Part 3

– És jól leszidott kedves nővér, ha egy félpercet késtem az inspekcióról! hogyne emlékezném! – mosolygott Virginia tréfába fojtva azt a feszengő, türelmetlen röstelkedést, mely elfogja az embert viszonzatlan, idétlen, kómikus vonzalmakkal szemben.

– Mert minden szabad idejét magamnak akartam, hogy itt, a közelemben töltse,… igen, és fájt nekem, ha elgondoltam, hogy másokkal találkozik a folyosón vagy beszélget, látogatni megy a regráció órában… Tudtam, hogy naponta együtt van a többi iskolanővérrel, akik tanultabbak, ügyesebbek nálam és inkább hozzávalók. Ach!…

Reszkető arcvonásokkal, szinte könnyes szemmel, esdeklőn nézett rá.

– Fiatalság bolondság, nemde? – terelte el újból a vendég. – Hanem hogy folytassam, én nagyon is gondolok rá, hogy a mi kis Helénünk zárdábalépése mit jelentene a mi rendünknek; azonfelül, ami a legfőbb, hogy az ő lelkének is üdvére válhatnék Isten akaratából. De csakis úgy ám, kedves nővér, ha csahugyan, világosan érezné a hivatást, ahogy mi éreztük valaha. Mert ez a mi életünk is sok megpróbáltatással jár, hisz tudjuk mi, úgy-e?

– Ach igen, igen! Mein Gott!

– És a Főtisztelendő anya fülem hallatára mondta a hugának, hogy ne lépjen be máskép, inkább várjon vele! Ő kivánta, hogy kinn nevelődjék a gyámjánál, hogy lássa és ösmerje a világot előbb. És ő egyezett bele, hogy itt a városban barátságot kössön Holzernéval, ki végre is derék, hitbuzgó katolika nő és elnöknője az «Egyházi ruhákról Gondoskodó» egyesületnek; kegyes Anyánkat nagyon lekötelezte múlt évben, mikor templomunkat pazarul elláttatta gyönyörű új holmikkal. – És kegyes anyánk nem ellenezte, hogy Helén kimenjen havonkint egyszer egy ebédre a fiatal asszonyhoz, hogy egy tisztes családban töltse a kimenőnapját. Mi volna abban rossz? A többi bennlakók is kimennek ilyenkor rokonaikhoz; és szegény kis árvának senkije sincs itt. S oly hirtelen átmenet a világi életből a teljes elzártságba még megfélemlítette volna tán! Figyel a szavaimra kedves nővér?

– Jó, jó! Hát mit tudok én; ’ne alte Trompete! Mit értem én az önök politikáját? – vont vállat a másik most már megint durcásan. Szemét lesütötte volt, mikor imádottja ujra nem vette észre pillantását, melyben mindent megvallott, – várt és esdekelt. És most maga elé meredve, a bőráncú fekete apácakötényben pihent mogorva tekintete, míg kemény, férfias kezeujjai megint az olvasószemeket markolászták.

– Hisz azért jöttem ide épen, hogy beszélgessek a dolgokról kedves nővérrel. A dolog úgy áll tehát, hogy az a pénz, – a kis Heléné, ha már arról beszélünk, egyáltalában nem olyan nélkülözhetetlen a szerzet számára a mai viszonyok közt, mint hinni szeretik. Jó volna, persze, jó volna; szép céljainkat előmozdíthatnók vele! De semmiesetre sem volna alkalmas, sem elégséges arra, hogy általa mellőzni lehessen azokat a dolgokat, melyeket rendünk anyagi hasznára és tekintélye nevelésére tervbe vettünk. – Ért engem úgye, kedves nővér?

– Megint valami magasabb iskolát, – rosszkedvüsködött most már Kunigund – mindig csak magasabbat akarnak! Igy is már annyi itt a nagy kamasz lány, annyányi képezdész «kisasszony», akiket még ki se térdepeltethet az ember, hátukra sem kötheti a vörösnyelvet, hanem magázni kell őket, jó hogy nem nagyságolni; és ha változásuk van, hát zöldek és alig húzzák-vonják magukat. Pfuj, milyen rendetlenség! Ez az internátus hajdan, az én időmben igazi nevelőintézet volt bizony; tízéves kis fraccok tanultak itt strimpflit kötni meg Kreitzmaschnit ölteni és nem volt annyi sok csiricsári tudomány, elemi, polgári, jó, hogy még gimnáziumot nem csinálnak már itt is! Hanem volt rend, igen, úgybizony; pisszenni se mert egyik se előttem! Nem úgy mint ezek a vén kamaszok, zerstreute Gräd’ln. Minden hónapban kimennek ebédezni rokonhoz, mit tudom, hová, mit tudom, kinél! Most még polgári képezde, was denn nicht auf einmal!

– Régebben, – folytatta Virginia elszánt türelemmel – csakugyan több gyerekleányt adtak hozzánk nevelésbe magyar uri családok; most jóformán csak képezdész nagyleányok konviktusa, olcsó őriző helye lettünk. Ennek is megvan az oka, kedves nővér. A nőnevelés követelményei ma mások, mint harminc évvel ezelőtt; aztán a mi öreg házunkat is rozogának, egészségtelennek kezdik mondani a rosszakaróink; valami helybeli zsidó ujság megint firkált erről mult héten. Hisz nekünk jó, nekünk kedves otthonunk ez így, ahogy van; de a rossz nyelvek s az internátus újravirágoztatása kedvéért ráférne ám a javítás, cementezés. A földszinti termek falába csakugyan beivódott a talajvíz, majd derékig érő magasságban; újabban a városi hatóság meg akarja tiltani, hogy tovább is a kriptába temetkezzünk; nincs már hely, azt mondják, meg hogy egészségtelen.

– Na! már meg még a földből is ki akarják túrni a porainkat, megbolygatni a megboldogultak koporsóit!

– Azokat nem bántják; s hogy minket majd; ha eltávozunk Krisztus irgalmából, a városi temető földjébe tesznek? Az is csak szentelt föld: az angyali harsonaszó onnét is előszólít, összeterel majd; amen! – De földi életünket Isten azért adta, hogy üdvünkre munkálkodjunk és szenvedve érdemeket szerezzünk. Szabad-é szándékkal és tudva megrövidítni?

– Gewiss nicht!

– Lám! Kötelességünk hát a betegeket kerülni s óvni a földi életet, melyet a mennyei atya adott. Az orvos úrral tegnap beszéltem épen. Kegyes anyánktól jött ki. Említette a két beteg novicia-sorort s tisztelendő Gregoriát is. Azt mondta, annak nem kellett volna megkapni a tüdőbajt; erős szervezete volt és már túl van a huszas éveken. S az sem kellene, hogy minden évben ki legyen terítve a halottas szobában két-három fiatal novic-testvér vagy jelölt. Akikre így a szerzet hiába költött, hiába taníttatta őket, nem munkálkodhatnak soha a javára, Isten dicsőségére. A ház az oka, itt van valahogyan a baj fészke; magam is tudatlan vagyok ezekben, de az orvos idős ember, katholikus ember, és olyan gondosan kezeli szegény kegyes Anyánkat. És mindezeken segítni is lehet és segítni is fogunk Isten segítségével. Az épület hibáit ki fogjuk javíttatni, betegeinket pedig üdülőhelyre küldeni, mert erre a bajra Isten még nem mutatott más gyógyszert az emberi tudománynak, mint az ő szabad egét, a friss levegőt és a napot.

– Lári-fári! Majd ezután, aki egy kicsit mulatni, fürdőzni kivánkozik, csak nyafogni kell neki: itt fáj, ott fáj, kényeskedni. Miért nem volt nekünk régieknek kutya bajunk se, épen minap beszéltük a regrációban Schwester Leonával. Miért lett százéves a kedves testvér Mártha? Mind lári-fári; afféle amerikai bölcseség az ilyen.

– Jó, – vágott közbe gyorsan Virginia, tán elértve valami célzást, – jó, hát ne erről beszéljünk. A kedves testvér bizonyosan hallotta, hogy az anyagi ügyek egy kissé… bonyolódottak voltak az utóbbi években. Míg a boldogult prelátus őnagysága volt az intézőnk; ő öreg, beteges úr volt már rég; és a viszonyok is egyre nehezebbek, minden drágul, a tiszttartók ügyetlenek vagy lelkiösmeretlenek, a bérlő keveset fizet. Fenrich főtisztelendő, az új intézőnk is sürget némely változtatást; nagyobb jövedelmet. Hiszen mi mindnyájan dolgozunk, Isten dicsőségére eleget; de a szükséghez képest kevesen vagyunk. Mennyi világi kisasszonyt kell tartanunk és fizetnünk a fiókházakban kisegítőül; kivált a polgári iskolába, mert a kormány most megköveteli, hogy arra való, megfelelő képzettségű erőket alkalmazzunk. Erre kell a magasabb képző, föképen, hogy a mi fiatal testvéreinknek ne kelljen világi, állami intézetekben vizsgázni, keservesen magukban tanulni, mint nekem, mint egynehányunknak kellett. De hát még a jövedelem, amit ez az új intézmény hoz majd; fölér egy földbirtokéval! Mennyi növendékünk itt marad majd szívesen továbbképzésre; ha ezzel hiteles, magasabb diploma jár. És az erkölcsi haszon; hogy annyi leendő tanárnőt végig a mi szellemünkben nevelünk, elvonunk a világi intézetek szabados befolyásától, csunya modernségétől. Ért engem, úgye, kedves nővér? Természetesen elsősorban kívánatos, hogy többen legyünk e szerzet ingyenes szolgálatára, hogy sok új nővérünk legyen, akik készséggel és kedvvel jönnek közénk; s legkivált abból a társadalmi osztályból, amelyik elmebeli képzettséget hozhat és némi befolyást, jártasságot; még inkább, mint pénzt… Ezeket a dolgokat nem szoktuk így szóval kimondani, kedves nővér, nem beszél az ember mindenről; de most tájékoztatni akartam. Védekezni kell ellenségeink ellen, kik a Szentegyháznak is ellenfelei! Abban az ujságcikkben, amit említettem, fel volt hozva, hogy rendházunkban nincsenek fürdőszobák, intézeteinkben hiányosak a fizikai szertárak és kisérleti eszközök és hogy a nevelés, amit itt nyújtunk, nem elég magyaros, hazafias szellemű. Hogy mi nem szeretjük eléggé az édes hazát, kedves nővér!… Ez… ó, de hisz ön nem is hallgat rám! Megharagítottam valamivel? Hibáztam?

– Ej! Mit törődik ön énvelem, mit törődnek maguk mind? Velünk, szegény, tudatlan elmaradott, egyszerű néppel; afféle régi-világbeli, igazi szerzetesekkel, akik vagyunk? Kimentünk mi már a divatból régen, soror Virginia, látom én jól! Mit akar énvelem? A szavaimra nem is hederít, érzelmemet, szívem szeretetét semmibe nem veszi, látom én, tudom én rég; az együtt töltött időkre már szégyel emlékezni; veszem én észre, azért, hogy nem vagyok olyan tanult. Jól van, nem baj ez; Istennek kedvesek az együgyű szívek; Isten nem parancsolta nekünk a hivalkodó, világi tudományt, sátán csaléteke az, jól mondja Simonea nővér… Mit beszél nekem, minek beszél? Ezért jött ide hozzám? Én, tudja, nem olvasok világi ujságokat, amiket a zsidók írnak. Én nem értem az ön új szavait: intézmény, társadalmi osztály, elmebeli képzettség, egészségi viszonyok, kisérleti eszközök; a nyelvem majd beletörik. A püspök beszél igy, annak az a dolga; én imádkozni jöttem ide, szegénységben élni és engedelmességben; én elvégzem a dolgom, rendet tartok, ahogy csak tudok. Egy valakinek megnyitottam a szívemet is, igen, de csalódtam; régen látom én azt, most megbizonyosodtam! Nem így beszélt ön velem valaha, mikor még jobban értettük egymást. Persze, «újítások, reformok», az új soror van ezek mögött, tudom én már, eljut a hír azért énhozzám is! Az amerikai nő, az a tudós nő, akinek a próbaidejét (ez is új szokás) hat hónapra rövidítették három év helyett. Mert nagy, rangos családból való (mintha Isten előtt nem mindegy volna), mert kinnjárt a tengeren túl, (mintha rendes ember meg nem maradhatna otthon, a hazájában is), mert harminckét éves korában szánta rá magát Krisztus urunk követésére; tudománnyal tömött fejet hozott neki és ki tudja milyen kimustrált szívet! És most itt…

– Kedves nővér, most már elég! – kiáltott fel a másik kitörve. Felugrott a helyéről; szép, kissé nagy kezét sértett és tiltó mozdulattal emelte maga elé. – Már megyek! – lihegte, mert az utolsó szavak éle elevenén találta. – Bocsásson meg, tisztelendő testvér, hogy megzavartam imáját látogatásommal; s még inkább, hogy akaratom ellenére az indulatosság vétkébe sodortam. Én máskép gondoltam tisztelendő nővér; nem leszek egyhamar terhére! Bocsánat mégegyszer, gelobt sei Jesus Kristus!

– In Ewigkeit, – no, mit akar, hova szalad már? Hisz nem úgy értettem várjon!… Ej! – Megint hangot váltott, a rikácsoló méltatlankodásból átcsapott a tehetetlen, alázatos ijedt kérlelésbe; két kövér karját esdekelve nyújtotta ki a távozó után. De az vissza se nézett; ment sebbel-lobbal, zizzenve és suhogva szállt a fehér fátyol haragosan hátravetett szép feje után. Már a drótsövénynél járt, onnan intett a bókoló növendékeknek, s tiltotta vissza, akik fehér keze után kapdostak, hogy megcsókolják. Kunigunda nem kisérte tovább.

– Nézd már, te! – lökte oldalba Pável Marika a szőke Király Erzsit. – Né te, ezek összevesztek! Csuhaj, mi lesz ebből?

Kunigunda megfordult a sarkán, mint egy pörgettyű; az arca a dűh és szenvedély lángjában, valami egész valószinütlenűl setét biborban égett és tüzelt.

– Ach so, – úgy, úgy! motyogta fulladozva, míg visszament az asztalához. – Igy bánni velem, így! Nem baj, jól van! Azértse nem! Majd meglátják! Azért sem!

Felragadott egy nagy rézcsengettyűt, mellyel kis nyáját szokta összeterelni, megfogta és megrázta és rázta és rázta, hogy a csengő nyelve majd kiszakadt, hogy hideglelés állt a hátába annak, aki hallgatta. Zengett, zörgött és csilingelt oly lelketlenül, oly siketítően és hosszan, hogy a kertben felébredtek a korán hunyó nappali pillék és a Szűzanya lurdi fabarlangja mélyén Isten szunnyadó bogárkái; a nagy gyümölcstermő fák pedig bólintva összesúgtak és megkérdezték egymástól, noha nekik jómindegy volt: «Megbolondult tán valaki?»… A leányok már régen összeálltak volt a drótsövény mentén, kiki párjához, szepegve és néma csendben; már rég mereven álltak, készen a híg vacsorához indulásra; s ő még mindig rázta, rázta a szegény csengőt, – lázongó, megcsufolt szenvedélye, örökre elfojtott érzései nyomorult martalékát és közbe maga is rikácsolt, pörölt, fejét rázva, lábaival topogva és tiporva, mint a nekivadult, hisztériás dűh furiája: «Ihr nichts nutzige! Ihr ausgelassene! Ihr Pinkln! – Was hab’ ich gesagt? Sind sie stumm? Majd kinyítja én fületek? Néz-ni-meg-em-ber!» – És senkinek nem volt bátorsága mosolyogni.

V.

Mikor a káposztaágyak közelébe ért soror Virginia, meglassította a lépteit és komolyan, mély főhajtással köszönt «dicsértessék»-et az öreg Szelényinek, aki egészségi sétáját végezte ott a zsirfoltos reverendában, fakószínű öreg esernyővel a hóna alatt. Az öreg pap leemelte nagykarimájú, poros kalapját; és kövér, hamiskás arcát, mely olyan volt, mint egy jóindulatú, kedves vén szakácsnőé, mosolyogva fordította az apáca felé.

– Na, még nem is tudja az ujságot, soror Virginia? Megjött a Rumkorff-gépünk!

– Igazán, tanár úr? Na, annak örülök! – mosolygott vissza a nővér és barna, szép arcáról eltűnt a felindulás minden nyoma. Megint a szokott nyájas, udvarias és nyugodt volt hangja, tekintete.

– Jöjjön velem a kerti iskolába; akár mindjárt bemutatom; ajaj, micsoda hosszú kacskaringós sistergő istennyilákat tudok én magának abbul kicsalogatni!

– Micsodákat?

– Olyan kunkorgósfarkú, girbegurba, csavirgós égicsudákat, nővér! Az ám, olyan huncut egy masina az!

– Ne mondja!

Nevettek. Az apácák hozzá voltak szokva a Szelényi tata modorához; ki szívesen elhamiskodott, eltréfált velük; jól tudták, hogy az öregúr példás, tiszta életéről híres a püspöki városka minden papja között.

– Ha meglátja, nővér, megjön a kedve és kiguberál nekem még egy Röntgen-készülékre valót is; félesztendeje zsorválok érte. Na, jön?

– Holnap, kedves tanár úr, holnap délben benézek egy percre magához a fizikaszobába. Most annyi a dolgom!

– Ej, menjen; maga silány historikus! Már az igaz, hogy a fehérnép meg a természettudományok… Na jó, mindörökké, – hozza magával azt a Magdolnát is holnap! Majd megexamináljuk; majd kisül, mennyit ér az a tengerentúli doktori diploma!

– Ó, azt ne emlegesse neki soha, kedves tanár úr! – fordult vissza Virginia és arca élénkebb színt váltott egy pilanatra. – Soror Magdolna itt csak szerzetesnő kíván lenni és semmi egyéb; bántja minden emlékeztetés világi életére; én tudom azt, észrevettem, bár amilyen finom, nem említi soha. Semmi hiúság nincs őbenne valósággal csoda…

– Abbizon, egy fenomén, egy földreszállt angyal, egy hősnő; tudom, tudom. Hehe!

– No, megyek, most már komolyan; Dicsértessék…

Élénk arcjátéka csakhamar elnyugodott, csendesen haladt a pöszméte sorok közt, a nagy olvasó csontszemei halkan zörrentek ruhája mély redői közt. Arcát oldalt fordította a nyugvásra hajló nap iránt; úgy szerette ezt, ha félig húnyt szeme pilláira süttette enyhe, őszesti sugárait; s míg elgyönyörködött, belsejében fegyelmezett érzéssel, sietve gondolta el: «Mily fenségesek a Teremtő alkotásai!» – mert enélkül véteknek hitte volna bőre e szelid örömét.

Jobbfelől, a kandidátnők kertjében fekete abbégalléros lányalakok sétáltak a lombok alatt; őket is most terelte össze «párba» a drótkerítés mellett, Berchtolda anyás, sürgető szava. Köszöntötték egymást messziről; a noviciátfőnöknő tölcsért formált két tenyeréből.

– Hogy van a Würdige? – kérdezte kiáltva; jókodó aggodalom zengett át a kert fölött e kissé rekedt hangban.

– Egyformán! Délután felszökött a láz. Imádkozzatok érte!

– Igen, igen! – bizonykodott kiáltva sok fiatal hang; fehér kezek emelkedtek a magasba és keresztet irtak a halvány arcok előtt.

Virginia tovább ment. A kertész háza előtt kinnállt a kisfiú, hároméves csöpp totyogós; az inge kicsüngött hátul. Közönyösen bámult az apácára és továbbmajszolta barna kenyerét; már megszokta ezeket a fekete néniket születése óta.

Virágágyak közt vezetett ki az út a kertből egy boltozatos kőkapun át. Már hullatta magját az a különös, nagylevelű növény, (a kertész sem tudta nevét), melynek tojásalakú, kemény szürke terméséből olcsó rózsafüzérek szemjeit készítik a jelöltek; szegény asszonyoknak, jámbor «egyesületi» nénikéknek ingyen osztogatnivalókat.

Egyik oldalon téres udvar látszott fiatal, nyírott akácokkal; a sarkigtárt széles «marhakapu»-n most jöttek be a csordáról a zárda tehenei. Súlyos, teli tőgyüket alig bírva, békésen és bután cammogtak el az apáca mellett a távolabbi istállók felé; ő kitért nekik megállva és elfordította arcát. Valami bizonytalan érzéssel nagyon csúnyának látta ezt a sereg trágyás állatot a nőstényi termékenység lelógó terhével; és ellenszerül egy szép természetrajzi olvasmányra gondolt, mely közgazdasági szempontból «tárgyalja» e hasznos háziállatot. – Holott Virginia eszes és tanult nővér volt.

Átment a gazdasági udvaron, az itatókút előtt és balra tért. Egy széles, sárga, földszintes épület ódon és parasztos tornácoszlopai fölött ez volt a felírás: «Szent József Ápolda. – Szegénysorsú, katholikus elaggottak és rokkantak részére.» A bejáratnál egy alacsony nádszéken egy apáca guggolt; két keze csuklóban a térdén pihent, úgy lógott lefelé tehetetlenül, sárgán és soványan, mint egy csontvázé. Kiaszott arca tele volt apró bibircsekkel; kissé mégis puffadtbőrü és olyan színű, mint a régi elefántcsont. És mégis volt valami kedves, valami gyermeki ezen a lehetetlenül vén arcon, a fénytelen szemek merev elbámulásában, a kis vázfej ritmikus, bizonykodó bólogásában. Igy ült már csak naphosszat és álmélkodott; több volt száz évesnél. Már föl volt mentve minden böjt, vezeklés, lelkigyakorlat alól; nem kellett már térdelnie a templom kövén, még a napi olvasót is mindegy volt, elmotyogja-e. Soror Mártha már nem igen vétkezhetett a földön!

– Gelobt sei…! Hogy mint van, kedves nővér? – lábalta át Virginia az itató vályukat, hogy hozzájuthasson. A fehérfátylas mumiaarc még nem mozdult, tompult érzékelése még nem fogta fel a hangot, a közeledő alakot. «Hogy van? – kérdezte az újból egészen mellette; akkor felnézett rá és behúzottt, reszketeg ajkával, megtört szemeivel, ó, – mosolygott.

– Nagyon jól, – felelt németül, – meglepően tiszta volt még a hangja. – A Kegyelem nem hagyott el engem, Isten alázatos szolgálóját!… Ugy süt rám a nap!…

– Szeret-e még élni, Schwester Mártha? – (Szokás volt a zárdában, ki tudja hány év óta már, hogy ezt kérdezzék ettől az embercsodától, az Ur e százéves, szűzi jegyesétől. És tudták, hogy mindig ugyanaz rá a felelet.)

– Ach ja! Hogyne, míg Isten megengedi!

– Nem vágyik már az üdvösségre, a szentek társaságára? Nem kívánja az Istent színről-szinre látni?

– Ach, még ne, most még ne! – és kis vázfeje gyorsabban kezdett bólogatni. – Minek sietni, – motyogta, – minek úgy sietni? Die Ewigkeit dauert ohne den ewig!…

Ennyi maradt meg sok ezer mise, bőjti nap és olvasómondás után; ennyi – e százéves lélekben. «Az örökkévalóság úgyis – örök. Minek sietni? Mikor úgy süt még a nap.»

A vendég elköszönt innen is, gondolkodva, kissé lehajtott fővel ment tovább; szép délceg járása már az iskolaudvarban tünt fel. Innét könyökölt félig a kertbe, nagy ablakaival a virágos ágyakra a szép, modern Újépület; szellős, nyilt folyosóival, – egész derüs, világos és komoly hygienéjával. Jóleső emberi érzéssel nyugodott rajta a nővér tekintete, ezt szerette tán legjobban: a friss és eleven munka, a nyilt és büntelen tudásvágy e kedves házát, mely félig az ő műve volt. Mert nem lehet vétek, hiába… vonzódni a világossághoz,… nem, mert hisz a poklok urát a «sötétség fejedelmé»-nek mondják; és… lám, soror Mártha, aki szent, mint egy kisgyermek, hogy szereti a napfényt!…

Kissé összezavarodott mégis; cikkelyes tanokat, vallási formulákat keresgélt, mint rendesen, hogy magára alkalmazza. – Már ott volt a nagy Ház előtt. A kettős U-alakú épület tulsó udvarán «balszárnybeli» társaság ült a nagy gesztenyefa alatt; imádkoztak vagy beszélgettek; tán az «Urangyalá»-ra gyülekeztek már, esteli harangszóra. Virginia megösmerte a szigorú Leonát, a kegyes Simoneát és Evelinát, a «szent»-et, e még javakorban levő nőt, ki csak önsanyargatástól, bőjttől, álmatlanságtól öreg. Derékban mélyen meghajolva köszönt feléjük messziről s ők karban feleltek; aztán befordult a másik udvarra, hol a szivattyús kút volt; tömjén és köményleves-szag áradt szét itt már szünetlenül; a templom és a konyha, meg a refektóriumok földszintje nyílott ide. – A hűvös folyosóra érve, váratlanul, hirtelen tört rá egy nagyon testi érzés; észrevette, hogy éhes. Irásmunkája volt, elmulasztotta az uzsonnát; vajaskenyere ott lesz még érintetlenül az apáca-étterem asztalán, az ő rendes helyén; beszaladhat elfogyasztani; az ő vacsorájukat majd csak félkilenckor tálalják… De nem megy be, most csak azért sem; ilyen apró önmegtagadásokat nem szabad elhanyagolni, nagyon hasznosak a lélekre nézve, sokszor még inkább, mint a nagy lemondások, mert azok könnyen tesznek gőgössé… És életkorához képest szokatlan intenzitással érezte most a gyomor kivánságát; fontosságra jutott minden ezekben az életekben, mert lelkileg foglalkoztak vele és az «érzéki» csábok világa ennyire terjedt náluk mindössze. Szinte elszédült, ahogy a fordulónál elhaladt.

Az óvodából most tolongtak ki a «Portá»-nak nevezett kapun a város apróságai; pöttön fiúk-lányok lármás kis hadserege. Soror Adél erős, teli hangja, szép falusias magyar beszéde hallatszott pattogva, szaporázva, ahogy terelte őket; egy alvó kis fiú az ölében, a göndör fejecske széles, telt keblére szorítva; egy pityergő kis mocskos az apáca-szoknya ráncait cibálja. Ez az Adél még most is az a bátor, egészséges földbirtokoslány, a szép, friss, erős főispánkisasszony, – gondolta el Virginia, – tíz éve van itt és nem lehet komoly kifogás ellene, mégis semmi apácás modor, szokás nem ragadt rá… Most is kilép a kapun a kicsinyekkel, utánuk néz egy darabig s őt is akárki láthatja ezalatt; nem, ezt mégsem szabadna tennie! Ott vannak az óvónőképezdések! Az ilyesmi rossz megjegyzésekre adhat okot a világiak közt; a látszatra vigyázni kell, annál inkább, – ha a kívülélőkre személyesen hatni; néha velük érintkezni is akarnak; lelkijavukra munkálkodván. S az meg micsoda suttogás ott a lépcső alatt; persze, Gregoria társalog Fenrich főtisztelendővel. Fenrich a portaszoba melletti irodában dolgozott itt a számadásokban, de ilyen alkonyattal hazamehetne már! Igaz, hogy Gregoriával unokatestvérek, és egyházi férfiut vétek volna kétellyel illetni gondolatban, – de a nővér mégis túlságba viszi; aztán beteg is, meghülhet itt a nyitott kapu szelében; szólni kellene neki; tán kötelesség is volna. Hogy tudhassa ilyenkor a lelkiösmeret, mi a helyes cselekvés; mit sugall igazi szeretet és nem gáncsos irigység, rosszakarat?… Az volna csakugyan? O!…

A legnyiltabb fejűt is közülök elfogták néha ilyen kínzó, aprólékos, lelki kételyek. «A templomba, bizony, oda kell most bemennem!» – mondta magában. És ahogy a szenteltvízzel homlokához ért az ajtónál, éhségét, testi rosszérzését mintha elvágták volna; ezt jónak, az őrző angyal biztató jelének vette. Az első kisoltár, a «Fájdalmas Anyá»-é előtt borult le s a térdeplő állványára támaszkodva két tenyerébe rejtette arcát. A templom néma volt és üres.