Part 16

Szegény ember legaggodalmasabban pislogott a hajónak egy elrekesztett része felé; a rablók észrevették aggodalmát s feltörték a rekeszt, fölfedezve a gondosan rejtegetett cervelatkolbászokat, s úgy tértek vissza, azokat füzérenként akasztva nyakukba, mint valami igazgyöngyöt.

A kapitány nagy nyalánk volt, konyháját a legfinomabb ételekkel látta el és jó mennyiségben, ketreczei kappanok s kalekuti pulykákkal voltak tele, miket dióval hizlaltak, hogy húsok jobb ízű legyen.

A gonosztevők e szép állatokat mind egy lábig előhordták.

– Hol a borbély? – kiáltozának, – eret vágni! s előtuszkolák Scudamorét, hogy becses sebészi műszereit a kappan-nyaknak amputálásában gyakorolja.

Scudamore gyönyörködve koppantgatá el a rikoltozó madarak fejeit, miket a bristoli kapitány egyenkint látszott megsiratni, s mikor a legutolsóval készen volt, egyszerre megkapta a sóhajtozó tengerész üstökét, metszőkését gégéjére téve s baromfiai sorsára juttatja szegényt, ha Skyrme elég jókor oldalba nem üti, úgy hogy hanyatt essék.

– Azt hittem, hogy most meg ezek fognak következni, szólt ördögien kaczagva az orvos.

A kalózok ezalatt hozzáfogtak a baromfiak koppasztásához, azokat jól-rosszúl felapríták, Scudamore segítsége nélkül, ki minden pokolra esküdött, hogy ő nem barmokat, hanem embereket metélni szegődött.

A drága sok szép pulykát aztán bele hányták három nagy rézüstbe, megfűszerezték jól fehér borssal, foghagymával s nyers kabeljauval s tüzet raktak alá.

– Oh, a barmok! – sóhajta fel a bristoli kapitány. – Kabeljaut tesznek a pulyka-hús közé.

A mint félig megfőtt a bográcsos eledel, körülülték, késeikkel kotorászva benne; a jámbor kapitányt is odaültették maguk közé, s kinálgaták, hogy egyék; a szegény nekiült, s látva, hogy már ezeket az áldozatul esett állatokat úgy sem mentheti meg, legalább megvolt benne a dicséretes törekvés, hogy három ember részét kiegye belőlük.

Ebéd végeztével előhordták a semmirekellők a kapitány befőtt gyümölcseit, miket ő szépen lekötve hólyaggal eltett saját használatára s azokat ott szemeláttára fölbontván, megették.

A nyers füstölt húshoz szokott gazemberek marokkal ették a drága pistácziákat, a befőtt ananászt, candirozott batatát, s még azt mondták nagy fitymálva, hogy jobb annál a vereshagyma.

S hogy itták ama felséges borokat! tán ama kis szűknyakú üvegekből, miket az ilyen borokhoz használni szokás? nem, beütötték a hordó fenekét, s kalappal merítettek belőle, vagy a csap alá tarták torkukat, s föl nem keltek, addig, mig aztán föl sem kelhettek.

S a milyen szélesen folyt torkukba a bor, olyan szélesen folyt torkukból a dal, a legvadabb tivornyabőgés, melyhez valaha zsiványok csinálták a szöveget; a bristoli kapitánynak is innia kellett saját boraiból, ki mentül többet ivott, annál erősebben kezdte hinni, hogy ő maga a rablóvezér, ki egy hajót elfogott és kirabolt, s kinálta a rablókat, hogy akaszszák föl egymást, egészen ellenkezőleg Scudamoréval, ki a bor hatása alatt valami becsületes embernek képzelte magát, a ki rablókat fogott; a miből az lett, hogy az orvos és a bristoli kapitány összevesztek és jól eldöngették egymást, s a kapitány erősebb levén, Scudamorénak két kiütött foga bánta meg a tréfát.

Ezzel amaz diadalmasan ült a rablók közé s versenyt dalolván velük, oly enthusiasmusra ragadta őket, hogy Skyrme felugorva helyéből, egy egész borrá vált tengerre esküvék, hogy akkora pohárból fog a bristoli kapitány egészségére toasztot inni, a mekkorából még nem ivott senki.

Meg is tartá szavát, eléhozatván egy tiz akós hordót, tele malvasiai borral, annak beüté fenekét, s azután beleállt, úgy ivott belőle a kapitány egészségére, ki majd hanyattdült nevettében, rettenetesen mulatságosnak találva, hogy valaki benne üljön a pohárban, melyből iszik! nem félve attól, hogy le találja magát nyelni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Három nap és éjjel folyt szakadatlanul a dorbézolás az elfoglalt hajón.

Harmadnap összeölelkeztek a részeg rablók a részeg kapitánynyal, s még néhány hordó bort átszállítva saját sloopjukra emlékül, útnak eresztették, elbucsúzva tőle, szivére kötvén, hogy ha Barbadoesba ér, utasítson hozzájuk egy pár gazdag kereskedőhajót, a mire épen szükségük van.

A bristoli kapitány azonban, mire Barbadoesba ért, kialudta mámorát, s eszébe jutottak legyilkolt tyúkjai, mint szintén a boraiban véghez vitt pusztítás, s gondolta, hogy majd küld ő egy pár mulatságos hajót a kalózok számára, igéretéhez képest.

Rögtön felkeresé a kormányzót s elmondá neki balesetét, s annyira vette, hogy ez hadihajók hiányában rögtön felszerelt egy kereskedelmi gályát huszonnégy, s egy sloopot tíz ágyúval s azokat Rogérs és Gréves kapitányok alatt a vakmerő rablók után küldé, kik nyiltan ott czirkáltak a kikötő előtt.

Ezek még akkor is mámorosak voltak, még tartott nekik a borban s a mint meglátták a közeledő hajókat, prédának tekinték s ellenök fordultak.

A gálya és a sloop közel hagyták őket jőni s a kalózok első ágyúlövéseire nem feleltek.

Ez még merészebekké tevé őket s átkiáltva hozzájuk, hogy zászlóikat ereszszék le s adják meg magukat, egészen közel huzódtak ellenfeleikhez. Azok hallgattak csendesen.

Azon pillanatban, midőn a kalózok csáklyáikat kiveték, hogy a gályába kapaszkodjanak, egyszerre megdördültek annak ágyútelepei s a rablók könnyű préda helyett félelmes ellenséget láttak maguk előtt, ki két oldalról rémséges ordítással rohant reájuk.

A veszély egyszerre kijózanítá a rablókat; elhallgatott az eddigi vad össze-vissza kiabálás, s csak Barthelemy szava hallatszék, ki a legnagyobb veszély perczében érezte magát mindig legerősebbnek.

A legvadabb kereszttűz közepett megfordíttatá vitorláit s védte magát mindkét megtámadója ellen, s a mint egy jól irányzott lövéssel egy perczre zavart idézett elő az ellenfél egyik hajójában, azon percz elég volt neki arra, hogy ennek elébe kerülve, a két hajó közül kimeneküljön.

Erre rögtön minden vitorláját fölvonatta és futott. Üldözői utána. Jó két vitorlás volt mind a kettő. Roobertsnek lehetetlen volt előlük megmenekülni.

Az ágyútüzelés egyre tartott, a kalózhajó menekülve védte magát, a másik kettő hol innen, hol amonnan iparkodott eléje kerülni, nem tágítva tőle; ekkor egyszerre elhallgattak a kalózok ágyúi, Rooberts a tengerbe hányatta azokat.

A kalóz-sloop rögtön megkönnyült legnagyobb terhétől, s azon pillanatban, midőn ellenei azt hitték, hogy menthetlenül el van veszve, – oly könnyen és oly sebesen, mint a sirály, – kirepült közülök, a szélnek adta minden vitorláját és megszabadult.

Üldözői mindig hátrább maradtak tőle, végre egészen felhagytak a kergetéssel, s visszatértek a kikötőbe.

Mint a megkergetett darázs, repült a kalózhajó New-Foundland felé. Huszonkét hajó volt az ottani kikötőben. A kalózoknál nem volt sem ágyú, sem lőpor, csak düh és kés.

A mint a kikötőbe értek, megütötték a dobot, megfútták trombitáikat, felhúzták a fekete zászlókat s mind a huszonkét hajó legénysége a partra futott előlük.

A kalózok kiválasztották a legjobb hajót maguknak, a többit kirablák és felgyújtották. A barbadoesi leczke még égett lelkeikben, lángokat kellett neki valahol szerezni. A míg ennek emléke tartott, nem menekült meg előlük senki; kivált ha barbadoesi hajó került kezeikre, annak még az egereit is megölték.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A szerencse fordult, Rooberts ismét felülkerült. Volt kincs, volt hír minden napra. Adófizetője volt minden tenger; utóbb a hajókról nem vett el egyebet, mint a készpénzt, s azok nem is védték magukat ellene; pompás hajójával, melynek orrára a szerencse istenasszonyának aranyos jelképe volt kifaragva, sorra járta a kikötőket, az ott talált hajókra kivetette az adót, azok lefizették szépen; sőt ha hinni lehet a hírnek, még biztosító-leveleket is lehete nála váltani – előre.

A minden országbeli kormányok megtilták alattvalóiknak a kalózok számára élelmi-szereket szolgáltatni: azon is könnyű volt segíteni. Az angol telepítvényekről rendes időszakonkint Afrikába élelmi-szereket szállító hajók indultak el, úgy intézve a dolgot, hogy a kalózokkal összetalálkozzanak; egyet kettőt lövettek magukra s azzal erőt hagytak magukon venni, s átadták az egész terhet; a rablók igen jó fizettek.

Egyszer druszája Szent Barthelemy kikötőjében szállt meg a kalóz s kiszállt mulatni egész népségével.

A lakosok kivilágíták városukat, a kormányzó török muzsikával ment eléjök, s tűzijátékot rendezett tiszteletökre, és az asszonyságok bált adtak kedvükért!

A rablók tudtak mulatni! igaz, hogy náluk a tánczvigalom orgiával szokott végződni, s az orgia verekedéssel, de a szép asszonyságok ép oly kevéssé irtóztak a csóktól mint a bevert fejektől, mert hisz a rablók szórták az aranyat.

A kalózok gavallérok voltak, selyem ruha, arany csipke, tollas föveg volt rajtok, zsebeikből két-három aranyóra láncza lógott elé, s ujjaikon gyémánt és karbunkulus villogott; igaz ugyan, hogy a csipkék rummal és pálinkával voltak parfümözve, s a széptevő szájából omlott a hagyma- és dohányillat, az is igaz, hogy az aranyórák mellé pisztolyok és kések voltak dugdosva, mikről még a vér sem volt letörölve, s a gyémántos kezek feketék voltak a puskaporlángtól, de a jó asszonyságok mind ettől nem irtózának, mert tudták azt a szokását a kalóznak, hogy az addig el nem megy onnan, a hova kiszállt, mig egy gyűrűt érez az újján s egy órát a zsebében.

Nem hizelkedett a rabló semmiért, fizetett mindent készpénzzel, s a milyen tele szájjal káromkodott, olyan tele marokkal szórta az aranyat.

Mi csodálni való van rajta, ha a kormányzók ilyenkor eltévesztették az ajtót, s a kiket az akasztófához kellett volna vezetniök, asztalaikhoz ültették.

A szent-kristófi kormányzó el akarta Barthelemyt kergetni a kikötőjéből, no hát mit nyert vele? ez elégette a hajóit, meglövöldözte a városát; a szent-bertalani okosabb volt, bemutatta a kalózvezért a feleségének s gazdag ember lett belőle.

Valahány ház, annyi szokás. Nálunk azt mondanák rá az emberek, hogy az nagyon furcsa.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Szép creolnő volt a kormányzó felesége, szemei tüzével ki tudta égetni az emberből a szivet, s kiszívni a lelket piros ajkaival. Arczán halovány volt az epedés szine, de ha a szenvedély napja kisütött rá, fokonkint tért meg arra a vér ragyogása, előbb mosolygó rózsaszín, majd derülő hajnal, utóbb égő bíbor.

Óh e szinek változatát látni és azt okozni és élvezni: ez az őrültség iskolája.

Mindenkit elragadt ez őrültség, kivéve a férjet magát, de senkit sem annyira, mint a kalózkirályt Barthelemyt.

A férj, egy derék kövér ember, ott ült a lakoma alatt Barthelemy mellett, átellenben ült vele a creol asszony. Rooberts ittas volt bortól és szerelemtől.

– Nézd ezt a nőt, szólt a férjnek, elkezdve neki saját feleségét dicsérni; ilyen arcz, ilyen szemek! ez a méltóságos termet! egy szökevény istennő, ki elhagyta paphosi templomát, hogy Keletindiába jöjjön; nézd, nézd most e szemeket! a hogy felénk villámlanak, mi szükség napra, csillagokra, midőn ezek világítnak?

A férj azonban nem igen nézett oda, sokkal bölcsebb dolognak találta ennél szemeit behunyni s úgy tenni, mint a ki alszik.

Rooberts megrázta a gallérát az ittas alvónak.

– Miért nem vagy ellenségem, miért nem találkozom veled a tengeren, hogy akkor megölhetnélek? Királylyá tenném magamat, hogy őt királynévá tehessem.

A férj sem látott, sem hallott, a mint Rooberts elereszté gallérát, ismét visszaesett székébe és elbólintott.

Körül vad dana és pohárcsörgés hangzott, a rablók mindegyike akadt már párjára s a női kaczagás, csevegés között bátran dörgött a kalóz káromkodása, mint valami igen erős neme a gyöngédségnek s néha egy-egy tréfás fiu azzal mulattatá környezőit, hogy pisztolyait kilövöldözte a szobában.

Rooberts égő reszketéssel nyujtá poharát a creol hölgynek, az kiivá azt a kalózkirály egészségére az utolsó cseppig, s midőn levette ajkairól, a kalóz már lábainál térdelt.

Szép gömbölyű nyaka volt a creolnőnek, a kalózt bántá az a gondolat, hogy e szép nyakat semmi ék nem fonja körül s levette saját nyakából a tizezer dollárt érő gyémántlánczot s azt a hölgyére csatolta. Tehette-e ezt a nélkül, hogy a hölgy fejét kebléhez ne szorítsa? s ha már oda szorította, ugyan ki kivánhatná tőle, hogy meg is ne csókolta volna?

A rablók mind oda néztek s olyan hurraht ordítottak rá, hogy a boltozat rengett bele s ökleikkel doboltak az asztalon, s salvékat lőttek pisztolylyal.

A férj aludt, mint a tök.

Barthelemy odahajtá fejét a hölgy ölébe, a creolné ujjai játszottak a kalóz fürteivel, Rooberts átölelte annak karcsu derekát.

– Jer velem, én elrabollak, suttogá neki hevesen; megveszlek férjedtől, adok egy milliót érted! ha kell neki egy egész flotta, százával hajtom ide a hajókat, mint egy nyáj juhot. Jer velem, elveszem az ördögtől a poklot s azt változtatom paradicsommá számodra, elhalmozlak kincsekkel, elhalmozlak gyönyörrel, jer velem.

A creolnő szerelemittasan hajolt a kalóz vállára s engedé magát őrült öleléssel szorítni annak keblére.

Rooberts szép, bátor és életteljes ifju volt, és a férj aludt csendesen.

– Igy kapitány, kiálta Moody, ki egy szegletben ült pipázva és körülrakva kiivott palaczkokkal; így szeretlek. Idd ki a gyönyör poharát fenékig s aztán vágd a falhoz.

E perczben hirnök lépett be, sürgönyöket hozva a kormányzó számára.

A kalózok szóhoz sem engedék jőni a ficzkót.

– Fel ne ébreszd! nem látod, mi édesdeden alszik? Jobb lesz, igyál!

A hirnök három percz alatt tökéletesen részeg volt s a mint a kormányzó nejét Barthelemy mellett látta ülni bizodalmas, szerelmes suttogásban, részeg ember eszejárásával odavitte Barthelemynek a sürgönyöket, hogy ő olvassa el.

A kalóz elébb a földhöz akarta vágni az iratot, midőn annak borítékjára tekintve, e szót olvasá annak keletén: Hispaniola.

Rooberts arcza egyszerre elkomorult; hevesen felszakítá a sürgönyt, s a mint olvasni kezdé, szemei elmerevültek, arcza elsápadt, keble elszorult.

«Uram, – szólt a levél, – a szent-domingói fekete rabszolgák e napokban fellázadtak, megrohanták a védtelen gyapotültetvényeket, s azokat parthosszant fölégeték, elpusztíták, az ültetvényeseket irgalom nélkül legyilkolák, nem kimélve férfit és nőt, aggot és gyermeket. Hispaniola északi partján egyetlen kunyhó sincsen többé.»

Rooberts arczán a hideg veriték folyt végig: szemei mereven néztek maga elé, ujjai görcsösen törték össze az elolvasott levelet, azzal egyszerre felugrott helyéről, a nyakán függő creolnőt eltaszítá magától, s olyat vágott öklével az asztalra, hogy a kalózok mind elhallgattak egyszerre, s meglepetve néztek reá.

– Vége a vigalomnak! ordítá Rooberts irtózatos hangon. El a hajóra rögtön, szakítsátok ketté a gyönyört s jertek a harczba!

A rablók még mindig nem birtak magukhoz térni bámulásukból. A creolnő csábító arczczal, élveteg tekintettel simult közel a kalózvezérhez, s annak kezét megragadva, égő ajkaihoz szorítá.

Barthelemy Moodyt kereste szemeivel. A vén rabló sokat ivott, de egészen józan volt.

– Azt mondád, szólt Rooberts, hogy ürítsem ki a gyönyör poharát, aztán törjem össze. Én összetöröm azt, mielőtt ajkaim izlelték volna.

S azzal kirántá kezét a creolnő kezeiből s kardját kivonva, kiálta:

– Előre, Hispaniola partjaira!

A rablók elragadtatva vezérük lelki hatalmától, irtózatos hurráht kiáltának neki, s poharaikat elhajítva s hölgyeiket lerázva nyakukról, ittas lelkesüléssel tolongtak utána, a széttépett gyönyör karjai közül, a tengervihar küzdelmei közé.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A hajó kikötött Hispaniola partján.

Rooberts egy egész nép kincseit igérte kalózainak, csak e nép vérét kérte magának.

A kikötőben egy hajót sem talált, csupán néhány halászbárka lappangott itt-amott; ezek tulajdonosai beszélték, hogy a fellázadt rabszolgák a partvidéket elpusztítva, tömegestül a sziget belsejébe vonultak.

Rooberts partra szállt, s futott, mint egy őrült, az ismerős kunyhó tája felé.

Már látta a dombot, mely a kis völgyet elfedé előtte, lassan, szívdobogva folytatá lépteit, mintha félne meglátni szemeivel azt, a mit lelkével már lát, csendesen felment a dombra. E dombról lehetett lelátni épen az ő kunyhójára. E dombon hagyta el legutoljára kedvesét, itt mondá az neki zokogva: vigy el engemet magaddal; itt jóslá meg neki: egykor jönni fogsz haza, s kérdeni fogod, hol menyasszonyod? miért nem jő eléd, hogy kebledre hulljon?

A rabló szive elszorult. Még egy lépés, – most a dombtetőn áll, – egy vén szomorúfűz eltakarja előle a kilátást, annak ágait félrehajtja, s a völgybe alá néz.

Puszta a völgy, letarolt mezők sárgulnak a zöld ültetvény helyén, s hol a kis nyugalmas gunyhó feküdt, csak egy fekete folt sötétlik.

Szótlanul állt ott a rabló. Szemei mozdulatlanul néztek oda, egy sóhaj sem jött ki ajkán. Mintha meg volna halva, lerogyott; arcza elbukott a fűben, szive dobogása megszünt.

Tán ott aludt volna el örökre, ha bántó álmai nem jőnek, ha végig nem kellett volna álmodnia a rémes, véres jeleneteket, mint rohan vad ordítással a vérszomjú ördögi had a csendes magányos lakra, mint térdel benn egy szobában a három lány, s a vén anya, most fölhajítják a házfödélre a kanóczot, az ajtót kővel betörik, ajtón, ablakon át berohan a gyilkos fajzat, megragadják hajaiknál fogva áldozataikat, azt az ősz zilált hajat, a szegény öreg anyáét, s azt a hollófeketét, azt az annyiszor összecsókoltat, az imádott menyasszonyét.

Ha a sírban aludt volna, ilyen álomra ott is föl kellett volna ébrednie.

– Ah! ordíta a kalóz, felugorva ájultából, mint ki halálkínos kisértet-nyomást szakaszt le szivéről, s vadul dobogó kebellel tekinte körül szemeit törölve s homlokáról az izzadságot. Jó, hogy csak álom volt, rebegé magához térve. Egy tekintet a völgybe megmutatá, hogy ez valóság, nem álom.

Őrjöngve szökött fel fektéből, s kétségbeesve rohant le a völgybe, a gunyhó romjaihoz; kedvesei nevét kiáltozá, fölhányta a hamvakat, az üszköket, mintha ott akarná őket találni, körülnyargalta a tájat, vizsgálva az iszapban meglátszó lábnyomok közt, ha nem találja-e köztük kedveseiét is? Csupa néger nyomok voltak, dulakodó emberbarmok lábnyomai, sehol, sehol a kedves tündérpicziny lábacskák helye. El voltak veszve ők.

Csak egy küszöb állt még az ősi kunyhóból, korommá égve, a rabló azt átölelte, megcsókolá, s érzé, hogy szemei elhomályosodnak a könytől.

– Hah! kiálta föl, kitörülve szemeiből a könyet, nem vizet a tűzre, hanem olajat! nem sírni most, hanem boszút állani! A rabló siralma vérontás! Boszút állok az emberiségen, boszút a világon teérted meggyilkolt családom! Ne adj nekem több nyugalmat föld! váljék a pohár ürömmé ajkaim előtt s gyűlöltté szivemben minden indulat. Egy örömem volt, egy nyugalmas eszméje lelkemnek, erre gondolék mindannyiszor, midőn könyörgő embereket láttam előttem térdepelni, s megkegyelmeztem nekik. Ez öröm, e gondolat ki van tépve szivemből örökre, nincs irgalom többé senkinek. Halld meg átkomat pokol és rendülj meg bele; im e marék hamv, melyet meggyilkolt családom porából fejemre szórok, a hány porszeme van e fekete hamvnak, annyi fekete ördögöt küldök én te neked.

A rabló átkozva vágta fel az égre a felkapott hamvat, mely onnan fejére permetezett vissza, s a mint elhangzott az átok, lerogyott térdére, s megcsókolá a küszöböt, és zokogott csendesen.

– Én Istenem, én Istenem, én uram, ha büntetni akartál engemet, miért nem sujtál a kősziklához tengerviharodban? miért nem veszítél el éhség, fegyver által? miért nem juttattál vérpadra? miért engedéd meg, hogy az én vétkemért a te angyalaid bünhödjenek!

A rabló zokogott keservesen; a megátkozott hamv csendesen szállongott vissza fejére.

* * *

Az erdőből kivezető úton egy utas jött, öszvérét hajtva maga előtt. Barthelemy útját állta. Az ember megijedt a zord alaktól, s védszentjeit kezdte emlegetni.

– Honnan jösz? kérdé tőle a kalóz.

– La Vegából. Jó hirt hozok, a lázadók legyőzettek, a part hosszában fel is vannak már akasztva.

– Rossz hirt hoztál nekem! Egy sem menekült meg közülök?

– Néhány százan egy elfoglalt hajóra ültek, s elfutottak Afrika felé.

– Köszönöm. Mehetsz utadra.

A hirmondó fejcsóválva távozott, nem érthette, miért búsuljon valaki a felett, hogy a lázadók le vannak győzve, s mit örül, hogy egy csomó megszabadult belőlök?

* * *

– Mi lelt kapitány? kérdé Moody a hajóhoz visszatérő Barthelemyt, arczod sápadt, mint a halotté.

– Semmi, viszonzá ez tompán. Csak a szív volt benne meghalva.

A rablók nem kérdezősködtek tovább. Tudtak mindent. Valahányszor egy eltávozott közülök, messziről kémek kisérték, ezek látták Barthelemyt a feldult ház romjain kétségbeesve, s mind félelmes hallgatással vonultak félre a sápadt arczú ember elől.

Rooberts kabinjába zárkozott, s egy térképet vőn elő, figyelmesen látszott azon az Afrikába vezető utat vizsgálni. Arcza sötét volt, de szemei villogtak olykor.

Egyszer kopogtatást hall ajtaján, haragosan fölnyitja azt.

– Ki háborgat most?

– Én, kapitány, felelt Scudamore. Itéletedre van szükség.

– Távozzál, jőjj holnap. Ma nem fogok kegyelmet osztogatni.

– Nem is kegyosztásra hivlak, hanem törvénytételre. Három ficzkó, használva azon időt, midőn társaink partraszállva elittasodtak, megszökött tőlünk s a sziget belsejébe akart menekülni. De én nyitott szemekkel alszom, s csak két szemem van, de mind a száz ficzkót fogom vele.

– Engem is, nemde?

– Nincs különben kapitány. Nekünk szükségünk van egymásra, a ki minket el akar hagyni, az áruló. Nekünk nem kell megengednünk, hogy legyen út hátralépni, csak előre. A ki hozzánk esküdött, az a miénk örökre, az a pokolé, azt meg nem szabadítja innen semmi hatalom, s ha nem akar velünk élni, haljon meg!

– Elfogtátok a szökevényeket?

– Mind a hármat. Csak egy mérföldnyire voltak már La Vegától, midőn beértük őket.

– Hozzátok elém egyenkint.

Scudamore ördögi gyönyörrel ment a szökevényekért s az elsőt közülök sajátkezűleg hozta fülénél fogva a kapitány elé.

Az egy gyáva, sápadt ficzkó volt, kit erővel kényszerítettek a rablók közöttük élni.

– Oh kapitány! kiálta ez, térdre esve Rooberts előtt, ha Istent és az angyalokat hiszed, hagyj engem e pokolbeli helyről eltávoznom. Ti mindnyájan elkárhoztok és a poklokra fogtok szállani, engedd, hogy én megmentsem lelkemet a gyehenna tüzétől. Oh evangeliumi szentek, könyörüljetek én szegény bűnös fejemen!

A kalózok irtózatos kaczaja követé a könyörgő szavait.

– Meghalsz, mondá Rooberts hidegen, s inte a rablóknak, hogy végezzenek vele.

– Kapitány! az Isten irgalmáért, csak nem akarod, hogy így haljak meg, gyónás és utolsó kenet nélkül, lelkem vesztére, az örök kárhozatra?

– Várj, majd én meggyóntatlak, mondá ördögi kaczajjal Scudamore, s a hurkot az elitélt nyakába illeszté.

– Oh Istenem, oh én uram teremtőm, senki sincs itten, a ki egy imádságot elmondana előttem? oh én annyit tudtam és mind elfeledtem köztetek.

A kalózok kaczagva hurczolák a boldogtalant az árbocz alá, ki egy eszébe jutott ének zsolozsmáját kezdé ordítani, melynek szövegét rég elfeledte. Egy percz mulva az ének is elhalt, az elitélt az árboczon függött.

Ekkor a másikat hozták elé. Ez is közrabló volt, kezeit lábait össze kellett kötözni, hogy a kapitány elé vihessék, folyvást szidta, piszkolta a kalózokat.

– Igen, elszöktem közületek, mert meguntam ez utálatos piszkos életet, mindennap szenvedni, fáradni, nyomorogni, s ha az ember egy kis pénzre tett szert nagy életveszélylyel, azt meg kidobálni az ablakon. Százszor is el fogok tőletek szökni.

– Egyszer sem többet, vigyorgá Scudamore, kinek úgy látszott, hogy sokkal nagyobb hivatása volt bakónak, mint orvosnak lenni.

Rooberts némán inte kezével, s a rabló függött.

Ekkor a harmadik szökevényt hozták elő. Rooberts meglepetve kiálta fel: Glasby Henry.

Maga a «Bonne Fortune» kapitánya volt a harmadik szökevény.