Part 4

Lelkivizsgálat formájában sietve felidézte utolsó óráját, netaláni vétkeit. Büszke volt ma szegény Kunigunddal szemben, igen; testvérietlenül bánt vele; kifogyott a szelídségből. Ha ővele is úgy tenne az, akinek szeretetére vágyik, akinek helyeslése fontos előtte! És gondolatban az imént csaknem megítélte Gregoriát, amiért Fenricchel látta; holott nem tréfált-é el őmaga is percekkel előbb Szelényi papával?… A szombati gyónás előtt bocsánatot kell kérnie minden társnőjétől. – Majd kibékülnek az «öreg»-gel is a szokott formaságok közt, jobbról-balról arconcsókolják egymást alig érintve. – De változik-e valami ezzel?

Bizony, az öreg Kunigund bizalma odavan egészen az ügyek iránt, melyek pártolására hangolni akarta. Pedig vannak, akik őreá sokat adnak, kivált a fiókháziak közül; szókimondó, nyers beszéde tetszik, egy-egy furcsa, józan, paraszti megjegyzése szájról-szájra jár. Hiába, az öreget most már el kell ejteni; senki hozzá nem békélteti az ő terveihez többé; mert a csunya, vétkes, féltékenység ébredt fel benne. «Az amerikai soror»… Ez hozta ki őt is a sodrából, ezért hagyta ott haraggal, felháborodva. Ó, mert hisz Isten látja, mily más az ő nemes barátságuk e kitünő, drága teremtéssel; – az ő lelkes hódolata e kiváló nő iránt milyen más, mint ezek a félszeg ragaszkodások, e homályos, burkolt érzések, titkosizgalmú hajlamok!… Nem lehet, hogy Istennek ne tessék az ő érzelme, – hisz csak jobb, különb óhajt lenni általa és a Magdolna kedvéért! – «Isten, – ő bizonnyal maga a megértés, – én csak mint valami végtelen erős és tiszta hajlamot tudom elképzelni, mely minden létező felé szabadon és végnélkül kitárul!» – ezt mondta Ő, Magdolna, a minap, az a nővér, ki az élet viharában élte ifjúságát, aki mindent látott és ösmer, mindenen nyugodtan, aggályok nélkül tud gondolkodni; – aki nem húnyja le szempilláit az ima áhitatában, sem fölfelé nem fordítja szemeit, hanem tiszta, okos tekintetével nyugodtan, figyelmes arccal néz maga elé a misén; kezét ölébe-nyugtatva ül és csak akkor térdel le, ha az oltárnál folyó szertartás kötelezi. Ó, milyen csodálatosan finom, előkelő lelkű ez a nő; milyen biztos, egyszerű és mély természet; milyen derüsen és megtisztultan szent! Csak a tökéletesedés útja lehet – őt példaképül választani… De mégis, vajjon nem foglalkoztatja-e őt túl az Istennek tetsző mértéken. Szabad-e földi lényre, eredendően-bűnös emberre így gondolni? Nem gőg-e már az is, ha a saját érzelmét oly magasra tartja, a többiek fölé helyezi? «Ah, – uram, ne vigy a kisértetbe; de szabadíts meg…» Igen; ha oly nyugodt, biztos volna a lelkiélete, mint Magdolnáé! Ha ő is úgy látta volna a világot, – igazi bűneivel és igazi kisértéseivel? Ó, ezek a hányódások, e görcsös tusakodás! Talán Isten próbája csak, mellyel választottait látogatja Kempis szerint. «Ideges dolgok ezek csak!» – szokta Ő, Magdolna, mondani. «Céltalanul fárasztják az érzéseket és nem visznek közelebb a Jóhoz.» Milyen más, milyen jóltevő, enyhítő az ő erkölcsi nézete mindenben!

Künn fátyolos-hangú csengettyűszó; ah, az Ave-ra hív már; és ő itt, a szent helyen, elfelejtett imádkozni… Virginia forró akarattal, görcsösön kulcsolta össze kezét; szemefehérét a szokásos, exaltált kifejezéssel fordította magasba, aztán lassan félig lezárta sűrűpillás szemhéjait; ahogy ezerszer tette, ahogy mindenki mástól látta itt egynek kivételével.

«Az Úr angyala köszönté Máriát; s ő méhében fogana a szentlélektől…» suttogta.

VI.

A növendékek II-es számú hálószobájában, az úgynevezett «kis háló»-ban már éjjeli mécses égett a cserépkályha tetején; kilenc után lehetett valamivel. A tíz-tizenöt leány a keskeny vaságyakban lélekzetét is visszatartva neszelt, mély csendben: amíg oda kinn: top-top, – elhangzottak az Öreg kemény lépései. Most már kidühöngte magát mára; mint a szélvihar; pihenni tért; csak a szegény ijedt kis novicia inspekcióz még köztük, a szép Gerolda, a helyettes felügyelő. A képezdésznőknek inkább barátnője ez a jó buta kis teremtés.

– Sz’terke! – sziszeg felé Király Erzsi az ajtó melletti ágyban felkönyökölve. – Schwesterke, no sebaj! Csak nem veszi komolyan ezt a kis szidást?

– De igazán kisasszonyok, miért is tesznek ilyeneket? Tudják, hogy Sz’ter Kunigund mily szigorú, aztán nekem is kellemetlenségem van. Önök csak nevetnek most, igen!

Pável Marika fennült az ágyban és szünetlen, fojtott, prüszkölő hahotával kacagott; hogy a többire is átragadt.

– No, Istenem, – folytatta Erzsi, – hisz ön megérti az ábrándos lelkeket, nővérke, mi? Oly szép kint a telihold és oly romantikus; és Kornéliánk két sötétfényű, nagy szemet lát benne, s egy morcos, piros szájat; nézni akarja az ágyból is, az ablakon át; és (ó arcátlan merészség), lábtúl rakta a párnáit és úgy fordult az ágyban, hogy szemébe süssön! Na, nincs érzéke a költészet iránt, Schwesterke?

– Jó-jó, én, – de ösmerhetik a tisztelendő Kunigundát? És az csakugyan nem rend; mikor mindegyik párnája jobbfelől van, akkor egyik csak úgy önkényesen balra fordítsa! Igen, önök csak mulatnak!

– Hahaha! – fuldokolt Marika és nem tudta abbahagyni. – «Dieser stinkete Mond!» – azt mondta; hahaha! «Mi jut eszidbe, du bolond! Diese närrische grosse Freuleins die; möcht schon der Kukuk hohl’n von da!» Hahaha!

Úgy utánozta az öreg hangját, kiejtését, hogy még a mindíg szomorgós Gross Helénke is nevetett a sarokágyban.

– Igen, a kisasszonyok csak regényeskednek; «holdfény», – ki tudja, milyen rossz könyvekből olvasnak ilyeneket! Inkább a lelki-üdvükkel gondolnának!

– Maga sororka sohasem olvasott regényt?

– Nem akarok valótlant mondani, olvastam egyszer most négy éve.

– Még otthon, Pesten a szüleinél?

– Igen, egy fiatal úr adta, aki a nővéreméknél volt szobaúr: «Sarah» volt a címe Ohhnett Györgytől. De a világért sem olvastam volna többet. Nem tudtam aludni egy hétig, úgy felizgatott.

– Ojjé! Ilyen sikere annak az «Ohhnett»-nek! De remélem most már nem zavarja az álmát?

– Nem, Erzsi kisasszony. Soror Simonea, áldassék érte, – kiverte mibelőlünk az ilyeneket a háromévi jelöltség alatt.

– Tényleg, akkor nem éltek olyan vígan a gallérosok, mint most a szelid Berchtolda alatt.

– Bizony kérem, más idő volt; soror Berchtolda túlságosan jó, hiába! Az nem szerzetesi nevelés, kérem, ő direkt azt kedveli legjobban köztük, akinek legnevetősebb a szeme és nem is tűri, hogy lesüssék. A hangos trécselést, kacarászást nem bünteti, csak szeliden szól: nono, lányaim! Micsoda apáca lesz ezekből a mostaniakból?

– Igen ám, de ez ősszel annyi új kandidátnő jött be; kilencvenen vannak most, ennyi még sohse volt. Azt mondják, kell ez, mert kevés az apáca, világi tanítónőket kellett tartaniok; most emelni akarják a létszámot. Azt hallottam, a Kolba leány is belép; az, akinek most meghalt a vőlegénye.

– Mit ér az, kérem, ha sokan jönnek és velük olyan csél-csap, világias szellem! Az ilyenek aztán pár év múlva; (valami eszükbe jut): kilépnek, ha már most fogadalmat tettek is, ha már olvasójuk is van, rendi jelvényük, Isten őrizz: és képesek eretnekségre térni, mert a fogadalom alól nincs az a pap, aki gyónáskor felmentse őket. Tíz évvel ezelőtt volt ilyen eset utoljára; félek, most majd több lesz!

– Ahá, valami protestáns iskolaigazgató ugratott ki egy apácát, el is vette. De tudja, nővérke, a világban évről-évre rosszabbak ám a házassági konstellációk, csökken a lányok árfolyama; azt hiszem, ennek köszöni a zárda is a sok jelöltet. Divatba kezd jönni megint az apácaság. Még ha nagykeservesen akad is egy vőlegény, egy, kis ezerkétszáz forintos vízimérnök; meghal az esküvő előtt.

– Ó, Erzsi kisasszony megint miket beszél! De lássa, én csak azt mondom: a Jézuskának ép szívekre van ám szüksége, nem csalódottakra. S még hogy valakinek megengedjék, hogy az elhalt vőlegénye képét magánál tarthassa a kabinettjében! Na hiszen, minket ugyan máskép neveltek és azt jobban is szeretem.

– Sajátságos, a képezdésznő sororkák is így beszélnek, az osztálytársaink. Ezek a legfiatalabbak a legnagyobb ellenzői a Virgina meg Berchtolda «reform»-jainak.

– Igen, mert mi még legközelebbről emlékezünk a másik rendszerre és érezzük a jóságát. Minket nem fog megtántorítni az első kisértés az életben… Ojjé! Az én időmben! Minden negyedévben kellett menni «fátyolt kérni»; azt már úgy megsugták, hogy melyik mikor van soron. De ez csak látszatra történt, csakhogy alkalom legyen türésre és önmegtagadásra; mert akkoriban senki sem kaphatott fátyolt háromévi jelöltségnél hamarébb. De olyankor volt dolga a türelemnek és alázatnak! «Maga akarna fátylat? Maga csámpás barázdabillegető! Hiszen a száját se tudja kinyítni, maga buta! Maga csak bemocskolná a galád testével azt a szent ruhát! Egy ilyen parázna személy lenne méltó urunk mennyasszonyi köntösét viselni?» – És így tovább egy félórán keresztül és három hónap múlva megint. – Most ezt a szép szokást is egészen elhagyatta tisztelendő Berchtolda. Kérem szépen, hiszen ma már azért lép be például egy bennlakó a jelöltek közé, azért kap kedvet, mert ott kedvesebb az élet és kisebb a szigorúság meg a rend. Az csak nem járja! Nem is fognak a mostani novíciátból olyan nővérek kikerülni, mint azelőtt; mint soror Evelin például; a bőjt és önmegtagadás igazi szentje!

– Nővérke! De mondja csak, önnek például hogy jutott eszébe pesti lány létére és ilyen külsővel szerzetbe lépni? Az ön szíve teljesen ép volt?

– Ó, hova gondol! Én mindig apácákhoz jártam iskolába otthon is és ha a szüleim a nővéremmel szinházba mentek, én sohse akartam; kimentem a cselédhez a konyhába és szent énekekre tanítottam. Nekem a jó Istenke már tíz éves koromban tudtomra adta hivatásom. Jaj, de mennyi hiábavalóságot beszélünk itt össze, ez talán vétek is, megyek a kabinettba; még három tized van hátra a rózsafüzéremből.

– «Jaj, csak még egy percre ne! Hadd lássam még! Drága, drága!» – hangzott akkor az ajtóból egy hideglelős gyerekhang.

– «Na lám!» – mondta Pável Marika és tovább csavargatta hideg vasba a frufruját, hogy másnap göndören lógjon a homlokába. A folyosó felőli ajtón most lépett be egy kisleány, feltűnően nyurga, éhesszemű polgárista; csunyácska, hegyes állú, csak ragyogó fekete szeme és térdigérő sötét hajfonata szép. Két sovány kezét fejletlen keblére szorítva, lázas tekintetével követte, szinte felitta a kis apáca minden mozdulatát. Az I-es hálóból szökött át a kis őrült; pedig ott Kunigunda maga a felügyelő, a kabinettje odanyilik.

– Drága, drága szent! – lihegte a novicia felé. A nagy leányok az ágyból gúnyos kiváncsisággal nézték.

– Miért csinál ilyen őrültségeket, miért sodorja veszélyekbe magát? Maradjon nyugodtan a helyén! – feddette meg a szép novicia, szigort erőlködve, de az ő hangja is csupa fojtott izgalom volt.

– Nem bírtam, ne haragudjon! Ne kergessen el egy percig! Csak látni akartam ma még!

– Mit akar? Vegyen erőt magán! Isten nevéért fékezni kell a szenvedélyeinket.

– De én nem birom! Segítsen rajtam!

A hangja síró, szerelmes nyögdécselés volt; lehetetlenül sovány alakja reszketett a fehér hálóruhában, alsószoknyában. Megtántorgott és odaborult térdre a Király Erzsi ágya mellé; a ruhás-széknek könyökölve eltakarta az arcát a tenyerével.

– Küzdjön! Szenvedjen!

A kisleány fuldokolva zokogott; vézna vállait rázta az izgalom.

– Nem birok. Kell hogy lássam néha! – nyögte.

A szép novic-testvér úgy állt előtte, mint egy szentkép, egy szobor, melyet térdenállva megimád.

– A Jézuska is szenvedett értünk a kereszten; nekünk is az a dolgunk!

S a gyereken mintha fogott volna a biztatás; szép vastag hajfonata mint egy sötét kigyó vonaglott a hátán a zokogástól; nagy, csontos ujjait törte, nyomogatta; szenvedett; oly bolondúl, élesen és édesen szenvedett. Akkor Király Erzsi kihajolt az ágyából és megragadta a copfját.

– Hallja, Militorisz! – kiáltott rá nevetve és bosszúsan. – Hallja, maga kis megkergült állat, maga beteg macska! Vége legyen most már rögtön a nyávogásnak, mert olyan pofont kap tőlem, hogy a lakodalmán is eszibejut. Ostoba kölyök! Magának való ez a marhaság? Kár hogy okosabbnak hittem! Ha a kis nővérnek (jól is teszi, hogy bemegy már innen), volna egy csöpp esze, meg becsülete, úgy vágná hátba magát, hogy kijózanodna; nem hogy még szítsa a mániáját, hogy itt szenvedésről, meg szenvedélyről papoljon egy ilyen majomnak! Annyit mondok, ha fel nem hagy vele mától fogva, – lesz valami kis jelentenivalóm az Öregnek. – Egy hónappal ezelőtt, szeptemberben még egy csinos jogásznak írkált levelet haza Debrecenbe, képzeljétek, Ördög Palinak hivják az úrfit, hát Ördög Paula kisasszony címet írt a borítékra s «örök szerelem» helyett «örök barátságot» mindenütt a szövegbe és odatette a Kunigund asztalára az intézeti, nyitott levelekkel; az Öreg maga ragasztotta le. (Csak ne ijedjen meg, itt nem baj, ha megtudják, mi mindnyájan leveledzünk!) Ennyi esprit volt ebben a tacskóban, amíg bele nem hülyült a zárdai tempókba. Egy apáca… nem szégyelli? Ugyanolyan nyavalyás nőszemély, akárcsak jómaga? van azon mit imádni? Lóduljon haza innét, az ágyába, míg az Öreg haza nem tér magukhoz; vegye a hátára a kendőmet, no, mert még jobban megkehül a hideg folyosón! Mars! – És ha eszébe jutna megint írni a palijának, azért megbízhat bennem; van egy bejáró földim, hű és titoktartó; a mi leveleinket is az hordja ki. – Hány esztendős maga; tizenöt? Év végén meg fogom írni a mamájának ösmeretlenül, hogy adják férjhez magát, mihelyt lehet, (pénze van, azt tudom), mert baj lesz még vele. Szervusz. –

– Ezt ugyan ráncbaszedted! – kacagott még mindig Marika; most végre elkészült a hajbodorítással. Felrázta a párnáját és falnak fordult. – Sokan aludtak is már vagy úgy tették magukat; Szidu meg Gidu kártyát raktak holdvilág fénynél az ablakpárkányon, passianceot, hogy látni fogják-e holnap a szép Emerikát. «Azért több megértés is lehetne ebben az Erzsiben!» – dünnyögte Gidu, de nem merte nagyon hangosan. Két stréber harmadéves vegytant magolt a ruhaszékek tetején állva, hogy fölérhessék a mécsest a kályhán. Egy harmadik önképzőköri dolgozatot fogalmazott ceruzával, mert jövő ilyenkor, negyedéves korában ő akart lenni az elnök.

A sarokban Kornél és Helénke suttogtak; egymásmellett volt az ágyuk; a szélén megkuporodtak és összedugták a fejüket. «Ugye szerelmes vagy bele, ugye?» – hallotta Erzsi a Kornél furcsa, oláhos németségével. – «Töffler a neve, ugy e, – Albert, – és németet tanít az itteni gimnáziumban. De a katholikusban, ugy e? – Persze Holzeréknál ösmerkedtél meg vele? Szép? Okos? Viszont szeret?»

– Jaj, mit tudom én. Er ist nur mein Ideal!

– Nem is sejted, hogy tetszel-é neki? Á, az ilyet, ugy-e megérzi az ember? Lennél a felesége, hihi, – ugye lennél? Ugye, te nem is akarsz Schwester lenni; ugye, szegény nénid a Würdige sem kivánja határozottan? Nem is úgy nézel ki. Vajjon mit szólna ő hozzá?

– Ó, nem tudom, hagyj; őneki bizonyosan nem is tetszeném; egy ilyen egyszerű leány; ő olyan művelt, komoly, kiváló férfi. Er ist nur mein Ideal.

Erzsi odafülelt; aztán magára kapta az alsó szoknyáját, papucsba bujt és átment hozzájuk; odakuporodott harmadiknak a Helénke ágyára és megkezdte előadását az életről és a szerelemről.

Pedig ma éjjel még levelet is akart firkálni öreg barátjának.

VII.

A kertre könyöklő új épület nyitott folyosóján állt Virginia Magdolnával; fekete kendőikbe burkolózva támaszkodtak neki a faragott fakorlátnak és kinéztek a már őszies ködös reggelbe, a dérlepett virágágyakra és a zuzmarás fákra.

– Nem értesz egyet velem? – kérdezte a barna olasz nő és sűrű szemöldöke összerándult. Halkan beszélt, mintegy élvezve a tegeződés titkos intimitását. Odabenn a már fűtött tantermekben órák folytak; a leendő néptanítónőket oktatták módszertanra meg rajzra és fizikára.

– Egyetértek, hogyne! – felelt a másik és feléfordult. Nagy, fehér, tiszta fogai kivillantak egy finom és üde mosolynál; volt valami nagyon friss és kedves, valami igen nyugodt, jóságos és előkelő igazán – ebben az inkább csunya és nem is fiatal emberarcban. Aki nagyon értelmesen és sokáig figyelte, rá kellett jönnie, hogy miért: e vonások kifejezéséből szinte teljesen elköltözött, letisztult volt minden nemi jelleg; s vele minden keresettség, móka és manér. Ritkán lehetett látni egyszerűbb ökonomikusabb és világosabb arcjátékot; biztosabb és jólesőbb mozdulatokat. Különös békesség és tisztaság áradt arra, aki látta Magdolna nővért vagy beszélt vele. A házban mindenki érezte ezt a sajátos hatást, ha nem is tudta megmagyarázni; és annál inkább, minél kevésbbé használta ki ő maga a tisztelet hatalmát, mely körülvette. Ugy látszott, nem is tud felőle; vagy tán szelíden, okosan megérti és elnézi társnőitől, kikkel egyforma ruhában járt és egyasztalnál evett, noha elkülönítette őt sok-sok minden: származás, nevelés, élet és mult.

– Egyetértek teljesen, – ismételte tünődve. – Csak nem tudom olyan fontosnak látni mindezeket.

– Hisz itt élsz köztünk, Magdolna! – folytatta élénken a másik. A mi rendünk (és tudom, hogy tiszta hajlamból választottad) munkálkodó rend; mi küzdve és dolgozva építjük üdvünket és a másokét; nem élünk passiv áhítatnak, mert emberi, gyarló lelkünk nem bírná a tiszta malasztot, noha Mária volt az és nem Mártha, aki «a jobb részt választotta». Mi itt csak Márthák vagyunk.

– Igen munkálkodjunk! De oly sokat jelent az, hogy milyen körülmények közt, milyen vezetés alatt és a többi?… Az időnk mindenhogy letelik…

– Nem szabad így beszélned! Nem gondolsz rá, hogy ez talán valami kivülről… messziről idehozott fáradtság és közöny és akkor… nem szabad, nem! Sohasem mondtad el a körülményeket… közelebbről,… amik miatt közénk jöttél; mindegy is az, Isten kiválasztja övéit, mint a Jordánnál a tizenkettőt: «Hagyd csónakodat és jer, kövess!» Ha kell, ostorral és erőszakkal, amivel tudja, azzal vonja magához a lelket. S ha te erre lettél kiválasztva…

– Félek, hogy igazad van, kedves. Tán valóban nem jöttem elég ép, elég készséges lélekkel… Ti mindnyájan fiatalon, minden érték birtokában…

– Ne mond, ne folytasd! Mindenkinél külömb vagy itt, legkedvesebb Isten és emberek előtt, – vágott bele Virginia olyan hévvel, hogy belepirult. – És milyen tudást hoztál készen ide, mennyi ékesszólást, ösmeretet és minden képességet; nélküled szinte lehetetlen volna magasabb képesítésű iskolákra gondolni. És mennyit dolgozol! Büszkeségünk vagy és igazán…

Nonono! – csendesítette mosolyogva a társa. Végtelenül kedves, finom árnyalatú beszédhangja volt és annyi humort, szeretetet és lebilincselő, vidám nyájasságot tudott kifejezni vele, hogy a másik megakadt a lelkes fellengésben. – Lásd, folytatta komolyan, már belátom, hogy neked van igazad. Jobban, több alázattal kell elvegyülni az embernek kis ügyes-bajos dolgokba; ez élet apró munkáiba és érdeklődéseibe; különben valami furcsa és erkölcstelen páthosz veszélye fenyegeti. Egy nagy és egész életre szóló belátás, vagy megismerés, vagy undor, vagy elhivatás… ahogy már nevezni akarod… legyen; ez nagy és élethosszig-való dolog; de csakugyan nem szabad eluralkodni engedni a csendes hétköznapjainkon. Nem szabad, igazad van, ennek a jegyében és ennek a közönyével kelni-feküdni, ebédelni és imádkozni. – Szóval: majd ossz ki nekem is munkát; akarod, hogy írjam a fiókházakba küldendő leveleket?

– Ó, nem erről van szó! Annyi órát tanítasz úgyis; nem, ezeket elvégzem Berchtoldával. Csak…

– Nos?

– Csak légy velünk mindenben; akard velünk együtt, amit a szerzet javára és emelésére lám te is jónak látsz. Ne ellenkezz, ha ebben a szellemben teszünk valamit vagy kivánunk tőled valamit; olyat, aminek a betöltésére te vagy a legalkalmasabb.

– Már hogy ellenkezném! – felelte Magdolna gyanutlan egyszerűséggel; mosolygott és megfogta barátnője kezét. Virginia szólni akart még valamit, de elnémult, megakadt ettől a szokatlan, bizalmas érintéstől. Arcát elöntötte a pír, tekintete zavart lett, oly különös ködü; kezét a sötét kendőn, – s egész alakját mozdulatlanul tartotta; mint egy boldogító szertartás alatt egy szentség iránti tiszteletből. – Magdolna arca elkomolyodott és visszavonta kezét.

– Hanem siessünk órára! – mondta elfordulva. – Már egynegyed is elmult. Mond, nem hültél össze itt a hidegben?

– Szóval – kezdte Virginia menetközben gyorsan, lázasan, nem is figyelve a kérdésre, – úgye mindenbe vakon beleegyezel, amit felőled határozunk.

Ideges szája valami ravaszkodó kis mosolyba rángatódzott.

– Hát hogyne, kedves. Túlkönnyű feladatot adsz.

– Isten legyen szándékainkkal!

– Ámen, – de egy könyvet a tanári szobában hagytam; Ehrenfeld-kodex, egy akadémiai kiadvány; ej, de hát ne fuss helyettem! Nem, megszégyenítesz;… ezt nem volt szabad, Virginia!

A másik lihegve még a sietéstől, megint azzal a ravaszkásan gyöngéd mosollyal nyújtotta felé a vaskos kötetet. Aztán elváltak, órára mentek.

Mikor a negyedévesek tanterme előtt elsiettek, Pável Marika odabenn oldalba lökte Szidit, a szomszédját.

– Nézd csak, ezek már megint együtt cicáznak ahelyett, hogy tanítani mennének! Láttad, hogy szaladt az imént Virginia, mint egy «szökellő őzike?»

– Hja, most nagy heccbe’ van a lelkem!

– Mifélébe?

– Hát nem tudod? Würdigét akar csinálni az ideáljából.

– Ne mond te! No de ilyet!

– Csacsi, te nem is hallottad? Az egész zárda tudja már.

Csakugyan sokan tudtak már róla, de az érdekelt nem volt ezek közt.

Király Erzsi, ki Marika mögött ült, óvatosan kissé előrehajolt, hogy megtudja miről van szó. Ez a három összedugott fő magáravonta a hittantanár figyelmét; Fóth József főtisztelendő megállt a mondat közepén, mereven feléjük nézett; ám mosolygós, telt ajkai az ő szokott, füttyös mozdulatára csücsörödtek önkénytelen. Marika elrántotta szép kis száját, vállait is kissé szobalányos mozdulattal, (hol tanulta vajon?) és félrenézett; ő most valamiért «haragban volt» a szép tisztelendővel. Szidi gyorsan lesütötte a szemét, de Erzsi furcsa, hirtelen szeszélyből hátradölt a padban s álmatagul, hanyagul és hosszan állta, – visszaadta a pillantást. Azontúl óra végéig azzal mulatott, hányszor ismétli meg a szép, hiú ember. Második alkalommal a leány előrehajolva állával a kezére támaszkodott, könyöke az ölében – és így nézte vissza alulról fölhúzott szemöldökkel néhány másodpercig. Később úgy tett, mintha szórakozottan elbámulna valamin a hátamögötti padban; s mihelyt megérezte magán a tanár tekintetét, összerezzent és előrekapta fejét, sőt el is pirult oly pontosan, mint a legjobb szinésznő. Végre, mikor Fóth javában benne volt egy hosszú mondatban, valami egyházatya vélekedését akarta elmondani a kereszteletlenül elhúnyt csecsemők túlvilági sorsáról; Erzsi elszántan hozzálátott, hogy zavarba hozza, belebonyolítsa, megakassza, – és végre is sikerült ez neki. Jószerencse, hogy csengettek hamarosan. Észrevette-é Marika a játékot?…

Kinn a folyosón, óra után az Erzsi földije, egy bejáró zsidóleány lépett hozzá egészen némán – és a kettejük összefogott köténye alatt óvatosan kezébecsusztatott valamit. Levél volt, nagy fehérborítékú, aprós, kemény vonású betűkkel címzett. Azonmód, villámgyorsan csúszott bele – (hókusz-pókusz) – egy kék papirosba kötött Fehér Ipoly-féle fizikakönyvbe, annak is a táblája és burkolópapirja közé. Elolvasni csak éjszaka lehet majd, ha minden elcsendesül, a hálóban, a kályha tetejére könyökölve, az olajmécses világánál.

«Izgulsz?» – gyötörte Gizu szegény Kornéliát a Kapossy német órája előtt. Marika ölében tenyérnyi pléhtükörrel bodrozta a haját, aztán egy üveges rajzszekrény ajtajában megnézte alakját, kötőjét csinosabbra kötötte és kiment. Mi ez? Kapossyhoz megy ki? Mit akar vele? Egy perc mulva láthatták az ablakon keresztül, hogy a német tanár előtt áll a folyosón és mond neki valamit. Közben vonogatja a vállát, a kötője szélét babrálja, piros ajkát harapdálja – szégyenlősen, kellemkedve mosolyog.

– Nézzétek már azt a csacsit, hát nem kiment jelentkezni, hogy nem készült! Meg van veszve? Hisz magam láttam, hogy megtanulta ezt a nyavalyás Klopstock-életrajzot…

– No de ilyen könnyű leckéből jelentkezni! – szörnyűködik egy nagyképű, stréber künnlakó. – Mit gondol majd a tanár úr az osztályról?

– De ni, nézzétek csak, hogy elpirult most Kapossy!