Part 15

– Sokszor gondoltam reá, – szólt a leány rebegve, – hogy ha majd egykor haza jősz, s kérdeni fogod, hol van Julietta? miért nem szalad előmbe? akkor majd egy virágos halomhoz fognak elvezetni és azt mondják: várt sokáig, a várásban megtört szive, elhervadott, most itt pihen; nem fogja-e ekkor azt mondani szived: miért nem vittem őt magammal?

– Ne szólj! ne szólj! – kiálta fájdalmában elfulladva az ifjú. – A mit kivánsz, az lehetetlen. Eredj vissza.

A leány fehér lett, mint a liliom, karjai lefoszlottak kedvese nyakáról, termete összehanyatlott, szép feje vállaira hajolva.

Az ifjú karjaiba fogta az elalélt leánykát s lefektetve gyöngéden a selymes pázsitra, egy csókot nyomott halavány arczára s azzal elfutott a sűrű bokrok közé, mint kit az őrültség kerget.

*

Barthelemy feltüzé vörös tollát kalapjára, társai közé lépett, szemeiben nem köny ragyogott, hanem tűz; ő ismét Rooberts volt, a büszke, a merész, a kalandos rablóvezér.

Fejének büszke tartása, szilaj tekintete, elhatározott mozdulatai megtagadák az egy óra előtt szelid, ábrándos vőlegényt.

Első tekintetre észrevették éles szemei az arczokon elterjedt mogorvaságot; eltávozása óta megváltozott a rablók hangulata vezérük iránt. Valaki kitalálta és megsúgta nekik, hogy a vezér szerelmi kaland után jár.

– Mi bajotok? – kiálta Rooberts, végig jártatva szemeit arczukon. – Miért néztek oly savanyú pofákkal szemembe? szóljatok.

A rablók félrehuzódtak durczásan, Moody zsebbe dugta kezeit, s kurta pipájából majd kiszítta a lelket, s a fellegeket nézte.

– Beszélj te, vén Lucifer, mi lelte e suhanczokat? mijök fáj?

– Hm, vezér, – szólt a rabló összefonva karjait, s hátát megvetve egy korongnak. – Tudod-e, hogy mi hite van a kalóznak? Ez a hite: nem félni senkitől és nem szeretni senkit.

– Jól tudom. Hát félek-e én?

– De szeretsz. S a ki szeret, az sóhajtozik, a ki szeret, az érez, és a ki érez, az nem való kalóznak!

– Tehát ti azt hiszitek, hogy ha én tán egy némberről találnék gondolkozni, nem volnék olyan jó, mint bármelyik közületek?

– Nem volnál az, vezér! A ki szerelmes, az mindig a jövendőre gondol, s elébb-utóbb arra vágyik, hogy valami csendes fészekbe félrehúzhassa magát, s ott boldogul élhessen, halhasson és megvénülhessen másodmagával. Az mindig a holdvilágot nézi, s megborzad, ha megszólítják, az megveti társait s jobb akar lenni náluknál. Az ilyen kép mi közénk nem való. Látod, vezér, én sohasem szerettem életemben senkit, senkit, mondom, még csak magamat sem, s ezek a vad ficzkók itt körüled, mind úgy állnak itt, mint az ágról szakadt, kinek sem apja, sem anyja, sem felesége, sem szeretője. Az ilyen való tengerre, az ilyen való tengeri rablónak, a kinek, ha a vihar ordít, a golyó süvölt, nem jut eszébe a csendes gunyhó és a szerelmetes leány. Nem számunkra termett ez a virág! Ma megölel, megcsókol, holnap megcsal és elárul. Egyszer jutott csak eszünkbe, hogy Párisból egy hajó némbert szállíttassunk magunknak. A Salpetrièreből válogattuk őket; legalább nem kellett attól tartanunk, hogy beléjök szeretünk. Ejh, az sem tartott sokáig; ez a kalóznép nem sokat szokott tréfálni; ha megdühítik, nem üt, hanem gyilkol, egy hónap alatt alig maradt egy-kettő belőlük. Az ilyen érzelmek erkölcstelenítik a kalózt.

– Tehát ti azt hiszitek, – viszonzá Rooberts, merően szemébe nézve a rablónak, – hogy keményebb szívetek van, mint nekem, mert semmisem világít rajta keresztül? Ezt alkalmatok lesz bebizonyítani rögtön. Figyeljetek rám. Az éjjel egy portugal kereskedelmi flottával fogunk találkozni a sík tengeren, negyvenkét kereskedőhajó, két erős hadigálya kiséretében jő a Todos los Santos szigetek felől, pénzzel s árúneműekkel megrakodtan. Ha akartok merényletet látni, mely csodálattal töltendi el a félvilágot, jertek velem.

– Tán csak nem állítod azt, hogy e negyvenkét hajót el akarod foglalni? – kérdezé Skyrme.

– Azt nem, hanem megtámadni azt, mely a leggazdagabb teherrel megrakodva jő, s ott az egész flotta és valamennyi hadihajó színe előtt elfoglalni s mind a többi negyvenegy hajó közől elhozni azt magunkkal.

A rablók kétkedve tekintének Rooberts arczába, nem tudva, ha tréfál-e, vagy komolyan beszél?

– Itt lesz alkalom megmutatni, kinek van helyén a szíve! – monda Rooberts, száz ember fog jutni mindegyikünkre, s módjában leend egyenkint mindenkinek minden perczben egy olyan csodát követni el, hogy maga is elbámuljon rajta később.

– Kapitány; – monda Asphlant, hosszú gondolkozás után, – ez határos a lehetetlenséggel.

– Egy percz előtt sziveitek keménységével dicsekedtetek mindannyian; úgy látszik Moody nem jól tolmácsolta érzelmeiteket, midőn azt mondá, hogy a kalóznak semmitől sem kell félni, s nem nézni a jövendőt. S ti akartok engem merészségre tanítani? Menjetek! a ki fél velem jönni, közel a part, kiszállhat, s menjen anyjához haza! én, ha harmad magammal maradok is, a mit kimondtam, megteszem, mert én nem csak akkor tudok bátor lenni, ha rumtól vagyok ittas, miként ti, hanem akkor is, midőn arczom még kedvesem könyétől nedves!

A rablók megalázva huzódtak félre, megdöbbenve vezérük óriási vakmerősége előtt. Rooberts észrevevé a nagy, de kedvetlen hatást, s buzdító jó kedvvel fordult újra feléjük:

– Hát aggódtok-e ti, midőn én elől megyek? Hát ha én azt mondanám tinektek: jertek velem a tenger fenekére, rohanjuk meg a tengeristent s húzzuk ki szakállánál fogva a napvilágra, én elől megyek! nem jönnétek velem? Hát ha azt mondanám, izenjünk hadat a félvilágnak s vitorlázzunk be a Themse torkolatába és vessünk tüzet a Towerbe! én elől megyek! elmaradnátok-e? Ha azt mondanám: nyomoruság a földi harcz, jertek velem a pokolba! Nem jönnétek-e oda is velem?

A rablók dühödt lelkesüléssel ordítának fel: veled megyünk! s kezeiket nyujták Barthelemynek, ki azokat sorba megrázta.

– Igy, vén fiúk, így! Mi a szerencse fiai vagyunk, s a szerencse védistene a vakmerőknek. A tenger rabszolgánk, a vihar játszótársunk, örömünk a halál! A mire más gondolni sem mer, mi azt véghezviszszük.

– Hurrah! Éljen Rooberts Barthelemy! – ordítá az egész sereg, süvegeit hányva a levegőbe.

… Az est leszállt, a kis kunyhóban kézösszetéve imádkozék három angyal, hogy az átkos szörnyeteg Rooberts Barthelemyt, ki a tengeri utazóknak réme, az Isten sülyeszsze el a tenger fenekére…

*

Az éj előjött, myriad csillagaival nézte magát az ég a tenger tükrében. A látkörön negyvenkét hajó tünt elő, egymástól szabályos távolságnyira.

Kedvező szelük van, a legénység nyugodtan alszik mindenütt: az őrök az árboczkosarakban ásítozva hirdetik, hogy egy vitorla közelít szemközt, a kapitányok megértik a tudósítást s másik oldalra fordulva ismét elalszanak.

A szemközt jövő hajó rövid ideig tétovázva, végre egyenesen a középen álló hajók egyikének, a Tritonnak tart.

A Triton kapitánya épen nyugodtan alszik függő ágyában, midőn a hajóspatron belép, s jelenti a közelgő hajót.

– Hát tisztelegjetek neki, – szól ez morogva, s magára vonja paplanát.

A szemközt jövő hajó erre megáll, egy dereglye oldódik el róla, melyben hat ember ül, s erős evezőnyomásokkal a Tritonhoz siet.

A dereglye senkit sem látszik nyugtalanítani, odaérve, a férfiak közül három benne marad, másik három fölkapaszkodik a fedélzetre.

Egy közülök a kapitány után kérdezősködik, kivel sietős beszédje van. Mutatják neki a kabint, melyben a kapitány alszik. Ez belép, a másik kettő az ajtóban marad.

– Mi baj már ismét? – kiált fel boszúsan a kapitány, kiemelkedve ágyából; erre az idegen csendes hangon viszonzá:

– Egy szót se uram… Én Rooberts Barthelemy vagyok.

A kapitány megmerevült a borzalomtól. A kalóz nem szegzett mellének pisztolyt, nem fenyegette halállal; csak annyit mondott neki: én Rooberts Barthelemy vagyok.

– Mit akar ön? – kérdé ez fogvaczogva.

– Ön ellen semmit, szólt a kalóz. – Csupán egy kérdésemre kérek feleletet: mondja meg ön nekem, e negyvenkét hajó közül melyik van legbecsesebb teherrel megrakodva?

– Azt kérdi ön, melyik van legbecsesebb teherrel megrakodva?

– Ha ön lelkiismerete elleni dolognak tartaná e kérdésemre válaszolni, akkor az ön hajóját viszem el magammal; ha pedig becsületével összeférhetőnek találná engemet megcsalni hamis adatok közlése által, akkor bizonyos lehet ön róla, hogy vasat fog enni és tengert fog inni rá.

A kalóz határozott beszéde, az ajtóban álló marczona arczok látása, csakhamar határozatra birták a kapitányt. Igérte, hogy meg fogja a kérdéses hajót mutatni. Különben teljes reménye volt, hogy ha a kalózok azt meg merik támadni, bizonyosan ők vesztenek rajta.

– Öltözzék fel ön és jőjjön velünk, – mondá Rooberts.

– Hogyan? én önnek hajójára?

– Nehogy elárulhasson ön bennünket, jelt adva a többi hajóknak. Semmi ellenvetés. Nekem a legjobb hajót kell bírnom, ha azt nem akarja ön, hogy megelégedjem az ön hajójával. Előre!

A kapitány engedett a kényszerítésnek, felvette ruháit s a három rabló által közre fogva, a nélkül, hogy saját embereit figyelmeztetni merné, követé a kalózokat a csónakba, mely a hajóhoz ismét visszaevezett.

A többi hajókról azalatt nyugodtan nézték, mint értekezik az idegen hajó a Tritonnal, s nem találtak az egészben semmi gyanakodásra méltót.

Az elvitt kapitány a tengeri ördögre érve, kimutatá Roobertsnek azt a gályát, melyet az keresett, becsületére fogadva, hogy a legdrágább terhet viszi. Hanem azt elhallgatta, hogy ugyanazon hajó negyven ágyúval, s százötven főnyi őrséggel van ellátva.

A tengeri ördög rögtön megfordult, s a mutatott hajó felé kezde farolni.

Egy nagy három-árboczos gálya volt az, nehézkes alkattal, fölczifrázott orra, fedélzetének alkotása, talajzata egészen ódivatú kereskedelmi hajóra mutatott.

A kalózhajó már oly közel jutott hozzá, hogy a hangot át lehetett egyik hajóról a másikra hallani. A kalózhajón legmélyebb csend volt, a legények mozdulatlanul álltak vitorla-köteleik, evezőik, vagy ágyúik mellett.

Ekkor, midőn minden szem a mindig közelebb ért hajóra volt függesztve, melynek patronjai álmos közönyösséggel várták a közeledő hajót, legkisebb rosszat sem sejtve: a foglyul hozott kapitány észrevevé, hogy senki sem figyel reá, egyszerre felugrott a hajópárkányra, s teletorokkal átkiálta a másik hajóra: «fegyverre legények» s azzal a vízbe veté magát, s sebesen visszaúszott hajójához.

Mindez oly gyorsan s oly véletlenül történt, hogy a kalózok első meglepetésükben nem tudták, hová legyenek?

A megközelített hajó legénysége egy percz alatt fel volt lármázva a kapitány intő kiáltása által figyelmeztetett patronoktól, s a kalózok meglepetve látták meg egyszerre a túlnyomó erőt, mely ellenükben állott.

Néhányan tétovázva tekintének egymásra, s szó esett, hogy meg kell fordítani a vitorlákat, s a lehető legrövidebb úton menekülni a vakmerően keresett veszélyből.

Barthelemy megvetően tekinte le félvállról, s karját nyugodtan összefonta.

– Hisz ezek csak portugalok! mondá gúnyos lenézéssel.

A rablók fölkaczagtak ez ötletre, s rögtön neki oldaltak a portugal hajónak, melynek védői annyira meg voltak lepetve e kaczagva közeledő rémcsoport láttára, hogy ágyúikat, fegyvereiket a legügyetlenebb modorban lövöldözték ki jobbra-balra, minden irány nélkül, s még egy vitorlájában sem tettek kárt a tengeri ördögnek, midőn az már csáklyáival belekapaszkodott; egy percz múlva födözetükre ugráltak e vakmerő ördögi alakok, veres öltözetök, marczona arczaik, csodás vakmerőségük elrémíté a megtámadottakat, nem tudták fegyvereiket használni, nem hallották vezéreik szavát, elhányták lőszereiket s ugráltak a tengerbe.

A harcz egyre tartott a megtámadott hajón, melynek ágyúlövései fölriaszták a többi negyvenkét hajót is, azok is elkezdtek jobbra-balra lövöldözni, azok csupa segélylövések voltak: harczba elegyedni egynek sem volt kedve. A kalóz ott az egész flotta közepett öldöste le a megtámadott portugalokat, kiknek fele elhullt a harczban, míg kalóz csak kettő esett el.

Barthelemy urává lett a hajónak, s azt a tengeri ördög után köttetve, bámulatos gyorsasággal kivitorlázott vele az egész flotta közül.

Ekkor jött még csak elő a két hadihajó, melynek a flottát kelle védni, s üldözőbe vette a zsákmányával futásnak eredt kalózt.

Barthelemy egy ideig engedé magát kergettetni, s mikor aztán a két sorhajót elég messze elcsalta maga után, egyszerre visszafordult, s embereit szétosztva a két hajóra, szembeállt üldözőivel.

Azokat meglepni látszott e vakmerőség, egyideig tanakodtak magukban, utóbb visszafordíták vitorláikat, s míg a rablók kaczagva várták, mi fog kisülni ügyetlen, esetlen, oldalozó mozdulataikból? félbehagyák az üldözést, visszatértek többi hajóikhoz; a kalózok pedig nagy nyugodtan vitorláztak el a távol tengerbe, rablott kincseikkel.

*

A rablók vígan kötöttek ki Guyana partjain. Volt pénz! nyolczezer arany moidorest találtak az elfoglalt hajón tonnákba lerakva, egész füzéreket keleti gyöngyökből, miket a braziliai fejedelem küldött a portugal királynénak ajándékba s ládákat megrakva drága szövetekkel, Dél-India legbecsesebb árúneműivel.

S arra való volt-e a kalóznak a pénz, hogy azt tán kamatra adja? a drága szövetek, hogy beüljön velük a boltba s azokat rőfszámra kimérje? Oh nem. A rabló hite ez volt: ittasnak lenni, míg az utolsó aranyban tart, s nem józanulni ki addig, míg az utolsó aranya van. A ki félretett valamit osztalékából, az áruló volt, s a ki el akart vonulni közülök pénzével, hogy becsületes emberré legyen, – azt megölték.

Jól ismerék a szárazföldön e hitét a kalóznak. A kalóz csak akkor szállt a szárazföldre, midőn pénze volt, midőn élvezni, kincseit mentül rövidebb idő alatt s mentül nagyobb gyönyör között elszórni kivánta. A tengeren reszkettek előttük, a szárazon tárt karokkal fogadták, – nemcsak a hölgyek és asszonyságok, oh még maguk a férjek is. Bizonyítványok vannak róla, hogy az ördögszigeteken, a Surinam folyamban, még a főhivatalnokok, sőt maga a kormányzó is vetélkedtek a hozzájuk szállt kalózok iránti vendégszeretetük tanusításában.

Igaz ugyan, hogy tizenöt nap alatt nyolczezer aranyat költöttek el a rablók, s az egész város hölgyei, az első dámától az utolsó szolgálóig, selyembe és kashmirba lőnek öltöztetve, s a drága gyöngyfűzér, mely ő felsége a portugal királyné szép nyakát volt diszítendő, a kormányzó feleségének nyakát fonta körül, de volt is hegyen-völgyön lakodalom, a gubernator termeitől kezdve az utolsó csárdáig, a kalóz egyikből ki, a másikba be, amott gavallér, itt betyár, egész nap ivott, tánczolt, verekedett és szerelmeskedett; tizenöt nap alatt nem volt vége a napnak, sem az éjszakának, egy folytonos mámor volt az gyönyörökkel felfokozva, egy tengere az élvezetnek, melynek nem lehete elérni a fenekét.

Mikor aztán ki volt merítve minden gyönyör, mikor már nem volt a városban bor, melytől le ne részegültek, hölgy, a kit ne öleltek, s szerető, a kit meg ne vertek, és férj, a kivel baráti poharat ne ittak volna; mikor tudniillik az utolsó moidor is elgurult: akkor felültek hajóikra a rablók, kitörlék a mámort szemeikből s szétnéztek új munka után.

Hírt kaptak egy gazdagon terhelt brigantine felől, mely e partokhoz közeledék. Estefelé meglátta a kormányos a hajót a távol láthatáron.

– Vigyázva! szólt Barthelemy. Ha észrevesz bennünket, ideje marad előlünk elfutni. A két gálya itt marad, Kennedy hadnagy vezérlete alatt. Bocsássátok el a sloopot, negyven ember üljön bele, azok velem fognak jőni. Így gyanutalanul fogjuk megközelíthetni a brigantinet.

S ezzel maga kiválogatott negyvenet kalózai közől, köztük Skyrmet az óriást, Scudamoret, alkapitányát Glasby Henrit, Asphlantot, Moodyt és Sympsont, a nemes lordot.

Ezekkel a távol tengerbe vágott.

Oly bizonyosnak hivé, miszerint a brigantinet reggelre elfogja, hogy szokása ellenére, még arról sem győződött meg elébb, hogy van-e a sloopra elég élelmi szer felrakva?

Az éj sötét volt, a sloop egész éjjel folyvást repült a felvett irányban; Rooberts várakozása szerint reggelre lőtávolságnyira kellett a brigantinehez lenniök.

S íme feljön a nap, széttekintének a láthatáron: és a brigantine nincs sehol. Laviroznak jobbra-balra, az egész látkörön nem bírnak vitorlát felfedezni.

A brigantine bizonyosan észrevevé őket s az éj oltalma alatt elfutott előlük.

Barthelemy dühös volt, nem akart szégyennel visszatérni hajóihoz, s tovább üldözé a brigantinet, majd erre, majd arra változtatva meg futását.

Nyolcz napig kószált alá s fel a tengeren, folyvást daczolva ellenkező szelekkel és tengerárral; nyolczadnapra elfogyott minden elesége, s kénytelen volt horgonyt vettetni s sloopja dereglyéjét visszaküldeni hajóihoz, melyektől már harmincz mérföldnyire eltávozott, hogy számára onnan eleséget és segélyt hozzon.

Barthelemy s társai a sloopon maradtak, egyedül, mozdulatlanul a tenger fenekéhez kötve.

A legszigorúbb számítás szerint három nap kellett a dereglyének, hogy az elhagyott hajókhoz érjen, s ugyanannyi, hogy visszajőjön. Hat napig kellett ím ezeknek a sík tenger színén egy ponton állaniok.

Egy hét előtt minden bőségben úsztak, a bor patakban folyt előttük, most az égető nap alatt osztoztak az utolsó falat száraz kétszersültön, s epedtek egy ital vízért.

Végre Barthelemy azt találta ki, hogy árboczgerendákból összekötöztetett egy tutajt, s két embert elküldött rajta egy hordóval a partot keresni. A végeltikkadás órájában érkezett vissza a tutaj; a küldöttek csakugyan partot találtak, s megtölték a hordót valami mocsárvízzel, s hoztak egy nyaláb retekfajta növényt.

Mocsárvíz és retek! fejedelmi lakoma volt ez a kalózoknak. De nemsokára ez is elfogyott, s már hatodnap is elmúlt, a dereglye még sem jött vissza, s a tutajnak lehetetlen volt a tenger ellenkező zajlása miatt másodszor a parthoz közelíteni.

A kalózok kétségbe voltak esve s zúgolódni kezdettek.

– Haszontalan ficzkók, monda dörmögve Moody. Elkorcsosult kalózok, kiket még az éhség is legyőz, pedig még csak három nap óta koplaltok. Veszni indult a világ! még a kalózok is gyávák. Bezzeg nem ilyenek voltak az én időmben, mikor még én fiatal voltam, mikor Olonais volt a kapitány. Egy hétig nem ettünk egyebet száraz gyökereknél, s akkor Vera-Cruz kellő közepéből hoztunk magunknak ennivalót a kormányzó asztaláról.

– S ti a szárazföldön is mertetek harczolni? kérdé Asphlant hihetetlen arczczal.

– Bizony nem is ingadozott a talpunk alatt a föld, mint a tiétek alatt, ha a partra léptek; egyszer Olonais vezérlete alatt huszad magunkkal egész Havannah kapujáig hatoltunk.

– Nem hallottam hírét, hogy valaha elfoglaltátok volna azt a várost.

– Bizony kicsinyben mult. Szerencséjére a kormányzó hírt vett róla, hogy ily kevesen támadtuk meg a városát, mielőtt kezünket torkára tehettük volna.

– S ti aztán bölcsen visszamentetek, a merről jöttetek.

– Könnyű arról most beszélni; kétszáz katonát küldött utánunk a kormányzó egy hadihajóval, mi csak két csónakkal voltunk. Egyúttal a hóhért is elküldé utánunk, hogy a hol elcsípnek bennünket, a part melletti fákra sorba fölakgasson.

– Ti aztán szépen elkerültétek őket.

– Bevártuk őket. Mikor jó messzire elcsaltuk őket Havannahtól, én és még egy másik hozzám hasonló ördög, a ki nem vénült meg, miként én, a csónakokról a vízbe bocsátkozánk, s fúróinkkal a hajó alá úszva, annak fenekét nyolcz helyen kilyukasztók. Hej, hogy merült el egyszerre az üldöző gálya, hogy ordítottak segítség után a katonák, hogy eviczkéltek a vízben, könyörgő kezeiket feltartva. Ekkor Olonais visszafordult a csónakokkal, s a mint a katonák fejei kilátszottak a vízből, egy nagy pallossal egyenként leütögette őket mind, csupán a hóhért hagyta meg közülök, kinek fejét megismeré a veres sipkáról, s azt visszaküldé a kormányzóhoz, nyájasan köszöntetve, hogy neki nincs szüksége hóhérra.

– Derék legény volt ez a te kapitányod, Moody. Valjon hol dicsőült meg?

– Hjaj, különös vége lett neki.

– Legfeljebb is felakasztották.

– Sokkal különösebb; egy csatában a vad indiánokkal sebet kapott s elfogatott. A gazemberek ruhástul együtt megették szegényt.

– A dereglye! Kiálta a kormányos e pillanatban s egyszerre mindenki odahagyta a vén kalózt meséivel együtt, hogy az érkező dereglye felé tekintsen. Rögtön ráismerének s felszedve horgonyaikat, kifeszített vitorlákkal repültek az érkezőkkel szemben.

A sloop legényei megismerve a dereglyén ülőket, hurrahkiáltással lebegteték fövegeiket, míg amazok szótalanúl ültek padjaikon, mintha nem találnának annyi okot az örömre a viszontlátásban, mint társaik.

Skyrme volt a dereglye vezetője. A mint a sloophoz ért, levert, boszús arczczal lépett át annak karzatára s a hajósok minden oldalról támadó kérdéseire: «hoztál rumot, húst, kétszersültet?» boszúsan felele: «semmit», s míg azok elbámulva néztek rá felelet után, Skyrme reszkető ajkakkal fordult Barthelemyhez:

– Kapitány, meg vagyunk csalva, elárulva, semmivé téve.

– Mit beszélsz?

– Mindkét hajó, melyet Kennedyre bíztál, eltűnt, elhagyott bennünket.

– Lehetetlen.

– Úgy van. Két nap kerestük őket, hirük sem volt sehol; ott járókelő halászoktól tudtuk meg, hogy a mint bennünket elvesztének szem elől, minden vitorlát felhúztak és a tengerre szálltak.

A düh és kétségbeesés vad ordítása hangzék fel e szavakra; a megcsalatott társak égnek emelt késeikre esküvének száz halált az árulók fejére. Barthelemy fehér volt, mint a fal.

– Találkozni fogunk velök; monda rekedt hangon. Egy perczig sincs idő tétovázni, előre fiúk!

Skyrme tétovázva kérdezé: hová?

– A tengerre! szólt büszkén előre utalva Rooberts.

– Igen, de így? egy falat kenyér, egy ital víz nélkül.

– A legelső hajó hozni fog számunkra mindkettőt. Jaj annak, a melyikkel legelőbb találkozunk, ördögökkel fog küzdeni, a kik szomjaznak – vizet és embervért.

– De hátha napokig nem találkozunk senkivel?

– Negyvenen vagyunk. Ha két napig zsákmányt nem kapunk, akkor tengerész-ebédet adunk egymásnak, a kire a sors fog esni, annak vére ital, teste eledel lesz a többinek. Negyven napig van eleségünk! az utolsók örököljék a boszúállást. Előre!

A kalózok vad ordítása széthangzott a néma vizek felett, a mint merészen neki vágtak a magas tengernek. Még aznap szemben találtak két jól fegyverzett sloopot, melyek Deseada sziget felől jöttek.

A rablók vizet és embervért szomjaztak. Ihattak mind a kettőt, dühös védelem után elfoglalák a két sloopot. Nem tartottak meg egyebet róluk, mint az élelmi szereket és ágyúkat. A hajókat elsülyeszték.

Több napig járták ismét keresztül-kasul a tengert, a nélkül, hogy valamit foghattak volna, tápszereik ismét elfogytak s a mint az utolsó adag vizet feloszták maguk között, akkor sejtének meg egy bristoli gályát a láthatáron.

Utána rögtön! A bristoli hajó futni akart előlük. Egész nap üldözték, annyi vitorlát felhúztak a sloop árboczára, hogy az néha keresztül csapott a vízbe, de estefelé elfogták a nehézkes anyányi gályát, mely látva, hogy nem menekülhet tovább, megadta magát minden védelem nélkül.

A kalózokat kiizzasztá az egész napi erőfeszített üldözés s arczaikon nem egy fenyegető vonását lehete látni azon vágynak, hogy boszújok hevéért az üldözöttekkel vetessenek tengeri fürdőt.

Barthelemy a födélzetre kapaszkodott, hol a hajóslegénység kalaplevéve várta.

– Hol kapitánytok? förmedett reájok.

Leghátul állt a jámbor, nem volt nagyravágyó. Onnan kellett előhúzni, s mikor Barthelemy elé hozták, ottan térdre esett.

– Kelj fel, ne térdelj. Emeljétek föl, hogy egyenesen álljon.

Két kalóznak kellett a kapitányt erőszakkal fölemelni térdeiről, ki miután látta, hogy a földön nem engedik térdelni, fölemelte lábait s a levegőben térdelt. A kalózok dühe egyszerre nevetésre vált.

– Mivel van hajód megrakva? – kiálta rá Rooberts.

A megszólított szépen kérte, hogy bocsássák el, mert nem tud beszélni, ha fogják, s azzal nagy remegve kivallá, hogy hajója spanyol borokat szállít.

– E szavad megment; – mondá Barthelemy, míg a rablók ujjongva hajíták fel a levegőbe a kapitányt, mint egy laptát, s azzal szétfutottak a hajó üregébe, nemsokára ketten, hárman hengerítve fel roppant nagy vasabroncsos hordókat. A szegény kapitány ott állt nagy szomorúan s a rablóknak, kik kötekedve kérdezgeték tőle borainak nevét, ketté tört szájjal felele, nagyokat sóhajtva:

– Malaga.