Part 5

– Jól van, nagyon jól. Jer közelebb hozzám. Suttogjunk csendesen. Ne félj, kedvenczem vagy. Hisz nem szeretjük egymást. Akárki bántson, én oltalmazlak, akármit kivánj, én megadom. Mondd el bizalmasan, mint szerettél kedvesedbe? Tekints úgy, mintha hölgytársad, barátnéd előtt szólanál.

– Ah Dalma, biztató szavaid lábaidhoz lánczolnak engem. Te nem is gyanítod, hogy e rövid élet mily hosszú fájdalom volt nekem. Csak akkor tudhatnád, mennyire boldogította a halálra üldözöttet az, ki védelmére föllépett. Egész éltem egyetlen szenvedés volt, s midőn azt egy borzasztó halállal kellett volna befejeznem, midőn népem ördögeinek akartak megáldozni, akkor halálos rettegéseimben Istenhez kiálték, e szóra egy férfi jelent még előttem, kinek arczában Isten arczára ismerék. Egy maga egy őrült világ ellenében lépett védelmemre, kezemet megragadva, emberfölötti nyugalommal mondá: «én megszabadítlak téged». És a mióta ő visszaadta éltemet, azóta szeretek élni.

– Beszélj tovább. Szavaid gyönyörködtetnek engem.

– Oh én remélni sem merem, a mit igértél, őrültség volt tőlem kivallani.

– Szivedre hallgass és légy bátor.

– Atyámra gondolok és reszketek.

– Te csak szerelmedre gondolj. A gyűlölet dolgait majd elvégzem én.

– Ah, hisz azt sem tudom még, hogy szerelmem talál-e viszonszerelmet?

– Nem bizol szivedben? Szerelmed öntudata nem tesz-e bátorrá? Tégy megbizottaddá, s én elődbe hozom választottodat. Te légy nő és hódítsd meg őt. Ki ő?

Halila tétovázva tekinte Dalmára, szólni akart, de arcza egyszerre kigyuladt, s szemérmesen takarta azt el fátyolába.

– Arczom szégyentől ég.

– Büszke légy reá, ha szereted.

A lány szive szorult, mintha vissza akarta volna fojtani a szót.

– Jer, súgd fülembe, szólt Dalma, édes gyöngédséggel vonva Halilát magához, s az alig hallhatóan rebegé hevülő kebellel a kedves nevet:

– Elemér…

Mint ki véletlenül kigyóra tapodott, sikolta föl egyszerre Dalma, s míg egy kezével dühösen taszítá el magától a leányt, másikkal hevesen szorítá annak karját.

Halila ijedten tekinte reá. A kimondott név fölébreszté Dalma szivében a női féltés szenvedélyeit. Egy perczig villámló haraggal tekinte a leányra, ki megsemmisülve állt előtte, azután könyekkel teltek meg szemei, s karjai erőtlenül hanyatlottak alá.

E fájdalmas arcz, e lesütött könyes szemek, e megtört állás, a lehajlott kezek imádásszerűen összekulcsolva: minden csupa női volt rajta. Ha most vigyázott volna rá gyanakodó szem, az asszonyt lehetetlen lett volna meg nem ismernie benne.

– Őt szereti, suttogá magában. Milyen boldog, hogy őt szeretheti, hogy ezt megvallhatja előtte. Nagyon szeretheti, mert egy korona helyett az ő szivét választja; oh én is azt választanám, ha lehetne!

Halila rettegve látta, hogy a chagán könyezik.

– Mit tettem én?

Dalma gyűlölettel fordítá arczát Halila felé, oly gyűlölettel, minőt csak egy szerelemféltő nő szemei képesek kifejezni.

– És bizonyosan ő is szereti e leányt, gondolá magában, hiszen maga mondá, hogy szeret valakit. A leány szép, ő érte tért vissza parancsom ellen. Élte veszélyével szabadította meg, bizonyosan szereti őt.

Halila perczről-percze fenyegetőbb indulatokat olvasva le Dalma arczáról, kétségbeesve veté magát annak lábaihoz.

– Ne higy szavaimnak. Felejtsd el, a mit mondtam. Én megcsaltalak. Nem igazi nevet mondtam neked. Én soha sem láttam őt, oh hagyd őt élni.

– Mennyire szereti őt! gondolá Dalma. Kész megtagadni, hogy megmentse.

Halila nem bocsátá el Dalma kezét.

– Oh ha büntetni akarsz, büntess egyedül engemet. Esküszöm neked, hogy ő nem szeret engem, egy szóval, egy tekintettel sem biztatott soha.

Dalma lelkén reménysugár kezde keresztültörni.

– Hátha Elemér valóban nem szereti őt? E gondolat édes nyugalmat szállíta háborgó indulataira, s boldog eszmék hizelgék körül szivét, arczán mosolyban törve ki, midőn egyszerre jéghidegen emelkedék föl szivében a tiltó gondolat: «Te nem lehetsz nő. Te nem lehetsz boldog».

Köröskörül a palota oszlopaira felirva, arany betűkkel ragyogott e mondat: «semmi áldozat sem nagy a honért».

Dalma megroskadt e gondolat nagysága előtt.

Fölemelé a leányt lábaitól s csöndes szenvedélyhagyta hangon szólt:

– Légy nyugodt. Ha arczomat fenyegetőnek látod, attól ne félj. Te engem érteni ne akarj, csak bizni tudj.

– Miért vagy hát felháborodva?

– Miért háborog a tenger? szólt Dalma, s utána gondolá: talán annak is szivet adtak, s megtilták szeretni? Boldoggá teendlek, megigértem azt. Hiába nézed arczomat. Titkos irás annak minden vonalma, melynek betűit ember nem ismeri. Adj hálát Istennek, hogy erőtlen asszonynyá teremtett, kinek szenvedni, sírni és szeretni szabad.

Dalma szédülve kerese támaszpontot kezeivel. Arcza elsápadt.

– Uram, te ingadozol.

– Én nem, hamarább a föld, szólt Dalma, megerősítve magát. Vonulj a mellékterembe. Majd hivni foglak. Senkinek ne szólj.

Halila engedelmesen távozék.

Dalma reszketve emelé kezeit az égre.

– Atyám! légy velem. Erőm roskadoz: e harcz nem emberi, és én csak nő vagyok. Vakmerő voltam a sorsot hivni fel küzdelemre, segíts, mert elbukom. Hozd elém arczodat, azt a haldokló arczot, melynek megesküvém, hogy el nem árulom magam, hogy ne lássak mást, mint azt, s szivem hideg legyen, mint a tied, ki már odafenn élsz.

A fohász sikeres volt. Dalma új erőt érze lelkébe szállni, vas-kemény akarata ismét visszatért. Köszönve inte fölfelé.

– Érzem hideg lehelleted. S azzal ajtóőreit szólítá. Keressétek föl Elemért, s vezessétek elém; szólt nyugodtan.

– Itt várakozik ajtód előtt, uram.

A vér újra elözönlé Dalma arczát, arra nem várt, hogy ily rögtön találkozzék vele; «ne még, ne még», inte apródainak, várjatok egy pillanatig, s azzal sietett trónjához, koronáját feltéve fejére, mintha e hideg érczövtől várná a segélyt indulatai lángja ellen.

– Most jöhet.

Elemér csüggedten lépett Dalma elé, mint ki erejét régóta gyűjté egy elhatározó pillanatra, s mindazt kevésnek érzi, midőn a pillanat elérkezett.

– Szólni akartál velem? kérdé szárazon Dalma.

– Még mindig ily haraggal nézesz reám?

Azon kérő arcz, e fájdalmas hang megdöbbenték Dalmát. Semmi sem oly csábító a nőnek, mint a férfifájdalom. Inkább jó kedvet erőszakolt magára, csakhogy őt ily szomorúnak ne lássa.

– Arczom hazug, ha haragot mutat; én örömest beszélek veled. A mit hibáztál, azt ifjuságodnak megbocsátom. Te kedvesedről akartál szólani, és ez kellemes tárgy, kivált barátok között, mint mi, kik egymásra nem féltékenyek. Beszéljünk róla, szép-e? ismerem talán? hol lakik?

– Még eddig csupán szivemben.

Dalma nevetni kezdett, csak felületes értelmét tartva meg a szónak.

– Úgy bizony kicsiny helyen megfér.

– Kérlek Dalma, ne nevess ki, s ne viseld magad úgy mint király, hanem úgy mint egykori jó barátom. Gondold, mintha most volna az, midőn egymásnak megfogadtuk, hogy a melyikünk előbb meghal, a másik azt követni fogja.

– Örömmel hallgatlak.

– Tudod, hogy én bohó, ábrándos, babonás fiu voltam mindig.

– Jól tudom, most is az vagy.

– Szivem mindenha tele volt rajongó képzelemmel, mely az alaktalan ürben repkedett tétovázva, mint valami bolondos méhe, mely virágok helyett csillagról-csillagra szeretne szállani.

– Ez gyermekkori betegséged volt.

– A hogy érett a szív, a vágyak tárgyat követelnek maguknak.

– S te azt nagy hamar megtaláltad.

– Sokáig nem az élő világban. Szivemet hölgy emléke nem tudta betölteni.

Végre azon eszmére jutottam, melylyel köznépünk szokott tért nyitni ábrándjainak.

– Bőjtöt tartottál a «Dev»-ek napján, hogy éjszaka megálmodd, a kit szeretni fogsz?

– Találtad.

– Kérlek: engedd meg, hogy nevessek fölötted.

– Nekem fájni fog, ha nevetsz.

– S megjelent előtted a jövendő kedves?

– Igen. Azon éjjel háromszor jelent meg álmomban; lelkem túláradott a gyönyör miatt. Ez álom boldoggá tett és boldogtalanná.

– S föltaláltad-e e tündértüneménynek testi képmását is?

Elemér kétkedve felelt a kérdésre:

– Nem tudom.

Dalma csodálkozva rázta fejét: «nem tudod?» Ez zavart felelet. Tán ismerőseid közül többekhez hasonlít?

– Csupán egyhez. Vonásról vonásra: szemei, arcza ugyanazok. Könyei és mosolygása, jövése és távozása oly tébolyitólag híven hasonlítnak az élőhöz.

Dalma kiváncsisága bámulattá nőtt.

– Kihez?

Elemér odahajolt hozzá, megfogá kezét s rebegve mondá:

– Te hozzád…

Dalma ijedten sikolta fel, s kezét visszarántá.

– Mi bajod? kérdé Elemér.

– Semmi… Gyűrűd megszúrta kezemet.

Elemér folytatá szavait, nem gondolva, hogy minő gyötrelemmel halmozzák azok el Dalma szivét.

– Azóta ez alakot nem birom elfeledni: nappal napom, éjjel csillagom e kép. Bárhova megyek, előttem áll; ha elalszom, mosolygást ölt arczára, mellém ül, megölel, hizelegve kedvesének nevez; arczát arczomra fekteti s könyeit ölembe sírja s fájdalmasan panaszkodik, hogy fogva van a hideg égben s nem lehet enyém örökre.

– Elemér! Mit akarsz? Kiálta Dalma irgalomért könyörgő arczczal.

– Mit akarok? szólt Elemér vadul lángoló szemeivel keresztül nézve Dalma szemein. Meg akarom tudni, hogy létezik-e ily nő az ég alatt? nő, ki hozzád vonásról-vonásra hasonlít? A ki tulajdon képmásod testben és lélekben, saját másolatod asszonyi alakban? van-e ily nő, van-e ily nő, Dalma?

A leány keble majd megszakadt e kinzó kérdések alatt, arcza elsápadt, feje szédülni kezde, utolsó erejével halkan rebegé:

– Ily nő – nem létezik sehol.

S azzal ájultan rogyott össze.

E pillanat iszonyú világot önte Elemér lelkébe, világot, mely elvakítá, mielőtt láthatott volna. Egész valója remegett, mint ki Istennek jelenlétét érzé, s a kedves gyermeket, kit elaléltában karjaival fogott fel, borzadva tevé le nyugágya zsámolyára, félre fordítá tőle arczát, mintha félne tekintetével találkozni. Tagjain szent borzadály futott végig.

Dalma eszmélni kezde s halkan rebegé:

– Elemér.

– Uram.

A leány felemelkedék s félébren suttogá:

– Miről beszéltünk?

Elemér nem birt felelni.

– Arról beszéltünk úgy-e bár, szólt Dalma folyvást félig csukott szemekkel, hogy van egy szerencsétlen nemzet, melynek élete attól függ, hogy uralkodója asszony ne legyen.

– Valóban: arról beszéltünk, szólt Elemér félelmes elfogultsággal.

– Te azt kérdezéd tőlem, folytatá Dalma holdkóros álmodozással, hogy ha egy nőnek egyik kezével szivét, másikkal hazáját kellene megölni, s választania kellene, melyiket választaná?

– Valóban, erről mind beszéltünk, szólt Elemér mindinkább összeroskadva a gondolat terhe alatt, mely lelkére súlyosult.

E perczben egyszerre magához tért Dalma s sötét szemeit felnyitva, körültekinte:

– Hol vagyok? Mi lelt?

– Elszédülél, uram.

– Miért nem jöttél segélyemre?

– Tevém azt, de nem vetted észre.

– Beszéltem valamit az imént?

– Egy hangodat sem hallám.

– Hát az előtt mi tárgya volt beszédünknek? Úgy. Igaz. Te egy leányról beszéltél, a ki téged szeret. Ismerem őt.

– Egy szót se többet erről, szólt Elemér nyugtalanul. Felejtsd el szavaimat.

Dalma megfogá Elemér kezét s szilárd hangon kérdé tőle:

– Hivem vagy-e?

– Parancsold, hogy meghaljak, viszonza ez lovagi ábránddal s bebizonyítom, a mit kérdezél.

– Meghalni könnyű, élni nehezebb. Van egy hölgy, ki téged szeret.

– Nem óhajtom azt tudni.

– E hölgyet szeretned kell viszont.

– Emberi hatalom alatt áll-e a szerelem?

Dalma büszke öntudattal mondá, keblére téve kezét:

– Van, a ki szivéből ki tudja tépni a szerelmet.

– De nem volt soha, ki azt idegen földbe tudta volna átültetni.

– Neked tudni kell: e nő ama királyleány, kit nekem menyasszonyul hozának.

– Értelek! kiálta fel Elemér.

– Akkor megöltél, hogyha értesz, szólt Dalma elfordítva égő arczát. Mondd, hogy engedelmeskedel.

– Egy egész világrendszert bontasz szét szivemben! sóhajta Elemér fájdalmasan.

– Ah! azt hiszed, hogy csak neked van szived?

– Ne lett volna soha! oh így belső seb által vérzem el.

– Sebet vágnak a fán is, midőn új ágat oltanak bele. Ez a leány téged szeret.

– Azért temessem el?

Dalma indulatosan kiálta fel: Ha értesz és mégsem értesz, akkor rosszabb vagy nálamnál. Pedig jobbnak kell lenned, mert erősebb vagy.

Elemér fájdalomteljes lemondással nyujtá kezét.

– Tégy velem, mit kivánsz. Én kész vagyok.

Dalma megragadá hévvel az ifju jobbját s némán megszorítva azt, felmutatott az égre.

– Mit mutatsz ott nekem? szólt búsan Elemér.

– Jutalmadat… susogá Dalma szellemcsöndes hangon.

S azzal a mellékterembe sietve, elévezeté a várakozó leányt.

Halila elpirult és reszketett, midőn Elemért meglátta.

– Oh Dalma, én reszketek előtte, szólt, arczát annak keblére rejtve.

– Ilyenkor legszebb a nő. A szemérempír legbájolóbb szine az arcznak. Elemér! vedd e gyöngéd kezet.

Az ifju visszafojtá keblében indulatait s elfogadá a leány remegő kezét.

– Vőlegényed kissé szomorú fiu, szólt Dalma mosolyogva. Te rajta légy, hogy felvidítsd. Szive nem nyilt meg nő előtt soha, te azt tedd, hogy utánad bezáródjék. Csupán álmok szokták őt háborítni, te tedd őt boldoggá, hogy ne álmodhasson. Igérd meg nekem, hogy boldoggá teended őt.

A leány zokogva hajolt Dalma kezére, míg Elemér az őrültséghez volt közel.

– Most menjetek. A Tula-szigeten ismered rejtett mulató-lakunkat, ennek magányában töltsétek boldogságtok első havait. Disabul ne aggódtasson benneteket. Elemér, jusson eszedbe, hogy a kit kezedbe adok, ez üldözött angyal, kit csak te menthetsz meg ördögeitől, s ki téged Istenként imád.

– Ha védeni kell, védeni fogom, szólt ez keserű nyugalommal.

– Most távozzatok a palota rejtek-ajtaján. Röviden bucsúzzatok. El, el!

– A viszontlátásig! rebegé Elemér bánatosan.

– Soha! sóhajta Dalma.

– Légy boldog örökre; szólt a leány, megcsókolva kezét.

Dalma szomorúan tekinte utánuk.

Míg lépteik hangzottak, hallgatózott, s midőn nem hallék többé semmi, akkor lerogyott térdére, s arczát ágya leplei közé takarva, sírt keservesen: «Soha sem látom őt többet!»

A könyek elolták a fájdalom tüzét. Azután megnyugodva kelt föl.

– Meg vagyok mentve, suttogá magában. A szív jéggé fagyott. Megszabadultam azoktól, a kik üldöznek és megszabadultam attól, a ki szeret. Atyám! ott a magas égben. Elégült vagy-e velem?

E pillanatban hivatlan látogató zavará meg a chagánt.

Kubláj tolakodék elő, mosolygó pofával kérdezősködve Dalmától menyasszonya felől. Dalma keserű boszúval tekinte az emberre, ki őt legszentebb fájdalmai közepett háborítá.

A boszú kifejezése lassankint gúnyos kárörömbe ment át tekintetében.

– Vágd le szakállodat, emir s tipord a sárba, szólt neki gúnyolódva. A leány, kit számomra menyasszonyul hoztál, míg én nem tartám rajta szemeim, vezéremmel, kit még apja udvaránál megszeretett, megszökött.

Kubláj megnémult, mint kit kővé változtattak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A Tula szigetén, magas nyírfáktól árnyékozva állt azon kis csendlak, melybe Elemér Halilát vivé.

A sziget mellett el lehetett hajókázni, a nélkül, hogy e lakot valaki észrevegye. Valami szent tartózkodás tilta mindenkit ott kikötni. A hagyomány szerint ott voltak eltemetve Bertezena hamvai, s ott szoktak a fejedelmek összejönni az Istennel, midőn nagy veszély idején tanácsot kérnek tőle.

A magányos lak egészen fából volt épülve, kivül barna diófával kirakva, magas ereszeit czédrusfa oszlopok tarták, miknek kigyós tekervénye szent mondatokkal volt beirva, a falak belseje simított tarka gyökérfából; az ajtók tábláiba csaták és áldozatok képei faragva. Köröskörül a vadul összenőtt lombok szentséges sötétje.

Két hó mult azóta. A rejtett lak ajtai nappal mindig zárva voltak, csak midőn feljött a hold, s a magányos sziget fái susogtak az esti széltől, lehete látni a széltől félreingatott lombok között megnyilni egy ablakot, melyen halvány arcz nézett lopva ki, s néha az ajtón egy fehér női alak suhant ki, félve és futva.

A hold ismét úszik csendesen a felhők fölött, el-elbujva, s átragyogva; a vizen egy keskeny csónak úszik lefelé; az evezőn kívül még egy férfi ül benne.

A sziget-parton kikötnek. A hajós megállítja társát.

– Uram, nem kellek tovább?

– Akár elveszsz miattam.

– Örömest szolgálnék még, mert jól fizetsz.

– Első vagy a varchoniták között, a ki úgy szereti a pénzt.

– Tatár volt az anyám, s aranyat csodált meg. Ha megfizetsz érte, még az ő sírját is megmutatom.

– Nincs rád több szükségem.

– Talán mégis. Megfizettél, hogy beszéljek, most már fizess meg, hogy hallgassak.

– Valóban. Most juttatod eszembe. Fogadd ezt, hogy hallgatni tudj.

A hajós tenyerét nyujtá az ajándék elé, de az egy gyilok volt, mely őt sziven üté, s melytől örökre megtanult hallgatni. – A férfi az erdő sűrűjében tünt el.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A hold fénye besütött a rejtekház ablakán, átlopózva az eléhajló lombok levelein. Benn egy halvány, megtört férfi alak járt, egy gyönge nő karjára támaszkodva, sápadtan, mint kisértet.

A holdfény úgy illik mindkettőjök arczához.

– Jer, ülj e kerevetre, szól Halila. Hajtsd fejedet vállamra, kezedet add kezeimbe.

A férfi bágyadtan hanyatlik ülőhelyére, szép arcza elhervadt, szemeiből kiégett a tűz, homlokát nem emeli többé oly büszkén.

– Erőtlen vagyok ugy-e bár? szól reszketeg hangon; kezem hideg mint a jég, s fejem forró mint a tűz. – Szegény nő!

– Miért sajnálsz engem? Én boldog vagyok, hogy ápolhatlak.

– Menyasszonyéjed óta szüntelen. Elhervadtam, mint a letört galy. Valaki megátkozott engem, s az átok mindkettőnket ért. Te is együtt hervadsz el velem. Jobb sorsot érdemelnél.

– Ne csüggedj. Még leszünk boldogok, szólt a nő, de ajkai rebegése tanusítá, hogy zokogását alig birja visszafojtani.

– Gondolod? Gyógyított valaha iraló hasonló betegséget, mint az enyim?

– A vén jós ott a sziget alatt azt mondá rólad, hogy tested ép.

– Hanem lelkem beteg, ugy-e? Azt elhallgatá. Tehát meg fogok gyógyulni nemsokára?

– Még az éjjel igérte, hogy fájdalmaidtól megszabadulsz.

– Még az éjjel; sóhajta Elemér és gondolá, hogy akkor azután vége lesz mindennek.

A halál sejtelme csalhatatlan.

Elemér szomorúan tekinte Halilára s megsajnálta a szegény nőt, és azt gondolá, hogy ne legyen ott, midőn meg fog halni.

– Jó nő. Tehát a vén jós azt igérte, hogy számomra gyógyfüveket fog küldeni?

– Még az éjjel kell értök mennem.

– Miért éjjel?

– Tudod, hogy nappal félve hagyhatom el rejtekünket.

– Úgy, igaz: hisz mi titokban élünk itt. Senki sem izent, senki sem keresett, mióta itt vagyunk?

– Nem vettem észre.

Élve temettek el, gondolá Elemér búsan. – No, jól van. – Nemsokára megszolgáltuk a sírt. Ott is jó lesz feküdni. – Tehát menj a vén jóshoz derék nő, s aztán megjőjj hamar. El ne feledkezzél, ha a szent fákhoz jutsz, értem imádkozni.

– Minden gondolatom imádság te érted.

– Köszönöm, köszönöm. Hadd megcsókolnom kezedet. Arczodat ne! Elhervadna lehelletemtől. – Te áldott teremtés. Ki véd meg téged, ha én nem leszek? Eredj, – eredj.

– Könyezni látlak, ha visszatérek, mosolyogni lássalak.

– Szegény asszony. Ez minden boldogságod. Könyem, ha távozol, mosolygásom, ha jösz. Áldjon meg az ég. Áldjon meg úgy, a hogy meg voltál átkozva eddig.

– Akkor téged kell meggyógyítnia, szólt Halila érzékenyen karolva át hervadó kedvesét.

– Megállj még, úgy fázom, úgy reszketek. Hiába takargatsz. Perzsia minden préme sem melegít fel engem. Add ide kardomat. Ne kérdd: minek? Jól esik, ha megtapinthatom vasát.

Halila oda nyujtá a kardot. Elemér lázas örömmel szorítá ezt szivéhez.

– Igy, most már nem reszketek.

A varchonitáknál ősi szokás volt, hogy mikor a férfi haldoklott, mellé fekteték a kardot s azzal együtt temették el. Elemér előre gondoskodott magáról. Azután gyöngéden megsimogatá Halila fürteit: «vigyázz magadra az úton, az ég oltalmazzon. Légy boldog örökre.»

– Miért mondod «örökre?» kérdé a nő keserű előérzettel.

Utolsó áldása volt az neki.

– Isten veled, susogá, még egyszer megszorítva kezét.

A nő megcsókolá hideg homlokát.

– Míg visszatérek, álmodjál édesen. Bennem minden érzés azt súgja, hogy te újra felvirulsz. Én boldog vagyok, ha arczod láthatom s álmaid felett virrasztani nekem mennyei üdv. Mielőtt a gönczöl elfordulna, visszatérek s a hajnal új napot hoz.

A nő eltávozott, csókot és könyes pillantást vetve vissza a küszöbről.

– Több hajnal nem jön föl én reám, sóhajta Elemér. Légy boldog örökre! suttogá, midőn az nem is hallhatá már.

A hold méla fénye szüntelen változó alakokat fejte az ingatott lombok közül a padozatra. Elemér ábrándozva, álmodozva maradt ott magában, s beszélgetett, vagy tán csak álmodott, s azt hivé, hogy beszél.

– Ketten maradtunk ismét: te és én. Mit akarsz? Hová csalogatsz? Ha nem vagy élő lény, miért jelensz meg előttem? Miért lopod ki belőlem a lelket? Miért mosolyogsz rám? Itt és ott, és amott és mindenütt, a hova nézek, előttem állsz. Látlak, kezedet szorítom, arczodra nézek, hallom hangodat, beszélek veled. És még sem vagy senki. Nem látja más alakodat, csak én… ülj mellém… A sírba is velem fogsz-e jőni?… Hm, tudod, mit gondolok most? Ha e perczben, a hogy így keblemen fekszel, e kardot itt a te és az én szivemen egyszerre keresztül ütném, hogy soha el ne válhatnánk egymástól! Mit szólsz hozzá? Azt nemde, hogy kezemet nem birom megmozdítani. Már félig álmodom és nem tudom magamat ez álom ellen védni. Azt hiszem, hogy látok, mozgok és beszélek, pedig szemem zárva van, ajkam néma, kezem mozdulatlan. Jól tudom, hogy ez álom és nem tudok belőle fölébredni! oh ez érzés öl meg engem! Látod ha élő lény volnál, milyen boldogok lehetnénk együtt, míg most meg kell ölnöd, hogy olyan lélekké tégy, miként magad… Te is szeretsz nagyon: oh jól tudom én azt. De egyre nem gondoltál. Hátha neked itt kell maradnod, míg én tova szállok? ugy-e, hogy elkomorodtál?… Sirsz?… Nos, miért nevetsz megint? Ah értelek, ha én meghalok, te is meg tudsz halni, s akkor mindketten egy helyre megyünk… Tehát a szellemek találkoznak a túlvilágon! úgy boldogság meghalni… Te is vágyódol oda? Ez örök álomországba, ott leszünk. Harmadnap este, hogy én elhagyom a földet, te is utánam jösz. Addig én elkészítem a vőlegényi sátort, napsugárból, szivárványból, éjszakfényből, fellegborulásból… Ott fogunk lakni örökké… ott fogunk örökké álmodozni, ott megmondod nekem, ki voltál itt e földön? ott el nem válunk egymástól soha.

Elemér teljes gyönyörrel emelé föl álommosolygó arczát, s tagjai reszkettek a kéjtől, mely lelkét elfutotta.

E perczben halkan felnyilt a hajlék ajtaja, s a küszöbben megjelent ama férfi, kit a megölt hajós a szigetre hozott.

A jövevény csöndes léptekkel járult az alvó ifju elé. Meglátta, hogy milyen halvány. A láz gyötörte épen.

– Valóban sápadt fiu, dörmögé az idegen. A szerelem megárthatott neki. Alszik, mosolyog, álma nyugtalan. Szerelemről álmodik. Ijedtségre fog ébredni.

Ezzel halkan oda vivé jéghideg kezét Elemér arczához, s végigsimítá rajta.

Az ifju felriadt az ellenszenves érintésre.

– Ki az? mit akarsz? kérdé az előtte álló alaktól.

– Ha megmondom, hogy ki vagyok? megtudod, hogy mit akarok, felele, s leereszté hosszú köpenyét. Az én nevem Kubláj emir.

Elemér meg sem indult e szóra, keserű mosolylyal mondá:

– Ismerlek. Megtudtad, hogy haldoklom, s eljöttél, hogy meglásd, mint mulok ki?

– Áldom a sorsot, hogy nem halálod után jöttem.

– Miért?

– Mert akkor nem ölhetnélek meg.

– Balga ember. Tehát dicsőséget akarsz abban lelni, hogy egy haldoklót megölj, ki félóra mulva ugyis meghalt volna?

– Az az utolsó csepp véred kell nekem, mely még ereidben tévelyg! Te nem tudod, mit cselekedtél, midőn a király leányát elszöktetéd. Disabul országát vesztette e miatt. E leányt Dalmának kelle nőül venni, s ha ez úgy történik, akkor tudva leend, mit másként bebizonyítni nem lehet, hogy Dalma nem férfi, hanem leány!

Új nap gyuladt egyszerre Elemér szivében. Örvendetesbet nem mondott neki soha senki, mint halálos ellensége. Megújulva az öröm rohamától emelkedék fel ágyáról.

– Ah, tehát te vagy az?… Tehát te vagy az mégis! – Világ derül agyamban!… Most látlak utolérhetlen nagyságodban, oh én bálványom. Most már százszor kedves előttem a halál, mert várhatok rád a túlvilágon… Imádlak… Lelkedet bámulom… Szellemed volt az, mi körülem lebegett mindenütt, a te arczod volt az, mit előttem láttam… Tégedet igért a sors nekem… Az igéret nem e világra szólt… Lesz hát szebb világ.