Part 1

Note: Images of the original pages are available through HathiTrust Digital Library. See https://hdl.handle.net/2027/hvd.hnq5xv

KAFFKA MARGIT

HANGYABOLY

– Regény –

KIADJA A NYUGAT SZÉPIRODALMI SZEMLE BUDAPEST, 1917. PALLAS RÉSZVÉNYTÁRSASÁG NYOMDÁJA BUDAPESTEN.

I.

Ebben a szép, nagy, öreg kertben olyan volt bizony az édes, szeptemberi ragyogás, – ez a tisztán szétcsurgó, sűrű arany a levegőben, – akárcsak a többi, valamennyi kertje fölött a szomszédságnak meg a városnak. A termetes, deli fák bizony nem éltek itt szűzi meddőségben, hanem, – miután Boldogasszony-hava tündéri éjszakáin lengő virágfátylakba burkolózva bolondul kibálozták magukat, élték világukat, – végre gyönyörű lakodalmat csaptak; és a hosszú, nyári csendben piciny magvakat pólyáltak eleven szöveteik gyengéd zöldjébe. Most, hogy itt van az őszi beszámoló és mindenkinek meg kell mutatni, mit művelt és hogy munkálkodott Isten nagyobb dicsőségére, – most, lám, – érett, nagy gyümölcsöket mutogatnak, citromsárga, fontos körtéket és kerek, piros almákat, amelyek csak alig-alig csüngenek a kocsányon és olyan illattal töltik meg az apácazárda kertjét, hogy az mindenhez jobban hasonlít, mint a tömjén szúró és szemérmes füstszagához.

A tömjénhez, mely már-már émelyítővé áporodott odafenn a főépület homályos folyosóin; főképen azon a keskeny és szűk úton, mely a zárdatemplomtól a refektorium ajtajáig vezet el az óriás konyha előtt. Ó, álmos, homályos korareggeleken milyen otthontalanul szokott elvegyülni a köményleves és pörkölt makk-kávé, meg mosogató-üst szagával; mikor a bennlakó növendéklányokat a reggelihez vezetik, – mikor a hosszú misétől agyoncsigázva, kiéhezve; és kissé bódultan az életük, a lépteik, a páros vonulás gépszerű egyformaságától, – néma vánszorgásban elvonulnak arra.

Ilyenkor nyitva szokott lenni a zárda nagykapuja is a templomcsarnoké, hogy világi ájtatoskodók bejöhessenek, meg a bejáró növendékek is önkét. – Ezekre ugyan nem kötelező a napi mise, de jól tudják, hogy a bizonyítványokban enyhítőül számít e buzgóság, és igyekeznek láttatni magukat az oszályfőnök apácától legalább, ha csak a külső csarnokba surrantak is be a végére, már evangeliumra s néhány csepp szenteltvízzel érintették csak a huncut homlukukat – borzongva, felületesen és profánul-sebtiben. De a kék-egyenruhás bennlakók ilyenkor beszívhatják egy pillanat felére azt a friss, boldog «világi» illatot; mely a külső levegővel beárad. Sóvárgó szemük megláthatja a város utcájának egy darabját, felrévlik előttük álomszerűen és futtában az «élet», amilyennek valaha ösmerték, – tavaly, vagy tavalyelőtt, mikor még otthon valahol a szülők házából jártak iskolába, a mamájuk keltette őket, pörölt, ha még nyújtózkodtak, fésülte a hajukat és már «igazi» kávé illatozott az asztalon; aztán könyvestáskával siettek végig a világos, napos utcán, kiabáltak a fiúkra vagy vicogva könyökön-taszigálták egymást; s közben látták. Marit a nagy piacikosárral, amint bevásárolni megy az ebédhez… Igen, itt is, a templomajtóban lehet látni néha Marikat kosárral, rózsafüzéres öreg néniket, néhány levett-kalapú kisdiákot azok közül a szegény tanulók közül, kik ministrálni szoktak a templomban és a papi konviktusba akarják felvétetni magukat. És látni lehet a bejáró társnőket is, e boldogokat, kik a szüleik házából járnak a zárdaiskolába, s kiket jóformán csak névről ösmernek, mert az osztályban külön padsorokba ültetik az egyenruhásokat és a közlekedés e világiakkal jóformán tilos nekik; csak a «felebaráti szeretet» követelte szivességekből állhat. És a kis profánok ilyenkor oldalvást állva gúnyos és zavart érdeklődéssel szemlélik a kimérten vonulók sorát. Az életük nagy szabadságából, boldog és léha köznapiságából nézve akaratlanul is tiszteletet keltő, – idegen, titokteljes és méltóságos ezek rituális rendje, éltük és lépteik szigorúan kötött ritmusa. Kissé irigyen nézik, mint a papnőket, beavatottakat – de csak azértis összevihognak.

Legkivált az «öreg», – a kövér, paprikavörösképű apáca mögött, kiről tudják, hogy rettegett pásztora e sötétkék nyájnak. «Kunigunda, gummi bunda!» – csufolják és kuncogva nevetnek a háta mögött. Igen, hisz ők nem tartoznak rettegett uralma körébe. Ó, hogy gyülöli őket. Nem is néz vissza rájuk, úgysem nyomozhatná ki a bünöst és nincs is hatalma fölötte; de nagy arca egy árnyalattal sötétebben vöröslik a méregtől és tömzsi marka keményen szorítja az olvasó faragott halálfejét. «Rén-detlenek! Fraccok! Pinklik!» – pattog érdes, szinte férfias hangján, rossz, svábos kiejtésével. Testes nagy alakja úgy áll háttal a nagykapú felé, hogy elfödje a kilátást, az utcát, – reggeli fény, mozgalom, szabadság veszejtő ingereit. «Si-étni!», – recsegi egyre, míg az álmatag-léptű sort felszívja a szűk folyosó. És jaj annak, aki ilyenkor egy halk szót súg a szomszédja fülébe, aki csak egy jellel is megszegi a reggeli szilenciumot. Ha kisnövendék, okvetlen térdelni fog büntetésből a refektórium közepén; ha nagyleány, perceken át kell hallania e rekedt káplárhang csattogó zsémbelését, – idegekig-ható, meg-megújuló árját a pulykamérgű pirongatásnak jóreggelre a makkávé mellé – a szilencium nyomasztó csendjébe.

És azzal elkezdődik a nap: leckék, munkaórák, gyakorlatok, – hitmagyarázat, karban imádkozás, litánia az ájulásig, hideg kövön térdepelés – és pontosan úgy, mint tegnap és holnap nemkülömbül. Ó, igen, az Öreget valahogy meg lehet szokni és ima közben messzire szárnyalhat a gondolat; de ez a szörnyű egyhangúság… mikor úgyis oly rettentő hosszúak az ifjúság üres napjai, oly súlyos a várakozás, oly türelmetlen a vágy az élet után…

De lám, a kert, – édes, illatos és szép. Oly jó lejönni ide; elhagyni a kínosan tiszta nappali-termet, a homályos folyosókat, kikövezett udvarokat; elmenni az új iskolaépületek, meg a kertész háza előtt, végig a nagy veteményágyak unalmas, hosszú útján a pöszméték között; és végre ideérni a drótsövény-kerítette lombos világba, hol nem kell a szörnyű páros sorban vánszorogni, – szét lehet széledni a lombos, kanyargós útakon, sőt elbujdosni a kertpalánk alján az orgonák zöld sűrűjébe. Itt délutánonkint, míg szép az idő, néhány órán át akár fogócskát játszhatnak a kis elemisták, meg a polgári iskolások és magukban elbolyongva vagy összeállva titkolózhatnak és ábrándozhatnak a nagy képezdész «kisasszonyok».

Mert itt a füvek bizony nem illatoznak ájtatos tömjént és halotti füstölőket és a fák is egy cseppet sem szégyellik magukat, noha a zárda kertje ez. A nyári csend hónapjaiban feldajkálták piciny magzatjaikat és most, hogy újra ősz van és megjöttek a lármás; szegény kis emberszüzecskék a lombok alá és szipogva siratják még az otthoni, pihés fészket,… most lám a citromsárga, nagy fontos körték már olyan készen, túléretten csüngnek a kocsányon, hogy csak egy piciny szellőcske kell és…

«Puff!» – «Nézzétek, mekkora! Jé!» «Ha most otthon lennék, felkapnám és beleharapnék, szlihüpp! Jaj, csak úgy csurogna a lé!»

Három apró csitri hagyja abba erre az eseményre a «síróiskolát»; mert ilyenkor szeptemberben ez a játék járja itt hagyományosan. A gyerekek, kivált ha először vannak itt az idén, összeülnek egy kerti padon és sorjában egymásután végigemlegetik, elkántálják az otthonmaradt boldogságot, drága kis múltjukat és versenyt rínak édes, mély, – csodálatosan asszonyi és ösztönösen keresztényi gyönyörűséggel… Ám egy nagy, csurgólevű, túlérett körte leesett! Azt ott kell szépen hagyni a földön, vagy pedig jelenteni Kunigund nővérnek és odavinni hozzá. Igy aztán felkerül az aszalóba vagy a konyhába, talán befőtt lesz belőle egy kevéske cukorral télire a betegek számára; igen, mert ez a rend… és azt csak az ördög sugja az embernek, – hogy ilyen érzéki kívánsága legyen, – és majd égne érte a pokolban vagy a tisztítóhelyen eleget; volna neki nemulass, aki le nem győzné magában; – de hát még Kunigunda nővér mit művelne, tán még a vörösnyelvet is feladná az ember hátára és hogy ordítana, jaj!… Ha fel lehetne venni titokban, – igen de már hárman látták és talán más is észrevette; az a Wester Janka biztosan beárulná, mert az egy sorornak a rokona; és két képezdésznő kisasszony is ott a fa mögül nézi őket és nevet… És ha nem is tudná meg senki, az utolsó ítéleten úgyis kisülne, mert akkor minden bűn kisül és szégyelhetné magát, na nem igaz? A meggyónt vétkek is napvilágra jönnek akkor majd, csakhogy az úgy lesz megcsinálva, hogy a meggyóntakért nem fogja érezni az ember a szivében a szégyellést. Na nem igaz?

… És lassan, remegve, léptenkint közelednek mégis a csábos pont felé. Ott sárgul a pázsiton, – micsoda inger, milyen veszejtő, drága, bűvös igérete minden földi örömnek, vétke a kivánságnak, sóvár kisértése az inynek!… Ó ártatlan fagyümölcs! Mily óriássá növelt, mily jelentőssé dagasztott, mily ártóvá mérgezett itt fantázia és tilalom! Fának magva, Isten gyümölcse, most már igazán a Sátán mosolyog zománcos szineid szépségében; magadra vetted a világ bűneit!…

«Na Wasz iz? Vegyeteg, megegyetek! Na,… mit mondta? Ejnye! Ihr dumme Gräd’ln!»

A három kis tettenért hátrarezzen fagyos rémülettel. Mi ez? – Csakugyan ő, a rettentő Kunigund’; hátulról közeledett feléjük; és megállt kezében a szemenkint pergő olvasó, megállt szája az örökös, hangtalan mormolásban; nézte a kicsiket és nagy, egyszerű, piros képén egy ritka vendég, valami furcsa, szégyellős mosoly; kicsit profán, kicsit anyás talán, – valamit megértő, messzire emlékező… A másik percben bosszankodásba rejtőzik félszegen, ügyetlenül. Hisz a kicsik alig hisznek a fülüknek, oly reszketve, ijedt-kedvetlenül közelednek a gyümölcs felé. A nővér elfordul, valamit mormog még; testes alakja kemény vonalaival szokatlanul szaporán tűnik el az út kanyarulatánál; a kijárat felé megy.

«Meg szabad enni?» kérdi egy körfésüs szöszke az ijedtségtől még halványan. «Ez igaz?» Egy csoportban állnak bizonytalanúl és reszketve; kezükben a szép gyümölcs.

Wester Janka közelükbe lép. Eddig mereven nézte őket; nagy, igéző szemei beteges tekintetével; sápadt arcát egy nyitott földrajzi könyv takarta el, ahogy magolt belőle, «Nem, ne egyétek meg, én legalább nem tanácslom! A nővér csak próbára akarta tenni az önmegtagadásotokat. – Gyertek velem, ott lenn, a palánknál egy nagy fa odvában van a mi osztályunknak egy lurdi szobra; első áldozáskor vettük. Az ő tiszteletére; a Boldogságos Szűzmáriának ajánljátok fel ezt! Tegyük oda neki, jó? A menyországban tízszeresen vissza fogjátok majd kapni! Az oltárhoz nyúlni persze nem szabad nektek, mert az a polgáristáké, mi vettük a selymet, a szentképeket. De ha valamit áldozni akartok, ideadhatjátok!»

«Igen, jó lesz – mondja a körfésüs reszketve a felindulástól, boldogan a megtiszteltetéstől. – Igenis, és nekem van egy szép Jézus-szíve képem, csipkés szélű, én azt is felajánlom! – teszi hozzá hirtelen, fellelkesülve a gondolaton, hogy odaát a mennyországban tíz csipkésszélű képet kap helyette. És megindulnak a szép, érett gyümölccsel – a nyurga kamasz lány magasra tartva viszi elől, mint áldozati kelyhet. S a vén fa odvában majd boldogan fogják fellakmározni falánk hernyók és apró kukacok a lurdi szűz fehér lábai előtt. Mert Istennek az ő legalábbvaló teremtményeire is egyképen gondja vagyon.

II.

A két felnőtt leány a fatörzsnek dőlve összenevet.

– Láttad?

– Mi leli az Öreget? Csuda történt? Megbolondult?

– Dehogy. Nézz csak az útra! Ki jön ott?

– Ahá, Virginia, akkor már értem! A szerelem a tigrisből galambot csinál.

– Ugyan hagyd, úgy utálom már az ilyet!

Hullámos barna hajú, nyúlánk, különös szépségű leány mondja ezt és a másikhoz simul. Az sima arcú, telt okosszemű szőke nő asszonyos keblekkel és csípőkkel. Mindketten utolsó évesek.

– Na lám csak, kis feleség, – mulat a gömbölyű, sötétszőke. – Két esztendővel ezelőtt a szép Soror Bernarda után szaladtál.

– Igen, az akkor volt. Az ember éveken át itt vergődik bezárva és hát van szíve, – vagy képzelőtehetsége, ahogy te mondod. Akarva-nem akarva magára szedi ezeket a hülyeségeket. De te idejöttél tavaly és alaposan rendbehoztad a fejemet.

– Rendbe ám, feleség, érdekes unokafivéred, a festő, a múlt nyári szünidőn. A potré, a lugas, a holdvilág, a falusi nagybácsi kertje… meg amit Páris felől a fejecskédbe hazudozott.

– Hagyj békét, Erzsi, igazán. Ezen a nyáron tudod, hogy nem voltunk már jóban Viktorral; csak ízetlenkedtünk, bosszantottuk egymást. Mindennek vége. A papbácsinak is feltűnt; figyelmeztetett, hogy a jó rokonok békés szeretetben élnek. És most – ő ugyan írt nekem egyszer a bejáró barátnőd címére, de én nem is válaszolok. Vége.

– Mindennek vége. Lám. Cornélia, te szép, forró kis fáta, jól csinálod. A tizennyolcadik év és már multad is van – hév majdnem-csókok a lugasban és egy tavalyi nyár és egy hűtlen szeszély. Persze, Kapossy érdekes pap, ha nem is szép; a szeme tüzes és setét, mint Savonaroláé – a reverendát palástszerűen összefogja a térde fölött, ha előad és olyan hévvel beszél Pestalozziról, erről a szegény jó férfidajkáról, mintha ő törte volna össze a kígyó fejét, mikor a koldusgyerekek orrát mennyei szelídséggel kifújta… Mint ahogy tán igaza is van, tán csakugyan ezek a komoly dolgok a világon, – csak ép egy apácazárdában nehéz az ilyesmit megtanulni, itt beleful minden nagy dolog ezer érdekes, furcsa, hecces kicsiségbe…

– De hogy téged érdekelnek ezek a dolgok Erzsi! Ezt bámulom. Egy olyan okost, mint te, aki úgy ismeri az életet! Én a te helyedben nem is tudnék megmaradni itt, bejáró volnék. Hogy birod ezt az egyforma unalmat?

– Olcsóbb az anyámnak, ha bennlakó vagyok, azonkívül valakinek a megnyugtatására szolgál, hisz említettem egyszer. És hát Istenem, engem itt sok minden csakugyan mulattat; tudod, érdekes dolgok mindenütt vannak, ha az ember tudja csak úgy nézni, – maga nem mászik bele nagyon.

– Igen, de te egyszer belemásztál. Az életbe…

– Az élet, kicsim!… Azt hiszed, az tán mulatságosabb, ha az ember leány, házileány kivált?… Mikor a hat felsőt kijártam, még élt az apám, otthon tartottak, elvittek bálokba; a ruháimat házivarrónő varrta, de azért jó volt, hecc volt; apa kollégái, meg a bátyám tiszttársai udvaroltak; kaptam néha éjjeli zenét; ha takarítás közben kiráztam a portörlőt az ablakon, rendesen ott fenszterlizett valamelyik udvarlóm; estefelé néha kihajoltam egy-egy kézcsókra, a városban pletykáztak. Na, – ez egyszer-kétszer egész jó hecc, de aztán mindig ugyanaz. Mindössze egy vénülő patikus kért meg, szegény lány voltam. Két évre rá meghalt apa; az anyám nyugdíja kevés, de ő okos, tevékeny; kis családias kifőzőbe fogott, nőtlen emberek kaptak nálunk ebédet, vacsorát, – jól és olcsón. Esténkint néha ottmaradtak, éjfélig elzongoráztunk, elbolondoztunk, Na, akkor eredt csak meg a kisváros nyelve! Szörnyűség, hogy miket mondtak rólunk; szegény anyu hogy sirt, mikor csak egy kis része a fülébe került… Akkor ismerkedtem meg a képviselővel, igen; az anyám nyugdíjügyében mentem el hozzá valami közbenjárást kérni; felvettem a szép, feszes barnabársony ruhát; beszéltem, mókáztam neki; akkor hecc volt nekem az egész, unatkoztam, húsz éves voltam. Egy szép, sötétpiros rózsát megdicsértem a kertjében, másnap a kertésze hozott egy szekérderéknyit. Satöbbi… Láttam, hogy bolond; a gazdag felesége évek óta beteg, alig kelhet fel a karosszékből és a képviselő szép ember, világlátott, okos – sokat tanultam tőle bizony. Tudja az Isten, valahogy komolyba kezdett menni, én is megkozmásodtam, – ő meglepőnek és érdekesnek találta az egyéniségem; – azt mondta, nem akar rosszat, nem teszi tönkre az életem; egy öregedő, kedves ideálista! Igy küzködtünk, regényeztünk, a kisváros persze pletykált, anyám elrémült. Akkor ővele együtt sütöttük ki ezt a tervet. Hogy tanuljak tovább, legyek független, tanítónő, állásról ő majd gondoskodik. A hat felső után harmadévesnek vesznek fel és akkor csak két év a diploma; egy már letelt; tíz hónap múlva kész vagyok; akkorra épül fel az új városi iskola otthon, mindjárt igazgatónőnek ülök bele; hisz ő az alapító, ő szerezte meg az államsegélyt. Ha akarsz, kis bogár, jövő ilyenkor ott taníthatsz a fennhatóságom alatt. Mire az iskolánk «kifejlődik» polgári osztályokkal, akkorra mi is elvégezhetjük a felsőbb-képző osztályait magánúton. Igen, nagyobb fizetés, nagyobb függetlenség, – az jó. Az ember nem fogadhat el úgy pénzt valakitől, – ha szerelmes bele, akkor még kevésbbé. Egész jól van ez így; azalatt tán vele is történik valami, sikerül szanatóriumba dugni szegény asszonyt. Most vagyok huszonkét éves; az még nem öregkor, szivem, csak ti, tizennyolcévesek hiszitek öregnek; ó, őhozzá képest, szegényhez túlságosan is fiatal vagyok. Ha tudnád, milyen kedves leveleket ír; olyas Kármán Fannija stilusban, sok-sok hasonlattal. Nagyon mulatságos. – Igy csak ki lehet húzni még ezt az egy évet; és hogy az idő gyorsabban múljon, az ember figyeli ezt a sok itteni, bolond figurát. Nem más ez, hidd el, mint az élet kicsiben; ázalagok egy csöpp vízben, ahogy egy divatos író mondja.

A karcsú barna leány felsóhajtott.

– Igazán, Erzsi, nem győzlek bámulni téged; a józanságod, a nyugalmad, a kedélyed. És milyen meglepő kifejezésekkel beszélsz Nem minden huszonkét éves ilyen okos, ne hidd; és tán nem is azon múlik, hogy évekig voltál otthon házilány. A bölcsességre születni kell. Jaj, mennyit lehet tanulni tőled! – Igaz, hogy én sohasem laktam városban, a pap-nagybácsim falujából mindjárt a zárdába hoztak és már öt éve vagyok itt és szünetben is mindig falun… De azt hiszem, én amúgy is olyan született gyámolatlan vagyok; nálunk, románoknál, azt mondják, sokszor ilyenek a nők. Szegény anyácskám is, aki olyan fiatalon halt meg, hogy nem is ösmerhettem; mondják, ő sem tudott még ruhának valót vásárolni sem magának; szégyelt boltba menni, iszonyú zavarban volt, hogy most neki alkudni kell; társaságban elsírta magát; sokszor valami presbiteri gyűlésre mentek a városba; kiszaladt a sok vendég közül, leült a kert végén, ahol csendben lehetett. És én őrá hasonlítok belül, bár külsőleg ilyen hosszúra megnőttem, mint a boldogult apám, meg fivére, a nagybácsi… Én nem tudom, hogy leszek egyszer önálló, hogy fogok kosztot, lakást fizetni, pénzt összeadni, kivonni. Nézd, igazán, én nem tudom még körülbelűl se, hogy mennyi például tíz korona, mit adnak azért? Nekem ezért fog kelleni a végin apácának maradni, ha nem fogod majd pártomat. Itt legalább tudom mit kell csinálni, – csengetnek, ott van az étel, csengetnek: párbaállni, idemenni, odamenni, kelni, feküdni, mint az óra.

– És mennyire unod mindezt közben, kis bolond!

– De mennyire! Csakhogy én néha mindent unok, a levegőt unom, amit mindig be kell szivni!… Vajon fog nekem jönni valami az életben? Mert nekem készen kell, hogy jöjjön; én nem tudnám úgy intézni, igazítani a szerelmet, mint te. Engem helyedben most megölne a féltékenység; azután meg folyton a pletykáktól, meg a jövőtől rettegnék. Jaj Istenem… domnye Zeu!

Dünnyögve, lustán beszélt: szép ifjú alakjával bágyadtan dőlt vissza a fának.

– Hát így persze nem lehet, nem lehet élni fiam – mondta a másik csendesen, elgondolkozva. – Vérszegény volnál? Itt az sem csoda; de semmi, én is voltam így pár évvel ezelőtt; az embert a saját fiatalsága gyötri és az ilyenből baj is lehet, ha az ember nem áll a sarkára egyszer, nem fogja fülön az életet. Élni, nézni, játszani vele, amíg lehet, úgyis elég rövid lesz tán az egész; – és semmit nem venni túl tragikusan!… Az a vén pap ott a káposztaágyak közt a nagy szürke paraplival, a kis kedves öreg Szelényi tata, – az, látod egy igazi bölcs! Az már igazán csak nézelődik a világon. Az nem szerelmeskedik, nem akar lilaszin-övet, elmotyorog a fizikaszobában a műszerei közt, sétál a nagy szivarral, mosolyog és figyeld meg, minden érdekli, mindent tud, ami itt történik és semmin meg nem botránkozik.

– Igen! Te is afféle vagy.

– Ne felejtsd, barátnőm, hogy ha én itt figyelek, szimatolok, – ezt főleg azért teszem, hogy a tapasztalataimat és ezeket a zárdai hecceket aztán leírjam – éjjel, titokban, izgalmak közt; ceruzás levélbe, irkalapra, Budapestre, – haha, egy kedves, okos úriembernek, akit – roppant érdekel mindez mint pszichologiai furcsaság, vagy elbűvöli a stilusom, a «világnézetem», satöbbi. Nem, az igazi «bölcs szemlélődés»-nél még nem tartok; de hidd el itt csak ilyenformán lehet kibirni. – Vagy úgy, mint Pável Marika; aki fülig belejátszsza magát mindenféle regényekbe, folyton szerepel a zárdai pletyka-listán. Nézd meg őt, hát ő mit látott az «élet»-ből? Az özvegy apja állomásfőnök valami lehetetlen helyen; ő nyolc éve van itt. És ezalatt minden paptanárral volt kis ügye; minden megrovási kalandban benne volt, bejárta éj idején az összes épületszárnyakat és tilos vidékeket csak úgy, heccből; volt inkviziciók hősnője, vannak itt szövetségesei és szerelmi vetélytársnői; soha kinn a «világ»-ban ilyen mozgalmas, nagy élete nem lehetett volna, – kivéve tán, ha valami színi növendék. De így érdekesebb. Tudod mit csinált tegnapelőtt? Megy a folyosón zongoraleckére, kottával a hóna alatt, szétnyílt kendővel, pirosan, mint a rózsa. Persze, hogy került egy emeletet a házikápolna felé, ahol a beteg Főasszonynak szokott ilyenkor Fóth Jóska misézni, – a szép nagy hittanár, mert Marikának csak testes és széparcú férfiak tetszenek. Találkoztak és összemesolyogtak és akkor Marika hozzálépett, megállt szorosan mellette és felnézett rá; az meg lehajolt és ugyanegyet gondoltak és csattanva, pirosan megcsókolták egymást; – aztán lihegve elfutott. Mit szólsz? Nem nagyszerű? Fényes vasárnap délelőtt a zárda-folyosón, a Főasszony szobája előtt Marika nagyot csókolt a káplánon; és nem dültek rá a falak, szent Vince feketült képe alatt a mécses nyugodtan tovább pislogott… Igy kell itt élni, fiam, ha nem akarsz bepókosodni! Azért pártoltam a Kapossy-heccedet; de ha te csak titkon hevülsz és álmodol és a csillagokat bámulod a háló ablakából mert nagy Ö-d az ekliptika elhajlásáról beszélt aznapi órán. Még annyira sem mentél, hogy te nyújtsd oda a könyvet óra végén a leckét kijegyezni; mikor is jelentős kis feljegyzéseket felejthetnél a lapok közt, tördelt sóhajokat, izgató félszavakat, ceruzával írt szíveket s két elmosódott név benne; mikre aztán félértelmű válaszokat kaphatnál a margóra, vagy okot adnál, hogy óra után magához szólítson Ő a tanáriba, lelkedre beszélni óhajtván – komoly rezgésű, vagy kissé el-elfuló hangon, rejtegetve izgatott kiváncsiságát: «De kisasszony… nézze kedves kisaszszony!…» Zavarba jönne, te elsirnád magad, ő arcodhoz hajolna és megfogná a kezed… na?

– Ugyan, – Erzsi! Ez olyan buta így, olyan gyerekes és… szégyenletes… olyan kis ravaszkodás!

– Pedig biztosítlak, hogy lényegében nem más a híres «élet»-ben sem; a férjvadászat például. Csak az eszközei mások; így persze nagyon csitris, – inkább apácák meghódítására kipróbált, biztos módszer; Szidu meg Gidu él vele.

– Az a két csacsi most a fiatal Emerika után szalad; mindíg közös az ideáljuk. Minap az üres rajzteremben ott láttam virítni ezt az apáca nevet a nagy falitáblán pompás rondírással, szöllőindákkal és levelekkel körülcifrázva; ez a kettő vonult oda és egy óráig pingálta, mert a kis Emerikának valami korrepeticiója következett ott két megbukott polgáristával.

– Igen ezek is értik a módját, Szidi meg Gizi! Fogadok, hogy az egyik egy év múlva férjhez megy az apja első segédjéhez, aki átveszi a patikát; a másik, na annak még jó, ha nem lesz majd gyereke a jegyzőtől a falun, hol tanítani fog. Hanem te, menjünk innen kicsit odébb diszkréten; itt idilt zavarunk!

Nevetve intett a kövér Kunigunda és a vendége, egy magas, barnaarcú apáca felé és odébb húzta a másikat a veteményes irányába.