Part 10

Felnyitotta a szemét. Az emberek valami tragikus szót vártak tőle, veszteségének és fájdalmának valami megrendítő és megrázó szavát. És az óriás kezének egy határozatlan mozdulatával, fojtott lassú hangon, sírósan és panaszosan, de bizonyos parancsoló erővel és mérhetetlen vágyódással megszólalt:

– Egy kis húslevest!

A halhatatlanság.

Bársony, a tenorista, aki egri kispapból lett világhírű énekes, elkeseredetten járkált egy napon Milano utcáin és dühösen kereste az impreszárióját.

– Nincs egy fityingem sem! – kiáltotta végre bősz haraggal, mikor rátalált.

– Nekem sincs, – válaszolt óvatosan a mosolygó olasz.

– De nekem pénz kell, – követelődzött Bársony.

– Pénzem, az nincs – hangzott a határozott válasz. – De jött ide egy gazdag német társaság, amely fonográf-felvételeket készít. Azok jól megfizetnék egy pár dalát, kedves művész. Rolla Emma is énekel nekik.

Ezer lirát kapott aznap Bársony három ócska dalért, amit könnyedén, gond és gondosság nélkül – Rolla Emma, a világhírű dalénekesnő után – beledudolt a fonográf nagy rézcsövébe. Az ezer lirát zsebrevágta és sietett az utcára, vendéglőkbe, mulatókba, hogy két kézzel szétszórja.

Bőven omlott hozzá mindig a pénz, de fejedelmi bevételeit esztelenül tékozolta szét. Nem kérhetett tőle senki, hogy ne adott volna, nem lehetett bor vagy asszony olyan drága, hogy ő meg ne fizette volna, és amíg énekestársai rideg tőzsérek voltak, akik a hangjukkal is, a pénzükkel is úgy bántak, mintha a szinpad bankbizományi üzlet lett volna, Bársony jószívű, duhaj egri fiú maradt mindig: aki egy-egy mámoros éjszakát végigdalolt magyar nótákkal és akinek minden városban az volt az első gondja, vetődött-e oda egy magyar cigánybanda.

Egy hideg téli reggelen – átmulatott éjszaka után – a mámoros Bársony fájdalmat érzett a torkában. Gondtalanul cigarettázott, de a füst marta a gégéjét. A fájdalom egyre nőtt és szinte nyelni sem tudott már, mintha vaskapcsok szorították volna a nyakát.

Beteg lett, feküdt két hétig, azután rekedten kelt fel. Délre ment és három hónapot a tengerparton töltött. A rekedtsége nem akart elmulni. Hangja, amely olyan volt, mint egy tömör és tündöklő oszlop vert aranyból, megkopott, szétomlott, roncscsá vált. Próbált énekelni: rekedt károgás volt az éneke.

Várt. A pénze teljesen elfogyott, a hitele is, szerződést nem kapott. És ő reménykedve, sírva, átkozódva és követelődzve leste a hangját. Egyik reggel így szólt magában: óh, ha most megjönne a hangom! Másik reggel azt mondta: most megjött a hangom, tudom, hogy megjött. És egyik reggel sem volt a hangja más, mint károgás.

A hite, melyet az egri liceumból érintetlenül hozott el, lázongott:

– Hogyan büntethet az isten ilyen irgalmatlanul egy embert?

Ezerszer okoskodott így:

– Hogyan lehetséges az, hogy valami, ami megvolt, egyszerre csak végleg és nyomtalanul eltünik. Az én hangom megvolt, meg kell most is lennie. Csak beteg, csak fátyolos, de megvan, érzem, hogy itt van, tudom, hogy itt van. Az orvosok szamarak.

Járta az orvosokat, a klinikákat. Hazajött Budapestre. Minden este szines álmokkal aludt el; ha még egyszer visszanyeri a hangját! Milyen okos lesz, milyen gazdag lesz, milyen úr lesz akkor.

Mivel azonban élni kellett, állást keresett, valami szerény, polgári állást, egy-két ezer forint fizetéssel. Mikor már egypárszor ebéd nélkül töltötte a delet s vacsora nélkül feküdt le, elfogadott egy napidijas-állást is a minisztériumban. Közömbösen ment a hivatalba, szótlanul és gőgösen körmölt: ha egyszer visszajön a hangja, hogy le fogja nézni ezt az egész csúszó-mászó népséget. Azonban multak az évek. Bársonynak meg kellett érnie azt a szégyent és megaláztatást, hogy örülni volt kénytelen előléptetésének… Irnokká léptették elő… Energiája nem volt arra, hogy előbbrejusson, hogy produkáljon valamit. Fogva tartották az álmok, a multnak igézete, a hódító ének.

Multak az esztendők. A huszonhatéves délceg, szép Bársonyból harminchatesztendős, keserű, vén ember lett. Ráncok verődtek az arcára, kopott ruhákban meggörnyedve és szégyenkezve lopta végig sovány alakját az utcákon és Bársony búcsúzni kezdett a reménységtől és az élettől.

Azon a napon, amikor először volt bátorsága magában elmondani: – Sohasem kapom vissza a hangomat… azon a napon keservesen sírt Bársony és meg akart halni. A hivatalába eljárt, de mindennap, minden órában beárnyékolta lelkét egy kérdés:

– Minek éltem? Minek élek?

Körülötte vidámak voltak az emberek, mindegyiknek volt családja legalább, csak őt taszította bele dicsőségének néhány napsugaras esztendeje a teljes elhagyatottságba.

– Minek élek? – kérdezte magától Bársony mindennap és minden órában. És már közeledett, már útban volt suhogva és jéghidegen a nagy felelet, amely után minden néma csend. Bársony ment a halál felé és már csak napjai voltak.

Egy meleg tavaszi estén kiment az utcára:

– Bársony, – mondta keserűen magában – Bársony, a világhírű énekes most éli az utolsó óráit. Bársony haldokol, elfelejtve és elhagyatva.

Betért egy tizedrangú kávéházba. Az asztaloknál szegényes emberek ültek, a sarokban emelvényen valami produkció folyt.

Bársony komoran nézte a poharát. Az emelvényen egy nagyhajú férfi szónokolt:

– Hölgyeim és uraim! Hallani fogják a leghíresebb államférfiak, írók, művészek, énekesek és énekesnők hangját. Minden hang teljesen tiszta és minden hang…

Bársony figyelni kezdett. Az emelvényen egy fonográfról szedték le a takarót s a produkció megkezdődött.

A pápa beszéde volt az első szám, azután szónoklatok következtek hosszú sorban.

– Most énekszámok következnek, – kiáltotta a pódium embere. – Az első szám Rolla Emma, a világhírű dalénekesnő, három dala.

Bársonynak őrültül dobogott a szíve. Megmarkolta az asztal márványlapját és ijedten, remegve, egy hirtelen feltámadt reménységgel nézett a pódium felé.

A három dalnak vége volt. Bársony visszafojtott lélegzettel várt.

– Most következik – kiáltott a nagyhajú ember – Bársonynak…

Ah! Bársony felugrott. Fuldokló lélegzettel állott és tágranyitott szemmel nézett a pódium felé.

A gépezet működni kezdett és a csodás készülékben felhangzott az ő dala, az ő hangja, az ő elveszett, eltünt, meghalt hangja. A gépezet recsegett, a dal töredezve és csorbán került ki belőle, de mégis az ő hangja az. A recsegésen át is kizeng az ereje, a nemessége, a tisztasága, a töredezett, csorba ének mélyén ott tündöklik annak a hasonlíthatatlan hangnak az aranya.

Az ő éneke, az ő dala, az ő multja, az ő élete. Forrón lüktetett ereiben a vér, mintha meg lett volna fagyva eddig és mintha csak most kezdené meg újra éltető rohanását az erekben. Ki kellett mennie a kávéházból, hogy fel ne kiáltson, hogy fel ne zokogjon, mámoros, tomboló, diadalmas örömében.

A hűvös tavaszi éjszakában kitárta karjait és érezte, hogy a halál küszöbéről visszatért az életbe. És legázolt, elesett, együgyű lelkének a mámora ebben a percben semmivel sem volt kevésbbé magasztos, nagyszerű és megindító, mint Fausté, aki a husvéti harangokat hallja:

– Föld, újra a tiéd vagyok.

A vallomás.

_A férj._ Huszonnyolcéves. Magas, erős, forró temperamentumu. Becsületes.

_A feleség._ Harmincötéves. Szép, szőke, hervadó. Jó.

Késő délután.

_A feleség:_ Végre is el kell mondanod nekem.

_A férj:_ Nem lehet.

_A feleség:_ De igen. Mondd el. Szólj. Beszélj. Nem járhatsz így: gyötrődve, hallgatagon, kínlódva. Ha elmondod, jobb lesz.

_A férj:_ Nem, nem, nem.

_A feleség:_ Tegnap még azt is tagadtad, hogy bánt valami. Most már bevallod. Jobb így. Még jobb lesz, ha mindent elmondasz. Mindent el kell mondanod. Mondd hát: én nyugodtan fogadom, én erős leszek. Valami nagy baj fenyeget bennünket?

_A férj:_ Igen… Nem!

_A feleség:_ De igen, valami nagy baj, valami rettentő katasztrófa. Éreztem én, tudtam én, láttam én. Hetek óta látom az arcodon, az ajkad vonaglásán, a szemed borulásán. Ezen a te becsületes, tüzes szemeden.

_A férj:_ Te jó vagy.

_A feleség:_ Az, az vagyok. Mondd el hát. Akármi is. Akármilyen rettentő. Nem vagyok-e én a te életed bátor társa?

_A férj:_ Az vagy.

_A feleség:_ Beszélj hát. Ha könnyek futnak a szemedbe, ne szégyeld. Hajolj ide az ölembe és sírj.

_A férj:_ Sírni fogok.

_A feleség:_ Sírj. Hajtsd az ölembe a fejedet és én simogatom a hajadat, mintha az édes anyád volnék. No, fiacskám, én édes fiam…

_A férj:_ (Remegve, halkan, fojtott hangon): Én szerettelek téged.

_A feleség_ (Elfehéredik): És… és most mást szeretsz?

_A férj:_ Mást.

_A feleség:_ Kit?

_A férj:_ Egy leányt.

_A feleség:_ Milyen? Szép?

_A férj:_ Istenem, egy királynő, az én királynőm, az én barna gyermekem.

_A feleség_ (Félig ájultan): És most elmondod. És nekem mondod el.

_A férj:_ Nem mondtad-e?

_A feleség:_ Igen, de…

_A férj:_ Kinek mondjam? Vergődöm hetek óta. Kétségbeesve küzdöttem. Letiportam százszor minden indulatot a lelkemben. Elmondtam magamnak ezerszer, hogy őrültség nekem mást szeretni, hogy csalás és árulás. De nem lehetett. Szeretnem kell, szeretnem kell, meg kell halnom érte.

_A feleség:_ Mióta?

_A férj:_ Hónapok óta. Májusban rettentett meg először. Nem, mondtam magamban, ez nem lehetséges. Ez nem szabad. De akárhogy küzdöttem, minden erőmnél erősebb volt ez a szerelem. Szembenéztem hát vele. Tűrni fogok, mondtam, szenvedni fogok, hallgatni fogok. De úgy fáj. Nem lehet tovább.

_A feleség:_ (Zokog.)

_A férj:_ Ne, ne sírj. Ne sírj, te erős, te bátor, te szép, te jó asszony. Tele van a szívem hálával és gyöngéd szeretettel irántad. Te vagy nekem a legdrágább a világon.

_A feleség:_ De mást szeretsz.

_A férj:_ A szerelem az valami más. Az valami nagy, az valami rettentő. Erős, vakító, hódító.

_A feleség:_ Tudom. Én tudom.

_A férj:_ A szerelem az kívüle van az akaratunknak. Az rajtunk kívül van. Az jön, egyszerre jön felénk kívülről, valahonnan, valami csodálatos módon. Az áttör a hálán, a becsületen, a gyöngédségen. Egy katasztrófa az, amely ránk zuhan. Látod, ezt meg kell értened. Meg kell értened, hogy én nem tehetek róla.

_A feleség:_ Mondtam én ezt előre. Nem szerettél engem.

_A férj:_ De igen. De igen. Oh, de hogy szerettelek. Látod, éppen ezt kell megértened. Én nagyon szerettelek. _Akkor_ tele volt a szívem tüzes, nyugtalan, nagy szerelemmel. Most élünk itt öt éve együtt és te vagy az én életemnek, az én lelkemnek a társa. Neked elmondok mindent, neked elpanaszolok mindent, tőled tanácsot kérek mindenben. És most jött ez a szerelem. Jött. Meg kell értened, hogy én nem tehetek róla. Te okos vagy, és jó, jó, jó. Értsd meg, hogy ez fáj nekem, hogy én szenvedek. Hogy úgy szenvedek, mint te. Hogy ez a csapás mindkettőnket sújtott. Én nem vétettem ellened. Én nem tehetek róla. De ez a szerelem jön, jön és összefacsarja a szívet, úgy összefacsarja.

_A feleség:_ Hogy hívják? Ki?

_A férj:_ Nem, a nevét nem mondom meg. Ne tekints te gyűlölettel rá. Ő nem tehet róla. Ő szép, jó, sugárzó. Ne gyűlöld őt.

_A feleség:_ Szeret téged?

_A férj:_ Azt hiszem. Nem tudom. Nem merem kérdezni. Mit mondjak neki? Hogy elhagyom érte a legjobb asszonyt? Mit igérjek neki? Hogy fájdalmakon és könnyeken keresztül jöhet majd velem? Hogyan bizzék bennem?

_A feleség:_ Mi lesz hát?

_A férj:_ Mi lesz? Látod, ezért kell megértened, hogyan szenvedek én. Látod, ezért kell megbocsátanod nekem. Semmi sem lesz. Nem lehet semmi. Gyötrődni fogok, mert téged nem szerethetlek, gyötrődni fogok, mert őt szeretem. Látod: lázas fővel és kábultan fogok rohanni, a szívemben sikoltoz a kétségbeesés. Ő érte jön más. Meg kell ezt értened.

_A feleség:_ (Kinyújtja a kezét.)

_A férj:_ (Ráhajol. Az asszony érzi, hogy könnyek nedvesítik meg a kezét.)

A férj egészen az asszony ölébe hajtja a fejét. Besötétedik. Este lesz. Az asszony csendesen, meghatva simogatja a könnyező férfi-fejet.

A gyászoló férfi.

Az orfeum télikertjében. Éjfél után három óra… A levegő tele van muzsikával, a mulatás zümmögésével, a pezsgő savanyú szagával és fülledt parfümökkel. A gyászoló férfi egy sarokasztalnál ül; jobbról és balról mellette egy-egy unalmas, szőke leány. A gyászoló férfi erőltetett, fanyar mosolylyal beszélget velük. Felpillant és észreveszi a barátját.

_A barátja._ (Meglepetve fordul feléje. Vidám arca egyszerre elkomolyodik, hozzá siet, nagyon melegen, nagyon hosszan mind a két kezével megrázza a kezét.) Édes, édes jó barátom… ma reggel jöttem haza… olvastam az újságban… milyen őrületes, milyen borzasztó katasztrófa…

_A gyászoló férfi._ (A fájdalomnak egy görcsös rohama torzítja el az arcát. Gyorsan összeszedi magát.) Igen. Igen. Igen. Ülj le.

_A barátja._ (Int a két lánynak, azok is biccentenek egyet a fejükkel. Azután leül.) Az egész szívemből…

_A gyászoló férfi._ Nem. Nem. Csak semmi részvét. Nem. Még tőled sem akarok semmit hallani. Csak semmi részvét. Az emberek megölnek ezekkel a tolakodó, léha, henye szavakkal: részvét, fájdalom. Nem érzed, hogy képtelen és vérlázító dolog, amikor te a te szavaidat és a te érzéseidet hozzá akarod mérni az én fájdalmamhoz.

Elhallgat. Hallgat a barátja is. A kissé izgatott szóváltás elhallgattatta a két leányt is.

_A gyászoló férfi._ Mért nem szólsz?

_A barátja._ Igazán… nem tudok… nem merek… félek, hogy minden szó fájdalmasan érint.

_A gyászoló férfi._ De igen. Csak beszélj. Akármit. Akármiről. Mondj valamit. Valami jót. Vagy még inkább valami rosszat. Valami keményet, sértőt, fájdalmasat.

_A barátja._ (A két lányra tekint, a kik elkomolyodva ülnek a helyükön.)

_A gyászoló férfi._ Oh ezektől beszélhetsz. Nem értenek egy szót se magyarul. Ez a két _sister Flower_. Angolok.

_A két lány._ (A neve hallatára egyszerre kapja fel a fejét.)

_A gyászoló férfi._ (Elkényszeredett mosolygással int nekik és feléjük nyújtja a poharát koccintásra.)

_A barátja._ Akkor engedj meg egy bántó és kemény kérdést. Hogyan lehetsz te itt, hogyan lehetsz te ilyen társaságban, amikor…

_A gyászoló férfi._ Irgalmas isten, hát te se érted?

_A barátja._ Nem. Nem értem.

_A gyászoló férfi._ De hiszen te ismersz engem. Te tudod, hogyan tudok szeretni és milyen az én szeretetem. Te tudod, hogy az én szeretetem nem a szavak szeretete. Meg tudnék halni valakiért, de nem tudnám fecsegéssel lealázni a lelkem gyöngéd, remegő, finom érzését. Az én szeretetem nem a hizelgő szeretet, nem a kedveskedő, nem a figyelmes, hanem a hallgató, a szent, a csendes, a meghalni is kész. Te tudod ezt.

_A barátja._ Tudom.

_A gyászoló férfi._ És mégsem érted?

_A barátja._ Nem. És nem érti meg senki sem. Aki itt lát, az megbotránkozik. Sokan ismernek. Az egész város. Nem is volna szabad mutatkoznod.

_A gyászoló férfi._ Mit bánom én? Hát törődöm én a várossal? Hát bánom én, akármit mondanak? Hát érdekel engem a város, a gyáram, az összeköttetéseim? Az egész világ silányság, semmi, rongy, ha a fájdalmamon keresztül nézem. Nem bánok semmit. De neked meg kellene értened…

_A barátja._ Nem tudom megérteni.

_A gyászoló férfi._ Csodálatos, hogyan maradhatott a lelkem előtted ilyen ismeretlen. Nézd: amilyen az én szeretetem, olyan a fájdalmam is. Én nem tudok sírni, de belül egy kétségbeesett, veszett, fuldokló bánat vergődik a szívemben. Nem, nemcsak a szívemben. Itt, bent, mindenütt: egy nagy égés van, egy nagy fuldoklás, egy őrjöngő vergődés. Itt, bent, mindenütt fáj, reszket, vonaglik valami. Mintha minden vércseppem és minden idegszálam felágaskodnék és azt mondaná, hogy ő most nem szolgál tovább. Fel kell emelnem a fejemet és úgy kell lélekzenem, mint egy fuldoklónak. Körül kell tekintenem rémülten, hogy hogyan lehet még így élni? Mi lesz most? Mi lesz most?

_A két lány._ (Meglepetve bámul a gyászoló férfire, akinek a hangján megérzik a lelke didergése.)

_A barátja._ Otthon kellett volna maradnod.

_A gyászoló férfi._ Otthon? De mikor nem maradhatok? Mikor megfulladok? Mikor beleőrülök abba, hogy járkálok fel és le és a semmibe meresztem a szememet. Emlékszel rá, mikor a feleségem meghalt: az anyja megsértődött, mert nem szereztem gyászruhát. Jóságos isten, ő tudott a gyászruhára gondolni… Azután bejött a szobámba és azt mondta, hallatlan, hogy ilyenkor szivarozni tudok. Mikor őrült voltam a fájdalomtól és lihegve kábítottam el magamat.

_A barátja._ Az barbárság volt.

_A gyászoló férfi._ Te is ilyen barbár vagy most, amikor rossz néven veszed tőlem, hogy itt vagyok. Nem érted, hogy el akarom magamat kábítani? Nem érted, hogy ez nem élvezet nekem? Hogy ezek a lányok azért angolok, mert a beszélgetéssel is külön munkára akarom kényszeríteni az elmémet. Amióta ketten maradtunk a kis lánnyal, azóta eljárok ide. Otthon együtt töltöttem vele az estét, beszélgettünk, én mulattattam őt (könnyek fátyolozzák el a szemét) és amikor tíz óra tájban lefeküdt, akkor eljöttem ide. Most is eljöttem. Nem tudtam otthon maradni, ahol a harmadik szobában az ő hideg, kicsi teste fekszik. El kellett kábítanom magamat. Minden vidám szó és az élet minden zajossága új fájdalommal nyílal bele a szívembe. De a fájdalmamat, azt a másikat, azt az igazit, azt félrevezetem, megcsalom. Elkábítom magamat. Megpróbálok úgy gondolkozni, mintha ő élve feküdnék otthon, és csak haza kellene mennem, hogy halljam az édes pihegését. Nem sikerül. De a szemem lát legalább, a fülem hall legalább és nem tölti be a szememet és a fülemet a fájdalomnak az a lázadása itt bent, amelyik őrüléssel és pusztulással fenyeget.

_A barátja._ De a világra is kellene gondolnod. Az emberek megkivánják, hogy mindenki olyan legyen, mint ők.

_A gyászoló férfi._ De én nem tőrödöm velük. Nem érted te, hogy az én fájdalmam mellett most semmi a megitélés, a harag, a gyülölet, vagy akármi, akár az egész világ. És én nem vagyok olyan, mint a többi emberek. Nem tudod te, miért kerestem ki én itt három év óta mindig vagy rút, vagy ostoba, vagy alávaló, vagy komisz nőt?

_A barátja._ Nem.

_A gyászoló férfi._ Mert arra az egyetlenre gondoltam mindig, aki meghalt. Mert én nem tudtam és nem akartam mámoros lenni. Mert kínozni akartam magamat. Mert nem akartam, hogy a tetszésemnek egy kicsi foszlánya is jusson akárkinek. Mert ha meg is fogtam másnak a kezét, őt gyászoltam mindig. Mert így szóltam mindig magamban: te tudsz még nőt átkarolni? – de nézd, milyen rút, milyen ostoba, milyen alávaló ez a nő, holott amaz milyen ragyogó és milyen dicsőséges volt.

_A barátja._ Különös.

_A gyászoló férfi._ Különös. De vannak különös lelkek. Akik mások, mint a többi. Akik másképpen szeretnek, érzékenyebben, remegőbben, finomabban, félénkebben, mint más. És akiknek a fájdalma sem olyan, mint a többi emberé.

_A barátja._ A fájdalom az egyforma.

_A gyászoló férfi._ Nem. Vannak olyan lelkek, amelyek befelé százannyi életet élnek, mint más, de kifelé nincs megnyilatkozásuk. Az én lelkemben ezer húron sír a fájdalom… Zokogni nem tudok. De bent… Aki zokogni tud, nem tudja, mi a fájdalom.

_A barátja._ Ah, ez talán túlzás.

_A gyászoló férfi._ Nem. Nem tudják. A hallgatag, a csukott, a betegen érzékeny lelkek tudják csak, amelyek úgy indulnak tovább, hogy nem is látszik rajtuk, történt-e valami. Akik át tudják magukat adni a fájdalomnak, azok boldogok. A fájdalom megrázza őket, zokognak és vége. De akiben úgy árad szét a fájdalom, mint a méreg: a vérében, az idegeiben, az egész testében, égetve és marcangolva… A többiek, a zokogók, a nagynénje, a nagyanyja, most otthon vannak és alszanak. Ha én aludni tudnék.

_A barátja._ Mióta nem aludtál?

_A gyászoló férfi._ A mióta… Szóval tegnap óta; harminc órája.

_A barátja._ De hát ez így nem tarthat. Hát mire vársz itt?

_A gyászoló férfi._ Várom a reggelt.

_A barátja._ Miért?

_A gyászoló férfi._ Reggel temetik.

Elhallgatnak. Körülöttük zsong a terem. A két leány vár egy kicsit, azután unja a hallgatást és bosszankodva távozik. Künn hajnalodni kezd.

Tartalom.

Az ötödik szimfónia 1 A kártya 8 Két párbaj 21 Signor Sabbatto 30 Csókok koldusai 37 Úr 43 Mária! 52 A gyógyulás 63 Ibolya és Ágnes 70 A gyermek 81 Mámor 89 Én 96 A görög katona 105 Nem kell 115 A világosság 122 A hazatérők 128 Danse macabre 136 A bosszú 143 Cseléd 151 Fanyar nász 156 A prológus 163 A kis gróf 172 Matt 178 A kávéház 186 Az itélet 191 Halott a szobában 199 Visszatérés 206 A halhatatlanság 213 A vallomás 220 A gyászoló férfi 225