsak azért, – válaszolta hát.

– Hanem?

Tárczy nem válaszolt. Ránézett. Az asszonynak csillogott a szeme és kutatva mélyedt az övébe. Tárczy lehajtotta a fejét és hallgatott.

– A multkor is akart mondani valamit, – sürgette a választ az asszony.

Tárczy most már tisztában volt mindennel. Eszébe jutott a multkori beszélgetésük. Akkor is vallomásokat erőszakolt ki belőle az asszony. De a döntő szóig nem jutottak el. Akkor ugy tett, mintha ezt a döntő szót ki akarta volna mondani, de adós maradt vele. Az asszony most számon kéri. Tárczy dühbe jött. Szerette Veszprémit és el akarta felejteni a multkori dolgot. El is felejtette. Az asszony makacssága bosszantotta. Egy másodpercig mérlegelte még az ügyet.

– Szeretem – mondta magában – ezt a Veszprémit. Derék, okos, becsületes ember.

Ránézett az asszonyra és megvolt az elhatározása. Halkan és lassan mondta neki:

– A multkor… a multkor azt akartam mondani… hogy szakitok Riese Micivel.

Az asszony elvörösödött az örömtől. Ő is halkan szólt:

– Ezt akarta mondani?

– Ezt.