Part 9

Hanem a mit megütközés nélkül nem lehet hallanunk, ez azon rendelete volt az Istenben boldogultnak, miszerint ő iszonytató nagy vagyonát mind eltestálta az ország legnagyobb urainak és főpapjainak, legtöbbet testált pedig magának a királynak, azon feltételt kötvén végrendeletéhez, hogy holttestét maga a király a Dunapartig gyalog kisérje, a többi főfő urak pedig névszerint előszámlálva, a Dunán keresztül Pestváros korlátjaiig, a többi meg nem nevezett legatariusok pedig egész fel Zemplén megyében levő, általa alapított terebesi paulinus-rendű szerzet kolostoráig, a hol sírboltba tétessék s e közben mely falukban álljanak meg, hány mérföldet tévén egy nap, s minden falu előljárósága hány ezer lépésnyire jövén ki eleibe tisztelkedni, s hány arany forintot kapván ajándékba.

Ez volt végső rendelete az Istenben boldogultnak és nem hallik, hogy valaki a legatáriusok közül, bár csak egy is visszautasította volna e büszke föltételek alatt ajánlott hagyományt, sőt inkább mindenki iparkodott azt pontosan megérdemelni, még maga a jó emberséges Ulászló is.

Másik végrendelet vala az öreg néhai Kunhalmi Andrásé, – jól járt szegény, hogy meghalt, Isten nyugosztalja meg. – Életében szegény öreg úrnak úgy elvette az úr Isten az elmebeli tehetségeit, hogy már hajlott korában valami szép czigányleányba belebolondult s azt nagy vesztére feleségül el is vevé; a kis-tarcsai parochián esküdtek össze, a holott a plébános nem akarta rájuk adni az áldást, azt állítván, hogy a menyasszony nincs megkeresztelve és sem a hiszekegyet, sem a miatyánkot nem tudja. A minthogy igaza is volt. A jó András úr azonban nem hogy a pap vonakodásában Isten mutató ujját látta volna meg, sőt inkább kihányatta azt a parochiából, lévén Kistarcsa az ő allódiuma, s mindenestől kihordatva azt a határra, valami jött-ment kápsáló mendikást tett meg helyette; a miből aztán nagy per is kerekedett, felment a szentszékre, az országgyűlésre, még tán a király eleibe is. Szakadt-e vége valaha, vagy sem, azt már nem tudom. Elég az hozzá, hogy András úr csakugyan megesküdött a czigányleánynyal, még pedig, minthogy az ismerős urak közül egy sem akarta elvállalni a násznagyságot, az uradalmabeli ismaelita hóhér és a faluvégen dorombot csináló czigánykovács násznagysága mellett. Hogy az ilyen módon szerzett házasságon Isten áldása nem lehetett, azon nem kell csodálkozni. A világ sok mindenféle mendemondát összebeszélt, de a miket kár volna feljegyezni. Hogy az asszony boszorkányságot értett volna s ha akarta, ördöngős mesterséggel kicsinálta, hogy az ura semmit sem látott, hogy a legényeket a kulcslyukon eregette be magához, s ha ráolvasott a házra, az egész háznép aludt hetekig, míg csak föl nem ébresztette. Én bizony mindezeket nem hiszem. Nem kell az asszonyoknak boszorkányság ahoz, hogy az uraikat megcsalják, s ha egyszer az asszony kikapó, meg nem őrzi azt sem závár, sem lakat.

Elég az hozzá, hogy vége felé az öreg András úr annyira megzavarodott elméjében a sok házi viszontagság miatt, hogy egészen elhagyta magát, etetni kellett, mint a gyereket, elhitette magával, hogy neki se keze se lába nincsen; majd meg azon képzelődött, hogy ő egy török basa, kinek hatalmában áll minden leányt elrabolni a környékből, s aztán egyenkint ismét a tengerbe hányatni.

Végtére egy napon az ő hűségtelen felesége valami lókupecz szaraczénnal összeszerződve, végképen megszökött a háztól, melynek hírére az öreg urat rögtön megütötte a guta. Halála előtt néhány órával emlékező tehetségei némileg visszatérvén, hivatta a maga lekötelezett embereit, kik előtt szívének halálos keserűségében olyanforma végrendeletet tőn, hogy egyetlen fiának, ki első feleségétől születvén, Leventának kereszteltetett, oly feltétel alatt hagyja solymosi és kistarcsai roppant kiterjedésű uradalmait, ha az megvetve a háládatlan és csalárd asszonyi nemet, soha meg nem házasodik; a mely órában pedig azt cselekedné, veszítse el minden vagyonait s legyenek azok Szalkán Gergely uramé, kinek becsületes nevét úgy hiszem, híréből mindnyájan ismerjük, a kik pedig ennek híjával volnának, azok majd megismerendik később.

Hogy az ilyen Isten és természetelleni végrendeletet mily könnyű lett volna okosabb időkben invalidálni, az kétségbevonhatlan, mert egy az, hogy a hagyományozott uradalmak csak oly formán voltak keresményei András úrnak, hogy helyettük az ősi szántói és györöki uradalmait adta el, s így felőlök nem rendelkezhetett, más pedig az, hogy az egész világ tudta, miszerint az öreg úr saját elméjét rendbe szedni már régóta nem volt képes s csakis így juthatott eme háborgós gondolatra.

Ámde midőn e végrendelet tévődött, még akkor Leventa igen kicsiny fiu volt s jóformán nem is értette, hogy miről van szó, s jó szívénél fogva több szomorúsága volt apja halálán, mint végrendeletén, később pedig kiment az egész végrendelet a fejéből, s mire aztán ismét eszébe juttaták, már akkor sem mód, sem eszköz nem volt annak eltörlésére, de ha mindkettő lett volna is, nem volt törvényszék, mely az ügyet Szalkán Gergely ellen felvegye; mert nagyon szomorúan állának akkori időben Magyarországon az igazság ügyei.

De hogy mindeneket megértethessek, előbb a következő dolgokat kell elmondanom.

II. A ZSIDÓ ÉS FIA.[1]

Még én emlékezem arra az elzárt városrészre, mely a Gellért- és a várhegy között egy félkörben hegyes sánczkarókkal s zsilipes gátokkal elkerítve, egy csoport sűrűn összetömött hegyestetejű házat foglalt magában, s melyet neveztek akkoriban zsidósornak.

Biz én nem igen sokat jártam bele; hála Istennek, mindig ki tudtam jönni a jövedelmemmel, s ha nem volt pénzem, összébb húztam a bocskorszíjat, s az én nevem soha sem állt a rováson. Mulatságképen pedig nem igen szokott az ember oda menni, csunya, szűk, tekervényes utczái szántszándékosan úgy el voltak hagyatva, hogy már a ki bele akart lépni, előre visszaijedt a mindenféle illattól, a házak mellett emberderékig nőtt a dudva, s a sikátor közepén soha sem száradt fel a sár, miután a lakosság minden vizet csak az utczára eresztett ki, mint szintén a szemetet, hamut és baromfitollat is csak egyenesen az ajtaja elé döntögette.

A házak ajtai maguk oly alacsonyak voltak, hogy termetesebb férfi csak megbukva juthatott rajtok keresztül, ablakaik közül pedig egy sem szolgált az utczára, csupán a padlásnak volt egy kirugó eresze, melyen egy kis lyuk volt fúrva, s ha valaki zörgetett az ajtón, ezen szoktak a háziak reá lenézni, ha vajjon «kapóhresz»-e vagy nem? ha nem volt kapóhresz, akkor zörgethetett itéletnapig.

Meszelve sohasem voltak e házak, sőt az volt az istenesebb, a ki mentül jobban be tudta hányni sárral és foltokkal az oldalát; a mi egyébiránt igen természetes következése volt azon félelemnek, hogy ha egy zsidónak gazdag híre futamodott, azt a magyar urak ki nem hagyták fogyni a kölcsönadásokból, soha nem látom fejébe; a nemes urak és a szegénység pedig, a hol elől utól kapták, megverték, megdobálták, sőt a mi nem egyszer megtörtént, a szomszéd városnegyedet lakó ráczok ki is rabolták, s megölték őket.

E végett mindenik csak azon volt, hogy külsőképen a legnagyobb szegénységet mutassa, nem lehete őket utczán másként látni, mint rongyosan, piszkosan, s a leggazdagabb Izsák nevű zsidónak, kiről az a hír szállt, hogy az egész háza fundamentoma aranyból van rakva, a rongyos háza tetején beesett az eső, s az ünneplő köntösén több volt már a folt, mint az eredeti thaby.[2]

Magam is sokszor találkoztam ezzel az öreg zsidóval. Oly alázatosan köszönt mindannyiszor, s ha a familiájáról kérdezősködtem, azt felelte, hogy mind a fia, mind a menye földig hajolva köszöntetnek, az unokái pedig ezerszer csókolják a kezeimet; pedig tudom bizonyosan, hogy soha híremet sem hallották a jámborok.

A fia, Salamon, mintegy huszonkét éves lehetett ez időben; valami szokatlan vadság volt éles, fekete szemeiben, mindig úgy járt az utczákon, mintha valaki kergetné, s ő meg-meg akarna állni, hogy visszaforduljon rá; a fal mellé húzódva járt szüntelen, s ha találkozott bármi becsületes emberrel, mintha megijedne tőle, kikerülte, s ha vagy a pákosz gyermekek, vagy a zászlós urak lovászai kötekedtek vele, nem szólt, hanem úgy forogtak a szemei, mintha azt szeretné, ha valamennyinek egy nyaka volna, s azt ő egyszerre kitekerhetné.

Ennek a feleségét hítták Aisahnak. Jó, csinos asszonyka volt, nem lehet rútnak mondani, hanemha azért, hogy a szemei mindig úgy látszottak, mintha ki lennének sírva s az arcza, mintha nagyon sokat búslakodnék. Talán úgy is volt. Azon felül szokás levén náluk a leánygyermekeket nagyon korán férjhez adni, neki nemsokára két gyermeke is levén, nem maradt ideje a női szépségnek tökéletes kifejlődésére, a gyermeki vonások egyszerre anyaivá kényszerülve átváltozni. Hanem azért meg kell neki adni, hogy az egész zsidósoron nem volt nálánál szebb asszony, s biz azzal Salamon meg lehetett elégedve, kivált ő, a kinek oly kiállhatatlan képe volt, hogy nekem ugyan, ha asszony volnék és ő egyedül volna a kerek világon, még sem kellene.

Két fiuk is volt; ebből állt az egész család. A nagyobbikat hívták Márknak, a kisebbiket biz én már nem tudom hogyan.

Mindezeket pedig, miket most elmondandó vagyok, egy Péter nevű szolgától tudom, ki nálam hetes napszámos volt, Izsáknál pedig minden pénteken délutántól szombat estig szolgált, végezvén azalatt a ház körüli dolgokat, miután az orthodox zsidó szombat napon még a gyertyáját megkoppantani is vétkes dolgozásnak tartja.

Ez beszélte nekem, hogy egy pénteki napon az öreg Izsák egyedül ült az ő belső szobájában, sem fia, sem menye nem valának otthon. A kisebbik unoka aludt a bölcsőben, a nagyobbikat pedig tartá térdén az öreg Izsák és egy képet mutatott neki, mely kép ábrázolt egy farkast, a ki emberszíveket eszik. És annak a farkasnak emberfeje volt festve és az emberfej Fugger György fejéhez hasonlított.

A kis fiu váltig szabadkozék, hogy ő fél attól a képtől, ekkor az öreg rámordult:

– Ne félj tőle, hanem gyűlöld! Lásd kis fiam, ez a vadállat im ez emberarczczal, nagyapád halálos ellensége, Fugger György. El ne felejtsd ezt a nevet. És azok, kiknek szíveit a fenevad összemarja, apád és nagyapád és ha majd megnőttök, te és kis testvéred. Tanuld gyűlölni e vadállatot. Neve Fugger György. El ne felejtsd soha.

A kis gyermek sírt és lekérezkedett és az öreg Izsák még sokat beszélt neki, miket Péter a tűzhely mellől hallgatott.

Immár jó volna azonban tudni, hogy miért haragudott a vén Izsák oly igen nagyon Fugger Györgyre?

Kérlek benneteket, a kiknek ez irás kezeitekbe fog valaha akadni, ne vessétek félre e lapokat, unalmas régiségüknél fogva, mert ámbátor öreg ember irá meg ezen dolgokat, sok vagyon azokban, mit a késő unokáknak megtudni jó, bárha megérni nem oly kivánatos.

Valának ezen időkben a zsidók nagy zsarolói az országnak és a keresztyén urak semmivel sem valának jobbak a zsidóknál, úgy, hogy példabeszéddé vált nálunk: «ha Izsák kezébe kerülsz, az megnyír, ha a Fuggerébe kerülsz, az megnyúz».

Az ország minden javai, miket egykor királyaink magok kezeltek Isten dicsőségére, hazánk jóvoltára, igazságos Mátyás óta annyira elszármaztak idegen kezekre, hogy nem ritkán megesett a szegény fejedelmen, hogy az asztalára való pecsenyét a hentesektől kellett neki hozatni és a bort butelia-számra kéregetni Szathmáry uram ő kegyelmétől, a ki aztán oly dupla krétával szokta azt felróni, mint a legjobbik csapláros.

A harminczadok, sóbányák, arany-, ezüst- és rézaknák, pénzverők, mind el voltak zálogosítva, bérbe adva, s még istenesen történt, ha csak zsidó kézen voltak, az legalább a királynak is adott valamit, bárha a nagyobb részt magának tartotta, de a hol a keresztyén pogányok tették rá az öt ujjokat, onnan ugyan ki nem került semmi. Szalkán Gergely, Bakács, Várday uraimék, kik a kincstár kezelésével valának megbízva, öt – hatszáz, aranytól és drágakövektől csillogó lovas által kisértették magukat, ha valahova mentek; szegény II. Lajoson sokszor megesett, hogy nem mehetett ki, mert nem volt tisztességes saruja, melyet felhúzzon. A nép jajgatott az adófizetés alatt: a kinek három arany volt az egész értéke, annak egy aranyat kellett tőle fizetni; és a kincstár mégis örökké üres volt. Először az adóbeszedő maga lopott, akkor küldtek rá ellenőrködőket, akkor ketten loptak, végre katonákat küldtek rájuk, akkor még többen osztoztak; sohasem látott abból a királyi kincstár semmit.

Vagy megtörtént, hogy egy adószedő előlegezett az országnak a maga cassájából tízezer aranyat s másik esztendőben azután beszámított magának tizenkilenczezeret. Kilenczven procentot vett az országtól!

Másik, az egri, soha sem adott számot, hanem volt egy szép sólyom madara, mely a királynak nagyon megtetszett. A király kérte tőle szépen, de az csak nem akarta neki odaadni, végre úgy igérte oda, ha elengedi neki számadásait beadni. Az a madár negyvenezer arany forintba került a királynak, olyankor, mikor pénztára üres volt. A nemesség által az ország végső szükségeire befizetett két millió nyolczszázezer aranyból a királyig nem jutott több hatvanezernél, a többi elolvadt szépen a közbeeső kezek között.

Úszott fényben és pompában boldog, boldogtalan, csak a király és nép volt szegény, a mit megitélhetsz kegyes olvasó, ha összeveted az akkori dolgoknak az árát, átlátván, milyen hallatlan olcsó volt minden, a mi szegény emberek között forgott, s mily képtelen drága, a mire nagyoknak volt szükségök. Egy paripát vehettél két aranytól tizenkettőig, az egész gubacsi nagy puszta száz aranyon kelt el s fekvő birtokodra zálogot sem adtak. Hanem egy hordó bor harmincz aranyon kelt, egy rókatorkos mentét vettem tíz aranyon, s ha nem restelleném neked a királyi háztartás számadásait felsorolni, még azt is elmondhatnám, hogy második Lajosnak egy téli mentéje, melyet egész télen viselt, nem került többe hetven aranynál, s az asztalán levő abrosznak rőfét hét ezüst pénzen vették, míg Bakács uram palástjából az aranynyal áttört bársony rőfe került tizenhat aranyba és kellett hozzá tizennégy egész rőf, hát még a hermelin hol maradt? s hol az arany boglárok, meg a bélésnek való thabyt?[3] melynek rőfe maga harminczhárom arany volt, úgy, hogy ha kifordította, belül még szebb volt a palást.

És ezeknek az udvarát is a király volt kénytelen tartani, ők csengő-bongó zenebandákkal jöttek Budára látogatni, az mind a király rovására ment; Drághfy Bertalan uramnak egy látogatása tizenkilenczszáz és húsz aranyforintba került, Várday Péter érseké maga ezerbe. Hát még a sok udvari nép, a tánczosok, az énekesek, a móriók és viaskodók, a bohócz törpék és az orosz medvetánczoltatók, a koldusok, barátok, a sólymászok és peczérek hány ezer forintba kerültek a királynak! úgy, hogy ő neki magának nem maradt élelemre több kiadni valója hetenkint száz arany forintnál, a minél kevesebbet alig hiszem, hogy fejedelem költött volna Abdolonymus szidoni herczeg óta, ki maga szántotta a földét.

Nehogy azonban sokáig untassalak e szomorú tárgyakra való félretérésemmel, visszafordulok Izsákra és Fugger Györgyre.

Ilyenforma közpréda lévén az ország, jó alkalmuk volt a kapzsi és zsugori népeknek, a ragadományt egymás kezeiből kitépni, kinek-kinek meglévén ebben is a maga módja. Szalkán Gergely, Bakács és Várday a legelején kezdték, gazdag jószágokat ajándékoztatva, vagy zálogba véve a királytól, az Ujlakiak, Szécsiek és Palóczok már második kézből kapták, ők a gazdag prælatusokat, káptalanokat, apáturságokat rabolták ki; a kisebbek atyjokfiait pusztíták, mint Pók Péter – ex familia Mérges – ki saját testvérét a vízbe taszítá, s hogy onnan kiúszott, dárdával verte keresztül, a miért azután négyfelé is vágatott; de leggonoszabbak valának azok, kik erőszak helyett láthatatlan cselszövényekkel jutottak biztosabb úton a czélhoz, bizonytalan jövedelmű jogait a koronának véve árendába s ezek között legelső helyen szabad neveznünk Izsákot és a Fuggereket. Ezek az ország összes rézbányáit birták kétszáz aranyban, s a világ jól tudta, hogy a rézzel együtt tömérdek ezüstöt is találnak a bányákban. Amaz a végvárak felszerelését vállalta egykor magára Móré Jánossal együtt. Móré János azonban meghalálozván, Izsák azt állítá, hogy a számadások mind nála maradtak és senki sem tudott vele boldogulni.

Természetesen, két fösvény mindig útjában van egymásnak, s a mit az egyik nyer, azt a másik irigyli, azért e két ember szüntelen egymás ellen áskálódott. Százszor bevádolták egymást, s ha akadt egy kövér koncz, az volt a boldogabb, a melyik azt a másik kezéről elüthette, s az egymástól nyert bántalmakat rovásra jegyezve, évek multán is elővették egymást, ha valami út és mód akadt a boszúállásra, a mi gyakran a legkikeresettebb és legérzékenyebb szokott lenni.

Ezen időkben épen egy zsíros koncz volt kérdésben: a vámok és a harminczadok bérbevevése, melyet elnyerhetni mind a két vetélytárs megfeszített erővel törekedett. Nehogy pedig azt gondold jámbor utód, hogy az ilyen adomány érdemek szerint volt megnyerhető, tudtodra adom, hogy a ki ilyenkor jobban győzte pénzzel és ajándékkal, azé lett a jó fejős tehén.

Zsigmond kamarás úr Izsák aranyos hintajában ült, de a hintót Fugger paripái huzták, a paripákat ismét Izsák skárlát posztójába öltözött kocsisok hajták, de megint a kocsisoknak ujra Fugger borából lakozott diák osztá a parancsot.

S ez a circulus vitiosus így ment tovább, ha Izsák lekenyerezte az asszonyt, Fugger lekötelezte az urat, ma az egyik kapott gyémántos nyaklánczot, másnap a másik bogláros kardkötőt. Ez a nemes versenyzés utóbb annyira ment, hogy Fuggernek kifogyott a kézen forgó pénze, s szétküldözé embereit, hogy kérjenek számára kölcsönt. Izsák ezt megtudta, és maga sietett neki annyi összeget ajánlani, a mennyit csak kivánt, olyan kamatra, a minőre Fugger szokott adni másnak. Fugger azon a pénzen egy merő kárbunkulusokkal kirakott serleget vőn a kamarás úrnak; mit adjon már most Izsák? Említettem, hogy volt az ő fiának egy csinos felesége, kinek igen szép fekete szemei voltak, és a kamarás úr nagyrabecsülte a fekete szemeket. Izsák elküldte hozzá ezt, hogy kérelmét adja elő.

Az említett pénteki napon igen zivataros idő vala, midőn a kis Márk félve a villámlásoktól, de még jobban a képektől, miket neki nagyapja mutogatott, lekérezkedék és elbujt kis testvére mellé, a midőn a ház ajtaján egyes koppanás hallaték, a mi rendes jel volt, ha valami házhoztartozó érkezék.

Izsák maga ment le félrehuzni a tolózárt, s csak annyi nyilást engedett az ajtónak, a mennyi elég volt, hogy egy ember keresztül csúszszék rajta. Fia jött meg, a Salamon.

A mint felérkeztek a pitvarba, az öreg bereteszelte az ajtót, s azt sem várta, hogy Salamon kifacsarja átázott köpenyegét.

– No, hát voltál-e a lovászmesternél?

– Voltam, felelt mogorván Salamon, mert a lovászmesterhez küldé őt az apja, valami igen régi tartozás behajtása végett.

– Hát mit mondott a lovászmester?

– Azt mondta, hogy zsidó kutya vagyok veled együtt, s kirugdalt a házból.

– S nem igért semmit?

– De igen: azt igérte, hogy ha még egyszer küszöbére teszem lábamat, agyonkorbácsoltat.

– És te mit cselekedtél?

Salamon szemei forogtak, mint két tüzes lidércz, fogait összecsikorgatá:

– Szerettem volna, úgymond, szivében megforgatni késemet, de nem férhettem hozzá közel, szolgái miatt; el kelle fojtani boszumat, s a pórnép csufja közt visszatérnem.

– Nem jól cselekvél, szólt, képét ezer ránczba huzva az öreg. Midőn megvert, kezet kellett volna csókolnod a nagy úrnak, midőn kirugdalt, eléje borulnod, s midőn kutyának nevezett, mosolygó hódolattal hajtanod meg magad, de nem tágítani addig, míg meg nem fizet!

Salamon duzzogva pattogott vissza:

– Hiszen nem alamizsnát kértem tőle, hanem sajátunkat.

– Épen azért rugdalt ki, mert igazságod volt. Nagy vétke az ügyefogyottnak, ha igaza van. Tűrd békével, ha bántanak: zsidó vagy.

– Érzem. Az utczán sárral hajigálnak utánam; a pór kutyáit uszítja rám, a nemes cselédeit, s ki bántani nem mer, vagy nem akar, félretér előlem, ha találkozik velem az utczán, mintha mirigyes volnék. Oh Jehova, minek teremtél engem!

Izsák feddő szóval monda:

– Az ördög felemeli fejét Istene ellen és zugolódik.

– Mért nem születtem kőnek? akkor nem zugolódnám. De szivem van, és az sajog.

– A zsidónak ne legyen szive, a zsidónak csak pénze legyen.

Salamon elnyelé a keserű oktatást, s széttekinte mogorván:

– Hát feleségem hol van?

– Elment a kamaráshoz, válaszolt nyugodt lélekkel Izsák.

Salamonban megállt a lélekzet. Mintha nem jól hallott volna, újra megkérdezé:

– Hová ment?

– Zsigmond kamarás úrhoz.

– Nem jól érthettél apám, szólt a fiu szorongva, én nőmet kérdeztem, Aisaht, hogy hová ment?

– Jól értettelek és jól feleltem, ha azt mondtam, hogy Zsigmond kamarás úrhoz ment.

Salamon a hajába kapott mind a két kezével, s kitépett belőle egy csomót.

– Irgalmas Zebaoth Isten! hát mit keres azon embernél az én nőm?

– A harminczadokat kéri számunkra. Lásd, tégedet akárhová küldelek, bárha legigazságosabb ügyemben is, kivernek, elutasítanak; Aisah szerencsésebb, az ő kérését soha sem szokták megvetni.

Salamonnak nyilni kezdett a szeme.

– Soha sem-e? s hát nem most történik az először így? Hát Asmodai nem veszett el a halepétől, mivel Tobiás kifüstölte, hanem még most is látogatja a férjek hálószobáit? Jó. Az ördög megbüntetése Isten dolga, de az asszonyé enyim!

– Eszedet vesztéd-e? Csendesen fogsz beszélni.

– Parancsolhatsz-e a fölforgatott tengernek?

– Ha a tenger fiam volna, parancsolnék neki: az apa királya gyermekének, s a fiú apjának rabszolgája.

– De a férj is királya nejének! ordíta magán kívül Salamon, de mindjárt meg is bánta, a mit mondott, mert sírva fakadt, s arczát kezeibe rejté. Oh hiszen rabszolgája voltam neki! Mint szerettem ezt az asszonyt!

A vén Izsák hátratett kézzel járkált alá s föl a szobában, hegyes szakálla mozgott, a mint magában valami imádságot morzsolt; néha félbeszakasztá az imádságot, s megállt fiához beszélni:

– Negyven esztendő előtt én is olyan fiatal voltam, mint te most, és épen olyan bolond. Majd negyven esztendő mulva te is olyan vén fogsz lenni, mint én, és olyan bölcs. Bolondság minden a világon és semmi sem igaz. A becsület? pénz, melylyel a bolondokat fizetik; az erény? portéka, melyet mindenki árul, senki sem vásárol; a szeretet? uzsorára adott pénz, melyben a tőke is elvesz; asszonyhűség? szín, melyről a vakoknak szokás beszélni. Csak egy igaz a világon: a pénz; csak egy marad meg örökké: az arany. Oh az arany mindent kifizet, ütést, fáradságot, elveszett éveket. Boldog az apa, ki vermet ásott, hogy eltemesse holt gyermekét és benne aranyat talált.

– Igazad van, öreg ember; aranyból kellene az ember szivének is lenni, akkor nem fogna rajta a rozsda.

E beszélgetés alatt újra hallatszék a jeladó koppanás az ajtón. Izsák lesietett azt kinyitni, s nem sokára feljött Aisahval együtt. Az asszony remegett, mint a nyárlevél, s nem merte szemeit fölütni.

A kis Márk meghallva anyja szavát, már az ajtóig eléje futott; Salamon összefont karokkal állt a kandalló mellett sápadtan, s azt kérdezte apjától, hogy hány forintot érhet az asszony?

Az asszony egy selyemkendőből egy nagy függő pecsétes pergament bontogatott ki, s szinte kiejté kezéből, midőn átadta Izsáknak, alig hallhatón rebegve:

– Itt van kineveztetésed a harminczadok bérletére.

Izsák vén létére akkorát szökött, mint egy bak, s összecsókolá százszor a kutyabőrt, míg Salamon keserű gúnynyal szólt feleségéhez:

– Te asszony, jártál a vásárban, mondd meg, mi a piaczi ára az erénynek?

Aisah erre sírva fakadt, s Izsák keblére borulva, szepegve mondá:

– Miért küldél engem azon emberhez, apám?

Salamon hideg tréfából kezdte őt biztatni.

– Ne sírj itthon. Tartsd könyeidet akkorra, midőn más is fogja látni. Nem kell semmit elvesztegetni ingyen.

Izsák megsokalta a gúnyt, s keményen kiálta fiára:

– Te ne beszélj oly eszement dolgokat. Ha nagy volt az áldozat, nagy a nyereség érte; öleld meg a nődet és mosolygj reá.

Salamon kitárta karjait.

– Jer keblemre. Mit félsz tőlem? Lásd mosolygok; jer, ölelj át. Korona gyanánt fogom hordani homlokomon a gyalázatot. Helyesen cselekedtél, ölelj meg, csókolj meg engem.