Part 5

A Popescu Kornélia szép arca néma lángolásban hajolt előre a padból, hogy kiláthasson rájuk; karcsú két keze keresztbetéve lelógott az öléből; hihetetlenül sötét, nagy szemeit bámulva, mozdulatlanul szegezte rájuk. «És szóbaáll vele, – borzasztó! Beszélget vele, magyarázgat, – kérdez, okoskodik; hát nem látja, hogy feltünősködés az egész? Hogy rángatja magát, hogy grimászol, akár egy parasztleány! Most már nem elég neki a puffancs Fóthja?» – «Látod, kis fáta! Látod, feleség!» – mosolyog Erzsi az ablak mellől; kezében még mindig a kékbekötött fizika, holott német óra következik. Kapossy odakinn most összefogja térdetáján a reverendát, talárszerűn, mint a szentek a képeken; és jobbról engedi maga mellett Marikát. Igy, együtt lépnek be az osztályba. – És Kornél lesüti gyönyörű szemét és az arca oly lehetetlenül morcos, bamba és közönyös, tartása hanyag és fáradt lesz egyszeriben; mint akinek mindegy is minden, minden; csak álmodhasson tovább zavartalanul. Erzsi Marikát figyeli; komolyan és összeszedetten ül az órán, ahogy sohasem szokott; figyelmes tisztelettel, elmélyedve figyel a tanárra; egész viselkedése jelentőségteljes és ünnepi mindvégig. – Erzsi később egyszer kisérletet tesz, nem bonthatná-é meg észrevétlen az ócska Fehér Ipoly kék bekötő-papirját. Zörög és zizeg a csendben; a felelő már tíz perce nyög, nagyokat hallgat; s ő mindössze a címzést nézhette meg újra egy nagy fehér levélborítékon, – aprós kemény vonású betűket. Abban a percben hívták fel segíteni, alig hogy kivághatta magát; szerencse, hogy oly jó német.

«Ma hímnemű délelőtt van!» – mondta Marika, mert mindenáron frivol akart lenni, s felszabadulva a nagy, figyelmes áhitatból, – nagyokat rikkantott és kacagott a folyosón, míg átvándoroltak a «természettudományi szertár»-ba. Azért hívta így a keddi napot, mert ilyenkor három férfitanárral szívhat három egymásutáni órán át egy levegőt.

Szelényi papára sokáig kellett várakozni; rendesen félóráig elszivarozott a tanári szobában, elbölcselkedett, eltréfált valamelyik apácával, akinek ép üres órája volt. A negyedévesek nagy lármával voltak fizikaóra előtt; tudták, hogy «papa» nem csinál nagy dolgot ilyenekből. «A csend, – szokta mondani – nem minden esetben erkölcsösebb a zsivajnál, hölgyeim! Sőt vannak bűnök, melyek rendszerint mély csendben követtetnek el – a lopás például; viszont ama szent zsinaton, mely önök halhatatlan lelkéről a kétkedőkkel szemben némi vita után ünnepélyes bizonyságot tett, – e fontos eszmecsere alatt aligha lehetett illedelmes csend. No ne értsenek félre, hölgyeim – a nyelvüket senki, ó azt senkisem vonta kétségbe!» Ártatlan gyerekarccal és hamiskás, gúnyos szemekkel mondott ilyen gyerekségeket; apró sötétszürke szemei kedves, mély derűvel csillogtak elő a bronzszínű, borostás hájkeretből, melyet arcának nevezett. Ha valami ügyes rajzoló vagy egy domború tükör megkissebbíti az arcot szőröstül-bőröstül minden vonásával, – egy édes, kopasz kerubinfejet lát nagyszélű, zsíros tótkalapban; – ehhez a mocskos, ételfoltos reverenda, – az elmaradhatatlan vastag szivar; így jött be most is a papruhás Diogén, a szeretett bölcs. Mosolygósan ment végig a nagy üvegszekrények közt, melyekben hússzínű viaszábrák voltak emberi testrészekről, miniatür gépek, lombikok, burák, sok üvegcső. Csend lett azonnal, mikor gonoszkás képpel leült az asztal fejéhez és lassan, nagyon lassan előkotorta a noteszét. A «drukk» néma izgalma feszült meg az osztályon, (ó drága, felejthetetlen játéka a veszélynek!) – hallani lehetett egy kései, árva légy zúgását, amint az embertani órán kinnfelejtett Fül tekervényei közé szorult és nem szabadulhatott a «labyrinth»-ből. Szelényi papa lassan, még annál is lassabban húzta ki a notesz mellől a kis ceruzát; erre bejárók, bennlakók és novicia-apácák visszafojtották lélekzetüket. Végre lassan, a lehető leglassabban kinyitotta a könyvet, lapozott, keresgélt a nevek közt egy hóhér nyugalmával, figyelmesen nézte az osztályt végig, mintha válogatna; végre felkacagott és kihívta az egyik apácát. A megkönnyebbülés mély sóhaja… Ezek a kis novicok, ha butácskák is, nem ülnek be készületlenül és Szelényi papa sem kiván túl sok természettudományt egy fehérszemélytől. Másodiknak Marika felelt; némi vállrángatások közt, de elég tisztességesen. «Lám-lám, hát ilyen megkülönböztető szimpátiával viseltetik kegyed a hajcsövesség törvényei iránt!» – dicsérte meg gonoszkodva; már azt is tudta, hogy imént jelentkezett németből. «Vesékbe lát!» – súgta Szidu, miközben Giduval abban működött, hogy a Fül-et feldiszítse; összegyűrt zsebkendőt dugott bele, mintha vatta volna, plajbászt szúrtak mögé és egy tolltörlő pamacsból ronda szemölcsöt ragasztottak a cimpájára. Szelényi tanár úrnál senki jobban nem mulatott a csínyen.

Ó, mennyi minden is történik egy hosszú délelőtt!

A hosszú tízpercben Marika megállt Király Erzsi mellett jéghideg gúnyú arccal, háttal egy folyosó-korlátnak dőlve arcába sziszegte: gratulálok! «Viszont!» – felelte Erzsi és nevetett, de aztán szegény Kornélra gondolt dühbe jött. «Megállj, te hiu béka!» – gondolta. Mindketten tudták, miről van szó; bár senki sem említette Tóth vagy Kapossy nevét.

… Utolsó óra. Rajz Gregoriával, a szép tüdőbeteg nővérrel; ma már nem lesz több felelés. A rajzszekrényből kiszedik a mintákat, gipszornamenseket, rózsát és palmettát, lothost meg tulipánt meg Juno bambán nagy, klasszikus fejét. Ezzel percek telnek; a szép sápadt nővér összeszorított ajakkal ül a nagy zajban a pódiumon és dobol kékesfehér ujjaival. «Még egy hangos szó és én távozom innét kisasszonyok!» – szól végre nyújtott félhangon a betegek finnyás türelmetlenségével és hátravetett halvány fején megropog a fátyol kemény vászna. Csakhamar megszűnik a zaj; a tanuló novicia-nővérek hátrafordulva az első padokból csendesítik, kérlelik a bejáró városiakat.

Nemsokára csak a ceruzahegyezés nyikorgó, fás zöreje hallatszott itt-ott a csendben. A gyengélkedő szép teremtés a pódiumon némán vette át az odanyújtott rajzmappákat, javított és törölt szó nélkül; lélektelen, fásult gesztusokkal; csontfehér arca mozdulatlan volt, szeme körül mély, sötét árkok, talán nem is a betegségtől; hosszú, keskeny szája egy lázpiros, finom rajzú vonal, mely gyengéd hullámokba törött a kissé éles áll fölött. Milyen lehet az arcél, a profil, a homlok és fej karaktere, melyeket a fehér fejdísz eltakar. Teljesebbé teszik-é e képét a senyvedten parázsló, szélsőséges szenvedélynek, mely magát emészti és táplálja és fásult, közönyös minden egyéb iránt…?

A két hátulsó padban, ahol a bejárók ülnek, lassankint megindul a halk, óvatos társalgás; alig mozgó ajakkal, szinte hangtalanul egész történeteket mesélnek el egymásnak a padbeli szomszédok.

«Igaz no! De ne mond senkinek! – krónikáz egy rosszul öltözött, fejletlen csunya leány. – Én a Fóth tisztelendő úr mamájánál vagyok kosztban, tudod; és oda ugyanaz a mosóné jár, amelyik az öreg Fénrich nénihez, aki soror Gregoriának is meg Fénrich főtisztelendő úrnak is nagymamája és mindkettőt ő nevelte, mert ők, tudod, unokatestvérek és a szüleik elhaltak meg Amerikába mentek; a Gregoria apja valami sikkasztás miatt. Az a mosóné mesélte nekem, no; már öreg asszony és ott mosott akkor is, mikor ezek ketten még kicsinyek voltak. Egész kis gyerekek, tán hat meg nyolc évesek; és azt mondja, egyszer ő figyelmeztette a nagymamájukat, hogy mindig úgy összebújnak a fás-szinben és olyan nagy csendben van a két gyerek, hogy az nem jó. Egyszer nagyon meg is verték őket, de aztán, azt mondja a mosóné, megbánta mégis, hogy szólt, mert egyszer véletlenül rájött, saját szemével, azt mondja, – hogy a kislány nem is volt egész rendes kifejlődésű. Hát én nem tudom, na, hogy értette; nekem ennyit mondott; meg hogy jó is volt apácának adni, mert annak gyereke úgysem lehetett volna rendesen; Isten megjelölte valamivel azt mondja. Persze… ki tudja, mit kotyog egy ilyen pályinkás vénasszony, nem is lehet igaz; de nehogy elmond valakinek, hogy én mondtam!…»

– Ha nagyon fontos társalognivalójuk van, kisasszonyok, Sziveskedjenek kimenni vele a folyosóra, ott elvégezni! – Szól rájuk a pódiumról a rajztanítónő fásult, ellenséges hangján. – Oly idegen tőlük, oly mindegyek neki, s hogy mit beszélnek, hogy élnek, mivé fejlődnek; csak az ő elgyötrött idegeit hagyják békén, csak legyen csend, csend már, mert nem bírja tovább…

A terem másik szögletében is beszélgetnek, – értelmes suttogással fordul egymásnak két nagy leány; azoknak mégis átall szólni; elfordítja arcát kelletlenül. A nagy huszonkét éves Király Erzsi ül ott és Gross Helén a Főaszony huga. Ővele, hogy épen eltöltse itt az időt, valami nyelvmesternői tanfolyamot végeztettek; a rajz «kötelező tárgy»-a lévén annak, mindig lejött a negyedévesek erre az órájára.

– És mond, kis német, – hányszor beszéltetek egymással; már úgy – kiadósabban?

– Mindössze, – ó mein Gott, talán három és félszer. A negyedik azért nem számít, mert mindjárt bejött a Holzerné anyósa és megzavart; pedig akkor kezdett ép érdekes lenni, Töffler azt mondta, hogy a hűség az német erény.

– Biztos, hogy szerelmi hűséget értett?

– Nem tudom. Ó olyan komoly ember, jaj, nagyon komoly! Talán arra értette, hogy ő mindig hű lesz ahhoz a menyasszonyához, aki régen volt neki; hallottam Holzernétól, de elváltak, mert a leány méltatlan volt hozzá. Olyan kacér, csapzi magyar nő – no ne haragudj!

– És azóta nem voltatok négyszemközt?

– Nem. Csak legutoljára, most három hete, mikor kimenőnap után este, hét tájban bejöttem. Ő is elkisért Holzerékkal együtt. És az asszonyka úgy csinálta, hogy kicsit előrementünk és akkor ő, Töffler tanár úr egész csendesen, de csak nekem, majdnem a fülembe azt mondta: mármost megint bemegy ebbe a nagy, csunya házba és milyen sokára látom megint! És akkor én azt kérdeztem: hát nem mindegy az önnek tanár úr?

– No lám, a kis német tudja azért, mit kell mondani! No és?

– Ó Istenem, Erzsi; akkor ő elkezdett valamit, jól hallottam; így: «Lássa kis Helén…» és megakadt kicsit és Holzer tanár, a barátnőm férje épen előreszólt és meg kellett állnunk. Valami hiábavalóságot beszéltek, tankerületi igazgatóról meg érettségi szabályzatról és közben a zárdakapuhoz értünk. «Úgye, jó barátok leszünk ezután is?» – ezt mondhatta még súgva az elválásnál és szokatlan erősen szorította meg a kezem.

– Na, hát mit akarsz még?

– Nem, ez semmi! Miért mondta: jó barátok? Mondhatott volna mást is; nicht war? Vagy ép azt akarta, hogy ne gondoljak egyébre? Ő olyan jellemes ember, ő nem bolondít egy fiatal leányt. Ő még mindig szereti azt a csapodár magyar kisasszonyt, aki csak táncolni tudott, meg katonatisztekkel mulatni és nem volt semmi karaktere. Képzeld, egyszer hazugságon kapta, mikor már majdnem nyiltan a vőlegénye volt; Holzerné beszélte. Pedig Ő szerette, ó Istenem a legkülömbek mindig méltatlanra pazarolják érzelmeiket. Ach, Erzsi, nem lehet itt semmi, jobb is, ha apáca maradok; er ist nur mein Ideal.

– Szeretnék egyszer tíz szót beszélni avval a derék szásszal!

– O, um Gottes Willen!

… Egy kandidátnő jött be nagy sebbel-lobbal a terembe s papirszeletet adott oda Gregoriának; az átfutotta, egy árnyalattal még halványabbra sápadt; ernyedt kezéből kihullt a cédula.

– Helénke, – szólt elfulladva, – menj! Menj rögtön kedves!

És mikor az eltávozott, felállt, – mély, karikás szemeivel mereven nézett el az osztály fölött.

– Imádkozzunk, halottunk van! – mondta fulladt hangon és térdre borult; a rendi olvasójelvény szemjei csörrenve estek vele a padlóra.

VIII.

Egy napon át úgyszólván reggeltől estig, lenn lakozott az egész hangyaboly népe a föld alatt, térdelt a kripta kövén és nézett a síri lámpák reszketeg fényébe; bőjttől szédelegve, káprázó szemekkel. A nehéz levegőjű, boltozatos pincét egy napon át betöltötte az imádság egyenletes, mély, mormoló ritmusa; néhány száz ajak zengte felváltva, egymásnak felelgetve az örökegyforma recitativót, ezerszer is megújuló; tompa, sötét; morajlással, mely elhullámozva és megújulva, eleinte kínos, nyomasztó; később andalító és nyugalmas, mint maga a Végtelenség gondolata: «Adj Uram örök nyugodalmat…» A kisebb növendékek néha kimerülten el is bóbiskoltak; a nagyok tarka gondolatai zsibbatag szárnnyal kalandoztak el messzire; a halvány kis Wester Janka délfelé ájultan esett ki az imapadból; rokona, egy soror karjaiba kapta és fölvitte a napfényre, felélesztgette; aztán visszajött; az ájtatosságot semminek sem volt szabad zavarnia. S ha a Kegyelem birtokában elhunyt Szentasszony netalán utolsó; félig öntudatlan pillanataiban, a szent ostya elnyelése és a földi hüvely teljes kihűlése közötti csekély időben még valami kicsiny gondolati bűnt talált volna elkövetni, egy vétkes vágynak adott helyet, gyönyörködött végső pillanatában a test örömeinek hiú elképzelésén; a leskelődő Gonosz kísértése megbánatta vele kolostori életét, imáit és bőjtjeit, – vagy megtámadta élő hitét a menten megnyíló Örök Életben és Igazságban;… ó, és ha e pillanatnyi megtévedésért száz esztendei purgatóriumra ítéltetett volna is jajgatással és fogcsikorgatással a rettentő lángok tüzében,… még akkor is a választott Boldogak közé röppent már az első nap esteléig e szegény lélek, – hisz minden egyes kétsornyi imádság, mit érte elmondtak, Szent Péter utódának hivatalos dekrétuma alapján száznapi búcsú érvényével bír, az Örök Bíró száz teljes napot kell hogy elengedjen érette a bűnhődő léleknek! – Ó; hitnek mágikus ereje…!

Másnap pedig újra megnyíltak az iskolák, melyek a gyász napján szüneteltek volt, – a Ház népe mint rendesen, félhatkor kelt a reggeli csengettyűszóra; hatra elkészült ágyvetéssel és öltözködéssel, félhétig elmondta a reggeli kar-imát térdelve a szobapadlón s egyben mindjárt a reggeli Úrangyalát; aztán mise következett a templomban, negyednyolckor makkávé-reggeli silenciummal, – természetesen asztali imákkal és a Szegény Lelkekért való fohászokkal a folyosón menetközben. Nyolc előtt a tanulók órára mentek; legtöbben a nagyudvarokon keresztül, a kerti iskolaházba, hová a bennlakókat nem követte az Öreg lármája, ahol férfitanárokat is lehetett látni, ha mindjárt reverendásakat is; – s ahol lopva hírt vehettek a bejáró társnőktől a város, az események, pletykák, a szinház, az – Élet felől. Az órák után ebéd következett asztali imákkal és déli Úrangyalával, délután kézimunka a nappaliban, vagy lecketanulás, korrepetíció, zongora, egyházi ének; uzsonna asztali imákkal; vacsora nemkülönben, esti Úrangyala, egy tized a rózsafűzérből karban, végül regráció és félórás esti ima térdenállva, lelkiösmeretvizsgálás közösen, tekintettel az aznap elkövetett bűnökre. Vasárnap vagy ünnepnap ezenkívül még délutáni litániára mentek a templomba s a délelőtt folyamán még egy hosszabb énekes misét is hallgattak. De ajánlva volt, hogy ki-ki lefekvés előtt is a hálóban imádkozzék ágya mellé térdelve, a ruhásszéknek borulva, mint valami térdeplőn… Igy folytak itt a napok töméntelen sok év óta már, ha időnkint cserélődtek is a személyek a fehérre vasalt fej-ékek alatt vagy a keskeny növendék-ágyakban; – mit tesz az? És most, hogy a Főasszony egyszerű szobája üresen állt és az Ur e kis nyájának nem volt pásztornője, – egyelőre észre sem lehetett venni a hiányt. A mostani megyés püspök, e rettentőn kövér, hüllő-szemű öreg úr, ki beszentelte volt a halottat, egyszersmind megparancsolta az apácáknak a szokásos háromhavi gyászt; heti három napon a húsételtől való tartózkodással.

A nővérek tehát sokszor kaptak halpecsenyét ebédre és fekete szőrkötényt viseltek a rendes öltözet fölött.

És folyt minden a maga rendes útján.

Megjött a komoly tél, fűtötték a termeket és a nővendékeket nem vitték le a szép, nagy kertjükbe most már; Kunigunda rikácsolt és toporzékolt s a szép kis Geralda sopánkodott közöttük napestig. A nagy házban is mindenki végezte dolgát zavartalanul. Az abbégalléros jelöltek szelíden hallgatták Berchtolda anyás intelmeit a szeretetről, a tökéletesedésről s a szent szegénységről; s mindezekről meg nem felejtkezve, suttogásuk és fiatal kacagásaik neszével a háló-folyosón; esti silencium órájában is sokszor megbotránkoztatták az öreg testvéreket. (Mert új főnökük, Berchtolda ellene volt a szemlesütésnek s más, szokott apácás külsőségnek, és szándékkal dícsérte a nyílt, bátor, derült jámborságú szíveket.) És Evelina, az «önmegtagadás szentje» tovább bőjtölt a szabott időn kívül is és éjjel, titokban felkelt, hogy a konyha földjét s a folyosók hideg kövét súrolja, holott ez nem volt az ő munkája és nappal lúg-ette kezeivel kézimunkát kellett tanítnia a polgári iskolában. A «Porta» melletti nagy óvodában Adél csak úgy barátkozott, mint eddig, három-négy éves kis «gavalléraival», ölébe vette, szép kebléhez szorította, ha valamelyik buksi elszunyókált és hangos, falusias magyar beszédével csatorált velük vídáman, anyukásan. Gregoriát most is a kelleténél többször lehetett látni a szellős lépcsőház alján Fénrichhel, az «intéző» káplánnal, kit ugyan bűn volna gondolatban gyanúval illetni, lévén felszentelt áldozópap, egyházi férfiú és unokatestvére is a szép nővérnek; de túlságba mégsem szabadna vinni és a betegnek nem használ a hideg folyosón állongás! – Magdolna is azonmód járt-kelt most is, mint rendesen, nyájasan, egyszerűen és kissé elkülönülten, – kellemes, tiszta mosolyával és nemes mozdulataival; – szép, értékes előadásokat tartott az osztályokban és amit a századok históriáiból tudott és közölt, maga volt az élet-értés, a bölcseség; de ösztönös idegenséggel maradt távol a zárdai politika kis fogásaitól, bár kedvelte és elösmerte barátnőjét, Virginiát. – Soror Mártha is épúgy ült, mint azelőtt az «Ápolda» egy kis szobájában, (mert a tornácra már ritkán sütött a nap;) – aszott két vázkeze lelógott öléből, fejével «igen»-t bizonygatott egyre és gyermeki tekintete a levegőbe meredt. Szelényi papa is ott babrált estig a fizikaszobában és nyakgatta Virginiát az új Röntgen-apparátusért; Kapossy épúgy fogta össze talárszerűn reverendáját, ha magyarázott; morcos, sötét szeme lángokat szórt az egyház és erkölcs ellenségeire; németben eljutott a Sturm und Drang-hoz és neveléstörténetből Basedownál tartott karácsony előtt. Fóth káplán füttyösre csücsörített szájjal járt-kelt a folyosókon; Popescu Kornél fáradt közönnyel vonszolta magát és sötét szeme csak rejtve, ritkán lobogott fel gyönyörű tűzben; Marika mindennap hideg vasba bodrozta a haját; és Szidu meg Gidu az ifjú Soror Emerikát üldözték fáradhatatlanul…

És lám, mindez mégis csak látszat volt, vagy nem ezek az igazi történések; nem azok; melyekben változás, előre-mozgás lendülete van. Melyek azok tehát?

Igen, aki nagyon figyelt, (talán a Jóisten szelíd és végtelenül tükröző szemeivel) az egyebeket is észrevett. Hogy példának okáért Virginia és Berchtolda mily benső egyetértéssel és sokat vannak együtt s mennyi közös, fontos, «hivatalos» elintézendőjük akad mindíg egymással; hogy mily egyértelmű, gyengéd alázattal érintkeznek a mindenben gyanútlan Magdolnával s hogy baráti együttesüknek egészen meghódítottak még néhány magyar nővért, az eleven Adélt s a halvány Gregoriát is, az «intéző» pap szép unokanővérét. – Viszont figyelhette azt is, hogy a penziósok most még a rendesnél is többet kaszinóznak együtt s a regráció-órát legtöbbször a kegyes Simonea szobájában töltik esténkint, mikor rendesen velük van Evelina, a szent svábleány is és átüzennek gyakran a piros Kunigundért. – Aztán a gyászruhás kis Gross Helénen lehetne némi megfigyeléseket tenni; hogy hány öreg és ifjabb nővér ölelte őt szívére, bár csak szertartásos, gyenge szorítással és csókolta arcon apácásan kétfelől, mondván: «Szeretnék anyád lenni az elköltözött helyett; bízzál bennem, te szegény gyermek!» – És észrevenni legvégül; hogy két bennlakó növendék, Popescu Kornél és Pável Marika egy idő óta nem szólnak egymáshoz; s hogy az utóbbi esténkint a hálóban gyakran és fennhangon szokta dícsérgetni Kapossy tanár urat, hogy mennyivel külömb és okosabb, mint például az a Fóth, aki épen hogy csak szép, no, mi az? Egy férfinál nem is sokat számít és nem is olyan csudaszép, mint amilyen elbizakodott pofa; a szeme például Kapossynak is van olyan. És hogy Király Erzsi rendesen halk és nevetős: «Nono ne mond»-okat és: «Te igazán?»-okat szokott odavetni; fejcsóválások közt tekintve le a még-még meleg cserépkályha tetejéről, melyhez támaszkodva nagy buzgalommal firkál kitépett irkalapokra valamit…

Vannak emberek is, kik szelíd és tükröző szemekkel járnak és semmi sem idegen tőlük; például Szelényi papa, a zsíros reverendájú, nagyszivarú öreg fizikatanár ezek közül való volt. Szeretett mindent, – tehát látott mindent, ami a házban és a szívekben, – e kis világban történt. Igaz, hogy mindenkit megszólított és kikérdezett, akivel épen találkozott.

«Ahá, – hát a kedves Kunigund nővér nem barátja, úgy-e, a magasabb tudományoknak? «Für solche Affinen!» – hisz mond is valamit! Ő ugyebár azt tartja mostanában, amit a régi, bölcs latinok: öregeké a szó a tanácsban! És soror Virginiát nagyon érdekli a kivándorlási kérdés; őt sok kérdés érdekli általában, mi? De csak ha «a mennyei gondviselés akaratával nem ellenkezik» – természetesen. De azt már bizonyosan igen szeretné tudni, vajjon odaát a tengeren túl hány éves korukban kapnak politikai jogokat a nők? S a nagy harisnyagyárak üzemében a kék teljesen kiszorította-é már a szivárvány többi színeit? – Hát Gregoria kolléga egészsége javulgat-é? Elmegy-é Sweizba e nyáron? Én tudom, mitől függ az; talán ő is tudja. Vagy nem szívesen megy el innét? Sohse láttam nőt, ki ennyire értett volna a gyakorlati gazdaságtanhoz elméletben! Hiába, a talentumok közös családi eredetre vallanak!

– A mostani negyedévesek? Sohse volt még itt okosabb, tiszteletreméltóbb évfolyam, mint ezek. Vannak köztük, akiket már nem is kisasszonyozni, de nagyságolni volna kedve az embernek, oly érett, bölcs, öntudatos nő; (ezért hívom én csak Böskének, máskép bölcs Diánának) – mert nem, nem önökre céloztam, Szidónia és Gizella kisasszonyok, bár sejtem, hogy magukra vették. Nna, hisz nem is mindenesetre álló, megdönthetetlen sarkigazság és természettörvény az, hogy: hosszú szőke haj, rövid… no, hogy is mondtam? Ennek különben nemsokára ki kell sülnie itt ebben a házban; mert ugye nem minden kegyesrendi nővér vágatja le természetes fejdíszét beöltözéskor; nem mindegyik hisz a közmondásban. Na, meglássuk, eljátszodjuk-e a «Segélykérő Nők»-et? Hehe!»…

Igy élcelt, csipkelődzött ilyen együgyűen, ártatlan, kedves, hamiskás arcával a fizikaszobában, a tanári előtt vagy az Újépület folyosóján; mindenütt a leghálásabb publikumtól körülvéve. Magános, családtalan öreg pap volt, egy rideg hónapos szobában élt a kis fizetésből, amit az apácák iskolája adott neki; Nem voltak barátai sem a városban, sem a püspöki udvarnál, nem akart sem kanonoki stallumot, sem lila-övet, nem járt sehová és a zárdán kívül nem is látott nőket. Ez a «Természettudományi Szertár» volt az ő klubja és kaszinója; e szelíd évődések: társas élete.

Azok közül a nővérek közül, akik az árva kis Gross Helént édesgették és pártfogolták, – Berchtolda, a noviciátfőnöknő nyerte meg legjobban a bizalmát. Ez becsületes és józan nő volt, – csúnya és közönséges kis pisze arccal és kancsal, világoskék szemekkel. Egy helybeli kis hivatalnok árvája, – testvérnénjével varrodát nyitottak volt és ő volt a kifutó; ő hordta haza a kész munkát és tizennégyéves korában jól ösmerte a helyi intelligencia minden kis ügyét, pletykáját és megtudta ítélni a kisvárosi dámák erkölcseit. De nénje, az öregleány elhalt váratlanul és a kicsit tudákos, csúnya és erényes leányka «hivatást érzett», hogy zárdában töltse életét. Természetes okossága, tudásvágya és judiciuma révén azok közé került, akiket magasabb diplomára képeztettek; a fiókházban együtt volt Virginiával s ennek ajánlására tette a boldogult Würdige a jelöltek főnökévé az akkor betegeskedő, öreg Simonea helyett; noha az még nem töltötte be a hatvanadik, a «penziós» évét. – A kis bajor leánnyal is szokása szerint nyiltan, anyásan és nyájasan beszélt.

– Hány éves is vagy te leánykám?

– Húsz multam, tisztelendő nővér.