Part 17

Nemes, szelid arczú ifju volt Glasby, őt is erővel tarták maguk közt a kalózok, mert legtöbb tengerészismerettel birt közülök; szelídsége, jó szive ismeretes volt mindazok előtt, kik valaha a rablók kezébe kerültek, ő védte azokat társainak dühe ellen, gyakran saját erszényéből fizette ki váltságdijaikat, sok hajót megmentett az elsülyesztéstől társait lekönyörögve, s bacchanaliáikból mindig kivonta magát. Társai ezért nem is nagy becsben tarták, s szüntelen gyanus szemmel őrzék. Már egyszer megkisérté a szökést, akkor megkegyelmezték, most bizonyos volt elveszése. Rooberts arczára az első meglepetés után ismét visszatért a hideg, érzéketlen nyugalom. Scudamore éhes vigyorgással várta az itéletet.

Glasby nemes elhatározottsággal lépett Rooberts elé.

– Kettőre már kimondád az itéletet, szólt remegéstelen hangon, nincs okod kedvemért kivételt tenni. Csupán egyre kérlek, e kis értéktelen medaillont küldd el Norfolkban lakó anyámnak. Menyasszonyomnak egy fürte van abba zárva, kit látni akartam: miért meghalok.

Rooberts összerendült e szavakra. Mereven nézett Glasby arczára.

– Neked menyasszonyod van, kit látni akartál? kérdezé tőle elfulladva, s azzal odament, leoldá kezéről a lánczokat; menj vissza hajódra, én téged felmentelek…

– Kapitány! kettő már függ, kiálta dühösen Scudamore, épen azt látva menekülni, kinek halálát legjobban kivánta. A harmadik kötél emberére vár.

– Arra huzzátok fel a legelsőt, ki itéletemnek ellene mondani merészel! szólt Rooberts vadul széttekintve a zord arczokon, s becsapta maga után kabinja ajtaját.

A rablók hallgattak mind.

E percztől fogva Rooberts egészen megváltozott.

Szive fásult volt minden iránt, meg nem indítá semmi, de ha nőt hallott sírni, akkor futott onnan, azt nem birta elviselni.

A kegyetlenségig szigorú volt legjobb embereihez, a legkisebb mulasztás sem kerülte el büntetését, minden este büntető órát tartott, melyen a megrovottakat irgalom nélkül a hajófenékbe vetteté, vagy megkorbácsoltatá, vagy főbelöveté. És mégis, volt egy ember, kit bántani nem mert és nem engedett: Glasby. Fölmenté őt a Bonne Fortune kapitánysága alól, s magához vette.

Egész éjszakákon át elbeszéltetett magának Glasby családi életéről, anyjáról, menyasszonyáról, s úgy hallgatta, oly figyelemmel, újból elmondatva magának az annyiszor hallottakat.

Nem irgalmazott senkinek. Az elfoglalt hajókat meggyujtá, vagy elsülyeszté, sem megadás, sem könyörgés meg nem hatotta, de ha volt egy asszony a hajón, s annak esdő szavát meghallá: visszaadta mindenüket, semmit el nem vett a hajóról, s hagyta azt szabadon menni.

Nőt nem érintett soha, sem szerelemből, sem haragból; kedvese jutott eszébe mindig, kedvesének halála, és ha férfit látott, kedvesének meggyilkolói.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy napon összegyűjté mindkét hajón levő kalózait a Commodore födözetén.

– Fiuk, mondá nekik, az élet unalmassá kezd válni itt, a szerencse kendőzött arczczal jő elénk, s önként kinálja kegyeit, nincs senki többé, a kitől félhetnénk ezen az oldalán a világnak; prédát eleget találunk, dicsőséget, hírt annál kevesebbet, nincs hozzánk méltó ellenség sehol. Menjünk tovább. Ez a portugal és hollandi kereskedőnép annyira fél már tőlünk, hogy szinte szeret bennünket, jerünk oda, hol még nem tudnak felőlünk, angolok és francziák közé, hol az elbizott hadak bátran alusznak tengerparti váraikban, hol a szerencse még begyeskedő hajadon, ki csak erőszakos kéznek engedi letépni aranyalmáit, ott foglaljunk magunknak hirt, nevet, hol a bölcs jogtudósok száz czikket igtattak törvénykönyvbe ellenünk, menjünk oda, tépjük ki a lapot, mely rólunk szól, s rójjuk helyébe azt, hogy a bátrak számára nincsen törvény irva.

Barthelemy lelkesülten akart szólani társaihoz, mint hajdan szoká, most rosszul sikerült az neki, nem az a hang, nem az a lélek szólt belőle, mely hajdan, ki volt szívében hamvadva a tűz, melynek egyetlen szikrája elég volt máskor a többieket lángragyujtani. Most csak hidegsége által lehetett hatnia.

– Kalózok! folytatá karjait összefonva. Én tinektek kincseket igértem, ti én nekem igértetek vért. Váltsuk be mindketten szavunkat. Itteni munkánk valódi koldulás. Nyomorult kalmárok hajóit kifosztogatni, kik védelem nélkül adják át áruikat, s mit érnek azok a mi kezeinkben? csak elajándékozni jók. Én elvezetlek benneteket oda, hol a kincsek hazája van, Afrika partjaira, hol a hajók aranyporral megrakodva járják a tengert, hol a feketék királyai aranyfövényen alszanak, s a fekete harczosok arany fegyverrel küzdenek. Mi elraboljuk e hajókat, mi kiássuk az aranyfövényt a kaczika alól, s őt fektetjük le helyébe, mi kiveszszük a néger kezéből a drága fegyvert, s adunk neki helyette olcsóbbat – vasból – szivébe!

Már ez a hang tetszett a rablóknak, helybehagyó zúgással felelének rá egymásnak integetve, a Commodore legényei mind érdekesnek találták ez indítványt, azonban a Bonne Fortune legénysége durczás képpel hallgatott s vállait vonogatta.

Rooberts észrevevé a különböző hatást. Szép csendesen beburkolta magát bő köpenyébe, s a legszelídebb, biztatóbb hangon mondá, kezeit eldugva köpenye alá: volna tán köztetek, kinek ez eszme nem tetszik, lépjen elő, mi kifogása van ellene? mondja el bátran, én meghallgatom.

A Bonne Fortune legényei csoportosulni, sugdosni kezdettek, végre kettő kivált közülök, s megrángatva ruháit, elszánt daczczal a kapitány elé lépett.

– Igen is, rosszaljuk indítványodat kapitány, monda az egyik, s a másik is rábillentett fejével, s társaik is rámordultak.

– Rosszaljátok fiaim? kérdé édeskés hangon Rooberts, mondjátok miért?

– Mert nekünk nem unalmas az, hogy most jó dolgunk van, s veszélyt nem találunk sehol, prédát mindenütt; szólt az egyik.

– És nem találjuk mulatságosnak azt, hogy ismeretlen veszélyeket keressünk ismeretlen aranyországokért; szólt a másik.

– A hol törvénykönyvek vannak irva ellenünk.

– S a hol királyi hajóhadak védik a kereskedést.

– Minket nem a dicsőség ösztönöz, hanem a zsákmány.

– És örömestebb lakunk ott, hol tőlünk félnek, mint a hol nekünk kell félnünk mástól.

– Ha te mitőlünk vért kivánsz, azt itt is onthatunk számodra, a mennyi kell.

– De azért csupán, hogy te boszút állhass a négereken, kik kedvesedet megölték, nem megyünk ezer mérföldnyire bajt keresni.

Rooberts elsápadt mint a fal.

– Tehát ti itt akartok maradni édes fiaim? szólt gyermeteg, hizelgő hangon. Ti szerettek itt lenni és féltek amott? ej, ej, édes fiaim, gondolkodjatok csak egy perczig.

– Már meggondoltuk, felelének azok daczosan.

– Nagyon jól van, mondá Rooberts, s azzal egyszerre szétcsapta magáról bő köpenyét, s egy pillanat alatt két pisztolylyal mind a két rablót főbe lőtte.

A többiek egy perczre rémülten álltak ott, a másik perczben dühösen zúdultak fel Barthelemy ellen, szemeik és késeik villogtak körüle.

– Mit! ti szólni merészeltek, midőn én parancsolok? El veletek gyáva semmirekellők! ordítá mindent túlharsogó hangon Rooberts s felkapva egy vastag kötéldarabot, vakmerően közibük rontott, s jobbra-balra ütötte vele az elégületleneket, kik annyira zavarba jöttek uralgó merészsége által, hogy elfeledve ellenszegülési vágyaikat, szétfutottak.

– Verjétek őket vasra mind. Kenyéren és vizen maradnak három nap, három éjjel! a ki egy igét kimond ellenem, a tengerbe vele! kiáltá Rooberts, s egy pillanat alatt le volt fegyverezve a «Bonne Fortune» legénysége a «Commodore»-é által, s a merészebb társak által farkasgúzsba kötve.

– Nagy merényt követsz el, súgá Glasby Rooberts fülébe.

– Ej, én nem félek sem embertől sem ördögtől! felelt a rabló daczosan.

A hajók még az nap útnak indultak Afrika felé.

Harmadnap kitelt a «Bonne Fortune» legénységének büntetés ideje.

Hogy el ne szökhessenek tőle, Rooberts minden tengerismei eszközt, s minden ahhoz értő tengerészt áthozatott a «Commodore»-ra.

Mindamellett egy éjszakán, midőn még négyszáz mérföldnyire voltak az afrikai partoktól, a «Bonne Fortune» eltünt.

Mint Rooberts előre látta, e hajó a legelső tengerviharban zátonyra akadt s népségével együtt elveszett.

Rooberts ezért nem hagyott fel tervével, ereje megfogyott általa, de bátorsága nem.

Egy reggelen, a mint feltisztult az ég, a láthatáron egy kiálló fekete hegycsúcsot látott meg a sík tenger felett, ez volt a Cap-Corso.

– Itthon vagyunk, mondá Rooberts ujjongó kalózainak s elkezde alá s fel czirkálni a kikötő előtt.

Azon időben gazdag egyedárusága volt a franczia kormánynak a mézgakereskedés s miután minden egyedáruságnak legmérgesebb ellenszere a csempészet, a cayennei partokon szüntelen őrködtek a franczia hadihajók.

Kettő rögtön észrevevé a gyanúsan kószáló tengerirablót s dugárusnak vélve, utána eredt. Rooberts elcsalta őket annyira, hogy a Capról meg ne láthassák a harczot s akkor megfordulva rájok, rövid viadal után elfogta mind a kettőt.

Az egyiket elsülyeszté, a másikat megtartá magának s legénysége egy részét átszállította rá, Skyrmeot téve kapitányává, elnevezte a hajót «Kopó»-nak.

Az elfogott francziáktól megtudva, hogy a legfélelmesebb két angol hadigálya, a Weymouth és Hirondelle eltávozott s hónapokig vissza sem tér, bátran bevágtattak a kikötőbe.

Az angol királyi afrikai társaság legpompásabb hajója, az «Onslow» épen ott állt horgonyon.

A kapitány és a tisztek künn voltak a parton, a kormányzó valami bált adott a kedvükért; onnan láthatták a kormányzó ablakaiból, mint rohan egyenesen a kalóz hajójokra s mielőtt visszasiethettek volna, minden emberök megadta magát.

Gee Fennimore, az Onslow kapitánya, dühösen evezett oda egyedül a rablók hajójához, s pisztolylyal kezében követelte Roobertstől, hogy adja vissza hajóját s verekedjék meg vele becsületes emberek módjára s ne orozva rohanjon rá.

Roobertsnek annyira megtetszett az eredeti ajánlat, hogy ő egy meglepett hajót visszaadjon tulajdonosának s újra verekedjék érte, miszerint kijelenté, hogy kész azt elfogadni.

Emberei is mind zajosan elfogadták a kihivást, hanem ekkor az Onslow saját legényei álltak elő, hogy ők nem harczolnak Rooberts ellen, hanem inkább kérik, hogy vegye őket is társaságába.

Gee kapitány kétségbeesve lőtte ki pisztolyait a gazemberek közé s felszólítá Barthelemyt, hogy ha egy csepp büszkeséget érez kebelében, be ne mocskolja rablói hirnevét és becsületét az által, hogy e semmirekellőket társaságába fogadja, kik veszély idején elhagyják kapitányukat.

– Tudja mit, derék kapitány? szólt Rooberts vigan konversálva a csónakban úszkáló ellenféllel, ön annyira jeles ember, miszerint nem tudnám lelkemre venni, hogy önt hajó nélkül hagyjam. Íme itt hagyom önnek az Onslowért cserében saját hajómat, a Commodoret, mondhatom, jó vitorlás és sokat ér, noha az árát nem határozhatom meg, mert én nagyon olcsón kaptam. A hajóslegénységet csupa emberszeretetből kénytelen vagyok elfogadni, mert ön bizonyosan megtizedeltetné őket, hanem a sorkatonáit visszaadom önnek, tegyen velük, a mit akar, a szárazföldi patkányokért nem kár.

Ekként az egész kikötői nép szemeláttára kicserélé a kapitánynyal hajóját s a régi Onslow helyett «Royale Fortune» nevet festetett rá nagy aranyos betűkkel s még vagy három előkapott angol hajót kikutatva, mindkét gályával elvitorlázott Calabar felé.

A calabari útban csupa időtöltésből kikirándult egy része a rablóknak a sík tengerre a Kopóval Skyrme vezérlete alatt, ott épen útjokba vetődő hajók felkutatására.

Egyszer egy ily kirándulásból sebesen tért vissza a Kopó a Royale Fortunehoz, jelentve, hogy két gyanús gályát vett észre a láthatáron, melyek rögtön feléje tartottak, aligha hadihajók nem lesznek, csak annak köszönheti, hogy minden vitorláját felhúzta, hogy kiszabadult közülök, azonban nyomában vannak.

– Hadd jőjjenek, mondá Rooberts távcsövével szétkémlelve a tenger-síkon, s nemsokára megpillantá a két vitorlát, mely a távolban úgy látszott, mint két sirály.

– Ezek nem hadihajók, mondá Rooberts, inkább hasonlítanak kalózokhoz; kifeszített vitorlákkal jönnek felénk. Ugyan megjárhatják velünk.

– Haha! monda Skyrme, még csak ez volna hátra. Fogtunk el már kereskedő- és hadihajót eleget, most még kalóz-hajót kell fognunk, hogy az is legyen.

A legények mind kiváncsian néztek a sebesen közeledő két hajó felé s nevetve mondák egymásnak: ez bizonyosan úri gályának nézi a miénket pompás alakjáról, hogy fog majd kérezkedni tőlünk, ha megfogott bennünket!

Moody szemei elé tartá tenyerét, majd az egyiket, majd a másikat s szinte kibújt a szemeiből a nagy nézés miatt. Egyszerre összecsapja mind a két tenyerét, elhajítja a kalapját s elkezd czigánykerekeket hányni, s azután lefekszik a földre s kaczag, hogy szinte megfullad bele.

– Moody! megőrültél? kérdé Rooberts. Ez az ember sohasem kaczagott életében, mi lelt Moody?

– Hát még sem ismeritek azokat a hajókat, a mik ott jönnek? kérdé ez félig felülve, de azután megint hanyatt vágta magát és elkezde kaczagni és alá s fel henteregni a födélzeten, míg le nem fogták s úgy meg nem markolták, hogy nem kapálózhatott.

– Beszélj hát, vén tébolyodott, mi lelt?

– Ha azt megmondom, mind kibujtok a bőrötökből. Hát nem látjátok azt a két hajót ott? Hát nem ismertek rájok? Hisz ez a tengeri ördög és a hollandi gálya, melyek elszöktek előlünk, bennünket a tengeren hagyva éhen, szomjan veszni s most szemközt jönnek reánk az ágyúink torkába! Hát nem érdemes ez, hogy az ember örömében megbolonduljon?

A kalózok irtózatos örömordítása túlhangzá Moody kaczaját; bódult, vérittas örömmel nyargaltak fegyvereik után, felmásztak a vitorlakötelekre, hogy jobban láthassák a közelgő hajókat s addig is ökleikkel fenyegetőztek feléjök.

Tehát feltalálták valahára az árulókat, kik társaikat ott hagyák az inséges éhhalál torkában az égő tenger tükrén, s kik most önkényt jönnek gyilkoló boszújok elé.

E gondolat még Barthelemyt is annyira elragadta, hogy arcza halaványságát lángoló pirosság kezdte földerítni. Ajkainak némasága tagadá lázas örömét, de arcza meghazudtolá.

– Csendesüljetek el! mondá kalózainak, hagyjuk őket közelebb jönni; huzódjatok a mellvédek mögé, hadd higyjenek bennünket olcsó prédának s hadd hüljön meg sziveikben a vér, midőn arczainkat rögtön megismerik.

A rablók félre huzták magokat csendesen: amazok hanyatt-homlok vitorláztak ellenük. Már jól ki lehete venni a hajó orrára faragott undorító tengeri ördögöt, s a mint az elrejtőzött kalózok egy vagy más alakot megismerének rajta, fogcsikorgatva suttogák: ez ő! ez is itt van.

– Készen tartsátok fegyvereiteket, mondá tompa alhangon Rooberts.

– Nem kell oda kés, körmeinkkel szedjük széjjel őket, suttogá Asphlant.

A tengeri ördög lőtávolba érve, egyszerre minden árboczára felrántá fekete zászlóit s egy lövés, melynek golyója a Royale Fortune vitorlái közt suhogott el, volt a fölszólítás, hogy álljanak szóba.

Barthelemy hajóin mélységes csend volt.

A tengeri ördög vakmerően oda vágott közéjök, a hollandi gálya valamivel hátrább maradt.

– Hahó! kapitány elő! hangzék a tengeri ördögről a kiáltás.

– Ez Kennedy szava! suttogá Barthelemy, s azzal inte, hogy rántsák föl a zászlókat.

A mely pillanatban a tengeri ördög kalózainak rémületére felrepültek a fekete zászlók a megtámadott hajók árboczaira, egyszerre felszökött Rooberts a mellvédre s dörgő hangon visszakiálta:

– Én vagyok itt, gaz árulók! Ismeritek-e még Rooberts Barthelemyt?

A megtámadók, mintha egyszerre lelküket vesztették volna, megnémultak, Kennedy ijedten ugrott le egy csónakba, s azt eloldva a hajótól, a hollandi gályához iparkodott menekülni, a többiek eszeveszetten hányták el fegyvereiket s a rémület őrültségével ugráltak a tengerbe.

Ez a fáradságuk nemsokára meg lett könnyítve; két teljes lövés jobbról és balról a Royale Fortune és a Kopó valamennyi ágyútelepeiből néhány percz alatt összezúzta a közbeszorult tengeri ördögöt, egy irtózatos ordítás hangzott fel s a roncsolt gálya mindenestül elbukott a víz alá.

Kennedynek ezalatt néhányadmagával sikerült a távolabb maradott hollandi gályára fölkaphatni, mely akkor egyszerre megfordítá vitorláit s elkezde kétségbeesetten rohanni a part felé.

Rooberts utána mind a két hajóval.

Amazok kiszórtak minden terhet hajójukból, utóbb még az ágyúkat is, s ezek föláldozása által sikerült nekik elérhetni a partot, mielőtt Rooberts hajói eléjök kerülhettek volna.

A parton nagy tömegekben álltak a calabári négerek, bámulva a tengeri csatát.

Kennedy hirtelen csónakra szállítá embereit s a nélkül, hogy egy lövéssel megkísértené az ellenállást, kimenekült a partra.

– A szárazföld sem ment meg titeket; monda Rooberts, parancsot adva, hogy bocsássák el a legnagyobb dereglyét.

Arra föltétetett nyolcz ágyút, negyvenedmagával beleült s parancsolá, hogy evezzenek a parthoz.

Kennedy észrevéve, hogy Rooberts ki akar kötni, elkezde nagy lármával beszélni a négereknek, elmondva nekik, hogy ezek tengeri szörnyetegek, kik országukat elfoglalni s lakhelyeiket fölgyujtogatni jöttek, ne engedjék őket a partra kiszállani.

A négerek nőttön növekedő zajgása tanusítá, hogy a kalózok lázító szavainak sikerült a vad népet társaik ellen uszítani, a négerhad nemsokára kő- és nyílzáporral fogadta a dereglyén közeledőket.

– Ezt még jobban szeretem, dörmögé Barthelemy. Egy csapással kettőt: árulót és szerecsent. Aratása van ma a boszúnak, nevenapja a halálnak. Tüzet közéjök!

A dereglye ágyúi megdördültek, halált okádva a négerek közé, a kartács utczákat sepert a meztelen tömegek között, a negyven férfi ágyúk dörgése közt partra szállt tízezer néger ellen.

Kennedy és társai kétségbeesett védelemre buzdíták a calabáriakat s azok vérengző dühvel rohantak a kiszállt kalózokra, nyilak és hajítódárdák fellegeivel borítva el azokat. A nyilak és hajítódárdák záporától alig esett el két-három kalóz, a többi hidegvérrel nyomult előre zárt sorokban, s egyenkint lövöldözé le a néger had legkitünőbb vezetőit.

A szerecsenek látva, hogy legnagyobb óriásaik, kik száz emberrel értek fel a harczban, messziről hullanak el, láthatlan golyók által találva, mielőtt rézbárdjaikat elleneik sorába vághatnák, elkezdtek összezavarodva hátrálni, odahagyták gunyhóikat, felfutottak egy meredek kősziklára, hová nem lehetett őket követni, magukkal ragadva Kennedyt és kalózait.

Onnan aztán nem lehetett őket lecsalni többé.

Rooberts őrült kéjelgéssel járt végig a csatatéren, egyik holttestről a másikra lehetett neki lépni. Megszámlálta őket. Mind menyasszonyáért estek áldozatul.

– Ez áldott munka volt, suttogá magában, nyolczszáz négerrel feketébb a pokol.

– Uram, szólt Scudamore, felriasztva a kapitányt véres elmerengéséből. Leggonoszabb ellenségeink megmenekültek szemünk láttára. Csak egy mód van őket elérhetni, megölhetni menedékük közepett.

– S mi azon mód?

– Hiába mondanám neked, nem vennéd hasznát, de hatalmazz föl engem csak félórára mindent tehetni, a mit jónak látok, s én igérem, hogy az árulók fejeit elhozom neked, a nélkül, hogy egy emberéletet elvesztegetnék a magunké közül.

– Szeretném látni.

– Hallani fogod, látnod nem szükség, ez hadicsel, mit tőlem úgy sem tanulhatnál el. Menj hajódra vissza és várj magad után.

Barthelemyt megdöbbenté a vakmerő beszéd. Egy neme a mámornak fogta el lelkét a kiöntött vértől, rá hagyta magát beszélni, hogy visszatérjen a hajóra, s engedje az orvosnak tenni, a mit akar.

A mint a kapitány nem láthatá többé, mi történik a parton, Scudamore parancsot adott a kalózoknak, hogy forduljanak a négerek elhagyott lakásaira s gyilkolják le azoknak védtelen családjait.

A durva boszúittas nép ujjongva teljesíté a parancsot, a négerek a magas szikláról nézték, mint gyilkolják le asszonyaikat, mint vagdalják gyermekeiket a kősziklához, s mikor mindent megöltek, mint gyujtják fel gunyhóikat, hogy a füst hozzájuk csapkod fel róluk.

Ekkor előállt Scudamore s felkiálta hozzájuk:

– Ime négerek, láttátok, mint gyilkoltuk le családaitokat. Ti magatok is hasonló sorsra fogtok jutni egyig, ha meg nem adjátok magatokat, s a mi barátainkat, kiket magatokkal hurczoltatok, ki nem bocsátjátok.

Kennedy észrevevé a cselt s átkozódva monda ellent.

– Ne higyjetek a szavaknak, ördögi ravaszság az egész, mi nem vagyunk nekik barátjaik, mi nem ismerjük egymást.

– Kennedy, ne légy gyáva, szólt szemrehányólag Scudamore, miért tagadnád, hogy velünk egyetértve biztatád fel e barmokat, hogy ágyúink torkába jőjjenek. Légy bátor és hajigáld le őket derék társaid segélyével késeink hegyébe, ah egy kalóz száz négerrel felér, ne hagyd el magadat!

A négerek fenyegető kifejezésekkel kezdték Kennedyt és társait körülfogni, ez aggodalmasan mentegeté magát.

– Derék férfiak, ne higyjetek ez ördög szavainak, mi sohasem láttuk őt, ők nekünk ellenségeink.

– Ah Kennedy, te szégyenünkre válsz, hogy tagadhatsz meg bennünket, midőn fekete lobogód van, mint nekünk? Ha sohasem láttuk volna egymást, miről tudhatnám én, hogy a te balválladon egy akasztófa jegye van, mit Dowerben sütöttek rá, mikor a pellengéren álltál.

A négerek rögtön megragadták Kennedyt s lerántva válláról az öltönyt, a mint az orvos szavainak valóságáról meggyőződtek, levetették lábaik alá a kalózt, egy fölemelte rézfejszéjét, lábával leszorítva áldozatja fejét.

– Egy hajszálát meg ne merjétek görbíteni! ordítá szinlett dühvel Scudamore. A másik perczben lecsapott a bárd, s a sziklatetőről lerugták Kennedy fejét.

Azután a többiét is.

Mire a félóra letelt, Scudamore visszatért Roobertshez, s odamutatva a megrakott dereglyére, mondá:

– Itt az árulók fejei…

III.

A passzat-viharok időszaka beállt. Mindennap hajótörésekről lehete hallani. Az ég és a tengerek elemei szakadatlan csatában voltak egymással, elnémítva az emberek kisszerű harczait.

Barthelemy hire pihent. Az angol és hollandi factoriek jól tudták, hogy hajói a Cap-Corso kikötőjében horgonyoznak. Ki merne ily időben a tengerre szállani, hogy az Istent kisértse? A legbátrabb kalóz szive is remeg, ha eget és tengert egy éjjé válni lát, melyben csak a villámok világítnak. Ördögnek kellene annak lenni, nem embernek, ki e világítás mellett, a mennydörgés és viharordítás közepett harczra merne szállni.

Barthelemy nyugszik Cap-Corso partjain, kalózai isznak, mulatnak, vendégeskednek; mit tehetnének egyebet e rettentő időben, midőn minden reggel friss hajóromokat hány ki a tenger a partra?

A kormányok ez idő alatt csendesen gyűjtögetik hadihajóikat a vakmerő kalóz ellen, ki egy egész világrészt meg mer támadni egyedül; csupán a whydaci kikötőben tizenegy hajó áll már készen, mik a 80 ágyús «Salamon király» s a 110 ágyús «Fecske» után várakoznak még, hogy a passzat-szelek elmultával rögtön meginduljanak Rooberts elfogására.

* * *

A vihar tombol, a tenger föl van háborodva, a fekete fellegek oly alant járnak, hogy uszályaikkal szinte a hullámokat söprik, s a tenger oly fehér, mikor tajtékos habhegyeit a felhőkig feltolja.

A láthatár sötét lilaszinbe van borulva, melyet örök villogások szaggatnak keresztül. A lilaszin ború fenékszinében egy küzdő hajó látszik felcsavart vitorlái fehér keresztezetével, ugyanaz mindannyiszor feketén tünik elő, midőn a villámlobbanás megfehéríté körüle a tájat.

Ez a King Salomo.

Egy délczeg háromárboczos hadigálya, mely körül ablakos három födélzetével úgy látszik a habok között, mint egy háromemeletes ház, szárnyakkal. Ablakai és lőrései most mind be vannak szegezve.

Az eső hull, a hajó körül a fekete hojszák s a fehér vészmadarak röpkednek sikongva, a hab mélye olykor fölveti a hajót körüluszkáló czápákat, mik éhesen néznek fel egy pillanatig mozdulatlan hideg szemeikkel a remegő hajósokra.

Minden ember keze tele van dologgal; Trahern kapitány a középen áll, a legmerészebbek a vitorlákon csüggnek, azokat kötözve tekercsbe, egy része a kidült árbocz helyébe iparkodik fölállítani a segélyárboczot, amott a szivattyúk működnek munka által felhevült legények kezei alatt, a kormányt négy ember fogja, megfeszítve minden erejét, ha egy-egy erősebb hullámroham jő a hajó ellen.

A megnyugvás perczeiben beszélgetnek egymással a kormányon állók.

– Minő vihar! Lehetetlen, hogy kikötőbe jussunk valaha.

– Az imént csaknem fenmaradtunk az égben, úgy felhajított bennünket a hullám.

– Jézus segíts! Úgy hull a menykő, mint az érett vaczkor, most mindjárt belénk üt.