Part 2

– Nagy heccek lesznek itt az idén! – magyarázta neki, míg a drótsövény alján elhaladtak. – A főnökasszony úgy látszik nagyon beteg; ha majd meghal, új választás lesz, bejönnek mind a fiókházakból, egész országból a fogadalmas testvérek, akiknek halálfejes jelvényük és szavazati joguk van. A szavazás előtt itt fognak bőjtölni egy hétig és szentséget imádni. De azt hiszem, már is folynak a rejtett korteskedések, forr és zizeg ez a kis hangyaboly, bár kívülről alig venni észre valamit. Ugy látom, fontos dolgok vannak szóban. Mit gondolsz, miért jön ez most vizitbe ehhez a buta vén Kunigundához, noha máskor nevet érzelmein?

– Jézuskám! – Mi mindent tudsz!

– Nézd, ott megy Helénke; bizton a nagynénje betegágyához hivják. Furcsa lehet itt a Főnökasszony húgának lenni! Ni, most ért a káposztákhoz, – Szelényi tata megállítja, kérdezősködik, – ezt vártam! Neki mindenről tudni kell… nézd, a nagy szivarját. Minap a Vegytaniban segitettem neki, valami újonnan érkezett ásványt határozott meg, mert leesett róla a cédula. Hát nem kiégette a reverendáját egy csepp sósavval? Mi az neki? Jár vele nyugodtan tovább; úgyis annyi már a hasán a folt, meg az ételpecsét! – Hanem ez a kis bajor nő, ez a Helénke szegény, azt hiszem szintén nagy dolgok központja, a jámbor. Tudod, hogy vagy százezer koronányi vagyona van és árva; csak egy gyámja él München közelében, meg a Főnökasszony. Úgy látom, addig akarnák megdolgozni, míg ő életben van. Kivált az öregek szörnyen körülveszik.

– Hogy apáca legyen? – Szegény! Ez borzasztó!

– Ki tudja? Hátha jó lesz neki; attól függ, milyenféle! – Igaz is, én már akartam belekötni, összeismerkedni vele, csak nehéz most hozzáférni. Annyit tudok, hogy eddig nem volt zárdában, egy német kisvárosban világi iskolába járt, a gyámjánál lakott. Na, – majd meglássuk!

III.

Soror Virginia deli termetű, olajbarna arcú, jellegzetesen szép nő volt; setét szemű, – keményen rajzolt, sűrű szemöldökű. Szép, érett alakja a harmincas évekre vallott; de az apácák arcán ritkán ismerhetni fel korukat. A hófehér vásznu, ropogós-keményre vasalt fátyol mindég fiatalít, mert a rendesen áruló részeket takarja be: a homlokot, a hamar ráncosodó halántékot, – a nyak és az áll matrónás gömbölyödését s a szürkülő hajat.

Ez a széles, repeső fehérség úgy száll mögöttük, mint egy óriás galamb szárnya. Az arc köré simuló feszes része kissé előre-szorítja a bőrt, fiatalossá telíti a vonásokat; s az élénk arcszín csattanóan vérmesnek, – a halvány mennyeien nemesnek, a barna energikusnak és uralkodónak mutatja viselőjét csak e sok fehér szín dús reflekszei révén. A hátul derékig csüngő, szétterült redőzet a fej s a nyak minden kis jellemző mozdulatát oly árulón követi, hogy a nővérek hát-megül is sorjában felismerhetők, ha ünnepi, komoly sorokban vonulnak lassan az oltár felé a félhomályos templomon át, hogy az Úr testét elfogadják. A bőredős, fekete öltöny is, mely valami nyugodt eleganciát, biztosságot, ökonómiát visz a mozdulatokba, – csak látszólag uniformizál; de nagyon is kiemeli az egyéni árnyalatokat; – ó, lelkendező növendékfruskák az ő hév udvarlói áhítatukban sokat tudnak erről beszélni! És mennyi sok félszeg, magabizatlan, világtól-elvadított teremtést vonzott be ide öntudatlanul is ennek az öltözetnek különös bája és méltósága; bár «elhivatás»-ról bizonykodtak önmaguk előtt! S míg odakinn sután és elnyomottan jártak bús gunyáikban, szegényes cifrájú, elszabott, önérzetgyilkos hüvelyekben, – itt csakhamar meglelték önmagukat, belső biztosságukat és rejtett értékeik testi kifejezését. Vannak jellemzően apácás mozdulatok; szélesek, kicsit kenetesek, klasszikusan mérsékeltek, miket a köntös viselése teremtett; és e mozdulatok jól esnek és jól állanak. Tán azért is várják a suta kis jelöltnők, a «kandidáták» oly epedve a próbaévek végét, hogy mosott, egérszín-csíkú szoknyájukat, idétlen kemény abbégallérjukat felcseréljék végre a «ruhá»-val és lenyirt vagy símáranyalt fejükre rátehessék az áhított velumot…

Az apácák igen kevésre szoktak emlékezni hajdani, «világi» korukból még akkor is, ha ez túlterjedt a gyermekéveken. Nem pusztán az áhitat s a földi dolgok köteles megvetése ennek az oka; de az itteni élet rövid időn teljesen átalakít, új tartalmakkal tölt el, szűkkörű, de annál intenzivebb és teljesebb új képzeletvilággal és oly sajátos, oly erős érdeklődéssel, mely csaknem teljesen kiszorítja a régit, – a távolit és túlbonyolultat, melyet alig is ösmertek, vagy melynek elkedvetlenülten búcsút mondtak. A szép Virginia nővér is csak igen korai ifjúságát élte le kinn egy szép, érseki városban, hol olasz származású apja félig művész, ösmert templomi karmester volt és ő egy másik, ottani szerzet apácáihoz járt iskolába. Tizennyolc éves lehetett, mikor az apja elhalt; egy év mulva anyja újból férjhezment egy szép vívómesterhez, aki iránt a kisleány szenvedélyes, keresztényietlen gyűlöletet érzett. Akkor határozta el, hogy zárdába lép; még pedig messze a szülővárosától, mostohájától és az ismerős családoktól; mert hisz rokonai nem voltak ebben az országban. Később, mint abbégalléros jelölt sokat és forrón imádkozott bűnbocsánatért s töredelmesen bánta az oktalan gyűlöletét anyja férje iránt, kit hisz alig is ösmert. Csakhamar megnyugodott, a Gondviselés eszközének tekintve ez érzést, mellyel őt hivatásához késztette; imádkozott családja lelkiüdvéért s csakhamar teljesen elfeledte őket. Idebenn fejlődött ki minden lelkivonása és képessége, ebben a világban érett emberré és ez kötötte le minden szálával és sajátosságával. Első időkben, míg még tanult és vizsgákra készült, az öreges Kunigund mellé volt beosztva a bennlakók helyettes felügyelőjeül; akkoriban sokat tűrt e különös teremtésnek, ki néha csúful leszidta őt is a növendékek előtt. Mondják, az «öreg» valaha régen egy német uradalmi erdésznek volt a leánya s özvegy, csendes apja mellett ő tartotta rendben a tolvaj favágókat, a korhelyes vadászlegényeket és kerülőket; s a termetes kisasszony szörnyű nyelvétől a legmarconább vadorzó is megszaladt. Egy növendék, véletlenül földije, pletykázta ezt talán sok évvel ezelőtt; s az ilyen történetek fennmaradnak itt generációkon keresztül. A derék, piros nő itt is tisztaságot és rendet tartott a rábizottak közt, annyi szentigaz; és ezért, meg hogy óramű-pontossággal végezte köteles napi imáit, olvasóit és a penitenciákat és mindig szabott időben áldozott, – tisztelték és megbecsülték, bár az alárendelteknek sokszor adott alkalmat érdemek szerzésére a béketűrés erénye által; s bár akiknek nem volt vele dolguk, háta mögött jóakarattal mosolyogtak furcsaságán. E rettegett, hangos teremtés lelke egyszerű volt és naiv; a nappaliban egy öreg beteg szobapálmáját úgy ápolta, mint egy kedves gyermeket; s nagyszünidőkön, mikor a növendékek távol otthonukban mulattak s csak néhány árva lézengett itt, – mondják, ezekhez szelíd és engedékeny volt és a szokatlan csendben naponta elsirdogált magában rég elhalt apácákon, emlegetve kedves szokásaikat. Máskor elfogta valami együgyű kiváncsiság, magához-szólított egy-egy kisnövendéket s kifakgatta a kis gyanutlant otthoni sorsáról, szüleiről, vagyoni és egyéb viszonyaikról. Ilyen beszélgetésekben igazi asszonnyá vedlett vissza; naiv és elfogult nénike volt, ki célzatosan azt hozta ki a gyerekekből, hogy a világon szörnyű lehet az élet, mindenki nagyon szegény, a házastársak veszekesznek, a férjek verik a feleségüket, a rokonok irigyek. «Ja-ja, so ist die Welt», – mondta elégedetten az értesülésekkel és útjára engedte a megrémült kisleányt; de ha ez aztán valaha válogatni merészelt az ételben, tányérján hagyva a borzalmas nürnbergi répát, csunyán fejéhez verte: «Otthon megennél! koplalolsz, te Fracc, te Pinkli!» Egy fokkal ilyenkor setétebbre pirult, villámló szemekkel várta meg, míg szegényke rémülten torkába-gyűrte az embertelen főzetet; csak akkor ment tovább, – hangtalanul mormoló szájjal, egy olvasószemet lecsörrentve a fekete zsinóron. Ilyen volt.

Ám a szép olasznő, Virginia csakhamar rájött, mi rejtőzik az «öreg» káplárönkénye és zsémbelő dühe mögött: titkolt és szemérmesen gyöngéd hajlam, melynek ő volt tárgya, a fiatal és eszes nővér. Eleinte kacérkodott is vele egy kicsit; – később, mikor egyre kevésbbé igénytelenné, – csakhamar terhessé is vált az esetlen hódolat, melyben a vénebb apáca már-már felolvadt, mely élete egyetlen és legmélyebb élménye lett. Még később, mikor testvérek és növendékek észrevették s mulatták a dolgot, az ifjú nő elröstelte, csakhamar áthelyezését kérte és csak gúnyt űzött az öregből a többiekkel együtt.

Miután pár évig a szokáshoz híven fiókházakban dolgozott, visszakerült ide, a tartományi anyazárdába és hamarosan karriert csinált. Ő egyike volt annak a néhánynak, kiket magyar születésük és tehetségeik miatt magasabb tanulmányokra választottak ki; helybeli paptanárokkal adattak nekik órákat és állami intézetekbe küldték levizsgázni, hogy a törvénynek is elég tétessék. A kongregátió új, magasabb iskolákat készült szervezni – az előbbi püspök, az országhirű egyházi kitünőség pártolta és segítette e terveket – s Virginia valóságos oszlopa lett e dolgoknak. Ez érettebb éveiben szenvedélyes munkakedv égett benne, tüzes energia és tevékenység. A napi lelkigyakorlatokon kívül nyolc órát tanított a képzőben, vezette az irásbeli dolgokat, levelezett és érintkezett világiakkal, papokkal és alkalmazottakkal. Modorában szereplő egyházi emberek sima fölényű udvariassága és kenetessége volt meg, melyet ez Isten tudja honnét tanult. «Mindent a szerzetért, – a Házért!» ez volt eszménye, erre szánta és szentelte magát. Jártas volt az összes ügyekben és számadásokban, kezén mentek át a külső gazdaság jelentései, a közoktatásügyi miniszter rendeletei, ő levelezett pénzintézetekkel s a növendékek szüleivel; – s a kerti oldalon épült új iskolaház terveit is áttanulmányozta éjszakánkint. Olyan volt a természete, hogy valaminek, gyakorlati és megfogható dolognak egészen és hévvel kellett odaadnia magát; és ez most a szerzet érdeke és emelkedése volt. Egyszer, egy évig tartó betegeskedése idején meg is írta rendjének ez országbeli történetét; s a püspöki nyomdában látott napvilágot az értelmes kis munka. Ösmerte és szerette ezt a rendet: az öreg anyaházat itt, e hajdani kaszárnyát zárt folyosóival, feketült szentképeivel és a kriptával odalenn, hol elhunyt, régi testvérek pihennek Krisztusban; a kedves templomot, melynek oltárképéről olvasta, hogy művészileg értékes; – s szerette a környékbeli gazdaságokat is, bár sohse látta; s a kis hegyi szőllőt a határban, hova némely ősszel kimentek és szüretet csaptak, egy kevés mustot ittak és szent, meg hazafias dalokat énekeltek az apácák. Szivesen gondolt egy ilyen délutánra, mikor kinn a szabadban, Isten nyilt ege alatt mondhatta el napi imáit egy susogó levelű szőllőlugas árnyékában és oly forró, lelke mélyéig felbuzdult szívvel csodálta a Mennyei Atyát alkotásai szépségében. Itt, az anyaházi fegyelem szigora alatt ritkán volt része ilyenben; de a fiókházban, hol éveket töltött, párszor ki is rándultak a hegyekbe; ott a nővérek néha érintkeztek is a város katholikus hölgyeivel, a zárdában tartották a nőegyleti gyűléseket s párszor a helyi főnöknővel látogatóba is mentek, baráti uzsonnákra egy-egy idősebb urnőhöz. – Igen, Virginia nem talált ebben helytelent, bármit mondjanak is; mert az, «akiben a szentséget erőszakkal kell megőrizni…!» Erős szája bosszankodva rándult el ennél a gondolatnál. Nem, igaza van Berchtoldának, a kandidátnők új főnökének; nem szabad úgy nevelni a nővéreket, hogy meg legyenek fosztva minden ellenállóképességtől a kisértésekkel szemben. «A világiakkal való tisztes érintkezés a felekezeti, katholikus összetartás nevelését célozza!» – gondolta szigorú érzéssel. Ő tanulmányozta a rend alapítólevelét és multját; eredetileg istenes asszonyok menedéke épúgy volt az, mint világtól elfordult hajadonoké; s feladata épen az volt: dolgozni, hatni, – nevelni, tanácsolni és téríteni; menteni és vezetni a lelkeket a bűnből az üdvösség útjára.

Őt lelkesítette és áthatotta rendje igazi szelleme és beleélte magát a gondolatba: fejleszteni, emelni befolyását és tekintélyét az országbeli más női szerzetek közt is, melyeket mind ösmert átutazó vendégi érintkezésből. Voltak köztük szerény kolduló-testvérek, kiknek apátnője nagy szőrcsizmákban utazott, durva csuhában, s persellyel és feszülettel a kezükben mentek a városba kéregetni; – s voltak rendek, melyekbe csak régi nemes családok leányai léphettek alapitványi helyre, vagy dús hozománnyal s ha megszálltak itt egy éjszakára, kilencágú koronás huzattal vonták be a vendégpárnákat, a saját kelengyéjükből… Virginia szerzete valahol középen állott; a város és néha környék kisúri osztályából meg a szomszéd sváb falvak vallásos parasztlányaiból teltek a sororok; hoztak magukkal egyszerű fehérnemüt s pár ezer koronát, vagy tanítónői diploma megszerzéséhez való készséget; itt jelölt korukban végezhették a képzőt; – de már közben és azután is dolgoztak ám szigorúan és sokat. Volt zárdájuk az ország minden vidékén és igen sok világi kórházban ápoltak közmegelégedésre. Ó, ennyi tér, munka és fekvővagyon mellett többet kellene jelenteniök az egyházi életben! – gondolta Virginia. Elsősorban gazdagabb lenni, mert ez minden befolyás titka és a jónak is eszköze a földön; – így tudta ezt az okos nő, ki személyére örök szegénységet fogadott s alig volt egyebe a rajtavalónál, de a testületre, melyhez tartozott, átvitte minden becsvágyát. Miatta örült a saját szervező-tehetségének is, és (igen, csak miatta) egyre növekedő befolyásának. Az év kezdetén «hivatalosan» is a beteg Főasszony titkára lett.

Ezt a Főasszonyt még a mostani öregek, a penziós sororok választották meg valaha, de javakorukban az elődjének engedelmeskedtek, kinek legtöbben közölük földijei is voltak, vele együtt kerültek ebbe az országba. Egy bajor misszióból telt ez a gárda; egy régi püspök hozatta ide őket; az, amelyik megfogadta, hogy «még a kanászok is németül fognak káromkodni» ezen a vidéken, hol eddig csak néhány elszórt sváb falu szerénykedett a tiszta és konok magyarság közt. Abban az időben volt ez, mikor itt ilyenekkel lehetett fogadkozni büntetlenül. A jó püspök fontosnak tartotta céljaira a nőnevelést; és az akkori úri osztály leánykái, (mostani fiatal asszonyok nagyanyái) csakugyan itt kezdtek volt németül gagyogni és itt tanulták meg a híres «Spritzmalerei»-t. A kanászokig ugyan nem jutott el mindez a szép tudomány, de a jeles egyházfejedelem csinos javadalmakat játszott a rend kezére az emigránsok elkobzott birtokaiból. Az öreg házba, e hajdani kaszárnyaépületbe, melyet szintén az ő révén kaptak, új növendékek kerültek azóta és új sororok; minden évben felavattak egy itt-nevelt apácagenerációt, – s a penziósok, az idők e tanui most már a balszárnyban laktak, onnét szemlélték a dolgok folyását és imádkozva készülődtek az égi mennyegzőre. Ezen kivül nem volt most már egyéb dolguk, mint hogy «jó példával szolgáljanak» a fiataloknak és őrizzék a magukkal hozott szigorú szerzetesi szellemet. És Virginia jól tudta, hogy ezt meg is teszik, bár egyelőre némán figyelnek mindent, árgus szemekkel és alázatba rejtett nehezteléssel. A főnökasszony beteg; tán nemsokára Jézushoz megyen.

Az öreg soror Leona, az elhalt régi Würdige testvérhuga, mondta egyszer finoman: «Ó, a szegény kedves Virginia valóban túlnagy áldozatokat hoz szerzetünkért, mert csupa iránta való szeretetből megnehezíti magának a lelkiüdvéért való harcot a földön; magára véve a hiuság és világiasság kisértéseit. A földi tudomány sokszor a sátán útvesztője.»

És mindig akadt valaki ebben a nagy házban, aki Virginiának tapintatosan és «csak szeretetből» visszasúgta az ilyen megjegyzéseket.

IV.

– Ach, liebe, liebe Schwester!

Kunigunda bibor arccal jött felé; reszkető zavarral, sután bogozgatott egy csomót az olvasója zsinegére, hogy tudhassa, hol hagyta abba az imát. Úgy mozgott, olyan volt, mint egy csinyenkapott kisnövendék; csakhogy óriási arányokban. Virginia minden ellenérzése mellett is nem állta, hogy ne mosolyogjon.

– Ah, milyen ritka vendég itt nálunk az internátusban, – folytatta az öreg németül és felé nyújtotta tömzsi kezét. – Hogy mint van, kedves nővér?

– Mindig jól urunk Jézus kegyelmével – felelte a vendég szertartásosan.

– Sok dolga van persze, ó tudom! Azért hanyagolja el annyira a régi embereit, régi otthonát. – És hogy szolgál a becses egészsége, kedves nővér?

– Köszönöm, már egészen jól, Istennek hála.

– Mindörökké ámen! Jöjjön csak, nézze meg a kertünket, milyen szép még! Bizony a nyáron, nagy szünidőben sokszor gondoltam rá, hogy egy szép vasárnap délután meglátogat bennünket. Idekészítettem a székét, úgy mint régen, mikor még itthon volt ebben a kertben. Mikor együtt imádkoztunk itt a nagy fa alatt, aztán elbeszélgettünk uzsonnáig, – emlékszik?

– Hogyne! – mosolygott Virginia és eszébe jutottak a szidások, zsémbelődések az öreg rikácsoló hangján. – Bizony minden ép olyan itt, mint hét évvel ezelőtt, mikor én itt voltam. Csak az orgonabokrok nőttek meg és a fák öregebbek hét esztendővel.

– Mi magunk is fiatalabbak voltunk akkor! – sóhajtott az öreg valami furcsa, érzelgős arcfintorral.

– Fiatalság bolondság! – felelte Virginia megint diplomatásan mosolyogva és széles, papos mozdulattal ült le a kerti asztal melletti székre.

Igy beszélgettek. Bár egy-házfedél takarta be őket, mégis életmódjuk szigorúan előírt rendje úgy elkülönözte, hogy azok, kik más szárnyban laktak, egyebütt dolgoztak, alig érintkeztek egymással; mert az apácák refektóriumában kötelező volt a «szent hallgatás», míg együtt étkeztek, a templom pedig az áhítat helye. E mesterséges távolság jó melegágya volt a különös és fantasztikus hevüléseknek, melyek csak ritkán vonatkoztak közeli társnőre; legtöbbször a leginkább elkülönített nővért, jelöltet vagy képezdésznőt illették. A sötét öreg ház át meg át volt szőve ilyen megnevezhetetlen és izgalmas rokonszenvekkel, a templomból kijövet áruló pillantások estek, a szenteltvíztartó peremén reszkető kezek érintették egymást lopva, étheri könnyedséggel, ám feledhetetlen érzésekkel, s egy véletlen találkozásnak a folyosón, egy köszönésnek, egy elsuttogott szónak életre, (e nagyon is belső és jeltelen életre) kiható jelentősége volt. – S az ily légies kapcsolatokról, bármily titkoltak voltak látszólag, – rendesen tudott az egész zárda. Egy-egy új érzelemnek vagy egy hűtlen pálfordulásnak hírét messze fiókházakba is elvitte a hír, valamelyik áthelyezett testvér; néhány sejtető célzásból tudomásul vették a Dunántul és Erdélyben, a szép Fiume melléki gyermektelepen s a régi zólyomi kastélyban, hová nagybeteg apácákat üdülésre küldenek. «Ah, én is voltam fiatal!» – sóhajtja néha ábrándos elnézéssel, «megértő» szívvel egy-egy középkorú testvér, kinek még vannak ábrándjai; – de az öregek rendesen fejcsóválva, rosszalón emlegetik e dolgokat; bár nem kevesebb érdeklődéssel kisérik. Simonea, ki az új Berchtolda előtt volt a kandidátnők főnöke, igyen szokta oktatni báránykáit a péntekesti «fejmosás»-ok idején: «A folyosó a zárdában az, ami a világban az utca! Aki szükségtelenül és sokat jár a folyosóra, arról tudni lehet, hogy nem ok nélkül teszi; az olyan itt, jól jegyezzétek meg, mint akit odakünn «utcalány»-nak neveznek!» S az ifjú körgallérosok, ha szívdobogva és izgalomtól vacogó foggal el is surrantak valamelyik szent vértanú fakóra feketült képe előtt, egy-egy fordulónál vagy a lépcsők felett a lurdi-barlang mécse halvány világánál; – egy drága «véletlen» találkozóért, mely betöltse tartalmával néma életüket, – ó, buzgón meggyónták hét végével mind e bűnöket, s forrón megvezekeltek bőséges imában a hideg kövön azért, hogy egy földi lény, iránti vonzalom elhomályosítá lelkükben Isten szeretetét. És a jövő héten újból vétkeztek, és mindig, míg csak ifjúságuk el nem múlott…

– Alighanem gyászunk lesz nemsokára! – kezdte Virginia tompán és összekulcsolta szép, fehér kezeit. – Főtisztelendő anyánk ma vette föl harmadszor az utolsó kenetet.

– Ach ja! Ilyen az élet! Nagy szomorúság jön ránk! – felelte az öreg bólingatva, de a hangjában csendes és mély közönnyel. Ő sohasem vett részt a közügyekben; végezte a maga dolgát, pörölt és rendet tartott; a Főnőkasszonyt alig látta nagy ünnepeken kívül, mikor a szokásos kézcsókra elébe járultak.

Mindketten illendőn lesütött szemmel, gyászoló arccal hallgattak egy percig.

– Ezt a kis Helént talán magához hivatta Őtisztelendősége? – kiváncsiskodott aztán Kunigund élénkebben.

– Igen, azért küldtem fel az imént engedelmével! Hogy viseli magát? Milyennek találja szegénykét?

– Hát afféle, – afféle! Idegen itten; csak úgy lézeng a többi közt vagy ül magának, – wie ein haufen Unglück!

– Szokatlan még; és talán megtöri nagyon a nénije betegsége; hisz egyetlen rokona ő és a földi kötelékek, tudjuk, néha erősek!

– Ach was, hisz alig ismerte! Mért kellett a világban nevelni, egy olyan nagy városban járatni iskolába? Ki tudja, mivel van tele a feje? Azután most is ezzel a Holzernével való barátkozás! Mire volt az jó?

– Bocsánat, kedves nővér; ez a főtisztelendő Anya kifejezett akarata volt.

– Hát persze, persze, igaza van; ez az önök dolga. Én csak afféle öreg trombita vagyok, a magamét fujom. Sok mindent nem értek én már, mert nem is törődöm vele; de a szívem azért még tud érezni,… igenis!…

Virginia gyorsan elfordította a fejét, hogy ne kelljen látnia azt a lehetetlenül furcsa, érzelgős és szemérmes kifejezést, mely az Öreg e reszketeg szavait kisérte. Elnézett a lombok aranypöttyes zöldjébe s a mozgó, libegő kékbabos egyenruhák felé a pázsit fehér útain. Komolyan, okoskodva meggyőző hangon kezdte magyarázni.

– Igen, Főtisztelendő anyánk fontosnak tartja, hogy a huga csak akkor lépjen a szerzetbe, ha igazi hivatást érez. És neki igaza van, ő oly bölcs és mély belátású, mint a szentek, kiknek nemsokára át kell engednünk drága társaságát.

– Igy beszél, kedves nővér? – csattant fel Kunigund és lábával dobbantott az iménti, néma visszautasítás miatt, izgalmában. – Ezt mondja ön, aki olyan járatos a külső… a… mindenféle csiri-csári dolgokban?… Aki…

– Jól tudom, hogyne, – mosolygott sima udvariassággal a másik, – hogy a szerzetesi élet a legboldogabb és legtökéletesebb a földön és a mennyek elnyerését a legjobban biztosítja; és hogy épen ezért nem vétek, sőt jócselekmény számba megy rábeszéléssel, szelíd erőszakkal is bekésztetni vagy magunk közé édesgetni egy Isten szolgálatára alkalmas lelket. Hisz kedves nővér tudja, hogy én helyeslem Berchtolda felfogását, aki enyhített a kandidátnőkre vonatkozó szabályok szigorán a pár hónap alatt, mióta a noviciátban van.

– Persze! Azóta olyan rendetlenség is van ott, ach – olyan Ausgelassenheit, pfuj! Este nyolckor, ima után a galléros jelöltek ott reitschuloznak nyihogva a folyosón; ki hallott olyat? Próbálták volna csak Simonea idején, az ellátta volna a bajukat! Hiszen ön emlékszik; önt még láttam térdelni ott a folyosón, amerre a növendékek hálói felé mennek; ott térdelt büntetésből egy hangos szóért, már beöltözött novicia korában és a bennlakók párosával végigmentek mellette…

– Mindig hálás maradok tisztelendő Simonea nővérnek, hogy szerzetesi alázatra nevelt! – felelt a fiatalabb nővér, de a hangja kissé fojtottan rezgett, szája idegesen elrándult egy percre az öreg tapintatlan szavaira. Az észrevette, ijedten kapta össze magát; hunyászkodó, elszelidült arccal nézett rá megint.

– Hát persze, önök ezt jobban tudják, önök fiatalabbak; önök most a «munkálkodó rend», a Márthák, most van az idejük! Én csak öreg trombita vagyok, mind a magamét fujom; de azért nem vagyok rosszabb másnál, der liebe Gott soll’s verzeih’n! Megmondom a magamét, de azért lehet velem beszélni, beszélgetni,… igen, hisz tudja azt kedves nővér! Sokszor ültünk mi hajdan így együtt itt, ebben a kertben, míg a növendékeink szanaszét futkostak és kicseréltük a gondolatainkat, elbeszélgettünk a szerzetünk dolgairól, a testvérekről, meg az egész bűnös világról… Úgye?…