Part 2

A tüzet láttam és ugyanabban a pillanatban egy rettentő csattanás rázta meg a fejemet. A jobb fülemen a dördülő hang repesztve csapott be és úgy éreztem, hogy széthasítja az agyvelőmet. A fájdalommal egy pillanatban átjárt az öröm is. A golyó a jobb fülem mellett ment el; a pisztoly balra, felfelé hord: ennek köszönhetem az életemet. Az agyvelőm sajgott, de a szivem felszabadulva dobbant egyet.

– … Hét… nyolc… kilenc…

Felkaptam a pisztolyomat és kilőttem. A markomon nagyot taszított a fegyver. Taláry pedig arccal végigesett a homokon.

Bámulva néztem feléje. Csak nem találtam? Mind odarohantak hozzá. Gyáni azután felém jött.

– A mellébe ment a golyó. Te menj most innen.

Elmentem. Kábult volt a fejem. Mi történt? A pisztolyomat vakon lőttem ki. Agyonlőttem egy embert?

Vizsgáltam a lelkiismeretemet. Mit vétett nekem ez a Taláry? Én bántottam. A lelkiismeret fájdalmát azonban nem éreztem. De újra éreztem a lelkem dühöngő keserűségét, a hónapok óta kínzó alaktalan, vad bánatot, amely marja a lelkemet és amelyért marnom kell másokat, amióta én miattam lett öngyilkos az öcsém. Megmérgezett, vonagló, kínba facsarodott lelkem áldozatokat kíván. Lehet-e másképpen csillapítani az embernek a maga fájdalmát, mint hogy másoknak fájdalmat okoz?… Ah, hadd fájjon nekik is ez a nagy bánat.

… Beültem egy kávéházba és egyik szivart a másik után szíttam el. Lélek nélkül bámultam ki az utcára. A gyalogjárón egyszerre megáll valaki és érzem, hogy egy szempár pihen rajtam. Odanézek. Oh, ez a becsületes, meleg, szép szempár. Felugrottam. Bejött. Megölelt. Dédelgetett.

– Fiam, kedves, jó fiam, de rég nem láttalak. Sápadt vagy. Betegnek látszol.

Kifakadtam:

– János bátyám, de rút az élet.

– Hát hagyd itt ezt a várost. Ez tett beteggé. Gyere el hozzánk. A nénéd sírni fog az örömtől.

… Elmenjek? Igaz. El kell mennem. A csiki hegyek közé, öt órányira az utolsó vasuti állomástól.

– János bátyám, mikor utazik?

– Két óra mulva. Csak téged akartalak megkeresni. A lakásodon voltam.

– Menjünk.

Két óra mulva vonaton ültünk. Reggelre kocsin. Kora délelőtt ott voltunk a szép, nagy, kedves falusi házban. A nagynéném csakugyan elsírta magát, mikor meglátott. A szivemet kimondhatatlan bánat öntötte el.

… Két hete voltam már ott, vidám, jó, egészséges emberek között. Kezdtem gyógyulni. A szivemet nem szorongatta úgy az a nagy bánat.

A bátyám hazajött egy napon:

– Holnap medvére megyünk, mondta. Bevette magát a Bikkesbe egy, és felette garázdálkodik. Holnap kihajtjuk.

– Megyek én is, mondtam neki.

Kicsit ellenkezett, azután ráhagyta: hát gyere te is.

Másnap elindultunk. Vagy tizen voltunk; három hallgatag paraszt is. Szép, erős, biztos golyós fegyvert adtak a kezembe. A hajtók elmentek és mi szétoszlottunk az erdő hosszú szegélyén. Magamra hagytak. Láttam, hogy veszélytelen helyet kerestek ki a számomra: erre a hosszú tisztás felé, a nagy szakadékon át nem jön a medve. Ez se baj. Leültem és belenéztem az erdőbe. Csend volt, de az erdő élt és hangja betöltötte a csendet. Zajok hallatszottak. Levelek suttogása, halk kopácsolás. Ágak is reccsentek valahol. Némán és elfogódva bámultam bele a rengetegbe és a bánatom egyszerre égetővé vált a magánosságban. Oktalan kínok rohanták meg a szivemet. A régi fájdalom mind feltámadt és úgy fájt, úgy fájt a lelkem, hogy szinte beleordítottam a csendes erdőbe. Ez a fájdalom oly eleven volt, olyan meglevő, élő és pozitiv valami, hogy szinte félni kezdtem. Mi lesz velem? Mi lesz velem? Az erdő susogott, hangos lett, harsogva zúgott. Egyedül vagyok. Mi lesz, istenem, mi lesz? De a hangok zűrzavarát egy tiszta zaj törte meg. Ágak reccsenése hallatszott és benn, a fák között, a zöldesbarna homályban egy gyorsan mozgó, nagy test jelent meg.

A medve. Erre jönne? A nagy tisztás felé? Amarra vannak az erdők.

A barna test megnőtt. Milyen gyorsan vágtat. Egyenesen felém. Egy perc és itt lesz. Kínzó rémület dermesztett meg. Csak most hallottam a távolból a hajtók lármáját és csak azt éreztem, hogy most még menekülhetek. De nem tudtam megmozdulni. Felállottam és a lábam ólmos volt. A medve csörtetve vágott át egy pár bokron. Már tisztán láttam. Ki nem tér, egyenesen rám jön.

Ekkor ujra forró áramlással futott át rajtam a düh. Hát te mit akarsz tőlem? Te is nekem jössz? Az villant át dölyfös haraggal az agyamon, hogy a Taláry Lajos pisztolyával néztem én szembe, és dühödten kaptam fel a puskámat. Te oktalan dög, te akarsz engem bántani!?

A vágtatása kissé meglassubbodott. Hat lépésre volt tőlem. Két lábra állott. Iszonyatos nagynak tetszett így. De én a Taláry Lajos pisztolyával állottam szemben. Egyszerre hideg nyugalmat éreztem. Céloztam… Szinte a puskámat érte már. Lőttem. A dörrenés elkábított. Összekavarodott előttem az erdő, a nagy állat. A zűrzavart egy óriási zuhanás követte. A medve egész nagy testével súlyosan zuhanva vágódott le a földre. A feje a lábam előtt volt; óriás teste végignyúlt a földön. Zavartan néztem. Nem mozdult. Vége volt. Fejét fúrta át a golyó.

Most újra hallottam az erdő hangjait. Belenéztem a zöld homályba és azután rátekintettem az állatra. Óriási fenevad, félelmes, nagy, erős, csodaszép bestia. Oly szép volt ott a földön, oly igen éreztem, hogy egy szép, nagy, erős és felséges életet oltottam ki, hogy a részvét beférkőzött – hosszú hónapok óta először – a szívembe. A magam életének az örömét is éreztem végre és a megölt csodaszép, barna óriást hosszan nézve könnyek gyültek a szemembe és lassan, lágyan, gyermekmódra sírni kezdtem.

Signor Sabbatto.

Egy okos, szép leány beszélte el nekem ezt a történetet.

… Az olasz tengerpartot jártuk Ancona és Rimini között. A tavasz vége felé járt, a nyárba hajolt már. A tenger csupa mámoros tündöklés volt és az ország csupa szerelmes csoda. Ketten voltunk az apámmal, és abban versenyeztünk, ki szívja tele jobban a szemét színnel, fénnyel, ragyogással, és ki szívja tele jobban a szívét ennek a boldog országnak a gyönyörű mámorával.

Pesarroban voltunk előbb, onnan Fannoba mentünk. Harmatos, illatos, fénytől részeg reggel volt. A kis olasz város régi házaiban lustán indult meg az élet. Néztük ezeket a házakat: a renaissance-nak a kis remeke egyik-másik. A függönyök néhol le voltak eresztve; – lusta nyaralók laknak már itt.

Kerestük a templomot és nem találtuk. A Baedeker nem volt elég világos, kerestünk hát valakit, akitől útbaigazítást kérjünk. Vidéki parasztasszonyok mentek el előttünk, azután egy-két apró gyerek. Ezekkel felesleges volt szóba is állni.

– Nézd, mondta ekkor az apám, megkérdezzük azt az urat.

Egy barna kis ház kapujában állott az, akit meg akart kérdezni. Egy sötét arcú fiatal ember a husz és huszonöt év között. Csinosan volt öltözve. De csak a szeme volt érdekes: egy nagy, mély, világító szem, amelynek az élénksége, a gyors mozgása, a hirtelen fellobbanása azt a hatást tette, mintha külön életet élne. – Az apám odament hozzá és megemelte a kalapját:

– Signor, kérem, mondja meg nekünk, merre jutunk a templomhoz.

A fiatal embernek fellobbant a szeme, élet futott át egész mozdulatlan arcán, egyszerre megelevenedett az egész ember. Készséggel, udvariasan, tüzesen kezdett magyarázni:

– Az utcán egyenesen felfelé kell menni, a harmadik mellékutcánál jobbra fordulni…

Megakadt.

– Különben, mondta, szívesen megmutatom az utat.

Be sem várta a választ, már elindult. Mi utána mentünk. Az úton is folyton beszélt, kedves olasz hadarással, magyarázott, fecsegett, udvariaskodott. Mulattunk rajta és kedvesnek találtuk. A magyarázatai rövid idő mulva csak nekem szóltak. Asszonynak nézett és újra meg újra felhangzott a megszólítása:

– Signora… signora…

Az apám kijavította:

– Signorina.

Nem asszony: – kisasszony. Magyarázatul hozzátette:

– Mia figlia… a leányom…

A kis olasz ragyogó arccal köszönte meg a felvilágosítást. Az öröm és a buzgóság szinte tüzelt az arcán, ragyogott, fényeskedett. Most még udvariasabb és még szolgálatkészebb lett:

– Signorina… signorina…

Odaértünk a templomhoz. Megköszöntük a kalauzolást és el akartunk búcsúzni. A barátunk azonban nem távozott:

– Megmutatom a templomot.

Egymásra néztünk az apámmal. Ő vállat vont. Olaszországban bizony akadnak ilyen barátai az embernek – utólag azután prezentálják a számlát. Hát prezentálja a számlát…

Egyelőre nagyon kellemes volt a kalauzolása. Mindent tudott, mindenhol járatos volt; a templom történetéről pompás előadást tartott és a szemtelen fiakkeressel kitünően alkudott. A délelőtt nagyszerűen telt el. Délben ő vezetett bennünket egy vendéglőbe, a legjobba, a legkitünőbbe. Ekkor újra búcsúzni akartunk tőle. Hiszen bizonyosan haza akar menni. Kissé zavartan tekintett rám.

– Signorina, ha megengedi, én is itt ebédelek.

Ránéztem az apámra, ő nevetve intett igent és én is azt válaszoltam:

– Nagyon örülök.

Csakugyan együtt ebédeltünk. A kis olasznak nagy hasznát vettük. Itt is pompásan értett mindent: a tengeri halakat, a sültet. Mindent értett.

Ebéd közben az apám azt mondta magyarul:

– Te, ez az ember szerelmes beléd.

Nevettem. Azután ránéztem az olaszunkra és nem nevettem többé. Észre sem vettem előbb, hogy alig eszik. Rólunk gondoskodott mindig és ő maga alig nyúlt valamihez. A szeme lángolva lobogott, az arcán a hűségnek, az odaadásnak olyan kifejezése volt, amilyent csak kutyákon láttam még. Engem nézett egyre… Szerelmes volt csakugyan, olasz módra, fellobbanva, hirtelen lángolással szerelmes. Egy kicsit elpirultam. Nem könnyen jövök zavarba, de ez a három órás olasz szerelem megzavart. Az apám látta és hogy a két nagy szem forró könyörgésétől megmentsen, beszélgetni kezdett a barátunkkal.

Megtudtuk, hogy Sabbattonak híjják. Eddig azt sem tudtuk, mi a neve. Megtudtuk, hogy Genuában él és pár napra hazajött a szüleihez. Foglalkozására nézve pedig szabó… Szabósegéd.

A zavarom ekkorra elmult. A beszélgetés azután teljesen visszaadta a nyugalmamat. Nagyon kedves fiú ez a kis szabó, de a szerelme igazán nem fog megzavarni. Ő visszamegy Genuába szabni, én hazamegyek Budapestre. Végre is a szabók közül nem kerülnek ki a Lancelot-k.

Signor Sabbatto délután is velünk volt. Izgett, mozgott, fáradozott, fecsegett, magyarázott. Megmutatta a vidéket, olcsón vásárolt velünk néhány apróságot, egy-két kedves régiséget. Megbecsülhetetlen volt a lovagias, gavalléros, finom kis olasz, kedves lovagom, szerelmes szabósegédem.

Délután készültünk vissza Anconába. Signor Sabbatto mgkérdezte, meddig maradunk ott.

– Egy-két hétig.

Felvillant a szeme.

– Egy-két hétig? – ismételte örömmel.

Azután elgondolkozott és nagyon elgondolkozva mondta újra:

– Egy-két hétig…

Csakugyan: megindítóan szerelmes volt ez a kedves, naiv olasz szabólegény.

Kimentünk a vasúthoz. Vagy tíz percünk volt még. Signor Sabbatto ekkor eltünt egy percre.

– Mit gondolsz, – mondta az apám, adjak én pénzt ennek?

– Nem tudom, igazán nem tudom.

Az apám gondolkozott és azután így szólt:

– Adok. Végre is szabólegény. Nekünk áldozta az egész napját. A kedvünkért nem ebédelt otthon. Az ilyesmit Olaszországban nem teszik ingyen az emberek.

… A vonat a sineken állott már. Ekkor előkerült signor Sabbatto. Szaladt. Virágok voltak a kezében, egy marék ragyogó rózsa. Az arca lángolt a boldogságtól és a szerelmes alázattól, amikor átadta. Oh, ez a kedves, szerelmes, olasz szabólegény…

– Partenza, – kiáltott a kalauz.

Be kellett szállni. Kezet nyújtottam signor Sabbattonak. Tüzelt az arca. Azután a lépcső felé fordultam. Ott hátranéztem.

Az apám kezet fogott vele, valami köszönést mormogott, azután a másik kezével egy tíz lírást akart a kezébe nyomni.

Ami ekkor történt, az rettenetes volt. Signor Sabbatto észrevette a pénzt. Lángoló szemére egyszerre valami fátyol ereszkedett. Arcából eltünt a vér és sötét bőre szürke lett, mint a por. A száját kinyitotta és nem tudott szólni. Az arcára valami elfacsarodott keserűség vonult fel, valami síró, torz bánat. Remegett az egész testében; reszketett. Rám tévedt a szeme; olyan volt ez az elborult, fátyolos szem, mint egy ájult emberé. Felemelte a karját és szótlanul rázta.

– Partenza, – kiáltotta újra a kalauz.

Az apám szégyenkezve húzta vissza a pénzt. Felugrott. A vonat megindult. Rettenetes volt. Signor Sabbatto ott állott a vonat előtt és kétségbeesve bámult utánunk. A vonat egyre gyorsabban ment. Régen elhagytuk a pályaudvart. Összegubbaszkodva ültem. Valami fázás borzongatott és valami remegés rázott. Facsaró fájdalmat éreztem a szívemben és nagyon sokáig sírtam befelé.

Csókok koldusai.

Kávéház előtt, karosszékben ülve két barát beszélget. Az egyik magas, karcsu, szőke, ragyogóan fiatal és ragyogóan szép, az életnek egy ifjú királya. A másik barna, nyurga, fakó, fanyar. Halkan és lassan beszélnek, előttük lármásan zajlik, fényeskedik és dübörög a nagyváros meleg nyári estéje.

_A szőke:_ (Türelmetlenül.) Az is nevetséges, hogy engem Jánosnak hívnak. Az is nevetséges, hogy most élek. Nevetséges, hogy ilyen formátlan rongyokban járok. Ötszáz éve, vagy kétezer éve kellett volna élnem. Francia apródnak, vagy római arisztokratának kellett volna lennem, Raoulnak vagy Luciusnak…

_A barna:_ (Az okosság nyugalmával mosolyog.)

_A szőke:_ (Megrezzen. Kiegyenesedik. A szeme felvillan és kigyulva tapad egy közeledő nőre. A nő sovány, szegényes, formátlan.)

_A barna:_ (Bámulva nézi a nőt és a barátját.)

_A szőke:_ (Egy lesben álló tigris figyelmével kiséri a nőt, amíg csak el nem tünik a tömegben. Azután lustán visszadől a karosszékbe.)

_A barna:_ Mi az ördögöt néztél _úgy_ azon a nőn? Ismered?

_A szőke:_ Nem.

_A barna:_ Miért kezdtél hát vele?

_A szőke:_ Azt akartam: higyje, hogy elkápráztatott.

_A barna:_ Mit akartál?

_A szőke:_ Azt akartam: higyje, hogy tetszik nekem. Hogy el vagyok ragadtatva tőle. Hogy utána fogok menni és megtámadom, megrohanom, ostromlom.

_A barna:_ De miért?

_A szőke:_ Még messze volt, amikor egy pillantása rám esett. Láttam, hogy szegény, szánalmas, keserű, fanyar. Egy mámortalan nő. Most látta, hogyan pattantam fel, hogyan bámultam rá. Akármelyik nő meg lehetett volna elégedve vele. Ő mámoros lett tőle. Mámorossá kellett lennie. Az öröm látogatást tett a szívében és otthagyta az édességét. Most büszke. Ő is tetszik valakinek. Ő is bolonddá tett valakit. Ő is visszautasíthatott volna valakit. Hazamegy és az életet szebbnek találja mint azelőtt.

_A barna:_ Ostobaság.

_A szőke:_ Nem ostobaság. Jót tettem vele.

_A barna:_ Hátha rosszat tettél vele? Hátha most gyülöli a kopott ruháját, utálja a szegényes lakását.

_A szőke:_ Azt eddig is gyülölte, eddig is utálta. Különben se olyan fontos a nőnél a lakás és a ruha, mint ahogy ti képzelitek. Hiszen csak eszköz rá, hogy tessék. Az a ruha és az a lakás a kedves neki, a melyben tetszik.

_A barna:_ (Bosszusan.) Végre is, nem a tetszés a legnagyobb dolog az életben.

_A szőke:_ A nőnél az. A nő szerelmi lény, aki mindent a szerelmen át néz. Nem is tud másképpen látni. Semmit. Soha.

_A barna:_ Őrjöngő gőg kell hozzá, hogy valaki gondolkozó lények millióiról így beszéljen.

_A szőke:_ Nem. Ismerni kell őket.

_A barna:_ Nem lehet ismerni _őket_. Mindegyik más, amint minden férfi más.

_A szőke:_ Nem. _Ők_ mind egyformák.

_A barna:_ És te ismered őket?

_A szőke:_ Igen.

_A barna:_ (Gúnyosan.) Te vagy a szívek ifjú királya.

_A szőke:_ (Nem veszi észre a gúnyt. Komolyan.) Olyasmi.

_A barna:_ (Reszket a felháborodástól.) Nevetséges.

_A szőke:_ Ezt kell megértened: egy szerelmes férfi számára a maga asszonyán kivül él még minden asszony a világon. Egy szerelmes nő számára nem él több férfi azon az egyen kívül. Egy szerelmes nő számára nevetséges minden férfi-vágy azon az egyen kívül. Egy szerelmes nőnél nincs mit keresniök a királyoknak sem. De az érintetlen női szívek – azok mind a szívek királyai számára vannak nyitva. Csak jönni kell. Csak meg kell érkezni.

_A barna:_ És te királya vagy a szíveknek.

_A szőke:_ Igen. Kétféle férfi van a világon. A szíveknek királyai: ez az egyik csapat, az öntudatlan hódítók, a győzedelmesek. A szerelem koldusai, a csókok éhezői: ez a másik.

_A barna:_ (Támadóan.) Az a győzelmes szerelem értéktelen minden nőnek. Semmi. Rongy.

_A szőke:_ Ne hidd. Az ember nem monogám állat.

_A barna:_ De kell hűség. Kell állhatatosság. Kell bizás.

_A szőke:_ Nem. A szerelemben nem az a fontos, hogy megbizható házastársat szerezzen, hanem az, hogy mámort adjon. A mámor legyen mámor, részegítő, szikrázó, vakító.

_A barna:_ De azután?

_A szőke:_ Azután semmi. Ez elég.

_A barna:_ A győzelmes szerelem azután tovább vonul.

_A szőke:_ Igen.

_A barna:_ És a nő?

_A szőke:_ Él egy hasonlíthatatlan mámornak az emlékéből. Egy olyan mámornak az emlékéből, amelyet soha senki más nem juttathatott volna neki.

_A barna:_ Képtelenség az életet így berendezni.

_A szőke:_ Az életet a koldusok önzése rendezte be. Én nem vagyok monogám állat.

_A barna:_ Ha nő volnék gyülölnélek, utálnálak.

_A szőke:_ Néhányan gyülölnek.

_A barna:_ Látod.

_A szőke:_ Igazságtalanok. Ha gondolkoznának, hálásaknak kellene lenniök irántam.

_A barna:_ Miért?

_A szőke:_ Mert mámort juttattam nekik, szerelmet, boldogságot.

_A barna:_ Ugyanazt kaptad.

_A szőke:_ Néha igen. Néha nem.

_A barna:_ Akkor miért szeretted őket?

_A szőke:_ Miért? Jóságból. Szánalomból.

_A barna:_ Szánalomból? Nevetséges.

_A szőke:_ Nem nevetséges. Ismered Ilkát?

_A barna:_ A szomorú kis szőke lányt?

_A szőke:_ Igen. A házmester lányát.

_A barna:_ Ismerem.

_A szőke:_ Látod, az a lány szeretett engem. Mikor két héttel az elköltözésem előtt megtudta, hogy eljövök, elfehéredett, majdnem elájult. Sáppadtan járt-kelt. Amikor találkoztunk, könny futotta el a szemét.

_A barna:_ (Nyugtalanul.) És?

_A szőke:_ Elcsábítottam.

_A barna:_ (Felugrik. Dadog.) El…

_A szőke:_ Elcsábítottam. Szánalomból.

_A barna:_ (Hörög a felháborodástól.) Elcsábítottad. Azt a szomorú, szép lányt. Gazság.

_A szőke:_ Nem. Boldogtalan lett volna, ha egyszerűen otthagyom. A szerető hűtlensége nem olyan fájdalmas, mint ha az, akit imádunk, nem tőrödik velünk. A hűtlenség, az már valami a szerelemből, ahhoz szerelem kell. De szerelem nélkül elepedni, az a borzasztó. Meg kellett tennem. Irgalomból. Könyörületből.

A barnának ökölbe szorul a keze és egy pillanatig habozik, ne vágjon-e ököllel a szőke arcába. Azután reszketve leül. Érzi, hogy a másiknak nincs igaza, hogy gaz és alávaló, de érzi, hogy ő is a szerelem éhezői, a csókok koldusai közül való és hogy a természet ostoba, nagy igazságtalansága fosztotta meg attól a lehetőségtől, hogy a maga igazságait összemérje a másikéval. A torkát fojtogatja a keserűség, a szeme megnedvesedik és hallgatva bámul ki a zajos, meleg éjszakába.

Úr.

Horth idegesen rántotta ki az óráját, megnézte, felugrott és bosszusan kiáltotta:

– Ipari kihágás miatt elitélem kétszáz korona birságra.

A sápadt, kis szabó összegörnyedt és jajgatva mondta:

– Szolgabiró úr! Méltóságos úr, szolgabiró úr…

Horth dühösen kergette:

– Takarodjék már innen. Holnapig se tudok végezni magával.

A kicsi ember jajgatott:

– Jaj, jaj, méltóságos szolgabiró úr…

– Gyuri! – kiáltotta hangosan Horth.

A libériás huszár belépett.

– Gyuri, lökd ki ezt az embert.

A szabó még az ajtóban is könyörgött.

– Ártatlan vagyok, méltóságos úr, tönkremegyek, méltóságos úr…

Azután künn volt.

– Gyuri, – kérdezte Horth – befogattál?

– Igen.

– A koffer a kocsin van?

– Igen.

– Ha valaki keres, megmondod, hogy négy hétre elutaztam.

– Igenis.

Horth kiment. Felült a bakra, kezébe vette a gyeplőt és hajtott a vasuthoz. Boldog volt. A nyári napfényben még a por is sugaras volt, amelyet a kocsi felvert; a két ló repült. Erősnek érezte magát. Úrnak. Szinte szállt a kocsi. Szép az élet.

Vonatra ült. Másnap Karlsbadban volt. A szállóban átöltözött és ment a szomszéd hotelbe. Taláryékat kereste.

– A hölgyek sétálni mentek.

Elindult keresni őket. A lányt már messziről meglátta. Szinte futott feléjük. A leány felsikoltott örömében, amikor észrevette.

Társaságban voltak. A lány bemutatta:

– Horth Pál kamarás, a vőlegényem.

Leültek egy padra és a férfi szinte ujjongott a boldogságtól.

– Jolán, édes Jolán.

Nem tudtak szólni. A lány csillogó szemmel nézett rá és úgy volt, hogy az örömtől, a boldogságtól mindjárt könnyezniök kell. A társaság azonban közel volt és Horth mégis megszólalt:

– Hogy vannak?

– Jól. Örülök, hogy itt van.

– A kedves mama hogy érzi magát?

– Jól. Szorgalmasan iszsza a vizet és meg fog gyógyulni.

– Meddig maradnak?

– Még egy hónapig.

– Én is itt maradok addig.

A lány szeme újra megcsillant és abbahagyták az ostoba beszélgetést. Minek beszélni? Nézték egymást.

A társaság mozogni kezdett. Felállottak, előre fordultak mind a fasor felé, ahonnan két férfi közeledett: egy magas, karcsú ember és egy alacsony, köpcös.

– Kik ezek? – kérdezte Horth.

– János király, meg a hadsegéde.

Mellettük mentek el. A társaság meghajolt, a férfiak megemelték a kalapjukat. Horth nem köszönt. Mit neki János király, az egész német birodalommal, egész uralkodói nagyságával, hadverő hírével és híres tudásával. Ő Horth Pál, a Taláry Jolán vőlegénye. Gőgösen állott és nem mozdult.

János király pillantása találkozott az övével, hidegen elsiklott rajta, megállott a köszönőknél, és a király udvarias mosolygással emelte meg a kalapját.

Mikor elhaladt, a társaság a bámulat kiáltásaiban tört ki:

– Milyen kedves. Milyen szeretetreméltó – mondta az egyik.

– Milyen szép ember, – mondta a másik.

– Hogy ért a zenéhez, – tört ki ismét valaki.

– Mindenhez ért, – válaszolt komolyan egy másik.

Hallgattak.

– A Goncourt Liane kedvéért jött ide, – szólt még valaki.

Azután hazafelé indultak. Horth nem törődött, velük. Ostoba király – mondta magában – aki azt hiszi, hogy Taláry Jolánon kívül is van nő a világon.

A délutánt együtt töltötték el. Este együtt vacsoráztak. Horth fejedelmi borravalóval fizetett meg egy asztalt a vendéglőben és amikor bementek, mámoros volt a szíve.

– Igen, igen, – ismételte magában válaszul azokra a pillantásokra, amelyek kisérték őket – ez az én menyasszonyom. Az én menyasszonyom.

Leültek. A terem zajos volt. Cigánymuzsika szólt és a tányérok csörömpöltek. Egyszerre mozgás futott át az asztalok felett. Goncourt Liane jött habos csipkeruhában a társalkodónőjével. Az emberek utána fordultak. A szinésznő leült egy asztalhoz, Horthékhoz közel a másik sarokban. Közöttük csak egy asztal állott.

Horth boszankodott. Mit nézik itt ezt a festett hajú dámát. Azután elfordult tőle és a menyasszonyával beszélgetett.

A termen újra mozgás futott át, azután lárma lett belőle, székek robaja és lábak csörömpölése. Az emberek felállottak. János király jött végig a termen. Horth hátranézett. A király mellette ment el, ő nyugodtan végigpillantott rajta és a menyasszonyához fordult ismét. A király leült a szomszéd asztalhoz: közéjük és a francia szinésznő közé.

Horth nem törődött velük. Úr vagyok, – gondolta, nem lakáj, mint ez a csőcselék itt.

Megvacsoráztak. Horth elővett egy szivart és rágyújtott.

– Nem szabad szivarozni, – mondta a lány.

– Dehogynem, – válaszolt Horth nyugodtan és gyönyörűséggel szívta a szivarját.

A füst keringett a levegőben, szállt, foszlott és egy szellő átlibbentette a terem másik sarkába. Liane köhintett egyet. János király összevonta a szemöldökét és villogó szemmel vetett egy pillantást Horth felé. Horth nyugodtan eregette a sűrű füstfelhőket és a francia szinésznő köhögni kezdett. Kivette a zsebkendőjét, az ajka elé tartotta, hátrahajtotta a fejét, hogy szabaduljon a füsttől és egy kétségbeesett pillantást vetett a kiméletlen szivar felé. Fuldokolva köhögött.

János királynak kipirult az arca; felugrott. Az emberek odanéztek; a borotváltképű maitre d’hotel, aki alázatos távolságban leste, rendben van-e minden a királyi asztalnál, odaugrott hozzá. János király felemelte a kezét, rámutatott Horthra és a dűhtől remegő hangon mondta:

– _Den Kerl da hinaus!_

Horth halálsápadt lett. Alig értette meg, miről van szó, csak azt érezte, hogy valami rettenetes dolog történt. Szólni akart, de abban a pillanatban ott volt mellette a borotváltképű ember és halkan, udvariasan, de parancsolóan suttogta:

– Kérem, tessék a termet elhagyni.