Part 10

– Akire akarsz, kedvesem! – felelt Virginia kissé zavartan és azzal a különös meghatottsággal, mely mindig elfogta e csodálatos, hűvösbájú és minden izében, minden mozdulatában magasabbrendű teremtés mellett. Nem tudta volna szóval egykönnyen kimagyarázni, de egy bűvkörben látta, egy eszményi és megmagyarázhatatlan világban maga és a többiek fölött – viszont úgy érezte, hogy mindenki közt még ő tudja leginkább megközelíteni, – vagy legalább érteni, értékelni és csodálni ezt a nagy, emberi kiválóságot. Úgy érezte, hogy ez a nő jó, tiszta és csaknem bűn-nélküli, de nem súlyos vezeklések, imák, bőjt, penitencia gyötrelmei és a kisértéseken kivívott nehéz diadalok árán, – hanem egyszerűen, magától, mert jónak született és nem is tudna más lenni; és a Gonosznak nincs hatalma fölötte. Talán… mert valaha, régen – valahol kinn «az élet viharában» leszámolt azzal is és mindennel; megösmerte, kiélte, kivezekelte volt magából minden rossznak a hajlamát. – Vagy mert tanulmányai, gondolkodása révén ösmeri mindennek titkos és természetes gyökerét az emberi lélekben – vagy a testben; és azért semmi sem bűn őneki; mint ahogy az orvos nem vétkezett, mikor a beteg Gregoria hófehér, szűzi keblét érintette, nyomorgatta… Ó, Virginia úgy vágyott volna néha ilyen lenni; levetni kínos kételyeit és a lelki tusakodás terhét. De akkor hová tegye kimeríthetetlen tetterejét, forró érdeklődését, mely viszent nem is vétek; – sőt egyensúlyozója minden egyéb szenvedélynek? Ó, hogy élt, hogy járt-kelt és dolgozott köztük az ő Magdolnája, az ő földi szentje; – halkan tisztán és külön; az apró csatákról és huza-vonákról körülötte még csak tudomást sem véve jóformán! Virginia szinte elröstelte most magát miattuk.

«Elvégre nem is a személy fontos, úgye? – folytatta a másik elgondolkozva e neki annyira újszerű és idegen tárgyon. – Csakhogy legyen egy név, egy fogalom, amelyhez kapcsolhassuk és ráfüggeszthessük az «engedelmesség» gondolatát, mely oly biztosan és – olcsón megőrzi a belső szabadságot és nyugalmat. És nagyon szeretem a tilalmat és aprólékos, biztos megkötöttségeit a mindennapi tevés-vevésnek; nem bánnám, ha sokkal érezhetőbbek volnának még. Igen, érdekből, a belső szabadság kedvéért; az ember hadd tudja pontosan, mit kell tennie és merre fordulni, hogy ne jöhessen ütközésbe és ne zavarhassa semmi külsőség! Lásd, például amióta így, fő nélkül vagyunk, micsoda kellemetlen és ostoba dolgok esnek lépten-nyomon.

– Ó, – hát te is azt véled talán, – nyitott nagy szemeket Virginia, – amit Leona mondogat, hogy az igazi szerzetesi élet csak a régiek teljes szigorával képzelhető. Hogy mi – ujabbak, – magunk «nyitottunk kaput a külső léhaságnak és zabolátlan szabadosságnak?» –

– Nem, – oh, hova gondolsz! Hogy bárkit is váddal illethetnék, kedves? Hisz én nem is ösmerem úgy, mint te a viszonyokat és ezen is, (ne haragudj!) tán most tünődöm el először. Csak épen az jutott eszembe, hogy egy kissé… sajnálni fogom azt, akit holnap fejünkké választunk; külső gondokkal és felelősségekkel ruházzuk és – elvesszük tőle az engedelmesség könnyebbülését, nyugalmát; a belső függetlenséget.

– A gondokban és terhekben lehet és lesz is segítsége, csak rendelkeznie kell! Csak nagy általánosságban… (erőlködött Virginia egyrenagyobb csüggedéssel).

– Rendelkezni, igen! – mosolygott a másik kissé bágyadtan. – S míg mi, többiek szabadok leszünk annak a gondjától, hogy miféle külső apróságokat műveljünk és milyen sorrendben napestig, hogy hová utazzunk és mennyit dolgozzunk; – addig ő magára veszi majd valamennyiünk külső rabszolgaságát, a látható dolgoktól függést. – Ej, – különben miről is beszélek? Szerencsére vannak másféle természetek is; olyan képességűek, mint te vagy, kedves! Nekem hála Istennek csak azt a dolgot adtátok, hogy szót fogadjak nektek és azt akarjam, amit ti akartok; és ennél könnyebb munkát nem is képzelek magamnak. Igen hálás vagyok érte.

És Virginia nővér sóhajtva, megzavartan hagyta magára imádásigszeretett és csodált barátnőjét.

XIV.

Végre együtt ültek, benn szorongtak valamennyien a felékesített templomban; repkényfüzérek, gyertyák és tömjénfüst közepett. Mise után lassú menetben járultak az oltárhoz, sorba-térdeltek a hideg kőlépcsőn és nyakukat epedő mozdulattal előre nyújtva, kissé szétnyitották ajkaikat. S a pap közeledett hozzájuk egyenkint a kehellyel, az arany edénnyel, melyben az Istenség lakik. Míg keresztet írt vele szemeik előtt, – felragyogott kezében a Vőlegény halotti fehérségű, átlátszó Teste; amaz igazi és lényeg-szerint tökéletes Test és Vér, mely az Ostya titkába rejtőzik naponta és minden órában, minden percben, sokezerszer, tán az idők végezetéig, – hogy vérontás és kínhalál nélkül most újra meg újra feláldoztassék, magára véve e világ bűneit; – és nemföldi szerelemben egyesüljön ezerszer – és ezerszer csodálatosan és tökéletesen az őt áhítozókkal. Hogy bár végnélkül osztódva, mégis mind osztatlanul és teljesen, egész-egyen – olvadjon össze mythikus nagy Nászban az ujjongó lélekkel… Az apácák összecsukták ajkukat, – lassan, óvatosan, nehogy fogaikkal tiszteletlenül érintsék a Szentek Szentét; akkor fölfelé fordult, extatikus szemüket lassan, nagyon lassan, – mintegy mennyei gyönyörben úszva lezárták, és zsibbadt mozdulatokkal emelkedtek fel, hogy másoknak adjanak helyet. Az alsó lépcsőn még egyszer térdreborultak és suttogva, hálát rebegve háromszor megütötték mellüket. «Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj…» Végre megindultak; – összekulcsolt kézzel, félig csukott szemekkel, lassan lépkedve a kockaköveken; – elhalványult arcukon szent megindulással; olyanok voltak, mint a boldog szerelem pillanatai után valami megkönnyült és felolvadó, mély és megtisztult kielégülésben. A padban, a helyükön még egyszer arcra borultak, tenyerükkel takarva be szemüket, – hogy elmerülhessenek a legnagyobb csoda szemléletében, – a legszorosabb és legbensőbb együttlétben e világ teremtőjével. Az ég, a föld és mindenek urával, – az édes názáreti Jézussal, kit ösmernek, néven; tegezve, kicsinyítő-szóval hivnak, – ki érttük, érttük, érttük, ontotta ki drága vérét, a kereszten…

És ha az évtizedes megszokás és a test meg lélek egyéb gyarló elszóródásai szinte elkoptatták is bensejükben mindezt; ha nem sikerült is magukban felkelteni azt a mély és boldog megrendülést, mely a szentek életét mennyeivé tette már e földön; – a szándéknak legalább nem volt szabad hiányoznia és a külső, testi mánierok, a szemek, arcvonások és mozdulatok híven tükrözték a nemlévő, csak áhított áhitatot; – hogy legalább másokban, a többi szemlélőben botránkozás ne keltessék…

Aztán Fénrich a szószékre lépve röviden beszélt pár percig fáradt, idegencsengésű hangján és a templom közepére ment, hol az urna állt sötét posztóval letakarva. A templomajtót becsukták; elkezdődött a titkos szavazás. – A zárda termeiben és folyosóin, a kápolnákban és kabinettekben, de még a konyhában és mosóházban sem maradt e délelőttön egyetlen olvasó-jelvényes, fogadalmas «profess»-nővér sem; csak növendékek, galléros jelöltek és már beöltözött noviciák. A bennlakókra a kis Geralda vigyázott; de ő is lázas izgalomban élt ma és minduntalan új imába kezdett. Teltek az órák és dél lett ezen a napon is lassan.

Félegykor kezdték számlálni a szavazatokat. A nővérek a padokban imádkoztak; Fénrich, Virginia és Simonea már végire jártak volt; most egymásra néztek, ijedten, szinte tanácstalanul és újra kezdték. Hiába, – az eredmény megint ugyanaz. Semmi!

Az összes szavazatok egyharmadánál csak valamivel több jutott Leonára; – a másik kétharmad megoszlott Magdolna, Simonea, sőt Virginia között. Három cédula Evelinának, az «önmegtagadás szentjé»-nek is jutott. – Ez hát! Annyi szervezés, korrespondencia, pártoskodás és rábeszélés után! – Igen, de a legutolsó hetek csunya zürzavarai közepett szétkallódtak a vélemények, a kedélyek; kisebb fia-pártok alakultak, mindenki a maga fejével gondolkozott és tanácsolt. – Itt az eredmény; «Nincs Anyánk!» – mondta Simonea és Virginia csüggedt hangon és szinte egyszerre. Aztán Fénrich jelentette ki, hogy mivel absolut többség nincs, tehát a Megyés Püspök őméltóságának új választási napot kell kitűznie arra a két nővérre, kik viszonylag a legtöbb szavazatot kapták: Leonára és Magdolnára. Az alapítólevélben világosan meg van írva: az legyen az új tartományi Főasszony, akit a fogadalmas testvérek legalább kétharmada azzá tenni kiván. – Mivel tehát a püspök úr őméltósága most bérmáló-körúton jár s csak egy hét mulva jön székhelyére vissza, egyelőre kénytelenek lesznek bevárni őt; a fiókházbeli nővérek nem utazhatnak addig vissza.

Lecsüggedt fővel vonultak az étterem felé. A templomajtóban várakozó, körültük tolongó novicia-seregnek nem tudtak örvendetes ujságot mondani; csak új bizonytalanság, várakozás, zavar jön megint. – A feldiszített, ünnepies étteremben nem csaphattak kis lakomát az új Anya üdvözletére; a hideg étkeket, a tortát és mindenki fejére számított félpohár borocskát azonmód eltették más, igazibb alkalomra; és csüggedt kedvben szinte némán kezdte levesét kanalazni a még mindig fejetlen nyáj. Ám a legkedvetlenebb, a mindeniknél inkább csüggedt arc mégis a Magdolnáé volt; Virginia szive ijedten szorult össze, amikor lopva ránézett… Valóban – étkezés után rövid beszélgetésre kérte őt. Gyorsan haladtak végig a folyosókon és egyik üres iskolaterembe léptek. Az alacsony dobogón, mint valami szinpadon megálltak egymással szemközt; Magdolna arca sötét volt, hangja szokatlanul szigoru.

– Mond, miért… miért tetted ezt velem?

– Magdolna! – Magdolna, annyira tiszteltelek; hisz tudod, tudnod kell! Senkit sem látok nálad külömbnek, magasabban állónak; senkit még most sem, igen, – aki fölöttünk rendelkezni méltóbb lehetne.

– Méltóbb? – És… alkalmasabb, Virginia nővér?

– Ó, nem, ne nézz így rám, ne szólj hozzám keményen! Hisz nem tudhattam, hogy ennyire… ennyire ellenedre van!

– Nem ösmertél tehát? De hogy szerethettél akkor?

– Nem, ezt ne… ne vond kétségbe! – kiáltott a másik fájdalmas szenvedéllyel. – Úgyis annyira sújt már minden, oly balul sikerül; – az Isten büntet! Oh! Lehet, hogy nem jól szerettelek, Magdolna, – tán bűnösen szerettelek, itéld meg, szólj, hisz te mindent látsz, értesz! Te tudod, hogy mindenem vagy, életkedvem, reményem, minden törekvésem. Csak miattad akartam mindent, csak neked akartam tetszeni. Csak teáltalad tudok örülni munkának, földi iparkodásnak és erénynek, – csak teáltalad és teértted tud nekem valami igazán fájni, még… még a bűneim is, – ó, Isten, légy velem! Soha-soha nem szerettem így még földi embert; nem is lehetséges ennél jobban szeretni!

– Virginia! Hogy beszélsz, barátnőm? Légy eszeden!

– Nem, nem vagyok én eszemen már! Annyit kinlódom és egyre hatalmasabb ez fölöttem. Ne hidd, hogy afféle gyerekesség, ami itt… itt a zárdában divatozni szokott,… hajfürtökkel és érzékeny, titkos levélkékkel. Az egész lelkemet uralja, minden jobb érzésem, minden gondolatom. Istenem, Megváltóm! Add, add a kezed Magdolna, – Magdolna, Magdolnám, – ó, tedd a homlokomra a kezed egy pillanatig!…

– Virginia testvér! – kiáltott rá akkor a másik szígorú, ébresztő hangon és felállt mellőle; elfordult, hogy leküzdhesse ámult és ijedt megundorodását. – Virginia, rögtön felállj innét! Mi dolog térdelni egy másik ember előtt; mit gondolna, aki hirtelen belépne?

– Mit?… Jobb volna rögtön meghalnom.

Dult arccal, zilált köntösben, gyűrt fátyolával ott állt előtte, – szemében ijedt szégyen; tán most látta csak, hogy a földön kúszott és vonaglott néhány pillanatig eszelős szenvedélyben és hogy – visszautasították. Ideges szája, minden arcvonása rángott, reszketett; ajka oly száraz volt, hogy alig birta a szavakat kiejteni… És ahogy így megalázva és szenvedve szembenállt vele a másik, – Magdolna arca megenyhült újra, a harag és megdöbbenés helyére visszasimult a szokott hűs, szelíd, enyhe tekintete. Most már felé-nyújtotta nyugodt, biztos szorítású kezét.

– Virginia testvér, nyugodj meg hát, – jer! – szólt ösmerős szives csillapító hangján és kézenfogva maga mellé vonta a pódium-székre, a nagy iskolatábla mellett, mert hisz a negyedik B-osztály termében voltak. – Jer, beszélgessünk, kedves; – folytatta és már mosolygott is, – te most túl-izgatott vagy, nem is csoda, úgy beledolgoztad magad a közügyekbe! Virginiám, nem szabad hogy azt hidd, hogy megitéllek… vagy nem értelek meg,… noha követni nem is tudlak. Igen, vétek volt, hogy egy pillanatra megitéltelek az imént. Oly más lélek a mienk, gyermekem; és más mult, más élet, más test és – tán idegalkat, igen! Hisz azért van, hogy csak úgy tudtál engem szeretni, ha magadhoz formáltál. És azt cselekedted velem, amire te magad lettél volna tán valóban alkalmas, – a vezetés terhét viselni itt! No igen jó, – hát ma még nem, csakugyan, – de később, ha idősebb leszel, úgye? És ez… ez a másik… idegességed velem szemközt bizony: kissé betegség, vagy különös állapot; néha és néhol rend és törvény, – hisz oly sokféle az élet, az ember, az érzései, – Virginia, – és minden jogosult és igaz és nagy lehet, ami emberi és őszinte! Igy, olvastam ezt – igen, csak hallomásból tudom; mert az is e föld rendje és törvénye, hogy sohse értsük meg egymást teljesen, mi emberek. Mégis, igyekeznünk kell erre, úgy-e, hogy aztán helyesen szeressük egymást. Hallgass rám, én elmondom, mit gondolok vagy tudok erről.

Kezét kezében tartva beszélt hozzá halkan, szépen, sokáig és a másiknak fokonkint szűnt ideges remegése, – lassan bátorodva emelte feljebb tekintetét. – Már szinte leszállt a kora-tavaszi alkonyat, és rügyszagú, esti szellők röppentek be közéjük a nyitott, emeleti ablakon, mikor elváltak végre, – szép, meleg, békélt és testvéri kézszorítással. A negyedik B polgári-osztály terme… az egyik apácának örökre emlékezetes hely marad; itt folyt le életének leghevesebb, legdrámaibb jelenete; legnagyobb mozgalma, szenvedése és megenyhülése. – És mikor még zsibbadt fővel és zsibbadt tagokkal egyedül haladt a néma templom felé, – már tudott és értett sokmindent, – amitől eddig félt vagy amin ujjongott; amiért vergődött és tusakodott vak bizonytalanságban. És tudta már azt is, hogy a saját, «nagy» érzését semmi joga nem volt másnak tartani lényegében, mint a kis növendékek idétlen esenkedését és sóhajait; mint az öreg, piros Kunigund suta érzelgéseit… Mert ha komolyabb és lelkiebb is talán, (ó, tán még ezt is csak képzelte magáról), épúgy nem valami törvényszerű ok, testi változás, Isten rendeléséből való sajátosság volt magyarázata, akárcsak azokénak; hanem csak a környezet félrevezető hatása és külső kényszerek okozta megtévedés. És megtudta, hogy ugyanaz az emberi végzet sodorta hibába, melyért olyan szigorúan itélte volt meg gondolatban Fénrich papot és a szegény Gregoriát. Mily jó volt így szelíd és biztos közösségbe jutni másokkal, mindenkivel, – az egész, nagy, emberi világgal! Anyja jutott eszébe, ki özvegy fővel férjhez ment a szép vívómesterhez; és egyszerre megértette önmagában annak a gyülölködésnek is gyökerét. Igen, mindez egy dolog, s nem lényeges, hogy kissé félretérül a körülmények miatt. Igen, az az ősi, nagy, igaz és jogosult ösztön, melyet Isten maga ösmert el a paradicsomban még, midőn a legősibb szentséget, a házasságot szerezte. – De amelyet ők, a szerzetesek, Isten különös választottjai – fékezni fogadtak egész életükön át; hogy a kötelesnél is többet tegyenek, hogy a kellőnél még magasabb tökélyre jussanak, – hogy megtartván a parancsokat, magukra vállalják és megfogadják még a tanácsokat is. – Ó, mennyivel jobb most, hogy tudja, megérti önmagát és másokat; a szervezetek, az állatok és fák törvényeit; a tanult és sejtett dolgok összefüggését; emberi szervek szerepét. Hálával telt el az iránt, ki ma oly világosan, egyszerűen és tiszta szavakkal mind-ennek birtokába juttatta. Harmincöt évet kellett élnie, míg végre felvilágosították; de érezte, hogy szerzetesnek is, embernek is külömb lesz ezentúl. Az oltár előtt térdelt és lazán egymásba kulcsolt kezekkel, nyugodt, nyitott, gondolkodó szemekkel nézett maga elé; de bensejében mélyen és jólesőn, sokáig imádkozott.

A megyés püspök tehát csak egy hét mulva volt visszatérendő; és addig ez a sok idegen, szokatlan, alig-alig férő vendégsoror itt fog tolongni tétlenül; a fiókházakban pedig ezalatt szünetel minden munka, tanítás, házidolog; s a kórházak betegei sok helyén az országnak hiába várják vissza megszokott, ügyes ápolóikat. Ó, milyen kavarodás volt; «was fir unausstehliche réndetlenség!» – ahogy Kunigund krákogta napestig futkosva és pörölve, kifőlt arccal. A vendégek maguk is nyugtalanok voltak, mint a sokgyermekes, jó mamák, ha nagyritkán eltávoznak hazulról: mi lesz azalatt otthon, nem történik baj nélkülök? – Aztán meg fehérnemüvel, apró holmikkal is kevesebb időre voltak ellátva; némelyik vidéki helyi-főnöknő után csomagokat küldöztek az «otthoni» noviciák gyermeki gondosságból; másokat levelekkel, sürgönyökkel zaklattak; a Portánál és az egyik hátulsó kapunál folytonos jövés-menés volt; levélhordók, kofák és kereskedő-inasok egymásnak adták a csengőt.

XV.

És így, ebben a zavaros tolongásban sikerült egyszer mégis, egy alkonyati órán, – amire Király Erzsi is remegve, «drukk»-ban gondolt, amiről még ő se remélte, hogy baj nélkül keresztülviszi. – A kis Gross Helénen egy bejáró növendék kurta kabátja és formátlan iskolai kalapja volt; azé a nagyon csunya és hű kis leányé, aki Fóth néninél volt teljes ellátásban. Kalapot, keztyüt, s egy kopott, szürke utcai szoknyácskát is, – az egész bejáró-jelmezt Erzsi kerítette össze, ő lopta fel az Ujépületből, ahol módszertanórán vette át titkosan a pad alatt; és hurcolta végig a Főépület folyosóin, reszketve az Öregtől vagy a többi öregektől. Egy «kammerli»-ban belebujtatta a kis apácajelöltet és a kerek abbégallért gondosan begyürte az idegen kabátka alá; a hajviseletét kissé meg-«világiasította», csak úgy a tíz körmével, hogy lehetséges legyen a kalap. Végre lesurrant vele a hátulsó lépcsőn, (egy külön Isten őrizte őket,) elvegyült pár pillanatra a portafolyosó járókelői közt; – s a legalkalmasabb percben; mikor a kapu ép nyitva volt és hárman-négyen is léptek ki rajta, – megszorította a Helén karját jó erősen és fülébe súgta «Most!»… Csak egy pillantást vethetett utána; látta, amint félénk kis leányalakja megrévlik a kapubolt világos terében, honnét drága életzajok tavaszi zsongása árad be,… utcalárma, friss lombszagú és porszagú szellők, esti sétálók parfömje, szabad és boldog asszonyoké. Csak egy pillanat, – aztán bezárult a Porta és a folyosó újra sötét lett a legközelebbi csengetyűszóig. Erzsi lábujjhegyen surrant fel a lépcsőn és már megkönnyebbülten, szinte boldogan sóhajtott. Csaknem belekezdett egy «Üdvözlégy»-be, hálából, hogy a veszélyes kaland idáig sikerült. Ah, mit is művelt? Megszöktette a zárda egy jelöltjét; megszöktetett a zárdából ötvenezer forintot! – Hisz ha kimehetett volna az Ujépületből, egyenesen a Marhakapun át,… mikor a többi bejárók elmentek; – csakhogy Helénkét már rég nem engedték lejárni, a képzőbeli órákat látogatni. Hogy kellett így bujkálniok! A háló-folyosókon végig, fényes nappal az utcai ruhás «bejáró»-val; Uristen! És a földszintre érve hány emberrel találkoztak is, hány apácával – és egy sem tartóztatta fel, hogy mit keresnek erre és együtt! Ó, soha máskor, mint ebben a rendetlen, össze-vissza időben ilyesmi nem sikerülhetett volna… «Gelobt sei Jesus Christus!»… ah, az öreg Simonea volt, – és bólintott «In Ewigkeit» és nem szólította meg, hogy mit mászkál erre?… Ámbár most már, itt az emeleten hazudhatott volna hirtelen akármit. Csak most baj nélkül a nappaliba jutni; már hallik az Öreg hangja! Egy helyiségből Gizu lépett ki, nála a zongora-gyakorló kották is. «Te, add ide a kulcsot; te úgyis játszani mégy, – add csak! Mintha innét jönnék be!» – «Hol jártál?» – «Psszt!»… És nyugodtan, a legközömbösebb képpel s a kulcsot zörgetve kissé a karikán – lépdelt el az Öreg asztala előtt; az épen a kis Militorisz Jankát szidta nagyon valami «réndetlen»-ségért.

Csak egy óra mulva, közvetlen vacsora előtt jelentkezett egy kandidátnő, kérdezősködni, hogy nem látták-é erre Gross Helén «kedves jelölt»-et? Nem jött ide valamiért, nem lett rosszul, nincs valami baja? Az Öreg ép jókedvében volt; alaposan leszidta a Berchtolda küldöttjét, meg az egész rendetlen, komisz, neveletlen újnoviciátot; ahol este össze kell előbb keresni a leendő apácákat, mint a ludakat üllőre. Volna csak ő ott, majd megmutatná! De nemsokára maga Berchtolda jött be csaknem futva, kikelt arccal, valami papirféle a kezében. Amit mondott, attól maga az Öreg is megdöbbent; és szintebarátságos egyerértéssel segített aztán szörnyüködni valamin Berchtoldának. Szidu jól hallotta, mikor indignálódva tiltakozott: «Nem, nem, – mi közülünk, innét senki! De minek is ahhoz segítség, hogy valaki megszökjék most ebben a nagy réndetlenségben! Nem, kedves nővér, az én lányaim nem mászkálnak hirem-tudtom nélkül a házban össze-vissza; én nem olyan rendet tartok!» És Berchtolda lesújtva sietett el. A vacsorához végre lehozta Gizu a bennlakóknak is a teljes ujságot; a zongoraszobában tudta meg egy fiatal novic-testvértől, Emerika barátnőjétől. Eszerint, – (ahogy Erzsi már előre tudta, hiszen ő főzte volt ki) – Berchtolda egy szép, tiszteletteljes és bocsánatkérő levelet kapott este «hálás híve: Gross Helén» aláírással, melyben a kis jelölt tisztelettel értesíti, hogy már nem jelölt többé; hogy a zárdából még a kora délutáni órákban eltávozott; hogy tisztelt és kedves barátnőjénél, a derék, hű katholika Holzernénál fog lakni (gyámatyja előre-kikért engedelmével) – pár hétig, Töffler Albert gimnaziumi tanár úrral való házasságáig. Bocsánatot kért, hogy szó és búcsú nélkül távozott el egyelőre onnét, hol oly szivesek és jók voltak hozzá, – de el akarta kerülni a hosszas magyarázkodást és esetleges szemrehányásokat, – satöbbi, satöbbi. Erzsi csendesen hallgatta e kivonatot saját szerzeményéből és azon tünődött, vajon átöltözött-e mindjárt Holzerné valami bluzába az a kis ügyetlen? Csak nem mutatta magát abban a ronda gallérban a vőlegénye előtt?