Part 3

Horth felállott. Összeszorította az öklét. A maitre d’hotel hozzátette:

– Azonnal.

Egy asztaltól két úr kelt fel és odalépett. Horth megértette, hogy titkos rendőrök. Elébe állottak. Hallotta a lány suttogását:

– Pál, az isten szerelméért, menjen…

A két ember is megszólalt, a maitre d’hotel sürgetve emelte fel a kezét. János király legyintett egyet és leült. Horth pedig megindult. Fogcsikorgatva ment végig az asztalok között. Mindenki őt nézte. Elfulva, lehajtott fővel sietett, hogy ennek a vesszőfutásnak végeszakadjon. Az utolsó másodpercben azt gondolta, hogy valakit pofon kellett volna vágnia, valakit, akárkit, a szemtelenül bámulók, az idegenek közül. De ekkor már künn volt. Beleszökött az éjszakába.

Fuldokolva rohant előre. Hová? Merre? Minek? Nem tudott semmit. Csak azt tudta, hogy egy rettenetes bántalom esett rajta, hogy meglökték, kilódították, kirugták. Nem a sértés bántotta. Az marta a lelkét, hogy tehetetlenebb, mit egy megrugott kutya; még csak bele sem marhat abba a lábba, amely felrugta. A rettentő megalázottság fájdalma – tudta – mindig ott fog sajogni a szívében, mert soha még csak hozzá sem érhet ahhoz, aki megalázta. Akárki mással szemben úr lett volna, férfi lett volna, gőgös lett volna és egyenlőrangú egy szál karddal a kezében, vagy ököllel, ha másképpen nem. De ezzel? A király szövetségesével; egy királylyal szemben!

A szívében sikoltozott semmiségének a tudata. Mi ő? Tegnap még gőgös úr volt: gazdag, fiatal magyar, aki előtt otthon hajlonganak, mert hatalmas, itt hajlonganak, mert pénze van. És most? Most egy megalázott alattvaló, egy kilökött szolga, egy kirugott lakáj, aki se szóval, se ököllel nem emelkedhetik fel a bosszúnak a gondolatáig sem. És Jolán!… Éppen ő előtte. Ő előtte alázták meg, akinek a szemében a férfiasság és az erő mintaképe volt.

Leült egy padra, lehajtotta a fejét és bánata befelé, a lelke gyökeréig viharzott. Az agya megfeszített erővel gondolkozott valamely bosszúterven. De nem volt semmi. Rálessen és lelőjje? Akkor vesziti el csak igazán a lányt. A csípős újságcikkek jutottak eszébe, amelyek néha a király ezerféle szereplését gúnyolták és az újságírók, akikre mindig lenézéssel gondolt, most úgy tüntek fel előtte, mint a legnagyobb földi hatalom birtokosai. Ha ő is írna, ha meg tudná írni, amit érez. Gondolkozott, hogyan lehetne. Igy kezdené:

»János király egy műveletlen ember, aki lovagiatlan és goromba, akit átadok a lovagiasan gondolkozó közönség itéletének.«

Maga is érezte, hogy ez együgyű és ostoba. Nem lehet. Nincs bosszú sehol. De a megalázottság itt sikoltoz most már örökké.

Oh, ha egy jelentéktelen férfi sérti meg az embert, akármilyen gazdag, akármilyen hatalmas és úr, – ki az. Senki. Rongy. Ököllel üti le az ember. De egy király!

Eszébe jutott ekkor az is, amit a János király csoda-erejéről hallott. Kézzel töri ketté az ezüst forintost. Hiszen, ha ököllel menne neki, még akkor is összezúzná. Még mélyebbre hajtotta le a fejét és tisztán látott mindent.

Ami még hátra van az életből, az egy bánatos és megtört vándorlás, amelynek minden percét megmérgezi a keserűség. A nagy megalázottság szörnyű keserűsége. A lányra gondolni sem szabad többé. Egy megalázott férfi ne merjen szeretni.

Hazafelé indult. Vártak rá: a lány és az anyja. Kiszakította magát:

– Nem, – mondta, – most nem. Ne beszéljünk. Majd holnap.

Felrohant a szobájába. Leült és száraz szemmel tekintett maga elé. Eszébe jutott a tegnap és a tegnapelőtt. Akkor még úr volt, gőgös, erős és ő alázott meg másokat. Eszébe jutott a szabó. Ohó, ez egy nagy tartozás. Leült és levelet írt neki: bocsásson meg. A levélbe pénzt tett.

Még egyszer megfontolta, mi jőjjön: az örök megalázottság vánszorgó élete-e, vagy a gyors vég.

– Úr vagyok, – gondolta, – magyar úr.

Konokul ismételte magában ezt. Dacosan kapta fel a fejét és a revolvere után nyúlt.

Mária!

A leány vonagló arccal állott előtte. Kabát volt már rajta és feltette a kalapját.

– Az isten szerelmére, mondta bosszusan Weér, végre is be kell látnod, hogy ennek így kell történnie.

A leány hallgatott. Weér hidegen mondta még:

– Nem állhatsz az utamba.

Azután hátradőlt a karosszékben és mozdulatlanul nézte a leány készülődését. Csend volt. A férfi cigarettára gyújtott. Várt. A leány még mindig nem ment. Erre egy türelmetlen mozdulatot tett. A leány elindult. Fáradtan ment az ajtóig… Rátette a kezét a kilincsre. Weér megkönnyebbülten nézett utána. A leány visszafordult és meglátta rajta a becstelen örömet. Vad harag vöröslött ki az arcán. Kiegyenesedett.

– Nem kértem számon tőled, mondta rekedten, semmit, amit adtam neked: becsületet, szerelmet, fiatalságot és pénzt.

– Kérlek, mondta Weér, a financiális ügyeket talán ne keverjük a dologba.

– Igen, mondta a lány, az anyagiakkal rendben vagyunk. Korrekt üzletember vagy. Pénzzel nem tartozol nekem. De mert az egész búcsuzásom alatt nem volt hozzám más szavad, mint rideg, száraz, fanyar, bántó, elutasító, mert egy vigasztaló, egy jó szavad nem volt hozzám, ezért gyűlöllek. Ezért megvetlek. Ezért utállak.

A férfi vállat vont.

– Csak ennyit kellett volna mondanod, – sugta a leány – csak egyszer kellett volna mondanod jósággal és szeretettel: Mária. Nem fájt volna semmi. Megértettem volna mindent. De mert végignézted a hosszú vergődésemet és egyetlenegyszer sem szólítottál meg a jóságnak és szeretetnek a szavával, nincs számodra más kivánságom, mint egy keserű átok. Ne is tudj soha senkit megszólítani szerelmes szóval, ne tudj szólni senkihez soha…

Az utolsó szavait már őrjöngve mondta. Kitört a zokogása és szégyenkezve, haragos bánattal, menekülve szökött ki az ajtón.

A férfi csodálkozva tekintett utána. Milyen gyengék tudnak lenni még az ilyen erős nők is. Még az ilyen okos nők is bolond átkokra ragadtatják magukat.

Pár perc mulva elfelejtette az egész dolgot. Nyugodt volt. Jól érezte magát. Örült, hogy üres a lakás, hogy végre egyedül van benne. Az utóbbi hetekben a leány jelenléte már kinos volt, a búcsuzás, az elköltözés meg kétségbeejtő. Csakhogy vége van.

Elindult hazulról. Sétált, jókedvű volt, pompásan érezte magát. Megéhezett és elment vacsorázni. A vendéglőben leült a rendes asztalához. Egy kis nyugtalanságot érzett; maga sem tudta, miért. Várakozott egy kicsit, azután rákiáltott egy pincérre:

– Pincér!

Az tovább sietett. Weér bosszankodott. Egy másiknak szólott:

– Pincér!

Az is tovább ment. Weér elképedve nézett utána. Ő maga rendelte el, hogy ne alkalmatlankodjanak neki, mielőtt szólna. De most szólt. Mit szemtelenkednek hát ezek az emberek. A főpincért hivta.

– Guszti.

Nem jött. A terem másik végén mozgott és felé se nézett.

– Guszti! – ordította Weér dühösen.

A főpincér meg se mozdult. Weér ijedten nézett körül. A szomszéd asztaloknál emberek ültek és egyik se nézett rá. Hangosan, teli torokból kiáltotta még egyszer:

– Guszti!

Senki se mozdult. Az emberek ettek, beszélgettek, a pincérek szaladgáltak; rá senki se nézett. Weérnek verejték ütött ki a homlokán. A levegő egyszerre nehéz lett, ólmos, súlyos; fuldokolni kellett benne. A tető fenyegetően függött fölötte és bizonyos volt, hogy most valami rettenetes dolognak kell történnie.

Weér még egyszer szólott, gyáván, remegve, de felemelt hangon:

– Guszti.

Senki sem nézett rá. Weérnek kigyúlt az arca, a homlokán remegni kezdtek az erek, a szíve őrült dobogással vert és az elméjébe belevillant, beledübörgött az a világos tudat, hogy a hangját nem hallják. Vagy süket lett minden ember, vagy az ő hangja veszett el. De az emberek beszélgetnek, hallotta a hangjukat. Tehát csak az ő szavát nem értik. Kinyitotta a száját és rendesen, hangosan, szabályosan, tagolva mondta újra:

– Gusz – ti…

A szája megmozdult, tapintotta az alsó állkapcsa mozdulását, úgy érezte, hogy a torka is rendben van, a hangszálai is működnek. De éles figyelése, maga-vizsgálása észrevette, hogy a hangját ő maga sem hallja. Nem hallja a hangját. Megpróbálta újra meg újra, hogy szóljon. Kiáltani próbált. Neveket mondott egymásután. Hangot nem hallott.

Ez rettentő. Felugrott és kirohant. Az utcán vakon és kétségbeesve szaladt végig. Mi lesz most, mi lesz most? A sírás fojtogatta a torkát. Megnémult. Csodálatos, őrült, hihetetlen módon megnémult. Ez a tönkremenés, a halál. Szívós, makacs, küzdő, törtető életének a vége. A tavaszi estében vad keserűséggel szaladt bele az ismeretlenségbe. Egy hangos köszönés riasztotta fel:

– Jó estét, képviselő úr.

Weér ránézett az emberre. Valami ismerőse, közömbös, jelentéktelen ember. Megemelte a kalapját ő is és természetes, nyugodt hangon válaszolt.

– Jó estét.

Kezet fogtak és Weért reszkető öröm fogta el. Didergett a boldogságtól, megmámorosodott és melegen, szeretettel ismételte:

– Jó estét. Jó estét.

Hiszen beszél. Hiszen nem némult meg. Hiszen semmi baj nincs. Hadarva mondta, hogy kiélvezhesse ezt az örömet:

– Hová megy? Sétál? Én is. Tartson velem.

Lassú lépésben indultak el és Weér egészen megnyugodott. Nincs semmi baj. Valami ostoba megzavarodás volt. Betértek egy vendéglőbe. A pincér rohant elébük.

– Mit méltóztatik parancsolni?

Weér erre vacsorát rendelt, evett és később nyugodtan ment haza. Lefeküdt és jól aludt. Reggel átfutotta még a jegyzeteit és elindult a képviselőházba. Meghallgatta az első szónokot és azután szólásra állott fel. Egy mozdulattal kérdezte meg az elnöktől: ő jön-e; az elnök bólintott és Weér szólásra állott fel. Körülnézett a teremben, végigpillantott a karzatokon és meg akarta kezdeni a beszédét.

Jobb kezét egy könnyű gesztusra emelte fel és kinyitotta a száját. Ekkor fojtogató félelem rohanta meg. A levegő ólmos volt, a karzatok mintha leszakadni készültek volna. A szája mozgott és füle hiába várta a saját hangját. Elsápadt. Megreszketett. Tapogatózva fogta meg a padot maga előtt és szeme kétségbeesve, inogva keresett valami támaszt a nagy forgatagban. Körülötte mozgolódás támadt. Mindenki ránézett.

– Megnémultam, mondta magában kétségbeesve, és most mindenki megtudja.

A halálos rémület gyengévé tette. Most mindjárt összeomlik. Az elnök ránézett és csodálkozva, biztatva szólt:

– Weér képviselő ur következik.

Weér melléből egy nehéz sóhajtás tört ki, levegő után kapkodott és megszólalt:

– Tisztelt képviselőház…

Remegve, hogy nem akad-e meg vajjon, de beszélt. Hallotta a hangját, érezte a hangja erejét, a csengését. Nem akadt meg. Bátor lett újra. Szabadon, merészen, gáttalanul beszélt.

Később kiment a folyosóra. Mi történt? Mi történt vele? Nem tudott megszólalni, mint a hogyan tegnap nem tudta a pincért megszólítani. Leült egy pamlagra. Mellé ült egy barátja. Kérdezni akart tőle valamit.

– Laci…

A másik gondolkozva pillantott maga elé.

– Laci, mondta újra Weér.

A másik nem mozdult. Előttük elhaladt valaki:

– Horthy, – szólott rá Weér.

Az ember tovább haladt. Weér érezte, hogy mozgott az ajka. A hangját mégsem hallották. Megdöbbenve tekintett maga elé.

– Igaz is, fordult hozzá a másik, mi bajod volt a beszéded elején?

– Semmi. Egy kis rosszullét.

Ismét tudott beszélni. Ekkor egy nagyot dobbant a szíve. Világosság áradt zavart kétségbeesésébe. Nem tud megszólítani senkit. Beszélni tud, de senkit nem tud megszólítani. A leány átka. _Ne tudj szólni senkihez soha._

Bolondság. Egy őrjöngő leány ostoba kifakadása. Csak nem hihet az ilyen ostobaságban valaki. Előtte egymásután vonultak el az emberek. Megszólította őket. A szája kinyilott, mozgott az állkapcsa és egyik sem fordult feléje.

– Pista…

– János bátyám…

– Hé, öregem!…

Senki sem hallotta. Nincs hangja. Elveszítette a hangját. Nem tud megszólítani senkit.

Rohant ki az utcára. Kocsiba ült. Ádám professzorhoz hajtatott. Beküldte a névjegyét. A tanár maga jött elébe.

– Kedves képviselő úr, mivel szolgálhatok?

Weér elmondta. Mindent elmondott. A tanár mosolyogva intett.

– Nem ismeretlen betegség; tudományos neve is van. Igazában képzelődés.

Weér fanyar arccal tekintett rá. Ez nem gyógyulás.

– Üljön nyugodtan pár percig, szólt parancsoló hangon a tanár. – Azután meg fog szólítani.

Weér hátradőlt a székében. A tanár könyvet vett elő és olvasni kezdett. Belemerült az olvasásba. A percek teltek és Weér vergődve tekintett rá.

A tanár meglepetve pillantott fel.

– Egy kicsit belemerültem az olvasásba. Szóljon már.

– Most tudok szólni, mondta Weér panaszosan, de mialatt a tanár úr olvasott, hihetetlen erőfeszítéseket tettem és mégsem hallotta a hangomat.

A tanár komolyra vált arccal tekintett rá.

– Akkor, kedves képviselő úr, nincs más hátra, mint egy pár hétre elhagyni a politikát, az ügyvédi irodát és bevonulni ide hozzám, egy csinos és kellemes szobába, amelyből pompás kilátás nyílik a Dunára.

Weér zavartan távozott. El volt keseredve. El volt csüggedve. Bántotta, hogy gyógyíttatnia kell magát és még jobban bántotta, hogy nem bizott a gyógyításban. Úgy érezte, hogy a hangját egy rettenetes erő tartja megkötve; ezzel az erővel – úgy érezte – meg nem tud küzdeni egy pár heti ápolás.

Bánatosan haladt előre. Ment az utcán. Maga sem tudta, hová. Az utca tele volt. Vidám és hangos emberek tolongtak mindenütt. A fecsegő tolongásban Weér egy karcsú barna leányt pillantott meg. Margit. Margit ez, aki nemsokára menyasszonya lesz, a szép, a gazdag. Átvergődött a tömegen és csendesen szólt neki:

– Margit.

A leány tovább ment.

– Margit, szólt méltatlankodva Weér.

A leány nem tekintett vissza. Weérnek ismét a szívébe nyilalt a fájdalma. Nem tudja megszólítani a leányt. Margit nem hallja a hangját. Utána ment és még egyszer szólt kétségbeesett erőfeszítéssel:

– Margit.

Nem hallja. Nem fordul vissza. Mellé léphetne, akkor észrevenné. De mit ér az? Nem tudja megszólítani, nem tud szólni hozzá, várnia kell, míg valaki felszabadítja azt az átkozott, azt a gyűlölt varázst, amely a hangját megkötve tartja.

Megállott. A leány alakja távolodott. Elveszítette a szeme elől. Nekivágott a tömegnek és törte magát kifelé. Csendes, elhagyott utcákba ért. Itt mintha a bánata hallgatott volna a csendes utcában. Lecsüggesztette a fejét és fáradtan vánszorgott. Vége mindennek. Nem lehet így élni. Vége a hírnek, a vagyonnak, a jólétnek. Egy ideig meg lehet csalni a világot, azután jön a leleplezés, a szégyen, az összeomlás. A gyógyítás nem használ. A tudomány itt nem ér semmit. Ismeretlen és rettenetes hatalmaknak az erejét érezte, megfoghatatlan és végzetes erők csapását. Vége mindennek. Hová visz ez a szomorú út? Az őrülésbe? A halálba?

Nincs menekvés. Felpillantott. A csendes utca tulsó oldalán egy fáradt nő jött. Oh, hiszen itt van a menekvés. Felkapta a fejét. Minden erében forrón zúgott a vér. Tüzes láz nyargalt át a tagjain. Reszketve, gyorsan, rohanva vágott át az utcán. Most kell eldőlnie mindennek. Megállott a leány előtt. Egymásra tekintettek. Rosszasága, a régi keserűségek, a mult napok gyötrődése el volt felejtve, és remegő torkából sírva, ujjongva, végtelen, boldog, diadalmas gyönyörűséggel töredezett ki a megszólítás:

– Mária!… Mária!…

A gyógyulás.

Mikor olyan fiatal voltam, mint ön – mondta az öreg Hell doktor – én is tagadó voltam, hitetlen és vallásgyülölő.

Azóta megtanultam, hogy a tagadásban is kételkedni kell. De akkor hittem benne. Ez a komor hit lassankint fájni kezdett, ugy hogy egyszerre csak otthagytam az egyetemet, a boncoló-termet, a laboratóriumot és hazaszöktem. A gyermekkorom emlékeitől, a Kékes-hegytől, a Sötét-erdőtől vártam a gyógyulást.

Otthon sokat nevettek rajtam, hogy puskával a vállamon naphosszat kószálok a Kékesen, anélkül, hogy egyet is lőnék. De én nem vadászni mentem a hegyre. Kimondhatatlanul fájt a szívem és a lágy, tiszta, csendes ősz jól esett. Lehevertem az avarra és belefúrtam a szememet a bársonyos levegőbe. Mint egyetlen nagy sajgó sebet, úgy adtam át magam a csendnek, a hegynek, a halvány ősznek: te csendes, nagy, jó, öreg hegy, gyógyíts meg. Kószáltam a réteken, az erdőkben és ha vad ugrott fel előttem, szinte könnyeztem: hát azt hiszi ez, hogy én tudnék ölni?

Ha megéheztem kinn, bementem az öreg Vashoz, a kerülőhöz. Kis háza volt a hegyoldalban; ha mást nem, egy pohár tejet mindig tudott adni a felesége.

November elején már hideg lett egy napon. A reggel deres volt, a Kékes tetejét köd szántotta és korán megéheztem. Tíz óra tájban elindultam a kis Vas-ház felé.

Az ajtóban találkoztam az öreggel.

– Éhes vagyok, öregem, – mondtam neki.

Az öreg ember végtelen keserűséggel húzta össze a száját.

– Most az egyszer tessék megbocsátani, de semmivel se szolgálhatok. Nagybeteg az asszony.

A szeme gyorsan pislogott, gyanusan nedves volt és összeszorított ajka remegett. Az öreg parasztember megindító volt ebben a fájdalomban, amely oly ritka a hozzá hasonló sorsuak között.

A magam módja szerint vigasztalni próbáltam, ajánlottam, hogy majd orvost küldök, és az öreg ezt mondta:

– Nem orvos kellene ide uram, hanem pap. Negyven esztendeje, hogy együtt élünk és ha ez az asszony ágynak esett, akkor meg is hal. De az asszony katholikus, Hevesből hoztam, itt meg messze földön csupa kálvinisták lakunk. Hát huszonöt éve már, hogy nem gyónt és most nem tud nyugodtan meghalni. Elkárhozik: azzal van tegnap óta.

A szobából jajszó hallatszott ki. Egy csendes, állandó, visszatérő nyögés, egy rettenetes félelem ijedt, kínos panasza. Megdöbbenve hallgattam; a szobából állhatatosan, bánatosan, makacsul – mintha élne és különálló és egyéni valami volna – tört ki a jajgató panasz.

Az öreg paraszttal egymásra tekintettünk.

– Én nem birom tovább hallgatni, – mondta csüggedten. – Elmegyek. Befogatok. Papot hozok. Félnapi járás innen Nagyszállás, tán nem hal meg addig.

Elment. Ott hagyott engem a ház ajtajában és rohant le a hegyoldalon. Kínos ijedtséggel néztem utána. Vajjon van-e ennek a beteg öregasszonynak valakije a szobában, aki ápolja?

Nem tudtam elmenni. Hallgatóztam. A szoba egyre árasztotta a jajszót. Mondom, mintha ez a sirás élt volna, úgy röpködött makacsul, sötéten körülöttem. A jajgatás tompult és erősbödött; egyszerre olyan kétségbeesett sikoltozásra vált, hogy éreztem, mint sápadok el a rémülettől; azután tompa nyögésre vált ismét. Nem tudtam elmenni. A rettenetes jajszó a maga ismeretlen félelmével, nem értett gyötrelmével odatáncolt az ajtóhoz. De hogy tud valaki ennyit jajgatni! Kínlódtam és mégsem birtam elmenni. Nincs benn senki a szobában, az bizonyos. Becstelenség volna elhagyni egy haldoklót.

De nem mertem mozdulni sem. Féltem. Féltem, határozottan féltem. Olyan érthetetlen, idegen és különös volt ez a borzalmas jajgatás, hogy a hideg futott végig a hátamon és remegni kezdett a térdem.

Egy idegen, nagy erő sejtelme áradt ki a bezárt ajtó mögül. Mi van ott? Mit lát az a haldokló asszony? Mitől reszket? A félelem hidege remegve rázott. Nem birtam tovább. Valamit tennem kell, de itt állni az ajtóban lehetetlen.

Szívesen elmentem volna már, de szégyenkeztem a gyávaságom miatt. A félelemtől dobogó szívvel, kiszáradt torokkal, elhatározottan, gyorsan, remegve kinyitottam az ajtót.

A parasztosan gyér világítású szoba fenekén ott volt az ágy. Az ágyban a haldokló. Ráncos arcán láz tüzelt és két öreg, bágyadt szeme kitágulva csillogott.

Már nem volt tiszta eszméleten. És talán félelme, reszketése, vágyakozása, deliriuma csalta meg, de mikor hirtelen beléptem, jajgatása elhallgatott, kínzott arca elsimult, két öreg száraz karját felém tárta és a kimondhatatlan megenyhülés hangján dadogta:

– Tisztelendő úr…

A félelmem már eltünt, de a szívem most egy nagyot dobbant. Ez a haldokló öreg asszony papnak néz. Mit tegyek?

Átvillant az elmémen: nem szabad csalással vállalnom ezt a szerepet. Villámgyorsan azt válaszoltam magamnak, hogy egy gyötrődő lelket szabadítok meg vele. Erre új kétség válaszolt, de mielőtt még dönthettem volna, ott álltam az ágy mellett és két forró, ráncos kéz ragadta meg a kezemet és egy lázas ajak dadogta:

– Gyónom a mindenható istennek és neked, lelki atyám…

… Hiába volt a kétségem, a habozásom. A haldokló öreg asszony ajaka megnyilt és forró zuhogással áradt ki belőle a vallomás.

Huszonöt év minden igazi és képzelt vétke. Hogy katholikus vallását nem tartotta elegendő tiszteletben. Hogy annyi sok esztendő óta nem gyónt. Nem hallgatott misét. Hogy egyszer csalt. Hogy egyszer Istent káromolta. Hogy egyszer rossz volt a szegényhez. Hogy régen bűnös gondolatai voltak és hogy egyszer, egyszer – az ura nem volt itthon – megfeledkezett hitvesi eskűjéről… Huszonöt év minden bűne jól emlékezetben tartva, sorrendben, sötéten és ijesztően, nevetségesen és siralmasan vonult fel előttem. Feltárult egy keserves munkával teli élet, amelyet méreggel itat meg az, hogy hordozója nem gyónhatott soha, amelynek végét a pokol félelme tette kínossá és ijedelmessé és amely most ime mégis bocsánatot kap és a megtisztulás reményét.

Kábultan, riadtan, megzavarva ültem az ágy mellett. Nem, nem szabad ennek az öreg asszonynak azt mondanom, hogy nem vagyok pap, hogy a gyónása nem ér semmit, hogy elkárhozik.

Összeszedtem minden erőmet és nyugalmamat. Nem tudtam, milyen a gyónás szertartása, és féltem tőle, hogy hibát követek el. De mikor az asszony lázas forró vallomása elhallgatott, mély szánalommal és megindultsággal beszélni kezdtem.

Beszéltem az Ur végtelen jóságáról, a bocsánatról, amelyet a bűnbánó bizonyosan megkap, a lélek halhatatlanságáról, az üdvözülésről, amely arra vár, aki meggyónta a bűneit és tiszta lélekkel lépi át a túlvilág küszöbét és végül – úgy, amint leirásokból, hallomásból, hírből tudtam – én, a zsidó, a hitetlen, az atheista, elmormogtam a feloldozás latin szavait:

– Ego te absolvo… in nomine… Amen.

A haldokló asszony öreg kezei görcsösen szorították a kezemet. Az arca egészen elsimult. Szemében a láz halványodni kezdett, cserepes, szegény ajka körül egy végtelenül boldog, enyhe mosoly jelent meg.

A kezemet csak durván tudtam volna kiszabadítani, és ezt nem akartam. És én az én tépett, érzékeny, reszkető idegeimmel ott állottam a haldokló asszony ágya mellett és néztem a haldoklását. Még egy óráig tartott. A feje nyugtalanul forgott, de mikor a szeme felém fordult, az ajka körül mindig megjelent a megkönnyebülés mosolya. Néha szóltam hozzá, akkor még jobban mosolygott. És mire az egész véget ért, öreg, elkínzott, ráncos arca derült, megnyugodott és tiszta volt.

Akkor eljöttem. Azóta más ember vagyok. Hinni nem tudok, mert hinni nehéz; de nem tudok tagadni sem.

Ibolya és Ágnes.

A télikert tele volt. Cigányzene szólt és a lányok suhogva jártak fel-alá, leültek egy-egy asztalhoz, ittak, cigarettáztak. Ibolyát fiatal emberek fogták körül és a lány a muzsika ütemére valami néger-táncot utánozott. Azután fáradtan vetette le magát egy székre.

– Az isten szerelmére, kiáltott valaki a társaságból, adjanak neki inni, mert mindjárt meghal.

– Sherryt – súgta Ibolya elhaló hangon.

A pincér hozta az italt. Azután még egy pohárral. Azután egy harmadikkal. A lánynak bolond jókedve volt. Fütyült és a lába egyre táncra állt.

Egy pincér jött és a fülébe sugta:

– Egy úr kéreti.

Ibolya átment a télikerten és odaült az idegen ember asztalához.

– Szervusz, – mondta neki barátságosan.

– Szervusz, – válaszolt a másik és tölteni akart neki.

– Hozass előbb egy kis rákot, mondta Ibolya.

Azután beszélgettek. Ibolya felette okos és művelt nőnek bizonyult a beszélgetés során és egy negyedóra mulva az idegen ezt kérdezte tőle:

– A te neved, úgy-e, Konc Ibolya?

– Igen, mondta Ibolya.

– Tizenkilenc éves vagy.

– Igen, mondta bámulva Ibolya.

– Borsod-Zsadányban születtél?

– Igen.

– Három éve, hogy árván maradtál és két éve, hogy idekerültél a Francia Mulatóba.

– Igen. Felléptem egy balettben.

– Az apádat Konc Boldizsárnak hítták.

– Igen.

– Az anyád neve Wirt Mária.

– Igen.

Ibolya félni kezdett.

– Talán detektiv maga, szólt idegenkedve.

A másik nevetett.

– Nem. Nem vagyok detektiv. Ügyvéd vagyok. A Konc Gáspár ügyvédje.

A lány kérdő pillantással nézett rá.

– Konc Gáspár ügyvédje vagyok. Tudod, ki az a Konc Gáspár? Rokonod. Az apád unokatestvére.

A lány vállat vont.