Part 8

A vártás kapusnő némán és kötelességtudón dugta a kulcsot a zárba. Semmi rosszat nem gondolt e bizalomkeltő, alázatos, öreges férfihang hallatán; fiatal novic volt, álmoska, tapasztalatlan is és most imától, virrasztástól bódult. S a zárdába most különben is folyton jöttek sürgönyök, ajánlott levelek; fiókházakból kérdezősködtek, korteskedtek; ez átmeneti, fejetlen időben kissé nagyobb hű-hóval ment minden, mint egyébkor. A kulcs megfordult a zárban; s a nővér félrehúzódott, hogy a kinyíló ajtószárnyon bebocsássa a sürgönyhordót. A következő pillanatban rémülten, holtraválva sikoltozta el a szentek neveit.

Az utazóbunda lehullt és kivülmaradt a zárda küszöbén. Szörnyűséges és undok fantom rohant, vágtatott el a nővér mellett; végig a portafolyosón, majd vissza a lépcsők alatt; majd ugyanavval az eszeveszett, vad ügetéssel befordulva a földszinti konyhák irányába. És egy szó, egy hang nélkül, rémületes némán az éjszakába… A sóbálvánnyá meredt fiatal nő észbekapott végre; de annyira csak, hogy önmagára tudjon gondolni, ösztönös, gyerekes, kétségbeesett menekülésre. Mint a mókus, surrant fel a széles lépcsőn, három fokot is ugrott, nem bánva hosszú, komoly ruhája méltóságát. Az első emeleten nem is állt meg, csak rohant tovább a másodikra, ahol az apácák hálótermei vannak; földig hófehér függönnyel körülzárt kabinettjeikkel. Az első terem ajtaját bevágta maga előtt és szinte előrebukva, eszelősen besivított: «Rabló, gyilkos! Hamar fel! Egy férfi… egy őrült van a zárdában!» – Aztán nyitva hagyva az ajtót, loholt a következő terem felé; öt nyilott itt egymásmellett. A jobbszárny volt ez; a középkorú, tanító és dolgozó «fogadalmas» nénék lakóhelye.

A folyosó egy-két perc alatt teli volt elrémült, kiáltozó, kezüket tördelő alakokkal; félig felkapkodott fátyolok alól hajtincsek kandikáltak elő; a váratlan éjszakai riadalomban, e zilált és hirtelen meg se értett szituációban még a legokosabbak, a mindig józanok is elvesztették fejüket. Tömörültek a lépcsőnél, futkostak tévetegen és kérdezősködtek. «Hol, merre?» «Ki látta?» «Hátha csak képzelődés, az Istenért!» Néhányan sírógörcsöt kaptak; de a lépcsőn még egyik se jutott lejebb. Az első emeletről semmi nesz sem hallatszott.

A két szárnyat a templom választotta el; idefenn már csak a kórusa nyílott egy folyosóra; előtte pár lépcsőnyi emelkedettebb hely, mély köríves ablakkal és Szent József szelid, atyai szobrával. Itt haladt átal e percben, kezében lámpás – mély térdhajlással a templom kórusa felé – a mai hajnali várta. A balszárnyat, az öregekét járta volt be épen, kötelesség szerint megnézte a kályhák kihamvadt parázsát és neszelte az alvókat, nincs-é köztük hirtelen rosszul-lett, segélyre szoruló. Most kemény, határozott léptekkel jött, teljesen rendbeszedett ruhában, nagy csodálkozó szemeit rámeresztve a sokadalomra. Meggyorsította a lépteit és felemelte a lámpát. Adél volt; valaha Komoróczy Sára.

«Mi történt, az istenért? Micsoda? Ki? Hol?… Uristen és ti itt álltok – idefenn? A másik lépcsőn vagy a kápolna alatt feljöhet akárki és eggyel feljebb a növendékeink alszanak. Rögtön elosztódunk, egy-kettő háromfelé – így ni! Ti maradtok; ezek induljanak erre a hátulsó lépcsőhöz! Önök velem, gyorsan, lefelé! Meg kell keresni, ki kell seprüzni, ha csakugyan van valaki. Minden lámpát fel; világot mindenütt!»

Egyszerre megindultak lefelé; már hősen, bátran mind, szervezett tömegben, együtt. Egyszerre tudták mind, hogy meg kell védeniök a zárdájukat, hírnevét, fiataljaik és öregeik nyugalmát, tán életét is. Három oldalról, futva, lihegve és topogva rohantak és robbantak le, mint a feltüzelt harcosok. Mert Komoróczy Sára járt legelől, a deli, a hangos és erős gentrylány, akinek helyén az esze és nem ijed meg egyhamar.

«Hadd lássuk csak, hadd lássuk azt az «őrült»-et; hadd páholjuk el azt a rablót! Csak egy volt? Merre van hát, hol bujkál, jöjjön elő! Lássuk, lesz-é még másodszor is kedve csúfságot… nini, ahol ni!»

Egy szempillantásra megtorpanva állt meg az apácasereg. A feketült szentkép előtt, a mécses halvány világánál megrévlett most a betörő csúfos, minden érzésüket sértő silhoutteje. Ám Adél azt nézte meg csak hirtelen: mi lehet jobbkezében a fényes kis tárgy? De nem revolver volt, nem, – jól látta, egy zsebóra. Állt egy helyben és a perceket számlálgatta.

«Áh, most megcsipjük! – kiáltott Adél üvöltő, gúnyos, harci riadallal – most nem menekül! Zárjátok be a kaput, ó, ó, tárva-nyitva! Bezárni, hogy ne menekülhessen! Hé, Jancsi, Miska, Tráján! Keljetek! Hamar, kötelet!»

Loholva szaladt ki az udvarra, el a szivattyús kút mellett, majd a másik udvaron végig, az «Ápolda» előtt, a nedves márciusi éjben. Az istállók s a kertész háza közt laktak a hetesek, kerti munkát végző, vízhordó, meg tehenes-legények. Van tíz éve, hogy soror Adél nem szaladta ki magát ilyen kedvére. «Keljetek már! Lusta kutyák! Alávaló mamlasz barmok! Elő, kötelekkel, hamar!…»

És mégis, mire az álomszuszékok felcihelődtek, mire előkeresték a kötelet; messzire illant már a mocskos kisértet régen. A földszintnél tovább egyáltalán nem is jutott; néhány folyosón futkosott keresztül-kasul, céltalan vágtatásban, egyedül a komor szentképek alatt. Aztán megállt; szétnézett. Megzavarta a szokatlan helyzet, iromba nagy árnyékát látta a szines mécsvilág előtt, – a némaság; a szűk folyosók; a falon egy másik meztelen férfitest halotthalvány mozdulatlanságban, – a vérző, a szelid, áldott ismerős, szemérmetes, ott – a feszűleten. Megborzadt, fogai összeverődtek, fázott; – de tántorogva és konokul megállt mégis egy lámpa alatt; rámeredt az óralapra és se látva, se hallva számolni kezdte a másodperceket. Már hallotta a zajt, léptek robaját, női sakálüvöltést egy valaha ismerős ajakról; de még húsz másodperc volt hátra… még tizenöt, igen. – Végre, – vége! És most usgyi – ki innét, ki ahogy jött, minél előbb. Józan volt már és rettentően, testileg szégyenkezett. A «Porta» nyitva volt és senkisem szaladt, hogy bezárja előtte, hogy kelepcébe fogja. Nem is közeledtek felé, sötét csoportjaik ott maradtak, újra elnémulva, a folyosók homályos mélyén. A vezérük akkor loholt végig kiáltva és harsogva az udvaron; de hiába, – ők úgylátszik, mégsem akarták nagyon ezt a hadifoglyot, jobban is szerették, ha elmenekül! Kinn a kapu előtt a cigányprimás készen tartotta már a prémes bundát.

Jancsi, Miska, Tráján ott álltak a nagy kötéllel, de a merénylő azóta már kezében is tartotta ocsmány fogadása díját.

A hangyaboly, melybe kívülről belerugtak, még soká zúgott és nyüzsgött tehetetlen bőszült morajjal. A folyosók tömve voltak, mindenki ott volt már és azok, kik mélyen aludtak ez emlékezetes ötperc alatt, – most utólag felkászolódva, még hangosabban és rémültebben tárgyalták az esetet. Legvalószinübbnek tetszett, hogy őrült jutott be a falaik közé; valójában nehéz is volt másképen elképzelni. Kissé távolabb, a «lurdi» folyosón már több alakról is beszéltek, volt aki hármat is látott, noha az imént ébredt fel. Egy novicia reszketve elevenítette fel «Jack, a hasmetsző» régi és szörnyű legendáját. Végre felmozdult a balszárny is, ezek csak most hallották a dolgot; sápadtan, merev arccal álldogáltak az öreg németek; gyanakvó, vádas szemekkel némán sandítottak a fiatalabbakra, kikkel úgyis titkos feszültségben éltek; majd egymásra, összebólintva egyetértően; bár még maguk sem tudtak értelmet adni ennek. «Ach Jessas!» – «Um Gottes Willen!» – «Jessus-Maria-Joseph!» – hangzott minduntalan.

Már néhány perccel előbb, Geralda, a fiatal felügyelőhelyettes volt az első, kinek eszébe jutott felszaladni a harmadik emeletre; ott csak növendékek és jelöltek hálószobái voltak; két ellenkező épületágban. Itt akkor még teljes csend honolt; ám felsiető léptei zajára mégis rémülten vált széjjel egy sugdosó pár. Hálóingben, szoknyában, kendősen és papucsos lábbal randevuztak és állongtak a hideg helyen – s most illanva tünt a kandidáták szakasza felé az egyikük. És mégsem titkos «szerelmesek» voltak, amint ezt hinni lehetett volna; – nem, Király Erzsi és az új abbégalléros: Gross Helénke tárgyaltak volt itt az éj csendjében, veszélyben, lopva, suttogva, valami igen-igen fontos ügyet.

– Mi az, Erzsike kisasszony? Ön itt van? Mit keres ilyenkor a folyosón? Ki volt az a jelölt? Ah, vagy maguk is tudják már?

– Igen, kedves nővér! hazudott Erzsi hirtelen, meg sem gondolva, mert sejtelme sem volt róla, hogy mit tud már.

– Ah, borzasztó úgy-e? Ilyen elvetemültség! Egy férfi, ilyen késő éjjel! Mi lesz már velünk, ha ez így megy!

– Betörő! – találta el Erzsi nagy intuicióval és igen meglepődve. Borzasztó! – hazudta frissen tovább. – Ép most futott át ide egy jelölt, nem is tudom, mi a neve, tőle hallom, én ép kinn jártam; a termekben még nem tudja senki.

– Akkor ne is bántsa, kisasszony; hadd aludjanak békén Istenben!

Természetes, hogy menten fölverte Erzsi, akit csak tudott.

Az imént, épen mielőtt a kis Geralda rémült arca megzavarta volt, csakugyan előre jelzett, titkos találkozója történt a kis Helénnel; és ott, az éj hüvösségében, a falszobor előtt szerelmi hirt mondott neki, drága, édes hirt, ájulásig boldogító valóságot.

– Igen, hát szeret, te kis bamba! Vedd be már egyszer a töksi fejedbe! Téged, nó, nem is engem! Beléd van szeretve, nó; csakúgy; mint te őbele; hát olyan hihetetlen ez? Igaz, hogy furcsák ezek a véletlenek… de talán mégsem annyira! Na, de hisz itt a Holzerné levele, neked szól; az a bejáró negyedéves adta át nekem, az a kis csúnya, tudod, amelyik Fóth néninél van kosztban. Csak vigyázz, dugd el az Istenért! Szóval nyilatkozott a szerelmesed, kis apácajelölt! El akar venni, ve-hen-ni! Igen-igen, fe-le-ségnek – hát mi a csudának másnak? Csak az a kérdés, hogy csináljuk ezt a dolgot – kis klastromi menyasszony?

– Mit – hogy csináljunk? Ó, Istenem!

– Mit? Hát ezt csak rendbe kell hozni – vagy mi? Te itt csucsúlsz a négyes számú kandidátteremben, Ő-d meg egy «rideg legénylakás»-ban álmodik felőled; pedig hát előbb-utóbb együtt kell aludnotok.

– Jaj, drága – te mindig olyan cinikusan beszélsz. Én… én nem is gondolok tovább semmire; nekem most már így is jó minden. Olyan boldog vagyok! Csak még végig se gondoltam, el se hittem – nem is értem egészen.

– Hát komplikált is az eset, mi? Hahaha! Szóval, lelkem, legjobb lesz, ha te mielőbb kimégy innen Holzernéhez; lásd milyen szivesen hív, hogy légy vendége a mátkaságod alatt. Onnét aztán írhatsz a gyámodnak minél előbb; – hisz még kelengyét is kell venni, készíteni. Ebben a szörnyű gallérban nehogy mutasd magad a vőlegényed előtt! – Holnap tehát – igen, minél előbb szólnod kell Berchtolda anyádnak.

– Ó, azt – azt én nem merem, Erzsi!

– Meg vagy te bolondulva? Nem mered? Hát nem akarsz Töfflerné lenni? Nem akarod, hogy a pattanásaid elmuljanak? Apáca akarsz tán lenni még most is?

– Ó jaj, dehogy, – hisz’ sohasem is akartam igazán! Csakhogy hát most már itt vagyok és rajtam van ez a gallér.

– Hát dobd le, az istenfáját! Kész apácák, meg papok is kiugrottak már.

– Igen, de… hogy én mondjam meg? Mit fog szólni soror Berchtolda? – Ő oly jó volt hozzám. És azt mondtam neki, hogy csalódott szívű vagyok. Hát még Simonea és Leona, az öregek mit szólnának; – a nagynéném megjelent neki álmában; – nem, azt nem is lehet!

– No hallod? Hát hogy akarsz kikerülni innét? Hát még ez is az én gondom legyen? Te, a végin még kicsapnak engem a képesítőm előtt; akkor elmehet szegény anyám.

– Jaj, ne haragudj, – te drága, jó, okos te!

– Persze, – szöktessenek meg, direkt; az romantikusabb, meg aztán az ujjad se kell megmozdítni!… Ej. Egyelőre menj aludni és álmodni felőle; aztán holnap majd meglátjuk; majd beszélünk még róla; hamarosan csinálni kell valamit! – Ha! Jönnek; a kis Geralda csak. Fuss!

… És másnap reggel, mikor Szelényi papa a Portafolyosó végén megállította Gross Helént és a vastag szivar mögül kaján mosollyal, egy pici férfi-gonoszkodással megkérdezte tőle, hogy: «No, Helé-énke! Mi történt az é-éjjel?» – a kis jelölt halálra sápadt, reszketni kezdett és rémült könnyekben tört ki. Annyira legendás volt az öreg pap mindenttudása, mókás értesültsége, hogy a kis németlány (mert folyton az járt úgy is az eszében), hirtelen azt hitte, hogy az ő hajnali, titkos beszélgetésükre céloz; és tudja már valahonnét, hogy őt szeretik, szeretik… és hogy ő csúfosan elhagyni készül e szent falakat egy férfi kedvéért.

XII.

«Mi történt az éjjel?» – Ezen a közismert operettcímen hozta a helyi s «szabadelvű» ujság a pikáns históriát. Ez volt az a lap, mely már máskor is és rendesen elég kiméletlenül foglalkozott az apácazárda belső ügyeivel. Most is kapott az alkalmon; de azért, mintha csinján akarta volna kezelni a dolgot, sok hipokrizissel szörnyűködött és botránkozott az «éretlen csíny» és a «casanuovai léhaság» fölött. Ám a sorok közül kiérzett, hogy írójuk csettintett a nyelvével; hogy az «ötletet» újnak, eredetinek, fényesnek találták a szerkesztőségben és hogy kamaszosan irigyelték s tisztelték kicsit a végrehajtóját. A részletek, a meglepetés, a hatás, a kép festésénél egyenesen fékezhetetlennek látszott a riporteri pegazus; és azon a héten egyében se mulattak a városban, mint az apácák éjszakai látogatóján. Csak azt nem tudta senki biztosra kideríteni, kik voltak a híres fogadást tartók. Jó reggel elszeleltek; messze jártak azok már; a három cigány maga is nagy drukkban hallgatott; vérükben volt, hogy nem szerettek a törvénnyel, rendőrkapitánnyal eszmecserébe bocsátkozni; s az apácák nem tettek följelentést, sőt a püspöki nyomda lapja erélyesen cáfolta is a részleteket. («Egy ittas és züllött öltözékű munkásforma egyén tévedésből meghúzta a kapu csengőzsinórját», ennyit ismertek csupán be.) És a hatóságok maguk is – bizonytalanságban a személyek felől – nem siettek firtatni a furcsa esetet. Ki tudja, mikor nyúl darázsfészekbe az ember?

Ám benn a falak között még csak ezután kezdett port verni és kavarni az éjszakai csendháborítás. Mindenki erről tárgyalt, szörnyűködött a nappali termekben, a penzióban és noviciátban; ezen suttogtak és vihogtak az iskolatermek padjain, a növendékhálókban és a világi szapulólányok teknői mellett. Néhány nap mulva Simonea, az egykori noviciátfőnök összehívatta a penzió társalgójába mind a jelvényes, fogadalmas testvéreket. És bár mindenki jól tudta, hogy ő az, aki Virginia és az ifjabb, magyar nővérek jelöltje ellen az idős és szigorú Leonát, a régi, legelső főasszony testvérét akarja megválasztatni és ügyében csak úgy korteskedik, agitál, biztat, népszerűsködik és levelez nagy csendben már régóta, mint emezek a maguk oldalán, azért mégis sem Berchtolda, sem Virginia s a többiek nem mertek elmaradni a gyülekezésből. Ki tudja, ha nincsenek ott, hátuk megett mit szőnek, mit végeznek ellenük? Jobb még szemtől-szembe!

«Sokáig némán és türelemmel néztük mi, legidősebbek, – kezdte Simonea – azt a könnyelmű szabadságot, mely még boldogult Főasszonyunk betegeskedése idején s kivált most, az átmeneti idő fejetlenségében itt lábra kapott. De nem nézhetjük tovább szó és tiltakozás nélkül, mert ennek az új szellemnek már következményei is látszanak. Mi lesz belőlünk, kedves testvérek; mi lesz rendünk és zárdánk hírnevéből? Részeg és aljas gonosztevők ördögi, ocsmány élceinek lettünk a céltáblája? Éjszakai látogatókat fogunk-é kapni ezentúl? Hitetlen ujságírók, sötétlelkű zsidók fogják köszörülni rajtunk a csufondáros tollukat? Én nem kutatom, ki lehet, melyik testvérünk az az «előkelő, magyar nemesleány, kitünő földbirtokos családból való», aki állítólag ürügye volt tudtán kívül ennek a szégyenletes esetnek. Azoknak, kik velem egyidőben jöttek messze hazájukból és léptek a szerzetbe, az én kortársaim közül, tudom hogy egynek sincs a világban multja. De most nem erről akarok beszélni. Csak kérni akarom mindnyájukat, a szerzet érdekében követelni akarom önöktől a korom, idős voltom hatalmánál fogva, hogy legalább addig, míg Isten a közeli választás rendjén új főt és vezetőt mutat nekünk, igyekezzenek minden erejükkel és viseletükkel, szigorúbb rendszabályok alkalmazásával megakadályozni és elhárítani hasonló szerencsétlenségeket, mint ez volt, mely a klastrom jóhírén örök szégyenfolt marad. És mikor arra kérem a jelenlévőket, hozzanak ily irányban határozatot, hadd emlékeztessem arra az igazságra, amit soror Leona testvérünk szokott volt mindig mondani és, úgylátszik, jobban szívünkre kellett volna venni, hogy: igazi szerzetesi élet csak teljes szigorral lehetséges, a régi szentek példájára, mert, ha engedünk, a kemény fékből sajátmagunkon, úgy akaratlanul is ajtót nyitunk a külső léhaságnak és zabolátlan, szabados gonoszságnak. Ez a mostani, szomorú példa híven mutatja, mily igaza van; vagy-vagy, aki ide belép, szánja rá egész lelkét, életét és áldozza Jézusnak teljes egyéniségét; keverni nem lehet a dolgokat; aki nem idevaló, maradjon kinn a világban, ott is élhet istenfélő életet; inkább legyünk kevesen, de mind igaziak, kikben Urunknak kedve teljék. Mert sokan vannak a hivatottak, de kevesen a választottak, mondja a Szentírás.»

Egy percnyi csend fogadta szavait; Virginia, Berchtolda néhányad magukkal némán szegték le a fejüket, most látták csak, milyen okos ez az öreg nő (sokkal okosabb Leonánál, akit Főasszonynak akar), milyen ügyesen kijátszsza ezt a véletlen, csúnya esetet a saját céljai érdekében. «Ja-ja! Sie haben Recht, ganz Recht, liebe Schwester!» – integetett és hadonászott feléjük Kunigund, arcán tombolt az izgalom és oly vörös volt, mint egy kardinális süvege. Virginia ideges szája, gúnyos, megvető mosolyra rándult el csak, ahogy odapillantott.

Ő beszélt aztán; óvatosan diplomatikusan. Bebizonyította, mennyire nem oka senki közülök személyszerint ennek a sajnálatos s véletlen skandalumnak és – nehogy a kedélyeket felingerelje – kijelentette, hogy ők sem zárkóznak el semmi olyan rendszabály elől, mely arra való lenne, hogy az ilyesmit megakadályozza ezutánra. Ajánlotta, hogy éjjeli kapusszolgálatra ezentúl mindig csak idősebb, tapasztalt nővért alkalmazzanak. Néhányan szót emeltek még mindkét oldalon; ám az okos Berchtolda maga mérsékelte híveit és óvta valami túlheves kirohanástól; úgy látta, nem jó most elmérgesítni a kedélyeket. Végre megegyeztek néhány rendszabályban az új Főasszony-választásig: megvonni a növendékektől a havonkénti kimenő-vasárnapot; megakadályozni barátkozásukat a városi bejárókkal; s a kandidáták érintkezését a bennlakókkal viszont. Mindezt az ostoba hirhordás; zúgás-búgás ellen – e csúnya esetből kifolyólag. Továbbá szigorúbban megtartani a rendes silenciumokat és vigyázni rá, hogy a tanítónővérek az óráikon túl ne maradozzanak el és ne tartózkodjanak az iskolatermekben. (Ez főleg csak az egészen fiataloknak szól, – mosolygott Simonea óvatosan Virginia felé; s ez félrerántotta száját, szokott, áruló, ideges mozdulatával.) Senki sem tudta megmondani, mi módon akadályozhatják meg ezek az üdvös rendtartások és szabályok a jövőben, hogy a Kispipában két berúgott beregi földbirtokos ne találjon ki durva csinyeket és ne kössön bolond fogadásokat, ám erről jobbnak látták hallgatni most azok is, akiknek leginkább eszükbe jutott. «Szerencsétlen, szerencsétlen egy história! – ráncolta össze Virginia a homlokát odakinn, ahogy Berchtolda mellett elhaladt. – Nem tudom, nem lesznek-é még kellemetlenebb következései. Azt hiszi, kedves nővér, nem mentek már el a levelek az összes fiókházakba, tudtul adni, még jól kiszínezve, ezt a gonosz históriát.» – «Nem baj, csak most résen legyünk! – felelt Berchtolda, de kissé izgatottan. – Hisz jót akarunk, kedves nővér, tiszta szándékkal; hinnünk kell, hogy a jó Isten velünk van!» – «Igen, de ők is azt hiszik ám!» – mondta akkor Virginia egész halkan.