Part 18

– Csitt, látjátok a szent Elm tüzét? ott az árbocz hegyén, szólt Philipps, a kormányos, társaihoz.

– Szent György, ne hagyj! ott lebegnek valamennyi árboczon, mint valami gyertyavilág, suttogák azok borzadálylyal.

– Ez rosszat jelent, a szent Elm lángja csak a veszendő hajók árboczán szokott megjelenni. Nézzétek, hogy tánczolnak.

– Vigyázz! kiálta a kapitány a kormányosoknak. Már késő volt vigyázni; míg ők az árboczokon megjelenő villanytüneményt bámulák, egy iszonyu hullám közelge a hajó felé, mintha egy egész átlátszó hegyláncz indult volna meg. Minden törekvés hasztalan volt a hajót elfordíthatni előle, a legmagasabb árbocznál magasabban közelge a roppant vízhegy, hányva a tajtékot legtetején. Az emberek a mellvédbe s a kötelekbe fogództak. Egyszerre sebesebben emelkedik fel a hajó, felhajítva a toronymagas hullám tetejére, a másik perczben tulsó oldalára csapott át, árboczaival a vízbe vágva, s egy utó-hullám keresztülözönlött rajta.

Néhány percz mulva ismét egyenesen állt a gálya, megfürösztve, mint egy elbukott hattyú, az emberek megrázkódtak a víztől s tovább láttak dolgaik után.

– Nézd, az Elmtűz még most is ott van az árboczon! kiáltá Philipps, ha pokolbeli tűz nem volna, e hullámcsapástól el kellett volna aludnia.

– Ezek a vészmadarak is éreznek valamit, hogy mindenütt nyomunkban vannak.

– Jack azt állítja, hogy ő a mult éjjel látta a tengeri kísértetet.

– Való ez Jack?

– Miért mondanám, ha nem láttam volna? ti aludtatok, én magam voltam a kormányon. Egyszer a távolból egy hajó alakja jött felénk. Alig látszott a vízben úszni, s szél ellenében haladt. Ember-alakú árnyak mozogtak rajta, úgy téve, mintha vitorlákat húznának alá s fel, a kapitány mint egy ködalak járt jobbra-balra. Én ijedten rákiálték a kisértetre s erre az egyszerre eltünt szemem elől, de még ezután is elég jól hallám a szélzúgás s a habok csapkodása közül a kísértetalakok szavait, s a rémhajó köteleinek verődését a vitorlafákhoz.

– Ez rosszat jelent.

A kormányosok félénken tegintgettek szét az elborult látkörön, mint szokott az, ki rémmeséket hallott.

– Nézd! nézzetek oda, mondá Philipps, egyszerre a szürke homályba mutatva, szent György nevére mondom: a rémhajót látom ott.

Társai lélekzetüket visszafojtva követék szemeikkel ujjmutatását. A villám lobbant s valamennyien keresztet vetének magukra.

– Ott van!

– Mit láttok ott? kiálta a kapitány, észrevéve kormányosai meglepetését.

– A kisértethajót uram… szólt reszketve egyik.

Trahern szemügyre vette távcsövével a mutatott tárgyat.

– Az nem kisértethajó, monda kevés vártatva.

– Mi volna más, uram? Lehetne-e élő ember, ki ily viharban kifeszített vitorlákkal szálljon a tengerre, miként ez? Nézd, mily sebesen közeledik felénk! a hullámokat megveti, és repül mint madár.

– Ez nem kisértethajó, ismétlé a kapitány, hanem kalóz!

– Eleven ördög, dörmögé Philipps.

– Bizonyosan Barthelemy lesz, mondá Trahern. Minő kár, hogy közel nem juthatunk hozzá, most elfognók rögtön. De ki tudna csatázni ily viharban?

A kalózhajó sebesen közelgett a King Salomo felé. Néha elborítá a hullám, másik perczben ismét egyenesen állt s folytatta irányát.

– E vakmerő ficzkók! kiálta Trahern. Úgy látszik, még ők iparkodnak velünk összejönni.

– Ezek nem emberek, szólt Philipps. Ha ember rohanna így hullámokon keresztül, százszor összetörhetné magát hajóstól együtt.

A kalózhajó világosan üldözni látszék Salamon királyt, vele egy szél alá érve, minden módon azon törekvék, hogy mellé juthasson. E törekvése azonban mindig meghiusult a hullámzaj miatt, mely mintegy felsőbb hatalom, kénye-kedve szerint hajigálta mindkét hajót jobbra-balra, s ha egyszer-egyszer lőtávolságnyira hozta őket, a másik pillanatban ismét félmérföldnyi távolba lódítá.

– Más jó lélek ilyenkor Istent imádna, szólt Philipps. Ezeket meg a vihar sem ijeszti vissza. Hah! minőt csapott most egyszerre a villám a két hajó közé. Az ég tüzei tiltják a közeledést.

A kalózhajó rögtön behúzta minden vitorláját s nemsokára lehete látni, hogy a nagy dereglyét eresztik a vízre s abba húsz kalóz beleül s elkezdenek evezni a Salamon király felé.

A hadihajón kétszáz fegyveres volt s nyolczvan ágyú; Trahern el nem képzelheté, mit akar e tizedrésznyi nép ellene?

A dereglyét hányta-vetette a hullám, de a húsz ficzkó evezőcsapásai szél és hullám daczára közelébb juttaták azt a gályához.

Ekkor a dereglye párkányára egy óriási férfi lépett fel, meg sem tántorodva a hánykodó hab tetején s szájához illesztve a hangcsövet, dörgő mély hangon átkiálta:

– Trahern kapitány, Rooberts Barthelemy felszólít ezennel, hogy add meg magadat neki a King Salomo népeivel együtt, életre halálra!

A felszólító Skyrme volt.

Trahern előállítá fegyvereseit s megboszankodva a kalózok vakmerőségén, mely a szemtelenséggel volt határos, parancsot adott, hogy az ágyúkat irányozzák ellenük. Tüzérei azt felelék, hogy az ágyuk mind meg vannak nedvesedve.

– Az hazugság! kiálta Trahern, hisz fedve vannak mindig.

– A ki ellenáll, irgalom nélkül meghal! hangzék újra még közelebbről Skyrme dörgő szava. A tengerészek sápadtan néztek maguk elé.

– Mit bámultok semmirekellők! kiálta Trahern. Fegyvert fogjatok s törjétek össze a vakmerő gazembereket!

– Mit? hát halandó emberek ezek? kiálta fel Philipps, a kik ellen küzdeni, a kiket megölni lehet? Látott már valaki ördögöt meghalni valaha? Köszönöm! én ördögökkel nem harczolok.

S ezt mondva elveté fegyvereit magától.

– Mi sem, egyikünk sem! kiáltozák valamennyien, fegyvereiket kilövöldözve a légbe és elhajigálva. Trahern egyedül hagyva látta magát.

– És ti ily szégyent akartok hozni magatokra, hogy tízszer kevesebb erő előtt lerakjátok fegyvereiteket! Emberek! térjetek magatokhoz, hisz ezek sem lelkek itt.

Azokat semmi erő sem birhatta rá, hogy fegyvereiket a rablók ellen irányozzák, kik csáklyáikkal már a gálya oldalába kapaszkodtak.

– Védni fogom hát én egyedül magam a hajót, kiálta kétségbeesetten a kapitány, s felragadva egy karabint, a rablók közé lőtt vele.

Nem talált senkit, mert saját emberei félre rángatták kezeit, s nem engedék, hogy másodszor lőhessen megtámadóikra.

Egy percz mulva a kalózok urai voltak a Salamon királynak.

A nép nem mert nekik ellenállani, oly pokolbeli magasságon állt már hirnevük, hogy a mit ők akartak, semmi sem volt lehetetlenség, a remegő mindennapi emberek elveszték lelküket e másvilági lényeknek hitt szörnyekkel szemben, s hol tizannyian voltak, még csak az ellenállást sem merték megkisérteni.

Ha okiratok nem bizonyítanák, hihetlen volna, hogy húsz kalóz egy nyomorult dereglyével a legnagyobb vihar közepett elfogjon egy hadihajót, melynek nyolczvan ágyúja, kétszáz fegyverese s bátor kapitánya van.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A tizenegy hajó a whydahi kikötőben csak a passzatszelek elmultát s a King Salomo megérkeztét várta, hogy Rooberts ellen kiinduljon.

A passzatszelek még javában dühöngtek, mikor már Rooberts ott állt a whydahi kikötő előtt, maga után vontatva a Salamon királyt.

A Royale Fortune minden árboczán fekete zászlók lobogtak, a két vitorla közé egy négyszegű zászló volt kifeszítve, azon egy ijesztő rémkép: lándzsával keresztülütött csontváz, kezében fövényóra és keresztberakott csontok, vérző szive lábainál feküdt. A Kopó zászlójára pedig egy vörös palástú férfi volt festve, kezében lángoló pallossal, melynek hegyére halálfő volt szúrva. A főárboczokon Szent György lobogója kigyódzott.

A vihar zugása közepett a King Salomo elfogott zenekarának pokoli dobpörgése és trombitaharsogása szólt, melyhez irtózatos dalt énekelt a vad kalóz nép. Így vitorláztak be a kikötőbe.

A legelső lövésre mind a tizenegy hajó megadta magát. Rooberts valamennyi hajó kapitányait a Royale Fortune födélzetére összegyűjtve, ott pompás lakomát rendelt számukra, melyhez azok rövid kinálás után hozzáültek, egyetlenegyet kivéve, Fletchert, ki határozottan megtagadta a rablók asztalához való leülést, a velök együtt ivást és dorbézolást. Barthelemy megengedé neki, hogy tetszése szerint háttal üljön az asztalhoz.

Ebéd vége felé, mikor a bor földerítette a kedélyeket, Roobertsnek jó kedve támadt, megengedé a kapitányoknak, hogy hajóikat tőle visszaváltsák, megalkudván velök nyolcz fontnyi aranypor-harácsban.

Azok rögtön készek voltak letenni a sarczot, Fletcher ezt is megtagadta; ő úgy mondá, rablóktól nem fogad el kegyelmet, s hajóját nem veszi meg, hogy becsületét eladja, tessék vele a kalóznak azt tenni, a mit akar.

Úgy szólt, mint valódi angol.

Rooberts rögtön parancsot adott ki, hogy tüzet kell vetni a Fletcher hajójába, s azt megégetni minden rajta levő áruneműekkel egyben.

Asphlant vevé át a teljesítendő parancsot, ki nemsokára visszatért azon jelentéssel, hogy a kérdéses hajó áruneműi nem egyebek, mint nyolczvan néger rabszolga, s miután nem bizonyos róla, hogy a szerecsent meglehet-e gyujtani, mit tegyen velök?

Rooberts szemei pokoli tűzzel villogtak.

– Szerecsenek? kérdezé fogcsikorgatva. Hányjátok őket a tengerbe, hadd úszszanak.

Asphlant egy szót sem szólt többet, hanem indult a parancsot teljesíteni. A gentlemanek ittak tovább.

Mulatságukat időközönkint félbeszakasztá egy-egy irtózatos vérfagylaló halálordítás, arra egy perczig félbeszakadt a tivornyaének, megállt az ajkakhoz emelt pohár, másik pillanatban folytatták a mulatságot. A vigalmat tüzijáték fejezte be, Fletcher felgyujtott hajója, mely lángjaival köröskörül megvilágítá szépen a kikötőt.

A négerek párosával voltak egymáshoz békózva, és a tengeröböl tele volt czápákkal; valahányszor egy párt belehajítottak a tengerbe, körül vér lepte el a habot, a halálordítás alatt mindannyiszor egy poharat üríte ki Rooberts, felordítva: «a hispaniolai gunyhóért!» A néger mind ott veszett és Rooberts még sem volt ittas.

Késő éjszakán váltak el a kapitányok tőle, szerencsés viszontlátást kivánva neki. Rooberts mind valamennyinek bizonyítványt szolgáltatott az átvett harácsról, mely az okiratok közt fönmaradva, ekként hangzik:

«Mi, a szerencse lovagjai, tudtára adjuk mindenkinek a kit illet, hogy **hajó **kapitányától nyolcz font aranyport harácsul fölvettünk, melynek következtében az említett hajót szabadon bocsátók. Kelt pecsétünk és saját aláirásunk alatt, a whydahi kikötőben 1722. év január 13-án. Rooberts Barthelemy. Glasby Henry.»

A vihar megszünt, rá csendes éjszaka következett; feljött a hold, tündérvilági fényt árasztva szét a tengeren; Rooberts karjait összefonva állt hajója párkányán a távol csillagokra bámulva.

Mennyi bort és mennyi vért elpazarlott, hogy magát leittasítsa, hasztalan! sem bor, sem vér többé mámort, feledést neki nem adott.

Oh nem feledést, azt az édes öntudatlanságát a léleknek, helyette inkább emlékezetet, fájó viszhangjait a multnak.

Ezek a csillagok valami bűverővel vannak a lélekre, ha sokáig néz rájok az ember, kilopják belőle a lelket, s odaviszik, a hova nem akar, a hova menni fél.

Mit látott Rooberts a csillagokban? Ifju éveit látta bennök, szeliden ragyogó képekben lefestve, egy egészen más életet, annyira különbözőt a mostanitól, mintha vagy ez, vagy az csak álom volna.

Pedig így volt. Ott enyelgett körüle a három gyermekleány, vadvirágból koszorút füztek homlokára, szelid csókkal odatűzték, játszadoztak, nevetgéltek. A pálma oly halkan susogott.

Együtt ültek a kis gunyhóban, az anya a nagy karszékben veszélyekkel kalandos mondákat regélt, mik hirneves bajnokokkal estek, a leánykák oly félve tekintgettek az elsötétült ablakra, melyen a puszta éj kezde benézni, a mint a kandalló tüze lassanként kialudt, míg Villiam keble nyugtalan vágyaktól kezde dagadni, megküzdeni ez ismeretlen veszélyekkel, s olyan hirnevet szerezni, mint azon hősök, kiket a rege örökít. A pálma oly halkan susogott.

Épen így sütött a hold, a déli táj holdéje fényesebb, mint az északi nappal. A szép, szerelmes menyasszony keblére simulva szólt: mint szeretlek, mily boldog vagyok, együtt fogunk élni halni. Villiam keblére hajtá le fejét, s az egész mennyországot tartá karjai közt. A pálma oly halkan susogott.

A lányka kinn ült a zöld partokon, fehér kendője lebegett a szélben, ott várta epedve, várta imádkozva; mint repesett szive, midőn vitorlát látott közeledni, a távol láthatáron ismerni vélte a nyulánk árboczokat, melyek szemei előtt feltüntek, s lelkével százszor bejárta a tért, mely közöttük feküdt, keble hevült, lelke égett a vágy és az öröm miatt, látva, hogy az mindig közelb-közelb repül, csókjait hinté elébe…

– Micsoda hajó lehet az, kapitány? kiálta Rooberts mellett Moody durva, dörmögő hangja.

Rooberts összerázkódott, fölriasztva éber álmaiból, s félig ijedten, félig haraggal tekintett a kérdezőre.

– Micsoda hajóról beszélsz?

– Arról, melyet tovább félóránál bámulsz velem együtt, azok a nagy vitorlák, mik a láthatáron föltüntek.

Rooberts csak akkor vevé észre a hajó alakját, melynek képét ábránd-ittas lelke átszőtte álomképei közé, s mely sebesen látszott közeledni a tengeröböl felé.

– Hahó! Elő a Kopóval! kiálta Rooberts. Talpra fiuk!

– Ma nem! kiálta egy ficzkó a másik hajóról. Menjen a Royale Fortune, ti ittatok eleget, mi józanok vagyunk, s józanul az apám lelke se harczolt.

– Micsoda beszéd ez?

– Ez olyan beszéd, hogy nálunk ma este elfogyott a rum és czukor, míg a Royale Fortuneön még a hal is punchot iszik.

– Hát gazemberek, én gyártom a czukrot meg a pálinkát, hogy tőlem kéritek azt? Ha elfogyott, szerezzetek. Ahol a láthatáron egy portugal gálya, az hoz czukrot, a mennyi kell, rohanjatok utána s itassátok meg magatokat.

A gálya ezalatt oly közel jött, hogy vitorláit meg lehete számlálni a fényes éjszakában s akkor egyszerre visszafordult s elkezde ismét távozni.

– Utána sietve! Kiálta Rooberts. Nézzétek. Már észrevett bennünket és menekülni kiván. Skyrme! munkára gyorsan, ne hagyjátok megszabadulni. Vadászatra Kopó, hajrá!

A Kopó rögtön kifeszíté minden vitorláját, a főhajó legénysége prédaszomjasan rohant önkénytesen a Kopó födélzetére, s a kedvező szél nyomása alatt üldözőbe vétetett az ismeretlen gálya, mely mindig közelebb-közelebb érve a Kopó által, nem sokára azzal együtt letünt a láthatárról.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez a gálya volt a «Fecske», a legfélelmesebb angol hadihajó, a két legvitézebb kapitány vezénylete alatt, az egyik volt Ogle Dávid, a másik – Rolls!

Midőn Barthelemy valamennyi hajónak urává tette már magát, melyek ellene ki voltak küldve, akkor a Fecske egyedül indult meg őt fölkeresni és legyőzni.

A kikötőhöz érve messziről meglátták a félreismerhetlen kalózhajókat s egyenesen rajtok akartak ütni; előbb azonban egy félelmes zátonyt kellett megkerülniök, melyet «Franczia zátonynak» neveznek. S a kalózok e visszavonulást félelemnek magyarázva, üldözésükre rohantak.

A Fecske csak haladt előre, a Kopót a sík tengerre csalta maga után, s mikor már annyira el voltak, hogy az ágyúdörgés nem hallatszott a kikötőig, akkor utól hagyta magát érni.

A rablók egyszerre ordítva ránták fel fekete zászlóikat az árboczokra s nyílsebesen vágtattak a Fecske mellé. Skyrme legfelül állt, hosszú csáklyáját kapaszkodásra tartva készen.

– Barthelemy és a halál! ordítá a rablósereg rettentő hangon.

Azon pillanatban irtózatos mennydörgéssel szólaltak meg a britt hajó ágyútelepei, egyszerre pusztító tüzet szórva a kalózok soraira s füstfellegbe borítva a Kopót.

A mint a füst szétoszlott, a rablók még elrémülve álltak, mintha a közéjük ütött villám megfosztotta volna őket a gondolkozástól. A födélzeten irtózatosan szétzúzott holttetemek hevertek, a fekete zászló le volt lőve az árboczról, csak Skyrme állt még és nem veszté el lelkét.

– Előre gazemberek! ordítá dühösen, mit bámultok magatok elé? huzzátok föl újra a zászlót s ki a csáklyákkal!

A kalózok erre hirtelen fölhúzták újra lobogójukat; «előre!» ordítá Skyrme mennydörgő hangon.

Erre egy második roppanás dörgött le a britt ágyúkról rájok. A zászló ismét leesett, de leesett Skyrme is, egy ágyúgolyó mind a két lábát elsodorta.

A rablók elveszték lelküket; odarohantak a kormányoshoz s kényszeríték, hogy forduljon vissza s kifeszíték vitorláikat a menekülésre.

– Ne hagyjátok magatokat! ordítá Skyrme az árboczba fogózva, szégyen gyalázat reátok! kapaszkodjatok a hajóba s rohanjatok a födélzetre, haljatok meg hős halállal!

A vén kalózok erre végső vakmerőséggel kezdék hajójukat a Fecskéhez közel faroltatni, s már-már sikerült azt elérhetni csáklyáikkal, midőn egy harmadik lövés recsegve törte ki a főárboczot, vitorláival együtt, leterítve azt a vízbe.

Veszve voltak. Még csak harczolniok sem lehetett többé.

– Vessétek a zászlót a vízbe, ne kapja meg az ellen! hörgé rekedten Skyrme, kinek óriási termetéből csak fél teste volt még meg. Rohanjatok a lőporos kamrába s lőjetek bele a hordóba.

Öt kalóz rögtön pisztolyt ragadva futott a födélzet alá s egy pillanat mulva mennydörgő ropogás hallatszott, a hajó közepéből magas füstoszlop lövellt fel sebesen; egyéb kárt nem tett. A lőpor kevés volt arra, hogy a hajót szétvesse. Az öt kalóz kinlódva és átkozódva feküdt a kamrában, feketére égve, mintha előre átalakultak volna ördögökké. A kormányost földreveté a pukkanás, ki mintha egyéb baja sem volna, a castor kalapja után kiáltott, mely a tengerbe repült.

Az angolok rögtön elfoglalták a legyőzött hajóroncsot, melynek födözete csak holtakkal és sebesültekkel volt megrakva.

Ez utóbbiakat fölszedték és bekötözék.

– Hozzám ne nyuljatok! ordítá Skyrme emberentúli dühvel, mindkét kezébe kardot ragadva s kétségbeesett viadalt kezdett a földön fekve. A legbátrabb katonáknak alig sikerült lefegyverezni a béna óriást, kinek midőn roppant kezeit lebilincselék, hogy lábait bekötözhessék, lánczaival tépte szét kötelékeit s azzal még egy utolsó erőfeszítéssel kettészakítá a kezére vert lánczot és meghalt.

Barthelemy ezalatt, hogy az idő ne teljék munka nélkül, egy Indiákról jövő hajót fogott el.

A hajó kapitánya, Hill Jonathan, jovialis ficzkó volt, a kalózok hivására leült velük reggelizni, az első pohár után te és tu lett valamennyivel s második után felhívta őket pohárversenyre, fogadva, hogy ő valamennyit képes leinni.

A nemes versenyzés alatt minden ivónak sorba kellett énekelni a maga nótáját; Hill Jonathannak kettő-három is volt; «énekeld el most te a magad nótáját Barthelemy!» szólt ez végre a kalóz-vezérhez fordulva.

– Én nem tudok dalolni; felelt ez hidegen.

– Ej pedig eltanulhattál volna egyet azok közül, miket úton-útfélen énekelnek rólad, teszem föl ezt: «Útra kelt a fehér galamb, utána a sötét ölyü; az egyik az én kedvesem, a másik a kalózkirály.»

Barthelemy összeborzadt.

– Hol hallottad te ezt a dalt?

– Hohó öcsém, egy gyönyörű szép lánykától, kihez hasonlóról a lelked sem álmodott soha; kár, hogy már mást szeretett.

– Szólj, mikor? hol?

– Hja, regényes kaland volt az. Hispaniola partján horgonyoztam épen, midőn a szent-domingói négerek föllázadtak; huszadmagammal voltam a parton édes vizért, midőn a távolból sikoltozást hallok. Gyerünk! mondék társaimnak, segítsünk, ha szükség van ránk s puskáinkat ragadva rohantunk a zaj felé. Három leány jött a dombon alá, háromszáz négertől üldözve. A fekete gazemberek ujjongva rohantak utánuk s mindig közelebb érték őket. A leánykák nem futhattak gyorsan, mert egy nagy karszékben öreg anyjukat hurczolták magukkal. Hajrá! kiálték én, ne hagyjuk őket elveszni s egyszerre közéjök lövettem a fekete ördögöknek. Azok szétfutottak rögtön s míg ismét összeszedhették volna magukat, én és matrózaim nyalábra kaptuk a szegény üldözötteket s árkon-bokron keresztül csónakainkhoz futottunk velök. Mondhatom, hogy az a szép kis leány olyan könnyű volt, mint egy kis madárka, elvittem volna ölemben a világ tulsó végeig.

– Beszélj tovább… suttogá Barthelemy, alig érthető hangon.

– Ugy-e? érdekel, hogy szép leányról van szó? Pedig emlékezett ám rólad is ez a szép leányka, de hogyan? Ő készíté rád ezt a dalt, mely neked nem igen hizelg. Volt neki valami kedvese, ki messze útra távozott, szegényt mindig féltette tőled s ahányszor imádkozott érte, mindig utána tevé, hogy Rooberts Barthelemyt sülyessze el az Isten a mély tenger fenekére. Szegény leány, hogy szerette azt az eltávozott fiút! minden hajóst megkérdezett, a kivel csak összejöttünk, nem látták-e azt a gályát, melyen Villiam elutazott? nem beszéltek-e ő vele? úgy fájt a szívem szegényért! Én elhagytam őt Dublinban; nem tudom, rátalált-e már azóta kedvesére?…

Barthelemy lassankint elkábult e beszéd alatt, ajkán elállt a lélekzet, szemei meredten néztek maguk elé, halálsápadt arczán valami tébolyodott mosolygás vonult szét.

– Nézzétek! a kapitány megőrült! hogy mosolyog! suttogták a kalózok elborzadtan kelve fel székeikről.

– Mi lelt öcsém? kiáltá Hill, vállára ütve Roobertsnek; ez hirtelen összerendült az érintésre s arczán az őrült mosolygást mély bús melancholia váltá fel.

Fölkelt az asztaltól s megfogva Hill kezét, félrevonta őt magával, karját karjába ölté s a hajó orrába érve vele, tompa, el-elfulladó hangon mondá neki:

– Kapitány! Ez a nap utolsó napja életemnek. Érzem, tudom, hogy ma elfogok veszni. Nem szükség kérdezned, miért? az az én bajom. A kalóznak is vannak babonái. A hajós előre tudja, hogy el fog veszni, ha a tengerrémmel találkozott. Az én lelkemnek is van ily réme, ma találkoztam vele; nem tudom hogyan, mi által? de el fogok veszni. Az elfogott King Salomo fenekében tízezer font sterling aranypor van elrejtve; ha én el fogok veszni, ez aranyat vedd magadhoz – kárpótlásul elrablott javaidért.

Hill végigbámult a kalózon s azzal visszament a többiekhez.

– Kapitánytok olyan részeg, hogy azt sem tudja már, mit beszél.

Egy óra mulva a kalózok legnagyobb része az asztalok alatt hevert ittasan, alig kettő-három ült még az asztal mellett, győzve a versenyt Jonathan urral, midőn a kormányos kiáltása hangzék:

– Vitorla jő! Nagy vitorlák!

E kiáltás néhányat kijózaníta a kalózok közül, s a kik föltápászkodva a jelentett hajó elé néztek, mindnyájan megismerék benne a mult éjjel látott hajót.

Valami névtelen ijedtség fogott el mindenkit. Hirtelen fölrázták ittas társaikat mámoros álmaikból s mutatták nekik a közelgő hajót és siettek Roobertssel tudatni a hírt.

Rooberts észrevevé arczaikon az ijedelmet. Hidegvérrel monda nekik:

– Ez bizonyosan a tegnapi portugal czukrász, ki a Kopó elől fut s a kikötőbe akarva menekülni, két tűz közé hozza magát.

– Ez nem portugal czukorhajó, uram, szólt egy kalóz remegő hangon, szolgáltam rajta, mielőtt hozzád átszöktem, jól ismerem; ez a «Fecske».

– Nos? szólt megvető mosolylyal Rooberts. És ha az volna, az én uri barátim nem volnának elég merészek vele összetalálkozni?

– A hajón százhúsz ágyú van s egyike ez a legjobb vitorlásoknak.

– Mind nem tesz semmit. Kik a kapitányai?

– Az egyik Ogle Dávid, a másik Rolls.

– Rolls! ismétlé magában megdöbbenve Rooberts.

– Tehát még is jól sejtettem. – Föl fiuk! üssétek meg a dobot, föl a zászlókkal, feszítsétek ki a vitorlákat, készüljetek a csatára! Nem kell félni, a harcz Istene velünk van.

A rablók futottak fegyvereikért, a tüzérek ágyúikhoz álltak, Rooberts kabinjába távozott, vezéri öltönyét fölveendő.

Nemsokára előjött ismét, fején széles karimájú kalap, hosszú vörös tollal, melyet rubincsatt foglalt a szalaghoz, drágakövekkel himzett öltönyét becses persa shawl szorítá derékban át, nyakába széles arany-láncz volt vetve, melyről pompás gyémánt-kereszt szikrázott, övébe gyöngyökkel kirakott pisztolyok voltak dugva, úgy lépett elő, oly büszkén, úgy fölékesítve, mint egy vőlegény, ki menyegzőjére indul.

A rablók szeme mind ő rá volt irányozva. Mindenki azon hitben élt, hogy ő előtte semmi sem lehetetlen.

Barthelemy odainté magához Moodyt, s fülébe súgott:

– Vén bajtárs, nem sejted-e, hogy ez az óra nehezebb lesz mindazoknál, miket eddig keresztül éltünk? Erősen kell magunkat viselnünk. Megkisértjük teljes vitorlákkal elvágtatni az ellenség előtt; elfogadjuk az ő ágyúlövéseit és visszaadjuk. Ha leárboczoztak bennünket, akkor iparkodunk a partra menekülni; ha ez nem sikerül, belefogózunk az ellenségbe s vele együtt a levegőbe röpítjük magunkat.