Part 11

Pedig Erzsinek (és erre nem is gondolt előre) most volt még csak igazi oka a «drukkot» elkezdeni; hogy az utólagos vallatások, inkviziciók útján nem sül-e ki mégis részvétele a szörnyűséges dologban; mely annyi pénztől fosztotta meg az iparkodó, derék szerzetet. – Ám a vallatást, kutatást sem csinálták most olyan ambicióval és ügyesen, mint máskor kisebb dolgokban is szokták. Virginia, máskor az ilyesmik szenvedélyes intézője, most (sajátságos) lanyhának vagy engedékenynek látszott ez üggyel szemben. Berchtolda lelkivádat érzett és szemrehányásoktól félt, mert úgy tudta, hogy ő beszélte rá az itt maradásra ezt a «méltatlan és eltévelyedett teremtés»-t; míg viszont Simonea és társai épígy voltak a maguk részéről, – ők is maguknak tulajdonítva ez utólag kétessé vált érdemet. Ám abban valamennyien megegyeztek, hogy «kigyót melengettek keblükön», s mert a ravaszul kifundált «csalárdság» ellen nem tehettek már semmit és a változhatatlanba bele kellett nyugodniok, – végre együtt, közös akarattal rágták és szapulták valamenyien a «kis raffinált»-at, a «lassúvizet», mely partot mos, – a «romlott és kacér nagyvárosi lányt», akivel – no ugyan-bizony jól is jár majd a férje! Kivált a fiatalok heveskedtek igy: «Nem is lesz abból jó sohse, csak afféle pucc-dáma! Ha a jó Istent meg tudta csalni, hogyne csalná majd meg a földi embert? Afféle pucc-dáma lesz az mindig!» – Igy vélte a kis Geralda és elmondogatta esténkint a bennlakóknak is a kettes hálóban a Helénke hajdani ágya előtt; ő pesti lány volt, mégsem tagadhatta; egy-egy elejtett utca-zsargon szava rávallott. Az öregek még egyre azon sápítoztak, mennyire megviselné a szegény megboldogult Főasszonyt ez a szégyen, tán sírba-vinné, tán jobb is, hogy nem érte meg! Az óvodamesternő, soror Adél egyszer említette csak hangosan és bosszúsan: «Ej, a kis bamba! Azt hiszi még, hogy érdemes egy férfiért; – azt hiszi, nem mind egyforma az: bitang huncut zsiványok!»… És csak lassan, csak néhányan mertek óvatosan pedzeni olyasmit is, – hogy hát hiszen a szent házasság is szentség, egy a hét közül, még Isten szerezte a paradicsomban.

Mindenesetre volt legalább foglalkozása, tárgyalnivalója a sok idegen, innen-onnan összekerült vendégapácának e hét alatt; míg az anyaházbeliek, – öregek és középkoruak, e két ellentétes párt, – összébb került, szinte egymáshoz húzódott a közös, haragos felháborodásban. Hát mindkét fél egyformán és egyszerre elvesztette számításai egyik fő bázisát, – a pénzt, a kis német-lány pénzecskéjét! Abból most már nem építik fel a magasabb iskola új osztályait, sem a tüdőbeteg-üdülőházat! De nem is lehet vele a legsürgősebb gazdasági bajokat elintézni, a közvetlen szükségeket fedezni hogy általa úgy gazdálkodjanak tovább, mint eddig és ne legyen szükség új jövedelem-forrásokra, új «modernes» intézményekre! – Az ötvenezer forintocska – férjhez ment az orruk elől, ezt öregek és fiatalabbak egyaránt jól tudták; noha mostanában még kevésbbé tették szóvá így, nevénnevezve a dolgot. Mindenkiben csak egy kivánság lett urrá és vált szinte türelmetlenné ezekben a napokban; hogy csak hamarosan, – már akárhogy, – de vége legyen ennek a rettenetes állapotnak! Hogy végezhesse megint ki-ki a maga dolgát és mondhassa békén kiszabott napi imáit, semmi mással nem törődve. «Mégis csak nem szerzeteseknek való az a nagy rendezés, korteskedés, alkotmányozás, – mondogatták már sokan és még többen érezték. – Hogy kit és mit akarunk? Nem azért léptünk mi kolostorba, hogy akarjunk, – hanem hogy engedelmesek legyünk! Akárkinek már, hisz nem is olyan fontos az! E siralomvölgyében úgyis leperegnek napjaink, mindjárt-mindjárt itt a halál órája, melyre csak egy rózsafüzér elmondása alatt ötvenháromszor emlékezünk szóbelileg. Csak átmenet e földi lét, csak rövid megszálló; nem is illik ilyen nagy dolgot csinálni belőle!» – Igen, ilyen beszédek és vélekedések kezdtek nagyon is lábrakapni a túlzsúfolt nagy Ház összes szárnyaiban és termeiben; kivéve épen a bennlakó-növendékek nappaliját. Mert ott egész mással foglalkoztak; folyton lesték és tárgyalták és örülve-örülték a kis Helén, a «boldog menyasszony» felől érkező hireket, – melyek a Fóth néni kosztoslánya útján Erzsihez és úgy a többiekhez naponta pontosan eljutottak. Hogy mit üzen nekik, hogy milyen drága a Töffler, hogy melyik este lesz a hivatalos gyűrűváltás, – hogy legyenek, ó legyenek ők is valaha ép ilyen tökéletesen boldogak!

«Ein trübes Wetter, zur Verlobung!» – mormogta aznap Kunigund s káröröm, méreg, ellágyulás, írigység, sok-sok érdeklődés rezgett a hangjában, ahogy öreg pálmáját gondozva a nappali ablakában állt és kinézett az enyhén borús, tavaszí égre. Mögötte a kis Geralda ismételgette, hogy: «Csak egy puccdáma lett, semmi egyéb!» – de a nagylányok feje összeingott a módszertani könyvek fölött… Ott kinn valahol az ifjú jegyesek drága, szent napragyogást lássanak e könnyű fellegfátylak mögött!

A hét végén, (a püspöki rezidencián másnapra várták a Méltóságost) – este, a regráció órán, (mely a vizitek hivatalos ideje a zárdában) – meglátogatta Berchtoldát az okos, vén Simonea. Nagyon kedves, nyájas volt a vendég, – mosolygó, szives, előzékeny az, aki fogadta; már napok óta a folyosón is messziről, szives alázattal köszöntek egymásnak. Az ember megérzi az ilyet a másikon, – rendesen kölcsönösek ezek a nagy megenyhülések; és a viszonyokban rejlik okuk.

– Önhöz jövök, kedves nővérem – kezdte – mert Virginia oly csüggedt – vagy tünődő e pár nap óta; mintha megint gyöngélkedne kissé, mint tavalyelőtt. Ah, erős szervezet, hamar összeszedi magát újra; a jó szerzetesnek szőrcsuha a balzsama, bőjt az orvossága, ahogy szent Vincénk mondta! szóval – önhöz jöttem, beszélgetni kissé ennek a szegény zárdának, ennek a veszedelembe jutott kitünő szerzetnek az ügyeiről. Arra akarom kérni, gondolkozzék velem együtt és adjon nekem ösmert okosságával tanácsot, hogyan fordíthatnók közösakarattal megint jóra e fenyegető veszedelmet; a züllés e mostani, ijesztő képét.

– Ó, magamnak sincs egyéb kivánságom! – felelt a noviciát főnöknője; – csak tudnám, mit használhatnék erre nézve vagy mit találhatnék ki én, az úrnak legszerényebb szolgálója, e türhetetlen állapotok ellen. Higyje meg, kedves nővér, én már – mi már mindenre készen volnánk…

– A jó Isten meg fog segíteni, ezt biztosra mondhatom, kedves nővér! Egy életen át elégszer tapasztaltam, hogy Isten szereti az ő kegyesrendi szüzeit és különös gondja van rájuk. Bizni kell! – Ma tehát nálam volt Magdolna, e kiváló jámborságú és Istentől nagy szellemi képességekkel megáldott nővérünk és a legkomolyabban értésemre adta, hogy a Főasszonyi tisztségre és kötelmekre épen egyéniségénél és lelkialkatánál fogva nem érzi magát alkalmasnak, sem képesnek. Megmondta, hogy hozzájárulása, sőt tudta nélkül szánták e tisztre; s ezt már előbb is sejtettem. Őt nem erre küldte szerzetünknek Isten, hanem hogy tudásával és nagyszerű tehetségével legmagasabb iskoláink dísze, büszkesége legyen. – Mennyire szükség lesz rá még ezentúl, – mikor az önök által tervezett magasabb tanítónőképzőt is meg kell nyitnunk mégis; igen, most már mi is, e terv régebbi ellenzői beláttuk ennek mulhatatlan szükségét.

Berchtolda csak némán bólintott.

– Ő ugyan azt a tiszteletreméltó óhaját fejezte ki, – bár megint valamelyik fiókházunkban dolgozhatna pár évig; azt mondta, fontos oka volna ezt kérni; és kérni is fogja, mihelyt lesz kitől. Talán az ő túlzott lelkifinomsága; e mostani Főasszony-jelöltség miatt fél, hogy ittléte zavarná a másiknak párthiveit. Ó, – ez a pártoskodás, ez valóban nem szerzetesekhez méltó; most mindnyájan bűnhődünk érette, legjobb lesz még az emlékét is elfelejteni! De ha Magdolnánk most mégis elvágyik; ott a mi nagy dunántuli rendházunk, ahová kitűnő Virginiánk szintén új tanítónőképzőt tervezett, úgy tudom! Mért ne mehetne oda ő, Magdolna helyi főnöknőnek és képzőigazgatónak?

Berchtolda bólintott megint.

– A leánygimnázium… evvel még várjunk, kedves jó nővér! Miért szerepeljen ott a mi szerénységünk az első, feltünő, úttörők sorában? Hiszen alkalmas erőink sem volnánk a tanításra; mert Önre itt, ahol van, Virginiánkra pedig az új Főasszony titkári hivatalában továbbra is, csakúgy, mint eddig, szükség leend. Ó mert Leona tisztelendő nővérünk, ha így majd mégis, szép egy-akarattal, mint illik, úgye, – anyánkká lesz, – ő bizony csak szentségben és az erények gyakorlásában erős, de testileg gyönge és agg. Nem nélkülözheti majd azt a kiváló, ügyes és áldozatkész segéderőt, Virginiát, igaz-e, aki már a boldogult oldalánál is oly fényes érdemeket szerzett magának szerzetünk fölvirágozása körül. – A gimnáziumról s még néhány efféle túl-korai dologról ne is tegyünk most, úgye, említést! Hanem e régi ház apró javítgatásait, – a külső gazdaságban lassankénti, célszerű újításokat hogyan is ellenezhetné mereven az, aki igazán a rend javát óhajtja! Virginiánk talentuma majd lel módot és megoldásokat a meglevő viszonyok közt, – bizvást remélhetjük. Ám ami a rég sürgetett beteg-üdülőt illeti; erre nézve nekem van egy szerény ötletem. Zólyomi öreg házunk maga tán csakugyan nem a legjobb, de megtudtam, hogy a közelében, a falu szélén most csinos és olcsó nyaralók épülnek. Már említettem az orvos úrnak is, – ő is helyeselné, ha egy ilyet, egyszerücskét, a világiakétól lehetőleg távol megszerezhetnénk.

– Ah, kedves nővér, – sóhajtott Berchtolda, – mennyi sok bajt el lehetne kerülni mindig ily kölcsönös megértéssel és bizalommal!

– Bűnös emberek vagyunk mindnyájan, kedvesem, – de a hibákat belátni és javulni sohse késő! Igen, mi – lássa – már öregek vagyunk, munkában megfáradottak; mi nemsokára már a végső leszámolás előtt állunk. – Leona nővér földink, első, legrégibb társnőink közül való, kikkel hajdan még gyengéd ifjuságunk idején együtt utaztunk ide az idegen országba, hogy az üdvözítőt kövessük. Ah, kedves nővér, az az utazás! – A búcsú, (végbúcsú; tudtuk,) szülőktől és rokonoktól, a honi vidéktől; tizenhat évünket mily könnyű szívvel hoztuk! Legtöbb helyt még delisáncon kellett jönnünk, de néhol parasztszekéren, sőt gyalog is. «Némöt kutyák! Cudar, idegön frajjok!» – morogtak utánunk néhol a bennszülöttek – a falusi parasztok, úgy akartam mondani. Most már tudom, mit jelentenek e szavak. – Ah, és a régen megboldogult első Würdige velünk, (Leonánk testvérnénje) az a szent, drága lélek: – Ő volt talán húsz éves mindössze, – a legöregebb köztünk. Falumbeliek voltak; egy gazdag mészárosmester egyedüli leánygyermekei, – elhagytak családot és jómódot, mert a Jézus hívta őket. Ó, hányan ott vannak már azok közül – a legtöbbje már fenn, a mennyei örök vigságban! – Kedves nővér Berchtolda, ezt úgye meg kell bocsátaniok nekünk, – nekünk érzékeny öregeknek, hogy utolsó Főasszonyunkul őt kivánjuk, – az elsőnek hugát, ki velünk együtt úgyszólván – igen, egy kissé mégis alapítója is ennek a háznak!… Az önök háza ez már kedvesem, a nyomunkban járóké, tudjuk mi is azt jól; és annyi sok okos, szép, hasznos új dolgokban igazuk is lehet; nekünk már csak apró érzékenységeink vannak, – érzelgősségek, kegyelet, emlékek; ezeket hagyják csak meg nekünk!…

A jó Berchtolda elővette óriási, fehér apáca-zsebkendőjét és beletörülte megindultsága könnyüit.

– Oh, de mennyit elfecsegtem itt a drága időből magamról, magunkról; bocsásson meg! Pedig tán még hátra volna egy és más apróbb dolog; amit említeni akartam, amihez hozzájárulását kell kérnem. – De nem, körülbelül készen is volnék,… ah, igen, még egyet! A noviciátot, kedves nővér, a világért sem szeretnők más kezekben látni, mint az Önéiben, ki anyai jóságával és okos tapintatával így felvirágoztatta. Bizony, háromannyi fiatal leányka érzett kedvet már tavaly is az ön szerető gondjai alá, a noviciátba lépni, – mint amennyi azelőtt volt az új jelöltek átlagos száma. Nagy szolgálat, melyet rendünknek ezzel tett; bizony nagy szükségünk van, tudom én, minél több testvérre, hogy a fizetett világi munkaerőt mindenütt mellőzhessük. De most már, mivel együtt van ez a szépszámú ifjú nyáj, meg kell tennünk mindent érdekükben, hogy igazi, jó szerzetesekké nevelődjenek. Meg kell vizsgálni szigorúan nincsenek-é még más oly léha és bűnös elemek közöttük, mint a multkori, csúnya eset, a Kerekes-féle csalás szereplői, kikről beszélni sem szeretek! És hogy mindig a legjobb példa lebegjen az ifjúság szeme előtt, megtehetnők az ön kedvéért, nagy munkája megkönnyítésére, – hogy ideküldjük mellé kisegítőül az igazi szerzetes mintaképét, rendünk valódi szentjét, Evelina nővérünket.

– Az én dolgom az alázat lesz s az engedelmesség új Főasszonyunk parancsainak! – felelte Berchtolda kissé elborult arccal. Bevette utolsónak a legkeserűbb pilulát; a lesütött szemű, örökkön hallgató és komor szentet elfogadta ellenőrének. – Mindegy volt már ez is; legalább most úgy gondolta.

Mindenesetre ennek a hosszú, barátságos hangú beszélgetésnek volt az eredménye, hogy új, egyenkinti szavazásra nem is került sor többé. A püspök őméltóságához memorandum-féle okmány ment a harmadik napon, mely az összes fogadalmas-testvérek aláírásával kéri Leona nővér főasszonnyá nevezését.

S a vendégsororok is hazautazhattak végre.

XVI.

Május, – boldog hó, – tavasz teljessége! Érett, nagy szerelmet, bűntelent, nyilvánosat, boldogat példázó. Tiszta és ifjú mátkapárok hava; Mária hava és a kinyilott virágoké; Mária hava, a dicsőséges, örökös Mennyasszonyé, Isten szép jegyeséé. Ó, Mária, – boldogságos szűz Mária!

A kedves, szép kis templom főoltárán ott a Szűz képe, a mosolygó, telt, édes Asszonyé, – murilloi derüben áll felhők és rózsák között; angyalfejecskék kacagnak, rózsák piroslanak a felhőfüggöny kedves rejtekeiből; kandi angyalok vagy ámorok tán; pufók, pogány puttócskák. – A Szűz sugárzó feje körül csillagkoszorú; szép, erős lábai alatt a telihold sarlója; úgy lebeg rajta és nyugodt győzelemben tapos a Kigyó fején… Persephoné, ki tavaszkor diadalt arat a Sötétségen. – A bezárt, sinylő és titkos, téli érzéseken is… O, drága, értett mistérium; ó átlátszó, gyenge fátyol; ó ifjuság!

Jó a templom padjain ülni kedves, tavaszi zsibbadásban, hosszú délutáni órákon, – tömjénfüstben és virágillatban, – hallani a szószékről újra meg újra a drága, naiv, örök Legendát; aztán karban, együtt, halk zümmögéssel, lüktető ritmusban és felváltva, ilyeneket mondani: «Te Aranyház! Te frigynek szent Szekrénye! Mennynek Kapuja! Ó, elefántcsontból való Torony! Titkos értelmű Rózsa!…»

Világiak is, a város szép asszonyai, sőt szerelmes ifjai is ösmerték, szerették, látogatták e virágos, muzsikás szép-szép tavaszi ájtatosságot; e Mária-litániákat a zárdatemplomban. S a bennlakók néha, kivonuláskor idegen úri-ruhás férfiakat láthattak mosolyogva, levett kalappal álldogálni a csarnokban. És egy szép vasárnapon, a nyitott kapu világos terében egyszer csak felrévlett nekik egy összefogódzott, csinos, fiatal pár. Virágos, világos kalapka volt a menyasszonyon; szép, fehér ruhácska; eleven kis arcán még néhány pattanás; barna, meleg szemei elmélyedve és álmodón bámultak bele a zárdafolyosó setétjébe. Mikor Király Erzsi lépett ki, huncutul rámosolygott és meglökte a férfi karját, hogy figyelmeztesse. A fiatalember levette a kalapját és tisztes, hálás mosollyal odaköszönt vigyázva az idegen leánynak, – jó szellemüknek. «Si-étni! Was fir rén-det-lenség!» – kiabált az Öreg az első pároknál.

– Láttátok Helént? Helént, Helént! Gross Helénkét! – szállt és lihegett a suttogás a bennlakók soraiban. «Still sein! Unverschämtheit!» – üvöltött Kunigund félelmes hangon és felborította mérgében az uzsonához való kenyereskosárt.

Másnap és harmadnap és azután is az ájtatosságon mindig ott volt az ifjú mátkapár; innét a templomból nem űzhette ki senki őket. «Lám csak, visszahúzza a szive ide mégis!» – mondogatták néha azok a sororok, kik különösebben szerették és tisztelték Helén nagynénjét, a nemrég boldogult Főasszonyt. «Mennyire hasonlít rá, a szeme – úgye?» – És Helénke néha elmenőben félénken odaköszönt nekik: «Gelobt sei…!» Visszafeleltek; erre vétek is volna nem felelni.

Egy napon az előcsarnokban Virginia ment el a pár mellett; váratlanul megállt és mélyen a leány szemébe nézett. Az lehajolt és gyorsan, forrón csókolt kezet. «Boldog vagy-é?» – kérdezte komolyan az apáca. – «Jaj, nagyon, – igazán nagyon, kedves nővér! Engedje meg, hogy bemutassam a jegyesemet; ó, ő olyan jó katholikus! Ó kedves, drága jó nővér…!» És síró meghatottsággal hajolt ujra a Virginia szép keze fölé, hogy csókkal borítsa. Az sima, kissé papos mozdulattal engedte. «Imádkozni fogok érted, gyermek! A Boldogult is, odafenn azt teszi bizonnyal; ő olyan jó volt, olyan bölcs!» – «Ó, kedves nővér, – engedje meg nekem, – ó, de vajjon elfogadná azt a zárda éntőlem? Egy új oltárruha-felszerelést, nehéz atlaszból, valódi arany és ezüst hímzéssel; és stólát is, palástot, karingeket, – ó, oly boldog lennék!» – «Majd megpróbálok közbenjárni, gyermekem!» – felelt Virginia és egy kegyes, kenetes, már-már püspöki mozdulattal simított végig a kis menyasszony arcán. Arra gondolt, hogy nem volna okos dolog elvadítani a zárdától végleg egy vagyonos és jó katholikus világi nőt. – Ő megint politizált, számított és szervezett; csak úgy mint eddig; – tudott volna-é egyebet tenni, másforma lenni? Már ilyen volt a természete!

A bennlakó növendékek jól tudták már Marika, a hírhordó útján, hogy a nagytudományú Magdolna nővér nem tanít a jövő tanévben itt, hogy a szent Evelina buzgón adja már a jópéldát a noviciátban Berchtolda jelöltjeinek és hogy Virginia marad ezutánra is az új Würdige mellett a titkár és főrendező és cerimoniamester és minden, – akárcsak a boldogult mellett volt. – Ó, lényegében nem is változott ám semmi, – vagy csak nagyon kevés! Csak annyi, amennyinek okvetlenül kellett változnia; amit elkerülhetetlenül hoz magával a haladó Idő kényszere az ő lassú, biztos folyásával. Nem lehet nagyon siettetni, erőltetni semmit, hiába, – és nem lehet feltartóztatni, megakadályozni sem. Az élet megy a maga útján – és amit mi görcsös, erőlködő kis akarásunkkal elébe írnánk, rákényszerítnénk, – bizony, csak felibe-harmadába teljesíti. Valami csüggesztő, – de végül mégis kibékítő középszer ez; a neve: megalkuvás. Igy van ez kinn az «igazi» világban is, – hát még itt, ahol méginkább: mindegy! Ahol abban élnek, – ahová azért jöttek – hogy: mindegy. A számlált napok e siralomvölgyében így is, úgy is leperegnek, elszállnak sebesen; – és mindjárt itt a végső leszámolás, az egyetlen komoly dolog, amire csak egy olvasó körülmondása alatt is ötvenháromszor kell emlékezni szóval: – «most és halálunk óráján».

Ám a fiatal növendékek, a bennlakó «kisasszonyok» most már nem foglalkoztak oly nagy érdeklődéssel ezekkel a belső, zárdabeli dolgokkal. Ők már kifelé gravitáltak; ki innét nemsokára, a szabad levegőre. A helyükre mások, újak jönnek megint, ha ezek a friss falombok újra elbágyasztják rikoltó zöldjüket szeptember édesen szétcsurgó, arany napfényében. – Ezeknek a mostaniaknak már itt voltak a maguk kis, nagyon fontos – «igazi életgondjaik» – az ám! A vizsgák; és a nagy fővizsga, a képesítő, – mely majd «egész életükre» kihat.

A negyedévesek már nem is jártak rendes előadásra; a többi, alsóbb osztályok vizsgái idestova el is kezdődtek már az Újépületben: s a «drukk» édes, kissé mimelt és játékos izgalmai lebegték át a nagy, világos termeket; a szellős, egészséges, nyitott folyosókat. Szelényi papa mosolyogva járt köztük és rémisztgette a lányokat a vizsga-inkvizíció minden borzalmaival; és utólagos felfüggesztéssel, ha valami «puskázás» kisülne, ha az ifjú noviciák bő köntösük alatt; vagy a bejárók kontyukba rejtve; apró, összegöngyölt cédulákat lopnának be az «írásbeli»-re; olyanokat, melyekre egy-egy tudomány-ág egész rendszere és minden adatkincse rá van firkálva apró, mikroszkópikus betűkkel és «dióhéjban».

A negyedévesek pedig lenn voltak egész nap a szép, lombos kertben és készültek a nagy képesítőre reggeltől estig. Kunigund nélkül, felügyelet nélkül csak maga a nyolc-tíz negyedéves kószált most a széles útakon, a drága, nagy fák hullós virága, meg friss lombja alatt. Övék volt az egész kert. Egy-egy módszertan könyvet kezükben hurcoltak, vagy egy gazdaságtant ajkukra szorítottak, jelezve a buzgó, elmerült magolást; – de az eszük egyre elkalandozott. Oly közel látszott már a szabadság, a jövő, az Élet, – és innen oly szépnek látszott.

Övék volt most mindenestül a szép kert; a virágfelhős bokrok mátkaruhája s a megifjúlt nagy anya-fák minden dísze. Szakadó szirompelyhek, – az orgonák nyurga gallyai, – a bokoraljak nedves, különös gyökérszaga, melyet csak nagyon mély-mély, lelkendező lélekzettel, sejtő tavaszi sóhajjal lehet beszívni; és a pázsit frisse, az egek kékje, a fészkek, – hintálló szelek, pelyhek, álmok, felhők, – ez örök májusi oltárok; – ifjúság…

És minden és mindig és «megint előlről»…

A bennlakók-kertje drótsövényén túl a gyenge káposzta-palánták közt ott sétált Szelényi papa; és: egy nagy, vastag szivar. Most Szidu, meg Gidu meg néhányan még odamennek hozzá, köréje sereglenek. Egy kicsit mindig nyaggatni, kérlelni kell, ha azt akarják, hogy beszéljen nekik; de aztán rákezdi, belekap valahol, – míndegy, hisz úgy sem azon múlik:

– Nem «igazság»-ról van ám szó a természettudományban, lelkeim! Igazság, – az nincs; azaz hogy – a vallásban van. Abban, amit hinnünk adatott isten kegyelméből. A tudomány összefüggésekre kiváncsi, úgy ám, – új és termékeny összefüggésekre; vagyis olyanokra, melyek más összefüggésekkel legkönnyebben és legegyszerűbben kapcsolhatók. Értjük? Hm, igazán? – Az a valami, hogy «sejt» kis lányok, – az talán nem is létezik «valóságban», csak a mesében; nem hiszik? Az ördögbe hát miért is létezne, – mi nyújt nekem vagy önöknek garanciát? Ezt valaki egyszer felvetette, csak úgy, (megtetszett neki) – és az élettanban létezni fog mindaddig, míg a legtöbb jelenséget és legegyszerűbben ezzel tudjuk megmagyarázni. Ugy ám; és ha már nem lesz így, akkor a «sejt» penzióba megy; megtette kisded kötelességét. Legegyszerűbben, – miért is mondtam ezt Gizella kisasszony? Na, – sohse törje a fejét; mindegy hehe! Lám a föld és hold és az egész naprendszer minden jelenségét meg lehet ám magyarázni egész jól a régi geocentrikus világnézettel is, bizony, – csak kissé cirkalmasan és hosszadalmasan és sok maradékkal. Mivel pedig könnyebben, egyszerűbben, kevesebb hézaggal lehet úgy, ha a nap van a közepibe, – hát a nap van a közepibe, lelkeim, de csakis ezért! Mikorra Szidónia kisasszony hajfürtjeiben kissé megfogyatkozik a pigmenttartalom, akkorára, – úgy sejtem – meg fog dőlni mindenestül az a szomorú emlékű fényelmélet, az étheri rezgésekkel, melyből legutolsó ötösét tetszett kapni nálam, igen! Mert újabban némi csirkefogók kezdenek feltalálgatni olyan új dolgokat, – «je-ele-ensé-égeket», mi? – amelyek kis-kis mogyorónyi hézagokat kezdenek ütni a tiszteletreméltó «rezgési-theóriá»-n. Azon, amelyik oly derékül prosperált évtizedekig és olcsó világító-szerekhez juttatta a hálátlan emberiséget. Még egy néhány ilyen impertinens kis luk, – akkor jön egy merész fickó és beveri az öklivel: pász! Nincs többé étheri rezgés! Lesz másik «szentigazság», egy új; – vagy (nagyon lehet) visszagyön a régi jó együgyüség arról, hogy az édes holdvilággal valami kis huncut kis picurka kis fluidális matériácska száll be az ablakjukon és szipákolható be ábrándos sóhajaikban… Mit szólnak hozzá?

Nem szóltak semmit; csak mosolyogtak, – mert fiatalok voltak. De amíg a «papa» mesélt, könnyű és lenge tavaszi eső kezdődött és ő kinyitotta a nagy zöldes vászonernyőt. De a leányok nem mozdultak. Mintha észre se vennék, hogy ifjú fejükre az ég langyos cseppjei hullnak hogy már apró, sűrű-szemcsés permetegje is elered; összefogódzva mosolyogva és mozdulatlan álltak tovább e kedves kerti bölcs körül és ráfüggesztették szemüket. Amit beszélt, arra nem is figyeltek tán (hisz ő sem számított nagyon rájuk), – de oly kedves volt kövérke arca, s ahogy saját mókás szavain örült; – és szégyelték volna tőle, hogy olyan – olyan igazi lyányok legyenek; egy kis rongyos eső miatt szerte futni a természettudományi előadásról.