Part 9

Szidi és Gizi másnap délután a nappaliban dagadtra sírták a szemüket. Úgy volt, hogy ők visznek fel a szép Emerika számára valami rajztömböket a portaszobából, hová a papirkereskedő segédje leadta volt; de Kunigund földig leszidta és visszakergette őket. A bejárókkal ugyan ezentúl is trécselhettek lopva az Újépületben, mert az iskolanővérek csak tessék-lássék ellenőrízték az új szabályok megtartását; de a régi házban s főleg a jelöltek valamelyikével lehetetlen volt növendéknek szót váltania. Király Erzsi a legnagyobb veszélyek árán is hasztalan próbálkozott, hogy Helénkéhez jusson, hogy csak pár percig is beszéljen vele. Az öreg éjszakánkint fenn bagolykodott és többször is végigjárta a hálótermeket; a kis Geralda is félve és szabadkozva utasított el minden kisérletet, mely szemethúnyásra akarta bírni. A távolság tehát még nagyobb, a mesterséges elkülönítés még szigorúbb lett pár héten át az egyes épületszárnyak lakói, a másféle uniformist viselők között. S az utolsó időben már-már lanyhulni indult műszerelmek újult lángra szítódtak ezáltal. Egy-egy novicia-fátyol vagy kerek abbégallér látása messziről, a folyosó másik végéről olyan hideglelést okozott például egy-egy növendékben, mint régen, azelőtt; mikor még nem «fertőzte meg» a kolostor szellemét ez az idei, furcsa, új, szabados szellem, ez a prózai, nyegle, világias és «egyszerűen barátkozós»; melyről voltakép nem is tudták volna megmondani, mitől, honnan, ki által kapott lábra. «Édes, most ritkábban írhatok egy ideig, – írta Erzsi (a kályhapárkánynál sokkal rejtettebb helyen) – most úgy tartanak minket itt, mint a banditákat. De hisz már úgyis három-négy hónapról van szó mindössze, akkor kezemben az a buta kis diploma. Tudja-e, hogy egyébként is egész komolyan neki kell most látnom lélektannak és ásványtannak, vegytannak, neveléstannak és minden egyébféle «tan»-nak; no meg ezt a kis Helént is (tudja, azt a kis német balgaszűzet) szeretném férjhez adni addig. Bizon, itt ilyesmivel is foglalkozik unalmában a maga barátnője; bár jobb szeretne felrepülni egy-egy délelőttre a dunaparti korzóra vagy még inkább a Ház karzatára, mikor egyvalaki a nagy beszédét tartja. Kedden, úgye, mert addig a költségvetés megy. (Mindenről értesülök; a leveleink hű közvetítőjét Maga, drága, meg fogja lepni husvétra egy doboz kuglerral; mindennap elhozza nekem az ujságot is; néha többet; ha mást nem, a «képviselőház» című rovatot kivágva, tudná csak, micsoda lehetetlen körülmények közt olvasom el néha, de mindig elolvasom.) Ó, tudja, úgy-e, hogy előbb-utóbb úgyis Budapestre kell engem helyeztetnie; vidéken úgy sem lesz nyugtunk az emberek nyelvétől soha! Tehát a vizsgám után leszalad ide elébem; iszonyú hecc lesz; a tedeum után egyenesen magához repülni, szabadon, mint a madár! Hogy felmegyek-e egy-két napra Budapestre magával, azon majd még gondolkodunk; az embernek, tudja, úgy… mégis szoknia kell a hazárd és boldog életfelfogáshoz. Igen, hisz azt mondtam: «Ha majd független leszek, kenyérkereső ember és magam ura, csak akkor lehetek egészen magam felelős a tetteimért; a magam birója és egyetlen fóruma.» Csakhogy ám ettől a rongyos bizonyítvány-papirostól még nem leszek én független és azt a szép utazóruhát, melyet egy divatlapból kivágva küldött, hogy abban képzel el. (Maga igazán drága-kedves), azt mégis csak az anyámnak kell még megcsináltatni szegénykének. (Igen, csakis így akarom, máskép nem lehet; punktum.) Majd szépen kineveznek, úgye, és dolgozom; higyje el, leszek olyan jó, mint akárki, ha nem jobb; az ember mégis jól csinálja ám, amit vállal és amiért pénzt fogad el; aztán meg engem érdekel is a tanítás, a gyerekek, mert hisz minden érdekel. Ilyen komolykákat még nem írtam, úgye? Szóval: nem kell sietni és nincs miért sietni; tudja, hogy mondta az a dörmögőhangú vasúti portás a télen, mikor együtt utaztunk és azt hittük, lekéstük a vonatot: «Van még idő!» Van még idő, bizony, drága és Magának is mindenre; hiába pózol nekem! Mi az: negyvennégy év? Én már a huszonharmadikban vagyok, lássa! Isten vele, mert már nagyon fázom itt, ahol írok és csak egy csonka gyertyavég világít; igen rossz subick-szag is van; mert ez afféle «kammerli», ahol a kandidátnők rezerva-cipői vannak elraktározva. És ha valaki ittkapna, hát… higyje el, hogy játszom akkora veszéllyel, mint amikor (emlékszik?) otthon egyszer fogfájást ríttam anyusnak és elmentem, kihúzattam egy csaknem ép fogamat, hogy ezzel együtt elszabaduljak Magához is a megbeszélt találkára; mert ő gyanut fogott és haragudott, a drága, de én nem akartam, hogy Maga várjon és rossz legyen magának. Szóval, még mindig elég hős és elég szerelmes vagyok; de a tinta, félek, hogy ráfagy a tollam hegyére, tehát Isten vele, drága, Isten vele!»

Csakugyan úgy volt valahogy, mintha csak a másféle gunyájú nőneműek közt volna az érintkezés meg, «vétkes nyájaskodás» annyira tiltott és megvigyázott mintha csak ez érdekelné és izgatná a felvigyázó árgusszemeket. Mert ugyan ki törődött vele például, hogy Pável Marika mindég kinn várta mostanában megint Fóth tisztelendőt a hittanóra előtt az előszobában; nyilván jelentkezni akart, hogy nem készülhetett a szertartástanból, mert fájt a feje, és mindig olyan későn jöttek be aztán és oly kipirulva. Az osztály-közvélemény már megszokta és legitimálta ezt a régi és most felújult, kölcsönös játékot; kinn a világban flörtnek hívnák az ilyet. No az meg éppen fel sem tünt Király Erzsin kívül senkinek, hogy Kapossy a neveléstörténet óra után egy nap így szól csöndesen és összerántott szemöldökkel: «Ezeket a dolgozatokat kérném majd… hozzám a tanári szobába… esetleg ön, ha volna szíves, Popescu kisaszszony!» – És hogy a barna Kornéllal egyet fordult a világ, bágyadt nézéssel meresztette rá sötét szemét egy percig; de azután fellobbant a tekintete, mely büszke, szilaj és alattomos tudott lenni egyszerre sűrű seprős pillái alatt; és mentében úgy kiegyenesedett, mint a nádszál és a léptei frissek, rugalmasak lettek mint az őznek… De Erzsi figyelte és mosolygott.

XIII.

A bajok és kellemetlen dolgok csakugyan ritkán járnak egyedül; megszeretik a vendéglátó házat és sorba jönnek, egymásnak adva az ajtót. Az apáca-klastromba – két hét se telt el – belátogatott a másik ízetlen, csúnyánmagyarázható és közönséges visszaélés; mintha csakugyan úgy volna, ahogy a vén Simonea mondta, hogy: «ajtót nyitottak a külső léhaságnak és zabolátlan, szabados gonoszságnak.»

Most két kolduló-nővér alakjában jött. Barnacsíkos gyapjúcsuhát fekete, durva szőrkámzsát viseltek és nagy, sáros csizmákat; tenyeres-talpasok voltak, mint ezek rendesen, a legalsóbb nép gyermekei; gyalog jöttek a tavaszi sarakon át, a szokásos, nagy ormótlan kőpersellyel; és beszálltak itt (mint az ilyenek rendesen) a kisebbik és egyszerűbbik vendéglátó-szobába. Napestig a várost járták, koldulgatva a szegény árvagyermekek részére katolikus és nem-katolikus házaknál; az étkezés óráira azonban pontosan beállítottak és mikor a homályos folyosón végighaladtak, a párosával szembejövő növendékeket nevetés fogta el (noha Kunigund ott dörmögött a hátuk mögött), olyan furcsák voltak, kivált az egyik, egy igen köpcös és széles arcú, durva vonású teremtés. A kicsinyek közül azért sokan szaladtak kézcsókra, mert ez az alázat dicséretes jelének számított az Úr ily igen szerény menyasszonyaival szemben.

A vendégnőkkel egy szobában rendesen egy kandidátnő is aludt, az, amelyiknek kötelessége volt a szobát kitakarítani reggel s az ágyat rendbehozni utánuk. Ám a harmadik napon erre került éppen az éjféli vagy hajnali várta-járás sora; így hát egy másikat rendelt helyére Berchtolda nővér. Történetesen olyat, aki valahonnét a mármarosi határszélekről került. Ez a fiatal leány másnap, reggeli előtt, arcán az ijedtség és felindulás minden jelével lépett oda Berchtoldához.

– Tisztelendő nővér, valamit jelenteni szeretnék!

– Majd később, gyermekem, ha felmegyünk. A templom környékén csendnek kell lenni, míg valamennyi misét el nem végzik odabenn; és a reggeli szilenciumot fontos ok nélkül ne szegjük meg!

– Igen, de – de – de nekem fontos okom van – tisztelendő nővér!

– Mi az? Az Istenért… gyermek! Maga reszket? Mi baja? Ki vele már!

– Kérem, tisztelendő nővér, azok a vendégsororok, a kolduló-rendből, a vendégszobánkban… azok nem apácák.

– Nem-é? Hát micsodák? Ejh! Maga aludt ott az éjjel? Mit tud? Beszéljen!

– Tisztelendő nővér, még nem is nők… Csak – csak az egyik nő!

– Ó! Félrebeszél?… Miket mond, leány, – maga álmodik! Ez nem lehet! Ilyesmit… Mondjon el azonnal mindent, de értelmesen!

– Én, kérem, tudok ruthénül, mert az én vidékemen úgy beszélnek a szegényebb népek. És hallottam, amikor tanácskoztak az éjjel és számlálták a pénzüket… és… ezek csalók, igen; ez egy házaspár.

– Ó! Ez lehetséges?

– Én… én biztosan tudom. Mindent hallottam; ők nem gondolhatták, hogy értem a nyelvüket; a másik jelölt magyar volt és nem is vették észre a cserét. Én a függöny mögött alvást tetettem; igen, ezek galiciai vasúti munkások, akik a saját zsebükre koldultak itt. Már csomagolják is a batyujokat, hogy odébb menjenek; még meg lehetne fogni őket.

– Ej, most már? Őrültség. De honnét tudod egyáltalában, hogy… hogy házasfelek?

A kis jelöltnő lehajtotta fejét és hallgatott.

– Ó, te szegény gyermek, szegény gyermekem! – tört ki akkor Berchtoldából az anyás felelősségérzet és aggodalom. Gyengéd, simogatós mozdulattal surrant keze végig a leány fején és erre az menten el is rítta magát, arcát nagy zsebkendőjébe temetve.

– De gyermek, az Ég szerelmére; hát miért nem szaladtál ki rögtön; miért nem vertél fel álmomból, vagy másvalakit a nővérek közül.

– Féltem, jaj, és nagyon meg voltam lepve és az ilyeneknél kés is szokott lenni és… jaj, úgy… úgy szégyeltem magam!

– Felelj most őszintén, – kérdezte a nővér reszkető hangon. – Téged, a személyedben, a testedben nem bántott, nem érintett senki?

– Ó, nem, engem nem! – tiltakozott élénken a leányka.

– Adj hálát; védszenteid és őrzőangyalod vigyáztak! Ah… tán nem is lett volna okos dolog; megint futkosás, ijedelem, skandalum, mint a minap!… Mennyire látogat most minket az isteni megpróbáltatás! Most az a fő, igen, eltitkolni ezt a csunyaságot! Hadd fussanak a csalók; bizzuk a büntetést Istenre! Senkinek a világon nem szólsz erről; megértetted?

– Igenis.

– Most pedig mégy a templomba és elmondasz egy örvendetes rózsafűzért, de ájtatosan, megmentett tisztaságodért hálaadásul. De egy hangot se, senkinek!

És gyors léptekkel elsietett, hogy megkeresse Virginiát. Egy hét választotta el őket a Fejedelemnő-választástól.

A rémült kis jelölt, kinek oly megbízható őrangyala volt, aligha szegte meg közvetlen feljebbvalója szigorú parancsát, hogy a nagy s most már közös titkot másnak is elfecsegje. De talán még azelőtt, első ijedelmében lihegte el valakinek a folyosón, vagy a konyhán, ahová a reggeli kenyerekért kellett szaladnia? Vagy a falaknak is fülük, szájuk és hangjuk van néha? Annyi bizonyos, hogy a délelőtti órákban s az órák közeiben főleg már erről trécselt, pletykált, fakgatózott, szörnyűködött és tóditott valamennyi osztály népe; bennlakók úgy, mint bejárók, apácák, mint paptanárok.

– Nem, – mosolygott Szelényi papa úgy csücsörítve mosolygós ajkait a nagy szivar körül, mint egy kis gyerek, aki a nedves, édes emlőt szívja. – Nem, most már nyugodt vagyok! A kegyesrendi apácák klastromának ezentul már semmi se árthat. Még ha maga Belzebub jönne is kisérteni, mesebeli királyfinak öltözötten, ki nem fogna ezen a Házon. Ez kiállta a próbát! Ha valamit el akar érni, reverendában jöjjön, vagy apácaruhában. Nincs igazam, Gregoria kollégácska?

Neki ilyen vaskos célzásokat is el tudtak nézni; mert kedves, jóízű és okos megbocsátás rezgett csufondáros hangjában mindig; noha őmaga feddhetetlen volt.

– Erzsi, Erzsi, Király Erzsi, – szaladt és lihegett Pável Marika, aki mostanában megint kedves és baráti volt «annyányi» társnője iránt. – Te, valami nagyszerű heccet találtam ki, segítened kell benne! Emlékszel, úgye, hogy ki volt írva az ujságban a minap az a fogadási hecc és mérgelődtek az apácák? Ezt a mostanit is ki lehetne színezni úgy jó kis pikánsan, tudod, meg fogjuk írni annak a zsidóujságnak, te majd fogalmazod! Még nem tudhatják; ezek szörnyen el akarják tussolni; sejtelmük se lesz, hogy honnét, ki által került ki… Úgye, nagyszerű?

– Nem, fiam! – mondta Erzsi és összehúzta sűrű, sötétszőke szemöldökét. – Az apácáknak igen rosszul esnék és senkinek a világon nem volna haszna belőle. Csak annál butább szigor és ellenőrzés lenne itt; nagy inkvizició, vallatás; ártatlanokra gyanakodnának; a kimenőket vissza nem kapnók év végéig; szegény Helénke… Szóval: nem! Hagyj fel vele, gyerek! Végre is az ő kenyerüket esszük; ha pénzért is, de elég olcsón.

– Na, azt a kis moslékot csak ne hánytorgasd! De rád jött eccer!… Megcsinálom magam; te meg majd beárulhatsz.

– Azt nem fogom tenni; – bolond! – felelt Erzsi kedvetlenül vállat-vonva és tovább ment.

A «Független Ujság»-ban csakugyan megjelent az újabb eset híre a következő vasárnapon. Marika ugyan sajnálatára nem ösmerhette fel saját stílusát, szép «diszítőjelzőit» – amiket Sziduval komponáltak össze éjszaka a háló ablakpárkányán; – az ujsághír rövidebb volt, de azért épen elég «pikáns». S hatásával is a kisváros uzsona-traccsain és az apácák bosszus elképedésében – igen meg lehetett elégedve a gonosz csínyszerző. Berchtolda a kezeit tördelte és Virginia oly csüggedt volt pár napig, hogy még a «nagy inkvizició» vezetéséhez sem volt meg a szokott energiája. – Simonea és a többi penziósak most már megjegyzést sem tettek; néma és gúnyos szemrehányással, bánatos fölénnyel jártak a házban és súgtak-búgtak a fiókházbeli sororokkal, akik a távolabb fekvő országrészekből már-már gyülekezni kezdtek a napok mulva történendő választásra és megtöltötték az összes üres, rögtönzött és rezervált fehérfüggönyös «kabinett»-eket.

Az új törekvésű, magyar apácák közül még a választás előtt kihullt egy; a szép Gregoria vérhányást kapott és ájultan esett össze egy rajzórája után az Ujépület tanári-szobájában. Szelényi papa földhözvágta a szivarját és hozzásietett; fölemelte, a bőrdiván felé hurcolta, míg óriás verejtékcsöppek hullottak végig kövérke arcán; aztán fölélesztette, vigasztalta, becézte mint egy kicsiny leányt az atyuskája, – míg az orvos megérkezett. – «Rögtön el, el innét! – mondta az szigorúan, alighogy megnézte. – Mily régóta mondom! Hát Zólyomba is akár, ha máshova nem lehet; bár az is csak zárda; régi, vastagfalú, apróablakú kastélyház. Mégis jobb mint itt, Uramisten! És a tanítás? Dolgoztatni vele ilyen állapotban! Maga akart? Bolondság, – siettették már nagyon a drága üdvözítőhöz; pedig az még jószívvel várt volna rá egy-pár esztendeig!» – A derék öreg és «hű katholikus» zárdaorvos most igen kijött a sodrából, egyszer jól odamondogatott a «fejetlen nyájnak» – a «némber-köztársaságnak», melynek titkos szerződései vannak az öreg Halállal az ő háta megett; és fenyegetődzött, hogy ő felmond, ő itt így nem vesződik, ha kutyába se nézik; nem szorul ő rá; majd beszélni fog a vármegyei tisztiorvossal, aki jó-komája, hisz ez a ház egy fertőzeti telep, egy nagy bakteriumtenyészet»… és így tovább. Oda se hederített, bár mondták neki, – hogy a beteget ők bizony már pihentetni akarták hónapok óta; de ő akart tanítani, kijárni, – görcsösen, mindenáron; – és rendesen rosszabbul lett, ha pár napig fenn-őrizték a betegszobában; ha nem járhatott le dolga után a földszintre, – végig a Portaszoba melletti iroda előtt, ahol a klastrom számadásait, gazdasági ügyeit vezették.

– Jőjjön, kérem főtisztelendő úr! – sürgette másnap ugyanabban az irodaszobában soror Virginia Fénrichet, az intéző papot. – Jőjjön csak, tárgyaljuk meg egy kicsit a dolgokat! Istenem, oly sürgős minden; ma szerda; vasárnap a választás. Irásban kérni kell a méltóságos püspök urat, nevezze ki megbizottját; – mindnyájan önt óhajtjuk, hogy majd az urnánál üljön. Ah, Istenem! Eltávozott, kedves betegünk helyett soror Evelinát kértük fel tehát rajztanításra a képzőben; – ő az egyedüli, kinek ilyen képesítése van. – Itt volna aztán még egy hivatalos írás, nézzük csak meg, kérem; én még mindig nem értek ilyen jogi dolgokhoz. A mi kis Gross Helénke jelöltünk gyámatyja írta Münchenből; válaszul arra a kérésünkre, (illetve a gyámleányéra) hogy nagykorusításába beleegyezzék vagy pedig írja alá azt az ajándékozási okiratot, melyben a kedves leány világi javait szerzetünknek, ezentuli otthonának és az Urban családjának adományozza. Azt írja, nézze csak, – hogy ő még nem bízik eléggé gyámoltja elhatározásának komolyságában; hogy hátha csak gyerekes szeszély; (ilyeneket írni!) – hogy neki kötelessége óvatosabbnak lenni, vigyázni erre a vagyonra; (milyen akadékosak is ezek a németek, hogy ragaszkodnak a világi javakhoz; ez kivált, úgy tudom, protestáns ember!) – szóval: hogy ő még egy félévi gondolkodási-időt kiván hagyni Helénnek. Mondja csak, van ehhez joga? A német közgyám-hivatal vagy árvaszék vagy mi – jogkőre még mindig kiterjed a mi Helénünkre? Ah, az a pénz! Mikor jut már tényleg rendeltetési helyére, a szerzet pénztárába – és hogyan, mire használódik fel? Nos, négy nap mulva elválik. Csak ez az undorító koldulási-história ne jött volna most; ó, ha tudnám, micsoda aljas rosszakarónk tudatta azzal a sötét-szándékú ujsággal? S most újra felelevenítik; hogy elfogták a nyomorúlt bűnösöket Mármarosszigeten. Csak még ide ne hozzák vallatni a csalásért; csak még tanukul ne hívjanak bennünket! Igen, erről önnek kell gondoskodnia, főtisztelendő úr; esetleg a püspöki iroda átírhatna diszkréten… No, és itt vannak megint a mérnöki hivataltól a tervek az Ujépület kibővítéséről; a magasabb iskoláink számára. Ma még nem időszerű; – adja a jó Isten, hogy négy nap múlva az legyen! Úgye, a mi szándékunkra ajánlta a mai szent Miséjét is, ahogy igérte? – De… mi baja, az Istenért? Beteg? Oh, ön sír? Főtisztelendő!

– Ó, hagyjon most… hagyjon… csak egy kicsit! Mit bánom én most… a pénzüket, az ügyeiket… ó, úgy szenvedek.

És zokogva borult két karjával az íróasztalra.

– A… a világi… rokoni kötelékek sokszor nagyon is erősek! – mondta Virginia halkan, ámult és szemrehányó szemekkel nézve rá; míg elfehérült ajkai idegesen rándultak félre. – Fénrich főtisztelendőt nem volt szabad rágalommal illetni gondolatban sem, mert fölszentelt egyházi férfiú volt.

A doktor kifakadásai a szegény Gregoria elutazása alkalmával – szintén szájról-szájra jártak a zárda sororjai s az éjjel-nappal szállingózó fiókháziak közt; Berchtoldának volt is gondja rá, hogy a fiatalabbak közt kivált ezzel is «hangulatot csináljon.» Igen, a szerzet (nem az egyesek) érdekében halaszthatatlan immár valami kis hegyi üdülőhely berendezése a gyönge vagy megtámadott-tüdejű nővérek számára; és higiénikus változtatások, javítások az Ó-épületen. Ám mindezekhez pénz, állandó és megbizható új pénzforrások kellenek; célszerű befektetése a kilátásban levő kis vagyonnak; új iskolák, magasabb intézetek, több belső, szerzetesi munkaerő; alkalmazkodás bizonyos mértékig a kor viszonyaihoz, – mint ahogy számos templomban már villannyal világítanak egyházi engedéllyel az ősi, elrendelt és hagyományos, de szörnyen megdrágult szűzviasz helyett. – S ha már a villanyvilágításról szólunk, hát igen-bizony a multkori, éjszakai csunya támadáskor is mennyivel gyorsabb, biztosabb sikeresebb lett volna a védekező eljárás – általában mennyivel könnyebbé válna az éjszakai várta-szolgálat, ha a sötétes folyosókat, melyekben csak egy-egy piciny olajmécs világít a képek és szobrok alján, – egyetlen gombnyomásra erős, biztonságos villanyfénnyel lehetne elárasztani. S mennyivel olcsóbb is volna. Aztán az adminisztrációt mennyire megkönnyítené ebben a nagy házban, ha legalább helyi telefonhálózat volna a termek és épületszárnyak között…» És sokan halgatták helyesléssel és naiv örömmel beszédét.

Ám akkor egy este, – (pénteknap volt, kettővel a választás előtt) – a kegyes és diplomatás Simonea meglátogatta Berchtoldát az esti pihenő – a regráció órájában. Arca mélyen szomorúnak látszott; kezében nyitott, levélféle papirdarab. «Ezt a szennyes iratot, ezt a bűnös okmányt sikerült elfognunk, kedves nővér. Galád és semmirekellő szerzői itt vannak még e szent falak között, élvezik rendünk testi és szellemi javait; az – ah, (szégyen még kimondani is) az apácajelöltek gallérját viselik. A csalók, – ámítók! Igen, itt, itt, kedves nővér, a noviciátban, az ön tiszteletreméltó felügyelete alatt!

– Mi történt már megint? – vágott a szavába Berchtolda elhalványodva.

– Nézze csak, kedves nővér, olvassa. Ezt a levelet az ön két jelöltje, a két Kerekes leány írta – itt a városban laknak a szülőik, azok a cinkosaik, azoknak szól. – Egy szapuló-lány kosarába csempészték a nyomorultak, (a konyha-főnök testvérünk el is kergette rögtön) – úgy volt, hogy az viszi ki a gonosz anyának, akivel ismeretségben volt, úgy látszik. Itt van, csak olvassa!

Berchtolda reszkető kezébe vette az írást; onnét kezdte nézni, ahol Simonea már jelet csinált a körmével.

«Csak sohse busulj, drága anyácskánk, meg vagyunk mi itt egészen jól. A koszt sem olyan szörnyű rossz ám, mint ahogy hiszed; aztán legalább nem kell érte neked fáradni, kínlódni, ölni magad a dologgal. Hidd el, drága anyus, hogy te sohasem birtál volna bennünket taníttatni, – még csak ellátni sem, amíg elvégezzük a képzőt. Hát még ruházni! És apánk mindenért csak téged gyikolt, bántott aztán, ha egy kis ital volt benne; nem, mi azt nem birtuk tovább nézni! Igy ez egész ügyesen ki van fundálva; itt elvégezzük ingyen az évfolyamokat; tandíj, koszt, ruha, – semmire nincs gondotok. S mire kész leszünk három év mulva, (mert ha mukkanni se tudnánk a képesítőn, akkor is áteresztenek, mint noviciákat) – akkor ill a berek, nádak erek, – még az nap kinn leszünk nálad; a te két kész, tanítónő leányzód. Még csak el sem kell hagyni a hitünket, mert hisz nem leszünk még fogadalmasok; a jó Istenke is megbocsát, mert gyermeki szeretetből tesszük. Van a zárdának elég pénze; segíthet a szegényeken! A diplománkat ki kell hogy adják törvény szerint, majd kipereljük rajtuk; állást is majd csak kerítünk; akkor aztán gondod se lesz, majd dolgozunk mi helyetted s apánknak is kikeressük a napi dohányát, hogy ne dörmögjön! Kezeiteket csókolja két hálás és forrón szerető leányotok: Emma és Piroska.»

– Ó, mily gyakran visz bűnbe valakit a Gonosz Lélek épen erényei útján! – sóhajtott a jó Berchtolda leverten. – Lám, itt is a szülői szeretet volt az ok! – Vigasztalhatatlan volt; annyira kedvelte ezeket a Kerekes lányokat; e természetes, nyugodt viseletű, derüsszemű, nyilt és okos két teremtést. Sokszor példának állította őket a manértalan, őszinte áhítatra nézve.

… «Jó is, bizony, hogy holnap már vége lesz ennek a fejetlenségnek – mondta Magdolna csendesen, mikor Virginia szokása ellenére elmondta neki az utolsó «botrány»-t, a Kerekes testvérek kicsapatásának körülményeit. – Tulajdonkép szeretnék már egy jó szigorú, vezetést, egy erős és kemény kezet! Alig várom már, hogy Tisztelendő Anyámnak szólíthassalak!»

– Már hogy… engemet?… Hogy érted? – nézett rá Virginia elképedve. Tehát ennyire tájékozatlan volt valóban? Mert tettetni nem szokott ez a teremtés; nem is volna képes.

– Vagy Berchtolda? Igaz is, kedves, én valójában még azt sem tudom, kire kell majd szavaznom holnap. Nekem mindig csak elvekről beszéltetek, amelyek persze mind helyesek és szépek – de ha tőlem megkérdik majd, nem fogom tudni megmondani, ki a nagy eszmék reprezentánsa szerintem? No, kire szavazzak hát?