Part 6

– Hm, húsz éves korodig a világban éltél. És még mindíg itt állsz bizonytalan lélekkel és nem találtál magadnak hozzádillő életformát. Voltak-é kérőid?

– Én nem mentem Münchenben soha bálba, sem társaságba, a gyámom nem akarta, mert…

– Nos?

– Azt akarta, hogy az unokaöccséhez menjek. De én nem akartam; nem; megmondtam, inkább eljövök a nénihez és apáca leszek!

– Nono fiacskám! Igy ne; dacból, gyerekességből nem váltunk jegyet Üdvözítőnkkel. – És miért is ellenkeztél? Valaki más volt eszedben?

– Nem, – akkor még nem!

– Akkor nem? Tehát azóta? – Nos, nekem úgy bevallhatod, mint édesanyádnak, akit nem ösmertél. Én tudom, hogy kinn a világias dolgok és érzések uralkodnak; én nem ítéllek meg; hisz a házasság is egyik szentség a hét közül. – Nem kell, hogy nevet és körülményeket mondj; szóval foglalkoztatja-e érzelmeidet valaki; egy férfi?

– Igen! – vallotta a német leányka halk, fullatag hangon.

– Úgy! – No és – viszonzásra találsz? Remélheted-e azt, amit «földi boldogság»-nak hívnak? Remélheted-é – őáltala?… No, mit gondolsz kis lányom?

A kis Helén meleg barna szemeit elfutotta a könny; a szája remegett; elővette a zsebkendőjét és belesírta bánatát: «Nein, nein! Er ist nur mein Ideal!»

– Hátha tévedsz? Biztos tudomásod van róla, hogy érzelmed viszonzatlan?

Helénke lejebb hajtotta barna fejét és igent intett a zsebkendőbe; vagy tán csak zokogó csuklás volt ez. Síró, csepergő tavaszi olvadása fiatal életének, nagy árvaságának, nagy idegenségének; jóleső, szerelmes, érzelmes német bánatának, mely csak lefordíthatatlan germán szókkal volna kifejezhető, nyújtott, mély zengésű versekbe fogható: Wehmut, Demut, Schwermut… S amelyre újabb táplálék mindössze annyi, hogy mikor a gyászeset után Holzerné, a derék kis barátnő itt volt részvétét kifejezni és szívére ölelgette a fogadószobában, – elsúgott, elcsicsergett néhány «külső» ujságot hirtelen. «Tudod, valami műkedvelő szinház lesz, azt hiszem, én is játszok, mert jótékony; és felkérték Töfflerkét is; te, és azt hallottam, hogy az a leány is fog játszani, mert bejött most farsangra a pusztájokról; de valami szívtelen szerepet adtak neki; olyat, hogy nagyon szép és gonosz, mindenkit elcsábít; és te, furcsa lesz, ha még együtt fognak szerepelni ezek!»… Ennyit mindössze. Ám Helénke tudta, hogy a gyász ürügyén most semmiáron ki nem engedné őt vendégségbe barátaihoz a szigorú Kunigund; hogy most soká-soká, tán hónapokig vagy még tovább nem fogja látni azt, akit «nur mein Ideal»-nak nevezget forró és szemérmes ábrándjaiban. Hogy az a gyönge szál közöttük, – meleg, értő pillantások, rövid kézszorítások, – elszakad, szétmállik, ha nem lesz alkalom továbbszőni, ó, – ennyire ösmerte már a férfiakat; és ott lesz a másik, majd találkoznak, együtt mulatnak, kibékülnek… És elgyávulva, reménytelenül, csacsi leánybüszkeséggel és dacos boldogtalansággal, – könnyekben fürdetve esténkint a párnát, – végzett magában az életével, lemondott. – Mindegy már neki úgyis! Csak Ő ne tudja meg soha! Hogy egy szív miatta összetörött!…

– Ha így van kicsikém, – simított végig a jó Berchtolda e barna fejecskén, – de ne sírj, no ne! Ezek a fájdalmak elmúlnak, én tudom! Nem érdemes erre gyarló, földi férfi… Ha így áll a dolog, akkor csakugyan igazad van abban, amit az előbb mondtál. Gondold meg jól, hisz fontos dolog. Sok bánatos, csalódott szív lelt már megnyugvást ezek közt a falak közt!

Bólintott, kicsit fontoskodva, – büszkén, hogy világi dolgokban is megértő és tájékozott tud lenni; és csókra nyújtotta a kezét. És a kis Gross Helén megnyugodott és felbuzdult rajta, hogy neki «jól meg kell gondolni» valami fontos dolgot; és saját sorsa kemény kormányosának, regényes, komoly tragikai hősnőnek érezte magát. Ó, sokkal inkább bizony, mint mikor egy más nővér; az öreg Leona vette elő és elmondotta; hogy múlt éjjel álmában látta a boldogult Főasszonyt, ki tudtára adta most már határozott kívánságát, hogy unokahuga kövesse nyomdokait és szeretett rendjébe lépjen…

– «Helyesen cselekszünk-e és a szerzet érdekei szerint, kedves soror Berchtolda, – (aggodalmaskodott Virginia néha) – hogy a kis Helénben mi is ezt a hajlamot ápoljuk? Tudja, mily könnyen vádolhatnak meg majd ellenségeink avval, hogy anyagi számításaink voltak és… ej no, hisz ön tudja, mikép gondolkoznak azok a nővérek, kik nem abban látják a rend javát, amiben mi keressük! (Fordítson Isten mindent legjobbra az ő végtelen bölcsesége szerint!) – Tudjuk, ők úgy gondolják, – ez a hozomány elrendezné a sürgősebb bajokat és olyan pótlékokat nyújtana, melyekkel elodázhatnák az üdvös és szükséges javításokat. «Minek jobb rendszer, kiadósabb gazdálkodás, magasabb iskolák, több munkaerő. – ha készpénzzel segítni és húzni lehet és maradhat minden a régiben?» Én nyiltan megvallom: szeretném, ha a mi rendünkben fölöslegesekké válnának a pénzhozományok. El lehetne ezt érni! Akkor csak rátermettség és igazi hivatás számítna, senkinek sem kellene különös rábeszélés – munkával és jobb berendezésekkel minden menne! Hisz mi tudjuk…»

– Igenis, mi tudjuk kedves nővér; és ezek a «mi» sokkal többen vagyunk, mint gondoltuk. – bólintott Berchtolda, mint aki mindent egygyel jobban tud. – Ahogy a fiókházi főnöknők leveleiből, a sorok megől, a hangúlatból kiérzik; ó, legyen egész nyugodt, kedves nővér! Egész világosan úgy van ma a dolog, hogy bármiféle pénzsegély, bárhonnan is, – a mi üdvös céljainkat fogja előmozdítani, nem pedig fölöslegessé tenni, mint némelyek gondolják.

– Istennek hála, ha úgy van, kedves nővér; mert ez azt jelentené, hogy a Gondviselés akarata a mi szándékaink mellett van! Én szívből hiszem, hogy ezek helyesek; bár a Szentlélek felvilágosítana mindenkit. Hisz tudom, hogy ők is a jót akarják, de úgy érzem, nem a helyes úton Isten óvjon tévedéstől és balvéleménytől! – Egész világos nehezteléssel viseltetnek irántunk és mindig egymásközt vannak.

– Az el fog tűnni, kedves nővér, el fog oszlani, mihelyt a Magosságbeli a szavazás rendjén megnyilvánítja akaratát.

– Úgy van kedves nővér; a mi dolgunk aztán csak alázat és engedelmesség! – felelt Virginia önámító buzgósággal és elköszönt: – megnyugtatva a kegyesség és jámborság e kölcsönös, úgyszólván szakszerű kifejezéseitől.

… A karácsonyi napok is eljöttek s a gyász idején egyhangubban folytak a rendesnél is, noha nem kevesebb misével és imádsággal. A legtöbb növendék hazament a szüleihez; a II-es hálóban például csak Helénke meg Kornélia álmodozott a szünidőben is, (noha Kornélt szívesen meghívta a falusi nagybácsi, de nem volt kedve hozzáutazni), és Marika sütögette a fru-fruját, – (ő megírta apjának, az öreg állomásfőnöknek, hogy útiköltség helyett inkább egy aranyórát szeretne karácsonyra.) A Silvester-esti «bál» is elmaradt ezidén. Más években úgy szokott lenni, hogy növendékek, jelőltnők és novicok, sőt néhány fogadalmos soror is – összegyülnek a földszinti óvodában, mert az a zárda legnagyobb terme, aztán egy növendék zongorához ül és elkezdik a táncot. A párok négyeshez előre foglalkoznak; szép fiatal apácák táncai néha hetekkel előbb el vannak igérve, szétkapkodva hódoló növendékek közt; a lassú csárdásra ott kérik fel őket, miközben sokáig szabadkozniok illik azután paposan, módoson és kelletlen arccal lépegetni pár percig; míg a «gavallér» lányok lázas-pirosan serénykednek vagy olvadoznak; s a «rendező» harsányan kiáltoz. Szidi meg Gizi mindegyik évben csak ezért az estéért itt szoktak maradni a karácsonyi szünidőre; de most lemondó szivvel írták meg, hogy hazamennek; hisz nem táncolhattak volna ez idén a bájos Emerikával.

Jókedvüen, agyon-etetve, csipkésújjú otthoni ruhában érkeztek vissza tíz nap múlva. Király Erzsin is szép, új, sötétszürke útiruha volt, mikor megérkezett; ilyenkor lehetett látni, milyen pompás a telt, magas alakja és milyen szép habfehér, üde bőre, gyönyörű nyaka, válla van; és szőke haja mily dús, hullámos-fényű a divatos, angolos lefésült frizurával.

«Igen, – suttogta Kornéliának, ki mohón vizsgálta apróra külsejét, mielőtt az öreg visszaparancsolta rá a kék intézeti gunyát, – tudod, mindjárt első nap kizsaroltam szegény anyámból, hogy ruhákat csináltasson, (Szerencsére zsidólány a szabónénk, éjjel-nappal varrt szegény), mert ünnep-harmadján leutazott, ahogy megigérte, – leszökött nagy ügygyel-bajjal ő, a – kis öregem, no! Milyen kedves, drága, megható, volt, Istenem! Minden jót megérdemelne egy ilyen ember! – Te, a másik ruhám még szebb, az egy fekete bársony; mélyen kivágott, de egy plasztron jár bele fehér selyemből szolidabb alkalmakra; képzeld, el is hoztam ide azt a ruhát. Egyszer beszökünk a garderobba és megmutatom. – volt otthon egy tiszti estély Silvesterkor, (a bátyám persze főrendező,) – és oda ő is eljött: – «kerületünk – országgyűlési képviselője, ki jelenleg városunkban időzik» – írta a helyi újság. Csak úgy véletlenül, persze; és egész éjjel együtt mulattunk. Milyen megértő, drága lélek is az én anyám!… És gondold csak, most együtt utaztunk, elkisért a vonaton; első osztályú kupéban…

«Mén-ni lévetkezkedni! Sofort! Ihr unverschämte! Eben lumpige ruha-rongyosban! Ném akarjam látni én!»

Az öreg toporzékolva hajszolta a garderob felé az ujonjötteket, hogy minél előbb kivetkőztetve lássa az otthoni, szabados, sajátos, idegen, «réndetlen» hüvelyből, mely az ő hatalma korlátaira emlékeztet.

Január közepe táján mégis fölvehette egyszer a szőke Király Erzsi gyönyörű feketebársony ruháját; persze, a fehér selyem-plasztronnal, melyet «szolidabb alkalmakra» csináltatott hozzá. Soror Virginia akarta, hogy a képezdésznők «Szent Teresia önképzőkör»-e tartsa meg ez idén is évi rendes díszgyűlését az alakulása évfordulóján. Hisz a képző külön intézmény, – «kulturintézmény» (így mondta) – s a zárda gyásza nem érinti oly közvetlenül.

A leányok osztályonkint özönlötték el a nagy énekterem padjait. A bejárók tarka, olcsón «fess» ruhácskái elszabott formákkal vagy rikítóan egyéni ötletekkel símultak fiatal bájaikhoz; hangos, erőszakosan diákos modoruk lármája betöltötte a hátulsó sorokat. A kékruhás bennlakók csoportokban suttogtak és halkan vihogtak; a körgalléros jelöltkék s a még tanuló ifjú novicia-apácák modoros félszegséggel, idegenül állongtak a zongora körül. Itt, nyilvánosság előtt még a régi szemforgató stilus uralkodott köztük, – csak «maguk közt», a noviciátban mertek pajkoskodni. Végre csend lett és mindenki felállt; egy csoportban vonult be a tanári kar: Kapossy, az osztályfőnök és díszelnök az élükön, morcos szép szemeivel és összehúzott ajkaival, melyek mintha örökké valami léha és bünös inzultus ellen védekeznének. Ott volt a hittanár is, Fóth tisztelendő szép nyegle arcával, kanászos mosolyával; s Szelényi, hasán pihenő kövér kezekkel ült mögötte, csakhamar és mélyen tünődni látszott az alig elhangzott «Szózat» utolsó akkordjain, mert a folyosón kellett hagynia a vastag szivarját; itt mégsem lehetett dohányozni. A tanárnőapácák közül itt voltak: Virginia, Magdolna és a halvány Gregoria a rajzmesternő is nagy, törtfényű, udvaros szemeivel.

A jegyzői jelentés után az ambiciózus harmadéves olvasta fel dolgozatát, szép mű volt, tartalmas gondolatokkal; húsz estén dolgozott rajta leszorítva Erzsit a kályha tetejéről; és a regrációban is naponta legalább féloldalt. – «Az ember megindul a rögös pályán, – olvasta ünnepien magas és kissé fullatag fejhangon, mely a siratóasszonyokéra emlékeztetett, – az ember fut, törtet, lihegve küzd, lábait felvérzik az éles kövek, arcáról verejték hull, homlokát a forró nap égető sugarai perzselik, de ő csak megy, kábultan, eltikkadva; ereje végső megfeszítésével törtet a cél felé. Az út szélén kicsiny, illatos virágok mosolyganak rá; de nem, ő nem nyúl értük, hogy leszakítsa. Vágyó, epedő szemei a célpontra vannak függesztve, hol a ködlő magasságban zöldellő pálma virul. Ámde a cél még messze van s a magasságok levegője ködös és hideg. Ám a küzdő nem törődik ezzel! A hiú világi dicsvágy magával ragadja lelkét; nem látja a nyiló virágokat, nem érzi a napfény perzselő lehelletét; csak száguld egyre tovább… tovább…! Ámde ereje lankad, lélekzete kifogy, csurgó vére pirosra festi az út porát…»

És így tovább – «tovább… tovább!» – fuvolázta a fiatal törekvő azzal a modulációval, ahogy Várady Antalt s az Ábrányiakat szavalták vidéki matinékon. Teljes félórába telt, míg a makacs symbolum «az ember» rájött végre, hogy a világias, hiú törtetés mit sem ér; – míg végkimerülésben összeesve megvallotta a hallgatóinak, hogy a lélek igazi békéjét nem érte el, mert «az csak a vallásban és az isteni Gondviselésben való megnyugvásban keresendő».

Mikor a szerző berekedve és pirosan az izgalomtól, lüktető halántékkal helyére ment, mindjárt fel is ugrott a padban a «dolgozatbiráló» egy kisütött hajú, kebles bejáró leányka pipes, piros bluzban.

«Szerény birálatom szerint – olvasta hadarva egy gyürött papirlapról – a felolvasott dolgozat kitűnő stilről tanuskodik. Igen gazdag diszitő jelzőkben és még erkölcsi tartalomban. Különösen szép a bevezetés, bár én a tárgyaláshoz arányítva kissé hosszúnak találtam és nagyon megindító az élet szenvedéseinek és csalódásainak festése. Meglátszik, hogy igaz érzésből fakadt. A befejezés is igen hangulatos, de véleményem szerint a «verejték» szó többszöri ismétlését kerülni lehetett volna, vagy valami mással helyettesíteni, a jóízlés követelménye szerint. Továbbá azt írja egy helyen, hogy «a magasságok levegője ködös és hideg», – ámde az előbbi hasonlatban pálmáról beszél; holott tudjuk, hogy ez délszaki növény és nem nő meg ködös, hideg helyen; ezt kényes szobapálmáinkon is mindennap tapasztalhatjuk, (Indokolatlan derültség!) Különben ily hosszú dolgozat írása nagy szorgalomra vall és nagyon dicsérendő, különösen egy harmadévesnél, ki mához egy évre már a képesítővizsgálat egész életre kiható küzdelmei előtt fog állani».

«A birálata egészben véve igen helyes, kisasszony, – bólintott rendületlenül komoly képpel Kapossy, a díszelnök. – Csak egyet szeretnék kérdezni; ön kifogásolta a «verejték» szót. Mondja meg, például ön mit alkalmaz e helyett? – Nos?

A pirosbluzos kis «prepa» fülig pirulva, mereven és tanácstalanul nézett maga elé, mint aki a leckében megakad és sugásra vár. «Izzadság»… «Kigőzölgés»… kelt szárnyra halkan az ijedt csöndű teremben, de egyiket se merte utánamondani. «Hát jól van, – fejezte be végre az osztályfőnök fanyar mosollyal, mert rájött, hogy maga sem találna alkalmas synonimát, – most menjünk tovább. Remélem, a következő gyűlésre eszébe jut, kisasszony és akkor megmondja nekünk is.

A frufrus leányka megszégyenülve ült le. Fóth tisztelendő a pódiumon ugyancsak csóválta a fejét, – ő ugyanis költő hirében állt; a most zengő négyszólamú karének szövegét is, a «Fel, viadal…» kezdetűt ő szerezte. – Szelényi papa keze még mindig a hasán volt, de már nem tétlen malmozásban; – fognia kellett, s kövérke fejét kissé behúzni a káplán széles vállai mögé; mert egyenletes, jóízű hötyögéssel rázta, ringatta a nevetés. Már nem is gondolt a kinnhagyott szivarjára: fényesen mulatott.

Most következett a Király Erzsi száma: «Szondy két apródja.» A pompás bársony ruhában, magasnyakú, fehér betéttel; oldalfelé fésült, dús, hullámos hajával – az ő egyszerű fölényével, mely oly jól illett telt, erőteljes fiatalságához, hogy ezt tudva még szándékkal hangsúlyozta is kissé, – így lépett ki a padsorok elébe. Fóth tisztelendő előre nyújtotta nyakát a Gregoria magas fátyla mögött.

Évekkel ezelőtt, a hatodik felső vizsgáján Erzsi szavalta már ezt, legszebbjét minden élő magyar versnek; – annyira tetszett neki már akkor is, hogy sohsem feledte el; nem kellett hát újra megtanulni és igazában csak azért «ugrott be» most a szavalásba, mert valamiben illett egyszer legalább szerepelni minden negyedévesnek és a dolgozat-iráshoz lusta is volt, meg nem is tudta soha ezt a sajátosan közhelyes, zárdaiskolai stilust vizenyős jelzőivel és «arányos befejezéseivel». De még inkább azért, hogy ürügye legyen egyszer magára venni a «ruhá»-t és megmutatni a társnőinek, mert már szörnyű kiváncsiak voltak rá. Hát csakugyan gyönyörű volt. Tisztán csengő alt hangján, egyszerűn és megindultan beszélte végig a nagy morálkölteményt; zengő, kissé nyújtott recitativókkal jelezve mindenütt a lantos ifjak énekét. A biráló aztán ki is jelentette, hogy «ily hosszú költemény betanulása dicsérendő szorgalomra vall» és hogy «kár azonban, hogy a költeményt inkább csak elmondta, mint szavalta» és hogy «helyenkint kissé énekelt». – Soror Magdolna nagy, hófehér fogai most kivillantak egy vidám és elnéző mosolyban. «Nagyon szépen mondta; csakis így helyes és így ízléses!» – szólt Erzsinek egyszerűen, bólintott a fiatal leány felé és értelmes szemeivel, nagy rokonszenvvel mustrálgatta egy ideig.

Aztán jött még sok szavalat, birálat, solo és karének. Mindenki nagyon éhes volt, amikor délfelé véget ért. De Fóth káplán azért megvárta a folyosón Erzsit.

– Kérem csak egy percre kisasszony! – szólította félre közfeltünést keltve. – Először is hadd gratulálok. Nem is tudtam, hogy önnek ilyen szép… szép beszédhangja van. A szavalásába ugyan én is több erőt, hatást, lendületet kivánnék; de a hangja nagyon alkalmas; én ki tudnám fejleszteni az ön előadó tehetségét.

– Igazán, tanár úr? mulatott a leány kissé világos gunnyal, de a káplán nem vette észre.

– A legkomolyabban! Nekem elhiheti, én értek az efféléhez, szakmámba vág. – Úgy, hogy nekem valami tervem is van magával, mindjárt el is mondom. Nézze kérem, pár hét mulva itt megnyilik a mi legényegyleti katholikus kaszinónk; egy kis ünnepéllyel kötjük egybe, csak magunk közt leszünk, papok és katholikus tanárok; nekem kellett faragni egy ünnepi ódát; ilyen az, ha az embernek költői híre van. Hát arról van szó, hogy ezt önnek kell elszavalnia; alkalmasabb hanganyagot nem is képzelek; csak persze, az előadásban majd adnom kell néhány utasítást.

– Ó, de hisz az alig lehetséges, tanár úr! Esti ünnepély, hogy mehetnék ki a zárdából? És kivel? Nincs is a városban ismerősöm.

– Ez nem akadály, édesanyám szivesen gardirozná, s haza is kisérné a vacsora után. Vagy még jobb – majd őnála alszik, a vendége lesz éjszakára, hisz úgyis szombatnapon csináljuk és – én úgysem lakom anyámnál.

– Ó, nem ez aggaszt! – vágott szavába a leány és elnevette magát. – De a kimenő! Soror Kunigundtól kellene kikérni.

– Jaj azzal én nem állok szóba, mert… mert vele álmodok! Mást kéne kitalálni. – Nézze, ez a Virginia – ez tulajdonkép kedveli az ilyesmit, «elveivel egyezik», mi? «A katholikus felekezeti érzület fejlesztése», mi? És a tanítónő-képzőnek papiroson legalább ő az igazgatónője; ha tényleg minden a Magdolna gusztussa szerint történik is. De annak sem lesz kifogása, bízza csak rám!

– Ha el tudja intézni, tanár úr, – én nagyon szivesen!

És elköszönt, miután még vagy kétszer megtanárúrazta a káplánt, kinek sehonnét sem járt ki ez a titulus, tehát sokat tartott rá.

Így történt, hogy bár Kunigund nővér naponta fujt, prüszkölt és csatorált, – Erzsi nemsokára mégis csak tanulni kezdte a jeles ódát, melyet különben módfelett utált. Huszonnyolc versszakból állt és így kezdődött:

Küzdj, tégy, evezz, állj szembe a viharral. És sajkád győz a hullámok felett. Akarj, s foszlik nehéz köde a légnek, Kisüt a nap sötét felhők megett.

Ha zöld sziget viránya intve hina, – és így tovább, és így tovább… A negyedévesek körülvették, csudálták, irigyelték, kiváncsiskodtak.

– Tánc is lesz? – kérdezte Szidu, aki a nappali teremben szemközt ült Erzsivel; de hirtelen leszegte a fejét a Neveléstörténet-könyvbe, mert az Öreg körülsétálva az asztalokat, épen mögötte ment el csörögve a nagy olvasóval.

– Ott lesznek az összes tanárok – tünődött Kornélia fölvetve nagy, sötét szeme lusta pilláit. – Egy asztalnál ülsz majd velük és nem úgy fognak beszélni veled, mint iskoláslánnyal, hanem mint társaságbeli hölggyel. Vajjon hogy beszélnek? Elmondasz úgye mindent?

– Hát hisz ki is vénült már az iskolásságból egy némelyik…! – rosszalkodott Marika, ki mióta a káplánjávál összeharagudott, Erzsihez is sokszor volt barátságtalan, – Kornélt háta mögött mamlasznak csúfolta és inkább Sziduékkal meg harmadévesekkel barátkozott. Egy héttel a szereplés előtt nagy piros pattanás támadt az Erzsi orra cimpáján, – tán a zárt levegőtől vagy a sok kelt-tésztától. Soror Kunigund régen nem nézett valamit olyan gyermekes, gúnyos elégültséggel, mint ezt a kis kelevényt; de a jó kis Geralda valami háziszert, kenőcsöt kért rá a konyhanővérektől. Az egész kettes háló leste, kurálta napokon át a pattanást és szívvel örültek, hogy a hét végére mégis mulóban volt.

«Erzsikém, nézd, csak egyet akarok kérni tőled, – bujt hozzá Kornélia, mikor minden elcsöndesült. – Nézd, énnekem már mindegy az egész, láthatod; mert aki olyan okos ember létére úgy be tud ugorni és el tudja hinni, hogy egy ilyen, mint ez a Pável, hogy ez egy komoly leány és őszintén érdeklődik a tárgya iránt… nem, az ilyen emberrel nem érdemes törődni és én nem is törődöm. Tisztán csak azért, mert tudom, hogy ő mégis egy derék és egy idealista, egy tiszteletreméltó; és talán valami nagy bánata is volt egyszer, az úgy rá van írva az arcára… és én tisztán csak felebaráti szeretetből…

– No, ki vele már; hát mit tegyek, mit mondjak, mit kérjek? Te nagy tizenkétéves! Militorisz Janka bezzeg jobban tudott bánni a Palijával.

– Hát persze, tudom én úgyis, hogy buta vagyok! Azért nem kell mindjárt…

– Uramisten, hát sirsz? Ugyan ne bolondozz! Kis fáta, feleség! Mit tegyek, mond? Hozzak tán Kapossydtól valami emléket, egy hajfürtöt tán, (csak olyan kopaszra ne nyiratkozna!) – vagy kezeírását? Egy szem mogyorót a giardinettből, amit szájához emelt és kiejtett?

– Semmit, hagyj békén! Nem akarom, hogy mind rajtam gúnyolódjatok! – Fölkelt, visszaszaladt az ágyába és még soká fenn sirdogált, – kínozta-gyűrte gyönyörű szemét, egész sajátos fajbeli, nagy szépségét, melyhez képest a Marikáé csakugyan szobacicus-arc, – hozzáférhető, jellegtelen és közönséges csinosság.

Csak Gross Helénnel nem beszélgetett bizalmasan Erzsi ezekben a hetekben; a kis német most nem kuporodott az ágyára, hogy kikérdeztesse magát; zárkózottnak és komolynak látszott; visszahuzódott elképzelt balsorsa leplei mögé, édes szomorúsága gubójába.

Szombaton este Kornélia is kilopódzott a garderobba, hogy segítsen öltözni Erzsinek, de az öreg rikácsolva, toporzékolva jött ki utána, és visszakergette a nappaliba. «Mágá pédig siétni, sie Fratz sie! – Ha tíz minutá nem leszi kész, so gehst du nirgends! – Unverschemtheit!»

Szerencse volt, hogy a haját már előbb szépen megcsinálta egy félreeső helyen, parányi zsebtükörrel. – A bejáró földijével hozatott egy tenyérnyi puderpapirost a drogériából, – s mikor már bennült a kocsiban gardedamja, az öreg Fóth néni mellett, avval dörzsölte körül hamar az orrán a pattanás még piros helyét; – aztán egy óvatlan pillanatban gyors mozdulattal lekapcsolta nyakáról a fehér selyemplasztront és zsebre gyűrte. Nem túl mély, szívalakú kivágás maradt utána és Erzsi most már nyugodt volt; tudta, hogy jól, alkalomhoz mérten van öltözve és örült a teljes, ékes, nyiló fiatalságának.

– Jó volna, – gondolta el lelkiösmeretesen, ha Ő-m ott volna és látna ma este! De azért így is jó hecc lesz! Jó vacsorát eszem. Csak az a buta vers ne volna olyan hosszú! «Ha zöld sziget viránya intve hina, borus szemmel ne nézd a zátonyát!» – Pfuj! «A zöld sziget-nél el kell mosolyodni, kisasszony; szétnézni nyájasan, mintegy a virányokon; – utána emelt hangon, ünnepélyesen! Sokkal ünnepélyesebben! Hisz oly jól áll magának, no!» – biztatta volt a költő a «próbák» alatt.

X.

Afféle vidéki helyiség volt az új kaszinó nagyterme, súrolt puhafapadlóval és két deszkaládából tákolt pódiummal. A sokfelől összehordott, sokféle székek soraiban fehérruhás, kinyalt leányzók és bepréselt mamák szorongtak; kissé kiizzadt szalonkabátokban hithű «katholikus legények» és pap, sok pap; meg nyolcadosztályos gimnázisták igazgatói engedéllyel és néhány tanárjuk. Erzsi visszafogta pajkos kedvét a pódiumon, szép komolyan állt és elzengte végig, (már Isten neki!) – mind a huszonnyolc strófát úgy, ahogy a költő kivánta: «Ünnepélyesen, nagyon ünnepélyesen!»