Part 1

HARMINC NOVELLA

*

IRTA

BIRÓ LAJOS

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

1906.

Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.

Az ötödik szimfónia.

A férfi felment a szinpadra.

– Jössz? – kérdezte a lánytól.

– Mindjárt, – mondta a lány. – Csak a kerti jelenethez kell még bemennem.

Később együtt mentek el vacsorázni.

– Akarsz pezsgőt? – kérdezte a férfi.

– Igen.

Másfél üveg pezsgőt ittak meg. A férfinak lobogott a szeme, a lánynak ferdére siklott a kalapja. Lázasak voltak a jókedvtől, az élet örömétől, az elszántságnak és a sikereknek a duhaj mámorától.

– Menjünk kávéházba?

– Nem, – válaszolt a lány egy mély pillantással.

Hazamentek a férfi lakására. Mikor a lépcsőn felfelé indultak, akkor tört ki a férfiből az az egész öröme.

– Most, – mondta a hódítók gőgjével, – most megházasodom… Az apró nyomoruságoknak vége. Lesz pénz. Igazgató leszek a bankban. Azután a gyárban. Még husz más helyen. Százezreket kapok, megmarkolom őket és milliókat fogok szerezni. Annyi pénzed lesz, amennyit akarsz… Akarsz pénzt? Kapsz. Akkor élünk majd.

Hallgatott egy kicsit, felemelte az öklét.

– Aki utamban van, azon átmegyek. Legázolom. Ha párbaj kell, legyen párbaj. Nem engedem, hogy felpiszkálják azt, ami elmult. Tőled kaptam pénzt? Kinek mi köze hozzá?

A leány csodálkozva nézett rá.

– Te ezt nem érted, mondta a férfi. Tudod, vannak dolgok az ember multjában, amiket nem jó ilyenkor emlegetni. De lesz rá gondom, hogy ne is emlegessék őket. Ne gondolj velük. Rendben lesz minden. Most mennek a dolgok. Annyi pénzt kapsz, amennyit akarsz.

Benn voltak a sötét lakásban. A lány megcsókolta a férfit, ledobta a kalapját és toporzékolt jókedvében. Világosságot gyujtottak.

– Ohó, szólt a lány, mi az?

A férfi odanézett.

– Még nem láttad? Egy Beethoven-maszk. Drezdából hoztam.

… Beethoven halotti álarca volt: fehér gipszből, német izlés szerint arany koszorúval. Sötét bársonnyal bevont deszkalapon feküdt, lezárt szemmel, komor homlokkal, dacos állal és összezárt ajkai körül a fájdalom kettős vonásával. Félelmes volt, komor és engesztelhetetlen.

A férfi átment a másik szobába. A lány ijedten nézte a halotti arcot az aranykoszorúval, félelme ingadozott egy percig, azután könnyű kedvvel, a fajtájának egész halottcsufoló szemérmetlenségével fogott egy piros rózsát a virágai közül és odatette a komor homlok fölé. A rózsa befeküdt az arany koszorú közepébe és az ives homlokot kiáltozta be a maga durva pirosságával. A lány nevetett.

A férfi jött ki a másik szobából. Ledobta magát a diványra.

– Urak leszünk, – mondta.

A lány odament hozzá. Mellé simult.

– Elviszel Monte-Carloba? – kérdezte.

– El. Csak legyen meg az esküvő. Három hónapra rá már elszököm veled egy hétre. Elviszlek. Minden meglesz, amit akarsz, kocsi, ruha, pénz… Most mennek a dolgok.

Megcsókolták egymást. A lány csendesen ujjongott.

– Most minden megy, – mondta a férfi.

Tombolt a jókedvük, a szerelmeskedésük, a győzelmes galádságuk. Ölelkeztek. A férfi azután hallgatott. Maga elé nézett a diadalmas akarat gondolkozásával. A lány hozzáhajtotta a fejét. A férfi megrándult:

– Mi az?

A rózsára mutatott, amelynek piros színfoltja ledérül kiabált le a gipsz-homlok fehérségéről.

– Mi? – kérdezte a lány.

– A rózsa, – szólt megdöbbenve és hebegve a férfi.

A lány nevetett.

– Én tettem oda…

A férfi riadtan bámult a halotti arcra. A szigorú homlok mozdulatlan volt, a szemhéjak is, az összezárt ajak is. De ebbe a halotti némaságba a szemérmetlen rózsa valami rettentő és kínos diszharmoniát vitt bele és az összezárt ajak fájdalmas ráncai még mélyebbre vésődtek általa. A fejre felülről esett a világítás és a fehér arcon sötét árnyékok nyultak lefelé.

A férfi nem tudta tőle elfordítani a szemét. Komor és felséges volt a fej, de fenn a homlokán rikoltozott a rózsa. El kellene venni azt a rózsát. De nem mert megmozdulni. Nézte a nagy halott megcsufolt fejét és átdidergett rajta valami félelem.

Rettenetes az a rózsa. Rémületes az az arc… Most már meg is mozdult; a fájdalom vonása megvonaglott és a homlok komorsága fenyegető lett. Él.

Beethoven… Megpróbálta elfordítani a fejét, a félhomályban keresett mást, amit nézzen.

De ott volt a rózsa, a szemérmetlenség virága és színeskedett, mozgott, kiabált, tombolt a meggyalázott homlokon. A homlok él.

Beethoven… Most már egészen élt. A mámoros férfi érezte, tudta, látta, hogy egészen él. Ránézett és kábult agya egészen eltelt egy fenyegető nagy erő félelmével.

A szeme előtt elhomályosult minden. A nagy sötétségből csak a fej világított ki a rózsával homlokán. És ekkor egyszerre, váratlanul, megdöbbentően, dübörgő hatalmassággal hangokat hallott.

Mi az? A lányhoz fordult, de az aludt. Aludt. Hogy lehet aludni ilyen rettentő zajban?… A hangok áradtak, ütemesen robogtak, megdagadva dübörögtek előre… Mi ez?

A férfi megrettenve könyökölt fel. Rettenetes. Mi ez? A hangok harsogva nyomultak egymás nyomára… Nem lehet kétség benne. Csakugyan az. A rettenetes szimfónia, az ötödik, a sors-szimfónia…

Ránézett a halotti arcra. A Beethoven-fej most már egészen élt, mozgott, fenyegetett, sugárzott és világított. A szimfónia dübörögve rohant előre. Hangjai kopogva, zengve, zúgva, ropogva, harsanva és dübörgve követték egymást, óriási ütemes áradásokban, végtelen, félelmes, ringó hullámokban. A hangok beárasztották a szobát, egyre dőltek, a falat ostromolták és az ajtónak ütődtek neki. Mint a harang kongása úgy követték egymást, a férfi agyvelején érezte az ütéseket és ha befogta a fülét, megszázszorozódott az erejük. Nem lehetett menekülni előlük. Az arc egyre fényesebb és egyre komorabb lett, fenyegető, mint egy isten és mint egy isten, úgy kormányozta a hangoknak ezt a vízözönét. Rettentő.

A sors-szimfónia ez… A férfi didergett. Alázatosan, megdöbbenve és félve húzódott össze. A lány aludt mellette.

Mit akar itt ez a lány? Milyen szemérmetlen, ledér és alávaló teremtés ez? Milyen hitványak ők ketten, amint galád számítással tervezgetik a jövőt: egy másik nő kifosztását, megcsalását. Milyen galádak és alávalóak, amint az egész világot meg akarják csalni és ki akarják fosztani.

De a sorsot nem lehet megcsalni… A férfi hallotta, amint a sorsot jelentő hanghullámok fenyegetően, a bűn ismeretével és fenyegetésével robognak előre. Fázott. Mi az ő öröme, mámora, boldogsága? Mi a biztos alapja? Csak forduljon el tőle valaki, csak tudja meg valaki a galád árulást, csak jöjjön valaki, aki a multat előkutatja és akit elhallgattatni nem lehet… Vége mindennek. Reszketett.

A szimfónia még mindig áradt és dübörgött. Rettentő félelme ekkor haragra vált a lány ellen, aki mellette feküdt. Ő a gyalázatos, a bűn társa és a bűn szerzője. Dühödten rázta meg.

– Mi az? – kérdezte álmosan a lány.

A férfi ordított:

– Ki innen, kiáltotta rémülten és kétségbeesve, ki veled innen!

A lány védekezett.

– No, no, bolond vagy?

– Ki veled, ordította a férfi. Nem hallod?

A lány kétségbeesve védekezett. A férfi szorítása fájt és sajgott a karján. Nem lehetett védekezni. Künn volt az éjszakában egyedül.

A férfi bezárta utána az ajtót. A dübörgő hangok még teljes erejükben voltak. Alázatosan, összetörve, remegő félelemmel nézett a meggyalázott halotti arcra. A hangok lassan, széles hullámzással, sírva apadtak, a fehér arc az istenek győzelmes haragjával tekintett rá és a férfi alázatosan, összetörve bukott le előtte a földre.

A kártya.

(Egy ujságiró naplójából.)

A szerkesztő behivott a szobájába és így szólt hozzám:

– Le kell menned a Torday Péter beszámolójára.

– Kérek költséget.

A szerkesztő kiállította az utalványt.

– Mikor utazzam?

– Még ma éjjel.

A kiadóhivatalban megkaptam a pénzt és hazamentem a lakásomra. Becsomagoltam azt a ruhát, amire szükségem lehetett és kimentem a vasuthoz. Kilenc órakor indult a vonat Erdély felé. Hajnaltájban értünk a kis biharmegyei községhez. Az állomáson két úr várakozott. Bemutatkoztak: a függetlenségi párt tagjai és a vendégeket fogadják. Én is bemutatkoztam:

– Zsadányi Zoltán, a _Független Ország_ munkatársa.

Nagyon örültek. Kocsira ültünk. Elvittek egy csinos, emeletes uri házhoz.

– Ez a Torday Péter kastélya. Uraságod az ő vendége. Szobája el van készítve. Tessék lefeküdni, hogy reggel friss erőben nézhesse végig a beszámolót.

Lefeküdtem. Budapest örökös zaja után alig tudtam aludni a nagy, falusi csendességben. Mikor felébredtem, a téli nap már jó magasan állott. Az udvart, az utcát hangos zsibongás töltötte be. A nép gyülekezett.

Gyorsan felöltöztem. A földszinti ebédlőben már nagy társaság volt együtt: vidéki urak, a párt vezéremberei, köztük egy-két kékbe öltözött parasztember. Torday nagy örömmel jött elém:

– Isten hozta, kedves barátom.

Sorba bemutatott a jelenlevőknek. Azután folytatták a beszélgetést, szilvóriumot és apró pogácsákat fogyasztva.

A beszámoló olyan volt, mint minden beszámoló. Frázisok, viharos éljenzés, végül bizalom és köszönet a szeretett képviselőnek.

A beszámoló után természetesen bankett következett, amely rettenetesen unalmas volt. Itt azonban kellemes meglepetés ért. Találkoztam Taláry Lajossal, ezzel a szeretetreméltó kalandorral, aki csodálatos módon képviselői mandátumot, sőt tekintélyt és országos hirt szerzett magának, pedig egy-két szerencsés párbajon kívül igazán nem produkált soha semmit. Egy-két évvel ezelőtt mindennap találkoztam vele a vivóteremben; akkor összebarátkoztunk.

Vele töltöttem az időt öt óráig, amikor a szerkesztőségnek részletes tudósítást kellett telefonoznom a beszámolóról. Elmentem a postahivatalba. Hamar összeköttetést kaptam a szerkesztőséggel és lehadartam a tudósítást. Mikor a végére értem, Horvát, a sztenografusunk így szólt:

– Várj csak egy percig. Távirat jött a címedre Miskolcról. Mit csináljunk vele?

Miskolc! Az öcsém van ott, hadnagy a hatos huszároknál. Rögtön válaszoltam:

– Bontsd fel kérlek a táviratot és olvasd fel.

Egy pillanatnyi hallgatás következett. Azután megszólalt újra a Horvát hangja akadozva és zavartan:

_Zsadányi, Független Ország szerkesztősége Budapest. Ezred pénzéből négyszáz forintot elköltöttem. Hazulról nem kérhetem. Ha huszonnégy óra alatt nem küldöd, főbe lövöm magamat. Géza._

Horvát elhallgatott. Én ijedten bámultam a telefonra és nem tudtam szólni. Végre megkérdeztem:

– Mikor jött ez a távirat?

– Ma reggel.

– Jó. Köszönöm. Szervusz.

Horvát hangja még egyszer megszólalt:

– Kérlek, talán szólnék a szerkesztőségben. Ha esetleg segíthetnénk valamivel…

Egy pillanat alatt átvillant az agyamon: milyen megaláztatás: én, a horkai Zsadányi Kálmán fia…!

Durván válaszoltam:

– Semmire sincs szükségem. Szervusz.

A kagylót letettem. Indultam kifelé a postahivatalból. Mire kiértem a havas utcára, a rémület, amely a torkomat fojtogatta, elmult. Zavart voltan, de inkább haragos, mint rémült.

Mit akar én tőlem az a kölyök? Miért fordul én hozzám, mikor tudja, hogy fuldoklom az adósságokban?

Megnéztem, mennyi pénzem van. Összesen száz forint volt azzal együtt, amit egy regényért kaptam a Magyar Családtól. És erre a pénzre már vár a szabóm, a házigazdám… egy egész csomó dühös, rabló hitelező.

Honnan vegyek én négyszáz forintot? Mért nem fordul az a kölyök a nagybátyánkhoz vagy valami uzsoráshoz vagy mit tudom én hová.

Eh, majd segít magán valahogy. Az apánk, miután háromszor kifizette az adósságait, megmondta, hogy a havi pénzen kívül semmit sem ad neki. Ő tehát nem ad. Az bizonyos. De majd segít magán valahogy. Mi közöm nekem hozzá! Elég bajom van nekem a magam ügyeivel.

Csupa harag és keserűség volt a lelkem. Visszamentem a Torday-kastélyba és szerettem volna felrugni mindenkit, aki elém került. Milyen ostoba arcok, milyen bárgyú nevetések. Undorító volt az egész társaság.

Megkérdeztem, mikor utazhatom el.

– Reggel hét órakor; akkor megy Taláry Lajos is, a többiek is.

Ostobán ődöngtem egyik szobából a másikba. Este nagy vacsora volt. Most már nők is voltak jelen, ami szinte elviselhetetlenné tette a társaságot.

Nagynehezen véget ért a vacsora is. Beszöktem egy távoli szobába. Lélektelenül, üres aggyal üldögéltem és szivaroztam. Eszembe jutott az öcsém. Gyerekkorunkban beteges, gyenge, szőke fiu volt – én nagy, erős kamasz – én voltam mindig a védelmezője. Talán mégis tennem kellett volna valamit. Eh, a gyenge, szőke fiuból erős, hetyke huszártiszt lett. Majd segít magán.

… A társaság rám talált. Innom kellett. Dühöngtem, de nem tudtam szabadulni. Az idő mulott. Végre fásultan kocintgattam és hallgattam az ostoba fecsegéseket.

Éjfél elmult. Egy óra tájban Taláry Lajos felkiáltott:

– Most már le se fekszünk a vonat indulásáig.

Nekem már mindegy volt. Később ezt mondta valaki:

– Töltsük ki az időt egy kis _ferblivel_.

Általános helyeslés. Nekem ez is mindegy volt már. Minden idegszálam elzsibbadt. Ha azt mondták volna: ugorjunk le az emeletről, azt se bántam volna.

Torday Péter szólt még:

– De kikötöm, hogy nem szabad nagyban játszani. Csak éppen időtöltésnek.

Már akkor az asztalon volt a kártya. Nem játszottam jogászkorom óta a nemzeti játékot. De akkor a jogi fakultás büszkesége voltam.

A _vizi_-t valami Fischer nevű úr adta. A megyei urak – gyanús hangzású neve ellenére – tegeződtek vele; ebből láttam, hogy sok pénzének kell lennie. Később megtudtam, hogy van vagy hat milliója.

Kivette duzzadt tárcáját és maga elé tett egy tízforintost. Oh, gondoltam, majd csak megmondja, mennyi a _vizi_. Elvégre ha időtöltésnek játszunk, nem lehet több egy-két koronánál.

Megkezdődött a játék. Összesen vagy heten játszottunk. Egyszerre láttam, hogy a _vizi_: az egész tíz forint. Szentséges Isten, hiszen ez rablóhadjárat lesz. Előttem volt az asztalon a száz forintom: – ezt úgy elfújja a kártyatorna, mint pelyhet a szél. Ha nincs szerencsém, két perc alatt felkelhetek az asztaltól szégyenszemre, restelkedve. Szinte megszédültem.

Megkezdődött a játék.

– Husz forinttal beljebb!

– Ez a kártya tíz forint!

– Tíz forint a vak!

– Megadom!

A harci jelszavak röpködtek a levegőben. Istenem, micsoda összegekben megy ez a játék. Hisz ez rémületes. Kacagtam volna rajta, ha nézője vagyok, de így –! Az én szegény száz forintom milyen szegény, milyen silány, milyen törpe volt.

Rám került a sor. Eh, nem »tartok« semmit. Veszítek egy pár forintot, de menekülök.

Megnéztem a kártyámat és a vér a fejembe tódult. _Ász_ volt minden kártyám: ász, piros, zöld, gúnyos pofájú figurák. A fejemben lüktetett a vér; eszeveszetten döngette a halántékomat.

Nem menekültem. Játszani kezdtem. Hívtak? Tartottam. Visszahívtam. A szájam kiszáradt, a torkomat fojtogatta az izgatottság. A szemembe egyszerre zavarosan csapódtak a színek. Csaknem belevakultam. Négy ász volt a kezemben; a gyilkos játékban a legfőbb hatalom, a szörnyű, nagy úr, amely legázol mindent.

Az asztal körül már csend volt. Mindenki feszülten figyelte a tusát.

Végül ketten küzdöttünk: Fischer, a milliomos, meg én. Ő kihúzta a tárcáját, ezt a tárcaszörnyeteget, amelyből nagy bankók vöröslöttek ki. Én idegesen szorongattam a négy kártyát és megforgattam szegény száz forintomat.

A milliomos kivette a szivart a szájából és világa legtermészetesebb hangján hívott egy irtózatos összeget. Nyilvánvaló volt, hogy meg akar ijeszteni, »el akar kergetni«. Mert hiszen tudtam, hogy én vagyok az úr, nálam van a legfőbb kártya-hatalmasság, nálam van a ferbli nagy mogulja: a négy ász.

Szóval a milliomos _hívott_. Nyugalmat erőszakoltam magamra. Megadom. Visszahívtam valami semmiséget. A milliomos megadta. Újra hívott; ismét egy kis vagyont.

Minden szem rajtam égett. Úgy éreztem, hogy az emberek mind gúnyosan mosolyognak az én száz forintomon. Mind tudják, hogy én voltaképen csalok, – mert hiszen ha veszítenék, nem tudnék fizetni.

Összeszedtem az idegeimnek minden erejét. Nem birom tovább. Belenyultam a zsebembe, kivettem a tárcámat – néhány névjegy volt benne – lecsaptam az asztalra és ráütöttem:

– _Megadom. Mi van?_

… Ez végét veti a tusának. _Mi van:_ erre a szóra le kell ereszteni a sisakrostélyokat.

A milliomos megmutatta a kártyáját. Valami semmiség volt. Én nyugodtan terítettem ki a négy ászomat.

Az elszörnyedés moraja zúgott fel. A milliomos rögtön elém tolta a vesztett összeget. A többiek is. Halommal állott előttem a bankó. Több volt ezer forintnál. Ekkor hárman is rámtámadtak:

– Hiszen te nem tudsz játszani!

Megremegtem. Csak nem tudják ezek, hogy nincs több pénzem a száz forintnál? Nem tudták.

– Miért kérdezted, hogy _mi van_? Hiszen a _hasába láttál_. Miért nem folytattad a _veretést_?

Az ismert kártyás-kifejezések kedvesen csengtek a fülemben. Boldog voltam. Most már nem kell megfutnom szégyenszemre: itt van a pénz, az édes pénz, száz, ötszáz, ezerháromszáz forint.

… Tovább folyt a játék. Őrült szerencsém volt. Egy-két óra mulva négyezer forint feküdt előttem.

Hajnali három óra volt. Ekkor eszembe jutott az öcsém. A szívemet megrohanta a fájdalom. Szegény fiú, vajjon mit csinál most? Hátha csakugyan nem tud magán segíteni?

Megborzongtam. Hogy előttem volt nagy halomban a gyalázatos pénz, kínozni kezdett a lelkifurdalás. Tennem kellett volna valamit. Legalább egy biztató táviratot kellett volna küldenem.

Mit csináljak most? Mit csináljak?… Egy pillanatra átfutott az elmémen: ha most el tudnék menni, menekülni, szökni, akkor segíthetnék még. Rohannék a távíróhivatalba, vagy különvonatot fűttetnék; vagy mit tudom én, mit csinálnék. Csak menekülni tudnék valahogyan.

Hátha rosszullétet tettetnék? Ha lefordulnék ájultan a székről? Elkínzott elmém belekapaszkodott ebbe a gondolatba. Megpróbáltam bevezetni a dolgot. Végigsimogattam a homlokomat:

– Istenem, milyen fejgörcsöm van!

Taláry Lajos végignézett rajtam. Be volt csipve és veszített. Tudtam, hogy ilyenkor kiméletlen és durva. Élesen nézett: szinte belémfuródtak a szemei. Kihívóan mondta:

– Aki nyer, annak nem fájhat a feje!

Minden más körülmények között a szeme közé vágtam volna a kártyát. De most éreztem, hogy nagyon is igaza van a gyanúsításban, amely a szavaiból kisziporkázott. Vállat vontam hát. Taláry békülékenyen mondta:

– A vonat indulásáig játszunk.

Nekem már mindegy volt. Játszottam tovább. Az éjszaka haladt előre; a szemek álmosan és kidagadva nézték a kártya forgását; a játék veszett tusában folyt tovább. A testemnek és a lelkemnek minden erejét meg kellett feszítenem, hogy győzzem ezt az ocsmány küzdelmet. Most már csakugyan fejgörcsöm volt: tépő, szaggató, hasogató fájdalom nyilalt át a fejemen. Mintha foszlányokra hasadt volna az agyvelőm. A szememet vér borította el. A torkom – hiába ittam jeges pezsgőt – égően száraz volt.

Négy óra. Öt óra. Már nem is játszottam öntudatosan. Nyultam a kártyáért, adtam, hívtam, visszahívtam: lélektelenül, gépiesen. A hangom is – úgy tetszett – idegen ember hangja.

Végre jött a reggel. Ködös, szomorú téli reggel.

– Hat óra elmult, – szólt Torday – ha nem akartok elkésni, indulnotok kell.

A játéknak vége volt. A milliomos nyugodtan kelt fel, Taláry Lajos káromkodott, én remegő kézzel szedtem össze a bankókat, amelyek előttem voltak. Felálltam. Reszketett a lábam. Testem az izzadtság vizében úszott. A csontjaim mintha össze lettek volna zúzva.

Kocsira ültünk és kihajtattunk a vasutra. Dideregtem a hideg levegőben. Az állomáson siettem be a postahivatalba és megkérdeztem, adhatok-e fel táviratban pénzt.

– Még nem – volt a válasz. – Majd kilenc óra tájban, ha Szolnokra ér a vonat, tessék kiszállni. Ott már felveszik.

A vonat elindult. Próbáltam aludni, de nem tudtam. Láz kínzott. Vacagott a fogam; forró és hideg verejték ütött ki a homlokomon.

Szolnokon kiszálltam. Megnéztem, mennyi pénzt nyertem. Összesen kétezernyolcszáz forint volt. Olyan betegnek éreztem magamat, hogy örülni sem tudtam neki. Feladtam az öcsém címére a négyszáz forintot. Most kilenc óra van, tizenegyre megkapja, addig csak nem csinál valami bolondot.

Dideregve mentem vissza a kocsiba és lefeküdtem. Betegen érkeztem Budapestre. Dél volt. Hazahajtattam a lakásomra és lefeküdtem. Halálosan mély álomban feküdtem este nyolc óráig.

Felkeltem. A csontjaim még mindig reszkettek. A homlokomon láz égett.

Bementem a szerkesztőségbe. Nem volt benn senki. Turkáltam a papirhalmazban: a kőnyomatosok között. A táviratokban egyszerre ez a szó üti meg a szememet: Miskolc.

Dermedten olvastam:

_Miskolc. Tragikus öngyilkosság történt itt ma. Zsadányi Géza, a hatodik huszárezred hadnagya…_

… Ájultan estem össze. A fejem belevágódott egy asztalba. És három hétig feküdtem akkor élet és halál között a leggyilkosabb tifuszos lázban.

Két párbaj.

(Egy ujságiró naplójából.)

Az öreg Harmos dörmögve szidott:

– Mit művel, Zsadányi, mit művel. Ezt a szennyes nyomtatványt csak azért veszem a kezembe, hogy a maga züllésének a dokumentumait lássam.

Ránéztem.

– Igen, – folytatta hevesen – a züllésének a dokumentumait. Azt hiszi, nem züllés az, ha valaki, aki különb dolgokra van hivatva, minden nap kitapossa egy embernek a belét. Ezért iró maga? Magának már nem izlik a fekete kávéja, ha ritkított garmond sorokban le nem gazemberezett valakit, csak azért, mert más véleménye van a miniszterelnökről, mint magának. Csupa olyan embert, akikkel még nem régen egy párton volt. Borzasztó, mit műveltet magával az a Gyáni, aki más országban lapkihordó se lehetne, nem szerkesztő.

Az asztal körül mindenki hallgatott. Forgács egyszerre pislogni kezdett. Ez most mindjárt mond valami komiszságot. Megszólalt.

– Apám – mondta Harmosnak melegen – ne bántsa Zsadányit. Tudja ő, mit csinál.

Harmos hevesen akart válaszolni, de Forgács folytatta:

– Tudja ő jól, mit csinál. Kiválogatja az embereit. Taláry Lajosnak még egyszer sem taposta ki a belét.

Tudtam. Ha ez az ember megszólal, komiszságot mond. Egy pillanatig haboztam, pofonüssem-e. Azután vállat vontam. A társaság másról kezdett beszélni.

… A szerkesztőségben eszembe jutott a kávéházi beszélgetés.

– Van valamid? – kérdezte Gyáni.

– Taláry Lajosról akarok egy dalt írni.

– Vigyázz. Harapós.

Ujra éreztem a megaláztatás dühét, és szó nélkül leültem írni. Eleinte nehezen ment. Kínlódtam. De a szavak keményen sorakoztak egymás mellé. Elfogott a művészi munka láza. Mit nekem az a Taláry! Ki az a Taláry! A sorok ugy csattantak, mint a korbácsütés. Mikor a cikket elolvastam, meg voltam vele elégedve.

… Másnap Torday jött be a szerkesztőségbe egy másik képviselővel. Taláry nevében kértek elégtételt.

– Majd megnevezem a megbizottaimat, – mondtam nekik.

Bementem Gyánihoz.

– Vállald el, kérlek, az ügyemet. Vedd magad mellé, akit akarsz és intézd a dolgot úgy, ahogy akarod. Csak egyet kérek: pisztolyt ne. Kardra akárhogyan.

Másnap kissé zavartan jött Gyáni a szerkesztőségbe:

– Öregem, bocsáss meg, lehetetlen volt pisztoly nélkül megcsinálni. Mindenképpen ragaszkodtak hozzá. Sértett fél… a sértés súlyos volt… szinte gyáváknak látszottunk. Nagynehezen kiegyeztünk egyszeri golyóváltásban: – ha sebesülés nincs, utána kard.

– Mik a feltételek?

– Közönséges pisztolyok; huszonöt lépés; öt lépés avance; tiz másodperc. A kard: közönséges. Bandázs nélkül. Harcképtelenség.

… A fedett lovaglóiskola homokján Torday lassan mérte ki a huszonöt lépést. Felállítottak. A szokott ostobaságok után elhangzott a vezényszó:

– Vigyázz. Kész. Tűz.

Ránéztem Taláryra. A szeme fellobbant és sietve tette meg öt lépését. A torkom összeszorult. Ismertem a Taláry lövéseit. De a szégyenkezésnek rettenetes hatalma megmozdított. Nem szabad gyávának látszanom. Éreztem, hogy reszket a lábam és sietve gázoltam előre, hogy meg ne lássák. Elértem a barrière-ig.

A fülembe óriási távolságból verődött a másodpercek lassú számolása:

– Egy… kettő… három…

Taláry csendesen emelte fel a pisztolyát. A fejemet süketítő zúgás töltötte el. Igyekeztem bátran belenézni a csőbe. Egyenesen beleláttam, de a szemem mintha ki akart volna pattanni. Nem láttam mást, mint a fekete csövet. A torkom körül fojtóvá lett a szorítás.

– … Négy… öt… hat…