Part 4

– Ibolya, – mondta az ügyvéd – látom, hogy te okos lány vagy. Hallgasd meg hát azt, amit elmondok és gondold meg jól a dolgot. Konc Gáspárnak két évvel ezelőtt meghalt az egyetlen lánya. Annyi idős lehetett, mint te most. Most nincs senkije. Se neki, se a feleségének. Egyetlen rokona te vagy. Lányának fogadna. Odavenne magához. Három hete, hogy kerestet téged. Ma jártam a lakásodon és azt mondották, hogy itt talállak meg. Eljöttem ide. Most gondold meg a dolgot: úgy élhetsz, mintha a lánya volnál. Gazdag leszel. A sörgyáron kívül négy háza van a nagybátyádnak. Csak egy feltétel van: a Francia Mulatónak, a táncolásoknak, a heje-hujának vége legyen. Úri leánynak kell lenned. A nagynénéd nem is tudja, hogy itt voltál. Gondold meg jól a dolgot: nem kell valami nagy áldozatot hoznod; ez az élet talán mulatságos, de a vége nem az. Úgy meg négy milliónak leszel az örököse.

Ibolya hallgatott. Gondolkozva nézett maga elé.

– Tartanak kocsit? – kérdezte azután.

– Kettőt is, mondta mosolyogva az ügyvéd.

– Akkor jó, mondta Ibolya.

Az ügyvéd figyelmeztetve szólott még:

– Ibolya. Megtartani a fogadást.

A leány komolyan bólintott a fejével.

– Akkor, nagyságos kisasszonyom, induljunk. Én most haza kisérem és holnap reggel elviszem Konc Gáspárhoz.

Elindultak. A leány komolyan, határozottan szegte fel a fejét és hideg arccal ment át a télikerten. Nem nézett se jobbra, se balra és nem fordult vissza.

Másnap délelőtt kocsival jött érte az ügyvéd és elvitte Koncékhoz. Az öreg ember megsimogatta a haját; az öreg asszony sírva fakadt, amikor meglátta.

– Hogy hasonlít Ágneshez, szólt reszkető hangon.

– Családi hasonlatosság, mondta Konc. A nagyanyjára hasonlít, az én anyámra.

Neki is könnyek csillogtak a szemében. Nagyon szép, nagyon nemes és nagyon megható dolog volt az Ibolya bevonulása a családba.

– Ágnesnek fogunk nevezni, mondták neki és Ibolya is meghatva bólintott a fejével.

Bevezették a szobájába, egy puha, selymes, bársonyos, illatos lányszobába. A lakáson végig kellett menni és kilenc nagy szoba következett egymás után. Délben inas szolgált fel és délután kocsin indultak el különböző dolgokat vásárolni.

Ibolyán ekkorra már különböző változások történtek.

A haját simára kellett fésülnie, csak egy kis szalagot kötött bele; a kalapja kevésbbé merész formájú volt és Ibolya a puha kocsiban, amelynek két lova simán és méltóságosan ügetett végig az utcán, olyan volt és ugy érezte magát, mint a féltett, óvott, dédelgetett, bársonyos uri leányok. Ibolyából Ágnes lett és az élet szép volt.

Később egynémely kevésbbé kellemes részlet következett. Igy: tanulni kellett, holott Ibolya azelőtt csak a varrás és himzés ismereteit sajátította el. De ez is elég könnyen ment. Megbirkózott a zongorával is és egy-két hónap mulva franciául és angolul is kezdett már fecsegni. Édes süteményt kapott annyit, amennyit akart – élt-halt az édességekért – és a cselédek alázatosak voltak vele szemben: ez kibékítette mindennel. Művelt fiatal hölgy vált belőle rövidesen és fogadott szüleinek nagy öröme telt benne.

Az öreg Konc egy napon megsimogatta az arcát és így szólt hozzá:

– Ágnes, kis lányom, holnap elviszünk egy mulatságba.

Ágnes örült. Szeretett táncolni és csodaszép fehér ruhát kapott erre az alkalomra. A mulatságot a sörgyár hivatalnokai rendezték. Az öreg Konc ide vitte el először, mert bizonyos volt benne, hogy itt senki sem meri éreztetni vele a multját. Nem is éreztette senki. Ágnes pompásan mulatott.

Nemsokára szinházba ment és egy év alig telt el, bálba is járt.

– Hja, eladó lány… Istenem, bizony, az ilyent bálba kell vinni, sóhajtott az öreg asszony és boldog volt, hogy ő bálba viszi a lányát.

Ágnes besorozódott a finom, csendes, előkelő urilányok közé. Beállott ő is – sima hajjal és fehér ruhában – a szelid galambcsoportba, az ártatlan fehér báránykák közé, akik várják, ki kéri őket táncra és házasságra. Soha nem éreztette vele senki, hogy ő más mint a többi lány. Az emberek feledékenyek és a millió nagy úr.

Ágnes maga sem érezte magát másnak. Az uri lányokat – akiknek a világa olyan elzárt világ volt neki azelőtt és akikre nem tudott másképpen gondolni, mint csodálattal vagy dühvel – éppen olyanoknak találta, mint amilyen ő. Ami elmult, azt elfelejtette. Elhalványodott, megfakult, elaludt minden, ami a multé volt. Új örömei foglalkoztatták, könyveket olvasott és úgy szokott elaludni, hogy leánylelkének az álma a regényekből szállott ki: egy hidegen mosolygó, rettenthetetlen férfi, aki szeliden vonja őt magához… Ha felébredt, úgy tetszett neki, hogy sohasem volt más az élet, mint most. Mindig kétlovas hintón ment el bevásárolni a mamával, turkált a selymek között és inas hozott neki egy pohár vizet.

A bálak, piknikek, thé dansantok, a legkülönbözőbb táncos-alkalmak igen mulatságosak voltak és el kellett jönnie annak a napnak, mikor Ágnes pirulva válaszolt egy fontos kérdésre.

– Beszéljen a mamával, – mondta ekkor szemét lesütve.

Ez azonban felesleges volt. Az ifjú és felfelé törekvő ügyvéd ezt már előzőleg bölcsen elvégezte és miután megtudott mindent a multról, amit úgy is tudott és miután a lányhoz utasították, azt gondolta magában:

– Felhagyok az irodával és átveszem a sörgyárat.

Nem volt ugyan egészen az, aminek Ágnes leányszíve hősét elképzelte, de csinos fiu volt és így elhatározták, hogy farsang végén meglesz az eljegyzés. Addig hadd mulasson Ágnes.

Ágnes mulatott. Ott volt minden bálon és szíve szerint kitáncolta magát. Farsang végén egy nagy bálra mentek el, egy dísz-bálra, egy főmulatságra. Tíz grófnő volt lady patroness és egy főhercegnő is megjelent.

Egyik rendező tizenegy óra tájban bemutatott Ágnesnek egy fiatalembert, akinek a nevét nem értette és aki táncra vitte őt. Ágnes némán és finoman támaszkodott a karjára. Hallgattak. A fiatalember azután a tánctól fáradt hangon suttogta:

– Ibolya.

Ágnes meglepetve nézett rá. Megismerte. Dobó… Dobó Bandi. Zavarban volt. Nem tudta, mit szóljon.

– Ibolya, sugta a fiú, imádásra méltó vagy. Tudod, hogy szeretlek.

Ágnes fel akart háborodni. De nem tudott. A fiú magához szorította és úgy repült vele. Jól táncol. Szemtelen. De kedves.

– Ibolya, imádlak.

– Nem szabad így beszélni.

– Tudom, Ibolya, tudom. Most utoljára. Férjhez mégy. Imádlak, Ibolya.

Ágnesnek tüzelt az arca. Régi emlékek parázslottak fel benne.

– Bandi.

– Parancsolj, szívem, királynőm, Ibolyám.

– Fáradt vagyok.

– Gyere, Ibolyám, szerelmem, jöjj, istenasszony.

Karon fogta, átment vele a termen, a buffet-n. Itt fülkék voltak felállítva; egy bársony karosszékbe beültette a lányt.

Egymásra néztek. A lány zavart volt.

– Tudod, Ibolya, hogy mindig imádtalak, mondta a fiú.

A lány egy sóhajtással hajtotta hátra a fejét.

– Szomjas vagyok.

A fiú kopogott és a pincér pezsgőt hozott.

– Nem, mondta a leány, nem pezsgőt.

– De. De igen. Most az egyszer. Utoljára. Sohse pezsgőzöl te többé velem, Ibolya.

A lány gondolkozott. Nagyon szemtelen és nagyon vakmerő ez a fiú. De nagyon kedves. A legkedvesebb emléke a multból. És most utoljára pezsgőzik vele. Azután meg szomjas is.

A pohár után nyult és felhajtotta az egészet. Az ital tüze végigfutott rajta. De még mindig szomjas volt. Még egy pohárral ivott. Érezte, hogy ez a fejébe szállott, de kötekedő, duhaj jókedv vett rajta erőt. Tölts még, mondta a fiúnak és az töltött. A lány kimondhatatlanul szomjasnak érezte magát. Mintha másfél év óta szomjaznék. És a pezsgő oly jó, hideg, tüzes, édes, csipős. Olyan volt, mintha a Párisi Mulatóban volna, és a lábait feltette a másik székre. Az ital elfogyott és új üveggel kellett hozatni. Koccintottak és ittak. A leány fütyörészett és a fiú hozzáhajolt. A buffet népesedni kezdett és a fülke elől ijedten siettek tovább a nők, akik bepillantottak.

A leány ekkor homályosan, alig derengve, ködös formátlansággal úgy érezte, hogy őt várja valaki. A mama. A papa. A vőlegénye. Várják őt valahol. Felállott.

– Megyek, szólt határozottan.

– Maradj még, könyörgött a fiú.

– Nem, mondta energikusan a lány, engem várnak.

Felkelt és komoly kötelességtudással indult a terembe. A fiú kisérte. A teremben szólt a zene. Valami galoppot játszottak. Valami ismerőset. De milyen ismerőset. Oh, hiszen ez a néger dal. És amint a főhercegnő, a tíz grófnő, a mamák és a lányok odapillantottak, Ibolya a terem közepén hátrahajtotta a fejét, kifeszítette a derekát és karcsúan, graciózusan, csábítón és pokoli jókedvvel járta a néger-táncot. Köröskörül egy szisszenés hangzott fel, egy ismerős, öreges sikoltás hatolt hozzá és tíz rendező között, akik feléje rohantak, Ibolya ott állott bámuló, kitágult szemmel, egyedül.

A rendezők még nem is szólhattak, ő már tisztában volt mindennel. Egy pillanat alatt kijózanodott és megértett mindent. Régen nem ivott pezsgőt, becsipett tőle. Látta, hogy a társa, a gyáva elmaradt tőle és mély megvetést érzett az egész sziszegő társaság iránt. Egy pillanat alatt megmérte: mit veszít el. Megtarthatná, talán megtarthatná, ha sírna és megalázkodnék. De minek? Kell ez neki?

Még mindig érezte a vérében a pezsgő forró erejét és képtelennek, ostobának, elveszettnek érezte elmult másfél esztendejét. Hát mulatott ő? Hát volt neki élvezete? Gágogott, mint ezek a többi lányok. Hát kell ez neki? Ibolya ő, nem Ágnes.

A rendezők még nem is szólhattak. Ibolya felemelte a kezét és feléjük legyintett.

– Pukkadjatok meg – mondta teljes nyugalommal.

Sarkon fordult. Kiment. Vette a köpönyegét. Az utcán volt. Megállott egy percre és határozott léptekkel indult a télikert felé.

A gyermek.

– Sikkasztottam, – mondta a férfi.

Az asszony arca halálsápadt lett.

– Még négy-öt napom van. Szökni fogok.

Az asszony nem szólt. Bosszusan mondta a férfi:

– Mit nézel úgy? Hát kártyáztam, szeretőm volt. No!

Az asszony halkan mondta:

– Lehetne talán segíteni… Apa…

– Nem lehet. Százezernél több. Összeszedem, amit lehet. Az éjjel megyek. Hamburgba… Amerikába…

– Én veled megyek.

A férfi arcán kiragyogott az öröm.

– Óh te drága, te édes. Csakugyan jönnél? Hiszen én mindig csak téged szerettelek igazában.

Egyszerre megnyugodott. Leült. Tervezgetett.

– Pénzt viszek magammal. Ott megbecsülik azt, aki ér valamit. Ha ügyes az ember és pénze is van, ott boldogul. Milyen jó lesz, nem törődni senkivel, semmivel. Ketten élni…

– Hárman.

A férfi rábámult.

– Hát a kicsi? – mondta az asszony.

– Óh csak nem gondolod, hogy őt is elvisszük! Négyhónapos gyereket ilyen nagy útra! Itthagyjuk a mamánál.

– Akkor én nem megyek, – mondta hidegen az asszony.

A férfi könyörgött:

– De édesem, drágám, szívem.

– Nem.

A férfi végre beleegyezett. Este összecsomagoltak valami ruhát, sokat nem szabad, hogy gyanút ne keltsen, és mentek a vasuthoz. Az asszony karján a kicsivel. Ősz volt, köd, a poronty köhögött.

A terembe nem mentek be, künn bujkáltak és lopva surrantak be a kocsiba. A fülke piszkos volt, nedves a ködtől, dohányszagú, a bőrpárnák szinte tapadtak. Emberek jöttek-mentek, beültek a fülkébe, de a gyerek sirt és lassankint egyedül maradtak.

Az asszony a gyerekkel foglalkozott, a férfi bámult ki a sötétbe és reszketett, mikor lépések hallatszottak. A vonat dübörögve fúrta be magát a ködös éjszakába.

Késő ősz volt, még nem fűtötték a kocsikat. És az éjszaka egyre hidegebb lett. Amint a hegyek közé vágtatott be a vonat, az ablakokra jégvirágok rakódtak. Minden nyiláson dermesztő hideg sziszegett be, és a menekülő pár didergett. A gyerek köhögött.

Hajnalodott. Kétoldalt a fenyőket már hó lepte el. Dermedt testtel, álmatlanul és sápadtan nézték egymást.

– A kicsinek láza van, – mondta az asszony.

A férfi összevonta a szemöldökét.

– Orvost kellene keresni, – tördelte az asszony.

– Ostobaság. Nincs annak a gyereknek semmi baja. Szoptasd meg.

A kicsi arcán pir tüzelt. Szegény, vékony ajkai cserepesek voltak. Nem szopott…

– Én orvost keresek, – zokogta az asszony.

A férfi durva lett. Megfogta az asszony csuklóját.

– Itt maradsz. Itt maradsz, vagy… El akarsz árulni? Azt akarod, hogy nyomunkra jöjjenek?

– De beteg, látom, hogy beteg.

– Hát minek hoztad magaddal? Én nem akartam. Te akartad.

Az asszony ült. Könnyes szemekkel bámult a gyermekére. Fuldokló, hosszú lélegzettel nyelte el a zokogását.

Jött egy állomás. Ki kellett szállniok. Ettek. A férfi csak, az asszony nézte a gyereket.

Azután újra a vonatba, neki a nagy útnak. A gyerek elaludt.

– Alszik – mondta az asszony.

– No látod.

A karjai között tartotta gyengéden, reszkető gonddal. A vonat dühödten rohant előre, csörömpölve, zakatolva. A férfi fáradtan hunyta le a szemeit.

Egy irtózatos sikoltás. A férfi felugrik. Az asszony őrjöngve sikolt:

– Meghalt! Meghalt!

A férfi dermedten bámul. Nézi a gyermeket: meghalt. Künn mozgás hallatszik és az agyán átvillan a rémült gondolat: ez elárulhatja őket, ezt senkinek sem szabad megtudnia.

Kezével tapasztja be az asszony száját:

– Hallgass, hallgass!

Az asszony zokogva nyög. A férfi a fogát csikorgatja.

– Hallgass, hallgass!

A folyosón mozgás támad. A férfi kimegy.

– Semmi sem történt – szól – egy szegény, beteg, hiszteriás asszony…

Bejön. – Az asszony fuldokolva zokog.

– Fogsz hallgatni! – rivall rá. – Meg vagy őrülve? Minek hoztad el azt a kölyköt?

Az asszony kínzottan nyög. Dermedten szorítja magához a gyermeket.

A férfi parancsol:

– Nem szabad senkinek megtudnia, hogy meghalt. El kellene temetni, vizsgálat volna, rendőrség, útlevél, – a végén elfognának. Úgy kell vinned, mint eddig.

Az asszony félőrülten néz rá. Csendesen zokog és mereven szorítja magához a gyermeket. Dél. Utasok jönnek-mennek. A férfi halkan parancsol.

– Takard be az arcát és foglalkozz vele úgy, mintha élne.

Az asszonynak már kiszáradt a szeme és zavaros fény lobog benne. Engedelmeskedik. Szól a kicsihez, gügyög neki, aztán kibontja mellén a ruháját és elfordul.

A férfi gyanakodva nézi…

A vonat egyre rohan, vágtat, dübörög… Alkonyodik. Meggyujtják a lámpákat. Jön az éjjel, feketén és végtelenül… Sohasem lesz már hajnal?!

Végre! Hamburg!

– A gyerekkel nem szabad kiszállnunk – mondja a férfi. – El kell rejtenünk.

Az asszony hallgat.

– A kofferbe.

Az asszony egy kézmozdulattal tud csak tiltakozni.

– Kell! – mondja a férfi.

A koffert kinyitja, rakosgat benne. A vonat rohanása lassul, mindjárt megáll. Az utasok a folyosóra tódulnak. A férfi a gyermek után nyul. Az asszony görcsösen kapaszkodik belé.

– Te! – mondja a férfi és felemeli az öklét. Az asszony félholtan dől hátra, a kezei ólmosan hullanak le. A vonat megáll. A férfi megkapja a gyermeket, a zár csattan egyet, a hordárok berohannak és egyik viszi már a koffert.

Az asszony a kezét nyújtja utána. A férfi megfogja a kinyújtott kezet és vonszolja magával az asszonyt.

Kocsiba ülnek.

– A koffer… – suttogja az asszony.

– Jó helyen van, – mondja a férfi.

A kocsi szalad velük a tenger felé. Csónakba ülnek. Hajóra szállnak. Bemennek a kabinjukba.

– A koffer… – sugja az asszony.

– Mindjárt hozzák.

Hozzák. Az asszony leesik mellé a földre.

– A kulcsát!

– Nem. Valaki be talál nyitni és észreveszi.

– Csak egy percre… Hadd lássam.

– Nem. Majd éjjel.

Kimegy. A hajót nézi, a berendezést, hol van elhagyott rész, milyen magas a korlát. Az asszony benn fekszik a földön és öleli a koffert.

A hajó elindul. Hangos kiáltozás, csörömpölés, nyikorgás. A férfi a fedélzeten áll és nézi a partot. Bemegy a kabinba.

– Gyere ebédelni.

– A kulcsot, – nyöszörgi az asszony.

– Nem, – mondja a férfi és egyedül megy ebédelni.

Az órák telnek. Az asszony fekszik a földön és öleli a koffert. A férfi a fedélzeten jár-kel.

Este. A szalon lassan kiürül, az utasok lefekszenek, a fedélzet sötét.

Kilenc óra.

Tíz…

Tizenegy…

A férfi lemegy az asszonyhoz.

– Kelj fel. Eltemetjük.

Az asszony értelmetlenül bámul rá.

– A tengerbe, – mondja a férfi. – Kinéztem, hol dobhatjuk be észrevétlenül.

A koffert kinyitja. Halomra gyürve ingek, ruhák és a gyermek.

Az asszony újra zokog. Magához szorítja a testet.

– Siessünk – mondja a férfi.

Az asszony nem mozdul.

– Ej, hát te itt maradsz. Majd én magam…

– Nem, nem! – könyörög az asszony.

Felkel. Ingadozva botorkál a lépcsőn. A fedélzeten vannak. Teljes sötétség. A férfi fogja a kezét. Ő vonszolja magát utána, görcsösen szorítva a gyereket.

A korláthoz értek. A férfi suttog:

– Itt vagyunk.

A gőzgép kattogása hallatszik és a víz suhogása, amint a csavar szeli. Az asszony térdre esik.

– Ne, ne… – tördeli őrült félelemmel.

A férfi dühbe jő.

– Azt akarod, hogy rajtakapjanak bennünket?

A gyermek után nyul. Az asszony karjai, mintha vaskapcsok lennének, úgy zárják körül a kicsit.

A férfi durva erővel rántja szét az asszony karjait, megfogja a gyermeket, áthajol a korláton és beleejti a tengerbe. Egy csobbanás. Az asszony végigzuhan a fedélzeten, a férfi pedig megkönnyebbülten sóhajt egyet.

Mámor.

Lassan haladtak lefelé egy hegyi úton. Mögöttük volt a cifra nyaraló-telep, előttük, jó messze még a Bárczy-villa.

– Azt hittem, szólt a lány, nem is jön el.

– Eljönni könnyű volt, mondotta Olt. De itt maradni nehéz lesz.

– Miért?

– Utálom ezeket a nyaraló-telepeket. A hotel kellemetlen, hangos, lármás, tolakodó és parvenu-módra követelő.

A lány elgondolkozott. A villában volt egy csomó üres szoba, de oda nem hivhatta meg a férfit.

– Tudja mit, mondta azután felvillanó szemmel, nagy igényei vannak? Nagyon követelő?

– Oh, nevetett Olt, dehogy.

– A kertészünknek nem messze innen van egy kis háza. Tavaly, amikor olyan nagy Tátra-járás volt, az egyik szobáját kiadta. Azt kivehetné. Valami nagy pompát nem kap, de kényelmet igen.

– Helyes. Kitünő. Nagyszerű.

Elindultak a ház felé. A villa mellett elkanyarodtak, felkapaszkodtak a dombra és ott voltak. A kis fehér ház a hegyoldalon volt, mögötte felfelé tört a szikla, előtte lankásan huzódott lefelé.

– Pompás, mondta Olt, micsoda szikrázó napsütéseket fogok innen festeni.

– Julcsa asszony – kiáltott a lány.

Magas, délceg, erős parasztasszony jött ki a házból. Az alkut megkötötték. Olt egy tágas, világos, földdel tapasztott szobát kapott.

– Még délután ide hozatom a holmimat, mondta.

Elkisérte a lányt, azután elvált tőle. Délután beköltözött uj lakásába.

– Oh, mondotta magában, négyszáz lépésnyire vagyok tőle.

Mindkettejük szemében ez volt a legnagyobb értéke a lakásnak. Közel akartak lenni egymáshoz, hogy minden percben láthassák egymást, hallhassák egymás hangját. Kezdődő szerelem volt ez, tüzesen, erősen, forrón bimbózó indulat. A lányé volt a kezdet. A festő lusta álmodozó volt, tétlen elmélkedő, energiátlan filozófus. A lány kezdett vele foglalkozni, belekényszerítette a lelkébe az érdeklődést, beleparancsolta az elméjébe a rágondolást, belelopta a lelkébe barna szemeinek lágy pillantását. Tavasszal tizszer mondta meg neki, hogy el kell jönnie a Tátrába és a festő lustaságán úr lett ez az édes, kemény akarat. Szerette a lányt, de ha olyan parancsoló módon nem hallotta volna, hogy el kell jönnie, kényelme, lustasága, tétlenségének szeretete az egész nyárra távol tartotta volna, vagy elvitte volna másfelé valahová.

Most jó volt, hogy eljött. A lány közel volt, nem kellett fáradni érte és a hangját, a pillantását, egész üde, finom és sugárzó megjelenését szomjasan várta napról-napra és óráról-órára, és szomjasan itta fel szépségeket kereső szemével. Szinte egész nap együtt voltak. A festő kifeszített vászna mellett ült gyakran, mikor a lány megjelent. Nézte a munkáját, várt, azután együtt indultak csatangolni. Gyakran csak átkiáltott érte; és Olt néha odaát töltötte az egész napot a Bárczy-villában. És nem kellett udvariaskodni, nem kellett átöltözni, nem kellett puha ingét kicserélnie egy kemény páncéllal. A lusta, forró nyár tele volt számára édes, csendes szenzációkkal. Mint a permetező lágy nyári eső, úgy hullottak a szivére az örömek. A tétlen, fáradság nélkül való, lusta élet szép volt. És szép volt a lány. Barna szeme és finom karcsusága, a hangja és a keze egyformán szép, drága és óhajtott volt.

A lelkét, amelyhez most semmi más indulat hozzá sem férkőzött, egészen betöltötte. Elalvása és ébredése is a lányé volt. Rá gondolt, amikor elaludt és rá gondolt, amikor ébredt. Az alacsony gerendás tetőt nézte az álomtól még részeg szemekkel és a nevét mondta:

– Ilona… Ilona…

Az álom és az ébredés mámoros hidján is tele volt vele a szive. A vérében tüzes indulatok keltek fel és az álom indulatkeltő részegségében olyan forró vágyódással gondolt rá, mint ahogy lágy álmodozása soha máskor.

Künn világos, napos nyári reggel volt már. Az ajtó kinyilott és az asszony jött be, a kertész felesége. Vizet hozott, lábujjhegyen, hogy a férfit fel ne keltse.

Olt félig nyitott szemmel nézett rá. Az asszony észrevette, hogy ébren van és délceg, teli, duzzadó termetét kényeskedve riszálta meg. Nem ment ki mindjárt; forgolódott a szobában, kacérul tett-vett.

Az Olt lelke, az elméje, a vére tele volt szerelmes vágyódással. Részeg volt az álomtól, a szemeit még fel sem nyitotta egészen. Az asszony duzzadó, teli termetét nézte és álmos kábulatban, az álom és az ébrenlét mámoros hidján szólt neki:

– Julcsa asszony.

Az asszony mosolyogva lépett hozzá. Olt megfogta a kezét. Az asszony engedte. Olt megölelte.

… A lány gondolatával aludt el, a lány gondolatával ébredt. A piros, duzzadó formájú parasztasszony számára nem volt egy gondolata sem. A lány finom, gyöngéd szépsége sugárzott vakító pompával a lelkében. De a részeg ébredés kerítő mámorában magához ölelte mindig az asszonyt. A lányra gondolt. Ez a gondolat illatozta be az álmait, ez a gondolat tette mámorossá az ébredését. De ott volt az asszony.

Nem érezte, hogy csalást követ el. A lányé volt minden gondolata és minden perce. Amikor az ébredés mámoros ölelése következett, akkor is a lányra gondolt. Reggelei az öntudatlanság, a mámor, az álom képében éltek a lelkében.

Egy napon későn ébredt. Az órájára tekintett. Kilenc óra elmult. Az asszony ekkor jött be hozzá.

Künn egy meleg leányhang csendült fel:

– Olt, Olt…

Olt érezte, hogy az arcát az ólom szürkesége lepi be. Minden vére a szivébe futott és a dermedt rémület szinte fájt minden tagjában.

A lány künn maradt. Csak a hangját hallotta.

– Olt, jőjjön a tóhoz. Milyen lustaság: most is aludni.

Nem jött be. Elment. Olt ismét tudott lélekzeni. De a szivén dideregve reszketett át az a gondolat: hátha bejött volna. Amint bejött már máskor, hogy egy-egy képét megnézze. Hogyan tekintett volna rá? Mit mondott volna neki? Hogyan érttette volna meg tudatlan lányságával, hogy egyetlen bűne van: az, hogy mámoros lesz, ha rágondol.

Futva öltözött fel és sietett utána. Künn a tiszta, nyári reggelben úgy érezte, hogy mégis bűnös. Bűnös: gyengeségében. Bűnös: mert, nincs ereje arra, hogy mámorának ellentálljon.

Lelkének lágy, filozófus lustaságát eddig szerette, most gyülölettel gondolt rá. Ezzel a lélekkel át lehet álmodni egy életet, de kötelességet vállalni nem lehet.

Forró gyöngédséggel telt meg a szive a lány iránt. Most szereti. Szeretni fogja akkor is, ha a felesége lesz. De elmult, mámoros reggelei megérttették vele, hogy akkor is csak erősen kell akarnia valakinek és ő megszegi azt a hűséget, amelyet pedig szive szerint becsületesen meg akart tartani. Túlságosan hozzászoktatta vágyait, hogy teljesüljenek, túlságosan sok féket dobott le bölcs, nagy lustaságában magáról, semhogy egy örök kötelezettség nagy fékjét rá merné tenni indulataira. A csodálatos lány boldogtalan, siró, elhanyagolt asszony lenne. Szerette a lányt, boldognak akarta és most bizonyos volt benne, hogy vele és általa nem lehet. Becsületesen belenézett a lelkébe és még szerelmét sem látta a tilalomra erősnek.

És becsületesen szerette a lányt. És becsületesnek tudta magát. És becsületes akart lenni. Nem ment a lány után a tóhoz. Visszafordult. Csomagolt. Elutazott.

Én.