Part 12

Csupán azt kivánta még kieszközöltetni, a mit a királyné meg is igért neki, hogy Fugger Juczikát valamely kolostor szent szűzei közé engedjék elvonulni, s azzal elkészíté az adománylevelet, melyben jószágait a hazának visszaajándékozza, rögtöni segélyt kötvén ki belőlök Szabács vár számára.

Fortunatus Imre a mint meghallá, hogy legnagyobb ellensége vagyonai dobra vannak ütve, egyszerre sietett azokat megvenni, hogy legalább pénz által érhesse el azt, hogy birtokát elfoglalta, s a kistarcsai és solymosi prædikátumokat saját neve elé bigyeszthesse, és a kunhalmi kastély homlokáról ledobathassa a czímert, melyen két kettős farkú oroszlán keresztben tart két ominosus buzogányt.

Szalkán Gergely pedig e fölötti dühében még aznap folytán tudtul adá Fortunatusnak, hogy Fugger Juczikávali házasságának többé semmi sem áll egyéb utjában, csupán csak egynehány ezer arany forintnak fizetése.

Legalább veszett fejszének nyele került vissza.

Épen az azt megelőző évben, 1522-ben történt, hogy a szent János rend lovagjai kemény harczok kiállása után kénytelenek voltak odahagyni Rhodus szigetét, melyen oly sokáig dicsőségesen küzdöttek a pogány törökkel.

E derék rhodusi vitézeknek az volt hitbeli fogadásuk, hogy a hitetlen ellenséggel örökké harczot viseljenek; mire nézve, midőn Rhodust elhagyni kénytetének, nagy részük átjött Magyarországba, szent fogadását e helyen teljesítendő. Ez okból választá Leventa e rendet, melybe felavattassa magát. Még senki sem tudott felavattatásáról. Mert Szalkánnak jó okai voltak azt ki nem beszélni, míg Fortunatus le nem teszi a rászabott díjat. Ellenben szabácsi kormányzóvá kineveztetése s nemeslelkű ajándéka már közbeszéd volt a városban s így Judith is meghallá azt.

Másnap korán reggel, midőn a templomba menne, tele boldog reménységgel, mert azt hivé, hogy már most Leventa neje fog lenni, ime térdeplő székéhez egy rhodusi lovag járul, hosszú fekete selyem köpenye egész alakját fedezte, szélei fehér keresztekkel szegélyezve, miket töviskoszorúk fontak egymáshoz, mellén nyolczágú ezüst kereszt fénylett piros alapon rózsakoszorúval és herczegi koronával diszítve, alatta egy másik kereszt, ez aláirással: «pro fide».

Judith nem is igen nézett a lovagra, hanem énekelt buzgón maga elé tett könyvéből, s ime a mint a lap utolsó során járna, a lovag kinyújtá kezét és fordított az énekeskönyv lapján.

Judith megdöbbenve látta meg a fordító kéz ujján anyja gyűrűjét ragyogni, s a mint az előző látáskor láng gyulladt egyszerre szívében, akként állta el szívét halálos jéghidegség e perczben.

Föltekinte a lovag arczára és vőlegényét ismerte meg benne. Keble elszorult, csaknem elájult e látványon. Leventa szomorúan szorítá meg kezét, s kivezeté a templomból a félig elalélt leánykát.

– Mit cselekvél? kérdé zokogva Judith, s úgy fázott, a mint kedvese keblére borulva, azon a hideg pánczélt megérezé.

Leventa elmonda neki mindent. Judith hallgatott kétségbeesett arczczal, de midőn azt mondá neki, hogy őt egy kolostor boldog magánya fogadandja oltalmába, akkor kiderült a leány arcza, megcsókolá kedvese kezén a jegygyűrűt, s miután összebeszéltek, hogy holdfeljötte előtt egymással még egyszer utoljára találkoznak, Judith megkönnyebbült szívvel tért vissza a szentegyházba s ott órákig elimádkozék, könyörögve az Istennek, hogy tegye őt elég erőssé azon áldozatra, melyet hoznia kell s oly jól esett neki hallani, midőn az Isten szolgája a halál utáni élet gyönyöreiről beszélt, azoknak öröméről, kik egymást ide alant szerették, s oda fenn ismét találkozni fognak.

* * *

Fortunatusnak azon percz óta, melyben Judithot megpillantá, nem volt egy nyugodt szívdobbanása, mentül több akadálylyal kellett küzdenie az ő elnyerhetésére, annál nagyobbra nőtt szenvedélye, s mentül jobban iparkodott Judithtal megismertetni szerelmét, annál jobban gyűlölte ez őt.

Az említett napon hazaérkezvén Judith a szentegyházból, apja szokott hizelgő módjával elővevé leányát, összeölelgeté, csókolgatá, eldicsérte szép arczát, szemeit.

– Te szép leányom, te kedves gyermekem, szemem világa, gyönyörűségem; micsoda kincs volna a világon, a miért én téged odaadnálak! Pedig ugyan csak törekesznek engemet tőled megfosztani. Hehe… a gonosz, rosz emberek. Az ifju Szapolyai, meg Várkonyi, a főispán, s az Ujlaki fia, Dezső. Igen bizony. De én nem adlak egyiknek sem; majd én úgy vesztegetem el egyetlen lányomat. Külömb vőlegényt szereztem én már számodra: derék, szép fiatal legényt! a kihez fogható az egész országban nincsen, karcsú, deli és jószivű, és olyan, hogy ha kivánod, egy országot vehet meg számodra.

Judith borzadva hallgatá apja szavait; míg az öreg csak kimondá utoljára, hogy ez a drágalátos vőlegény nem más, mint Fortunatus Imre, ki ott leskelődött a szomszéd szobában, s az öregnek egy hívó szavára berohant az ajtón, s magát Judith lábaihoz veté.

A leány undorodva fordult félre, mire Fortunatus hevesen megragadá kezét, s elkezde neki indulata mámorában őrült dolgokat beszélni.

– Oh ne fordítsd el rólam arczodat, inkább a nap ne süssön rám soha. Hagyd elmondanom, hogy én téged szeretlek, őrült vagyok, meghalok és elkárhozom bele, hogy egy ölelésedért kész vagyok a kínpadra lépni, a vesztőhelyre egy csókodért, hogy imádlak Istenem gyanánt s nem kivánom a mennyországot, ha téged bírhatlak.

Judith iszonyodva huzódék hátra, Fugger megtaszítá könyökkel Fortunatust, fülébe sugva:

– Ne beszélj olyan eszement dolgokat. Szólj neki palotáidról, rangodról, kincseidről. Ez érdekli az asszonyokat.

– Mindenem tiéd! rebegé Imre. Tégy koldussá, én királynővé teszlek. Parancsolj, és oly széppé teendem számodra a földet, hogy maga a menny irigyelni fogja azt tőled.

Ily nyelven okos emberek nem beszéltek soha, csak a kinek az esze tisztul. Judith lerázá kezéről az imádót, s megerősítve szívét, ő is mondott neki valamit.

– Kincstárnok úr! Te engem nőül akarsz venni. Nehogy azonban megcsaljalak, másnak állítva magamat, mint a mi vagyok, tudtodra kell adnom, hogy nekem már két gyermekem van.

Fugger és Fortunatus bámulva néztek egymás szemébe. A leány alig volt tizenhat éves, s mindenki tisztának hitte őt, mint a nap.

– Úgy van, folytatá a leány. Nekem két gyermekem van már, s csak úgy mehetek hozzád nőül, ha ezt tudva, e két gyermekkel együtt kész vagy elvenni, kiket rögtön eléd hozok.

Ezzel a szomszéd szobába suhant a leány, s míg a két férfi kőbálványnyá válva bámulatában várta, hogy mi fog történni? előhozta kezén fogva Fortunatus Imre szerencsétlen megbélyegzett gyermekeit.

– Ezek az én gyermekeim, – szólt, őket Imre elé állítva, akarsz-e atyjuk lenni?

Fortunatus, a mint megpillantá általa elárult, eléktelenített arczú gyermekeit, felordított, mint a kit torontálpók csípett meg, s kezével elfedve szemeit, egy szót sem mondatott magának többet, hanem elrohant onnan, mint ha a fúriák korbácsával verték volna.

Fugger magán kívül volt dühében; dult-fult, tombolt. Kényszeríteni akará leányát, hogy a kincstárnokhoz menjen nőül, de Judith erős lélekkel felelt:

– Engem nem kényszeríthet senki, én Istené vagyok. Holnaptól kezdve a karmelitanők kolostorának leendek lakója, s addig a Szent János vitézek oltalma alatt állok; ki engem érint, Isten menyasszonyát érinti.

Fugger dühösen távozott el Fortunatust felkeresni.

Fortunatus Imre, a fúriáktól üldöztetve, futott, mint az eszeveszett, s minthogy hintaját nem találta Fugger kapuja előtt, hogy az emberekkel ne találkozzék az utczán, egyenesen a gyalog-ösvénynek fordult, mely a vérmezőről a Zúgligetbe vezetett, hogy ottlevő házát minél előbb elérhesse.

Az idő alkonyatra vált már, s az út az ó-temetőn vitt keresztül, mely kétfelől a hegyoldalon terült, sűrűn benőve már elvadult bokrokkal és fákkal.

Fortunatus csak akkor vevé észre, hogy a temetőben jár, midőn a fák ágaikkal összehajolva feje fölött, egészen elsötétíték az útat, s félelmesen tekinte körül, egy-egy félig kidőlt sírkeresztet látva fehérleni a sűrű zöld között.

Összeborzadt, mindenféle ijesztő gondolat támadt lelkében, s mindenütt alakokat vélt látni, kikről azt hivé, hogy már el tudta őket feledni: apját, nejét és gyermekeit. Nem mert sem jobbra, sem balra tekinteni, csak futott egyenesen keresztül a temetőn, a fehér sírkövek földből kiemelkedő kisérteteknek látszottak előtte, s a fűben világító szentjános-bogárkák lidérczszemeknek.

Pedig ez igen kies hely volt, nekem legkedvesebb estéli sétám, melyet mindennap megszoktam látogatni, s ha jött volna is valami ijesztő, csak azt mondám: «ha Isten velem, ki van ellenem?» s soha sem bántott semmi, és ha utolért is azon helyen valamely gyászgondolat, az bizonyára nem volt egyéb, mint az arra való gondolás, hogy a kik itt alattunk nyugosznak, mennyivel dicsőbbek voltak egykor s mennyivel boldogabbak most, miként mi.

De Fortunatust üldözé a rém; mert ki Istentől elfordul, annak megjelenik az ördög, így ő minden kiszáradt fában a vén Izsák átokra kiterjesztett száraz karjait vélte látni; a síró asszonyi szobrok a kripták felett mind az ő feleségét ábrázolták előtte, s minden levélsuttogás az ő gyermekeinek rebegése volt fülében.

Már a tulsó széléhez közelíte a temetőnek, a midőn egyszerre fölkapva lesütött fejét, két alakot láta maga felé közelíteni, kik közül az egyik úgy hasonlított a vén Izsákhoz, a másik pedig Aisáhhoz.

Fortunatus rémképeket vélt látni, kiket az éjszaka elbocsátott, hogy őt megüldözzék, nem is gondolá egyébként, mint hogy az alakok lábai nem érnek a földre, hanem csak úgy lebegnek a légben, a merre valami láthatatlan szél viszi őket.

Imre elfeledé e borzalmában, hogy megkeresztelkedett, s öntudatlanul rebegé a zsidó védmondatot: jobb felől Gabriel, balfelől Michael, előttem Raphael, hátam mögött Uriel, fejem fölött – fejem fölött – fejem fölött… Nem jutott eszébe az ötödik szent név, mely feje fölött van, s egy kuvik repült el akkor feje fölött, háromszor kiáltva le rá haláljóslatát.

Fortunatus halálos félelemben visszafordult, de nem mert újra végig futni a sötét temetőkerten, hanem meghúzta magát egy nyitvalévő kripta ajtajában, azt vélve, hogy a két rém el fog majd mellette haladni, s nem veendi észre.

De szerencsétlenségére épen úgy hozta az örök gondviselés, hogy ugyanazon kripta volna ez, melyben Izsák és Aisáh, mint már föntebb említettem, éjszakánkint hálni szoktak. Imre tehát csak hallá mindig közelebb jönni a csoszogást, még mélyebben húzta magát a fal mellé, a hideg veriték csurgott le arczán, s a vér verése elakadt szivében Egyszerre belép mindkét alak a sírbolt ajtaján, melyet midőn Imre a sötétségben észrevett, mintegy félájultan térdeire rogyott, s szemeit behunyta, nem képzelve mást, mint hogy elkárhozását látandja meg velök.

Az alakok mindig közelebb jöttek hozzá. Egyik végre megbotlott benne. Imre érzé a vén Izsák thaby palástjának ismeretes suhogását arcza körül. Valami hideg csontkéz érinté arczát, ujjaival végig futva rajta s végig tapogatá vállait és karjait.

És azután halla ilyen suttogó szavakat, melyekben alig volt valami emberi:

– Mit háborgatod a halottakat?

Imre halálos zsibbadást érze tagjain végig terjedni.

Mit háborgatod a halottakat? kérdé újra a hang, az öreg Izsák hangja, ki a sors csapásai alatt megőrült, s azt képzeli, hogy most halott, s egész járása-kelése a világon nem egyéb, mint egy hazajáró léleké.

– Mit akarsz itt te élő? A halottak országa szomorú ország; itt sorban mind apák feküsznek, kik életökben kincseket gyüjtögettek, s kiket fiaik koldusokul küldöttek ki a világból. Éjfélenkint bús szél keletkezik, mely őket felkölti álmaikból, halotti lepedőiket magukra terítik s mennek nagy búval, bánattal bejárni a világot; bekoczogatnak a házak ablakain, melyekben laktak; az ágyat, melyből kihaltak, fölkeresik; az asztalról, melynél életükben ültek, a rajt feledett morzsákat fölszedik; oh a halottak fáznak és éheznek. Eredj innen élő, míg órád nem üt; nap-nap után múlik, és te közénk jövendsz halványan, sápadtan, némán, hidegen, akkor keresd fel te is szűk odúdat. Addig eredj, ma vigadj holnapig, – a halál után nincsen vigalom…

Imre a rémülettől a kétségbeesésig üldöztetve, maga sem tudá hogyan? neki rugaszkodott s eltaszítva a vén kisértőt, nyargalt hegynek fölfelé s addig lélekzetet venni sem állt meg, a míg házához nem ért, ott pedig csak beesett az ajtón s úgy el volt fulladva, hogy egy szót sem tudott szólni.

A mint lassankint magához kezde térni, nem mervén egyedül maradni szobájában, felhivatá magához csatlósait, oda ülteté őket maga körül, megparancsolá kulcsárjának, hogy hozza fel a legjobb borokat, s az Istenre is kért minden embert, hogy igyanak, a mennyi beléjük fér, és énekeljenek valami víg dalt.

A sok csőcselék népnek nem kellett nagy biztatás, rövid idő alatt úgy lerészegedett egész cselédsége, és ő szinte velük együtt, hogy alig ismeré már egyik a másikát, és kiki magamagát.

A bor kivert minden ijedséget Fortunatus fejéből, ki sokszor használta már ezt az orvosságot, ha testi vagy lelki baja volt, lerészegedve a sárban fetrengésig: rendesen használt neki.

A cselédek természetesen confidenter kezdtek lenni velük együtt dorbézoló gazdájukkal, kinek a mint a bor fejébe ment, szemei ragyogni kezdtek, s valahányszor a csatlósok valami szerelmes dalt kezdtek el énekelni, mindannyiszor luxuriosus vágyódással sohajta fel:

– Hej, miért is vannak asszonyok a világon!

– Biz öcsém nem is azért ám, szólt egy ittas fullajtár gazdája vállára ütve, hogy az ember bolond fővel, mint úri magad, az ablak alatt énekeljen nekik, s kívül nyelje az éhkoppot.

– Ugy-e bár?

– Bizony, ha énnekem annyi pénzem volna, mint neked, nem sóhajtoznék én egy fillér árát sem, hanem oda mennék az öreg Fuggerhez, s azt mondanám neki, kell erszény pénz de hány? hogy adod leányod?

– Mit beszélsz? De hátha nem adná?

– Eladná az a lelke üdvösségét is.

– De hát, ha a leány vonakodnék?

– Hátha nem akarna jókedvéből, lenne rosz kedvéből asszony. Hanem oda legény kell a gátra, nem olyan ficzkó, mint te, a kire, ha a macska ránéz, elfakad sírva.

– Ki meri ezt mondani? kiáltá fel Imre, neki dühödve a bortul.

– Magam la. Ha tagadod, jer velem, adj még mellém két jó legényt s ebben az órában elraboljuk szeretődet. Most hát mutasd meg, hogy ki a legény a gáton? Most beszélj, ha akarsz.

Imre agyát ellepte a bor és szenvedély köde. Ilyenkor egészen más ember volt, mint különben. Egyébkor gyáva és fösvény, mámorában dühös volt és pazarló. Hirtelen előkeresett asztalfiókjából egy hegyes spanyoltőrt, s azt dolmánya alá rejtve, szétnézett cselédei közt, ha akarják-e igazán követni.

Azok kaczagtak nagyon, hogy még ilyenkor is gyilkot dug öve mellé, a helyett, hogy kardot kötne.

E pillanatban lépett be Fugger a szobába, ki Fortunatus után sietve, öreg lábaival csak most érkezett fel, s csodálkozva látta, milyen állapotban van az egész ház népe.

– Lupus in fabula! kiálta a várnagy kaczagva, s a peczérek nyakába borultak az öregnek s össze ölelgették, s megkeresztelték borral, hogy inni nem akart.

– Bolondok tornya ez? kérdé Fugger elálmélkodva.

Imrének fejében voltak már a jó spanyol borok (mert a sehonnainak nem tetszett az idehaza termő), minél fogvást bátorságot vett magának Fugger elé járulni, úgy cselekedve, mintha nem tántorogna, s megfogá annak kezét és véve egy fáklyát, sorba vezeté őt termein keresztül. Valahány teremben, mindenütt felnyitott előtte holmi rejtek-ajtócskákat s oda tartva a fáklyát, unszolá Fuggert, hogy tekintsen beléjük. Telve voltak mindazon rejtek-fülkék megannyi drágasággal. Egyik szinültig aranynyal, másikban hordó számra az ezüst, egy kirabolt ország kincsei feküdtek itt.

Fugger egyik csodából a másikba esett; valóban méltán nevezték a kincstárnokot Fortunatusnak, mert a mi egyetlen szobájában fel volt halmozva kincs, többet ért Fugger minden birtokánál. Imre soha sem engedett senkit e szobákba lépni, annál csodálatosabb volt tehát, hogy most önkényt fölfedé minden elrejtett drágaságait, miknek látása úgy elvevé Fugger eszét, hogy észre ne vegye, miszerint már Imre is elveszté a magáét. A mámor, mely rettentő ijedelmét felváltá szivében, egészen kiforgatá őt önmagából. Oda fordult Fuggerhez s minden izeiben reszketve, kérdezé tőle:

– Fugger, tetszenek-e neked e kincsek?

Az nem tudott rá mit felelni.

– Hallod-e Fugger, én vesztemet érzem. Ezek a kincsek megszólalnak éjjel, mikor magam vagyok, s ha hozzájuk nyúlok, égetnek mint a parázs, ha még egy éjjel itthon kell hálnom, vagy felakasztom magam a lámpáshorogra, vagy kihányom az ablakon ezt a sok átkozott kincset. Pedig kár volna értük, nagyon kár: – tudod mit, cseréljünk házat, legyen az enyim a tied, úgy a hogy van, te pedig add nekem a tiedet.

Fugger hirtelen fölszámítá magában, hogy mit érhet az ő háza minden benne levővel együtt? Egy tizedrészét sem annak, a mit Fortunatusé. Mért akar hát ez cserélni? Talán nagy kincset álmodott az ő háza alá elásva? Az nem lehet, hisz ő maga építteté azt.

– Ugy-e, szólt Imre még jobban reszketve, te nem félsz az élő kincsektől?

Fugger azon gondolatra kezde jönni, hogy Fortunatus a lelkiismeret furdalásaitól háborodott meg.

– Imre, mi lelt?

– Egészen oda vagyok, félek idehaza maradni; szólj, nincs-e házadban valami rejtett szobácska, melyben el lehetne bújni? Engedj oda menni engem s te magad légy az úr enyimben.

Fugger egészen meggyőződött Fortunatus elmezavaráról, s rögtön hivatá annak csatlósait s befogata hintajába, felülteté őt s megparancsolá, hogy vigyék a várban levő házába, átadva nekik kulcsait.

Maga pedig hátra maradt, a kincseket őrizendő, miket nem birt többé elhagyni. Pénzmámorában alig hallá, mint vonul alá a hegyen az egész szolgasereg danolva, ujjongva ura hintaja után. – Ő elzárta az ajtókat, ablakokat s ment turkálva pénz és drágaság között, s arcza ragyogott, a mint egybeveté, mennyit nyert ő Fortunatus házán s milyen keveset adott neki érte!… Leánya nem jutott eszébe.

Az arany és ezüst pengett, a gyémántok szikrát hánytak, az öreg arcza mosolygott; egyszerre mintha a föld alól jőne, valami kiáltás üt fülébe:

– Fortunatus Imre!

Felriadva tekinte körül, nem látott semmit, kiment az egyik teremből a másikba, minden szoba üres volt, a csatlósok eltávoztak, Fugger egyedül volt az egész házban. Sietett ismét elzárkózni.

Alig volt újra a kincses teremben, ismét megszólalt a kiáltás: Fortunatus Imre!

De most már észrevevé, hogy a kiáltás az út felől jő s az ablaktábla nyilásán kitekinte s meglátva ott egy ősz embert egy összetört női alak karjára támaszkodva állani, lekiálta rá mérgesen:

– Mit akartok?

– Hírt mondok neked Fortunatus Imre, szólt az öreg, utolsó hírt rád nézve e földön. Isten álomban mondá nekem meg azt, hogy első lehessek, ki ezt neked tudtul adja.

– Itt nem lakik többé Fortunatus, itt én lakom, Fugger György.

– Oh, te vagy az? kiálta az öreg. Számodra is van izenete Istennek általam. Fugger György ez éjszakán elveszti legnagyobb kincsét, egyetlen leányát.

Fuggernek hajszálai borzadtak az égre. Csak ekkor jutott eszébe leánya.

– Ki vagy te vészmadár? kiálta le borzadva.

– Én vagyok Izsák, a vén Izsák, kit te megöltél s ki téged kínozni a sírból visszajár.

– Te vagy a nyomorult? Fortunatus apja.

– Roszul mondád Fugger, az én nem vagyok. Egy gyermeked huszonkét év előtt elveszté a dajka, az nem esett a folyamba, hanem az én kezembe, én neveltem őt fel, hogy érezze fajom szenvedésit, s ő árult el engem, és lett Fortunatus Imre. Ne hajíts követ az égre, mert fejedre vissza esik…

Fugger nem hallá már ez utolsó szavakat. Egy percz alatt, mint a villám rohant végig lelkén az egész őrült történet. Saját fia és saját leánya egymás által, egymás miatt elveszve, elkárhozva! Elfeledve rögtön aranyat és gyémántot, felkapott egy kést a még terített asztalról, s lerohanva a lépcsőkön, megragadá Izsákot mellbe s keresztül verte a késsel. Az lerogyott a küszöbön, befecskendve vérével a házat és megátkozva azt minden benne lakóival együtt.

Fugger pedig nyargalt eszeveszetten, ordítozva Fortunatus nevét, s látta a hegyről a fáklyás menetet sebesen közeledni háza felé, az ittas csoport danája néha felhangzott hozzáig.

* * *

Ez alatt szomorú eset történt Fugger házában.

A mint az öreg eltávozott Fortunatus után, az összebeszélés szerint, megjelent ott Leventa utoljára találkozandó kedvesével.

A két szerencsétlen egymás keblére omolva sírta ki fájdalma könyeit, a búcsú oly sokáig tartott, s már Leventának távoznia kellett, és a leány még sem tudott megválni tőle.

Egész ez ideig soha meg nem csókolták még egymást, mert bármily nagy volt is szerelmük, az egymás iránt való tisztelet még annál is nagyobb maradt.

De most az utolsó búcsúzásnál majd megszakadt a leány szíve. Elgondolá, hogy hát soha se lássa többet, a kit annyira szeretett, s átölelte kedvesének nyakát, oda szorítá őt magához és ezt rebegé dobogó szívvel:

– Csak egy csókot – s aztán haljak meg Istenem.

S lám az Isten kegyelmes volt, mert a mint Leventa hévvel kebléhez ölelte gyöngéd szeretőjét, s égő ajkát annak ajkaira nyomva, hosszan, édesen szívta annak bűvösbájos csókját, ime a leány szive megszakadt, s lelkét átlehelve kedvesébe, holtan maradt annak karjai közt.

A legédesebb gyönyörben, minden fájdalom nélkül vette őt magához Isten, megengedve neki, hogy kedvesének nemes keblén hagyja el a rosz világot.

Leventa azt hitte egy ideig, hogy kedvese csak elalélt, s várta, hogy még majd fölébred, hogy szólni fog, s rá mosolyog, de a leány hideg maradt, s az ifju csak örülhetett, midőn megtudta, hogy kedvese halott.

Lefekteté őt fehér ágyára, kezecskéit összerakta keblén, megsimogatá hideg homlokát és elgondolá magában, hogy fogja-e őt Isten ily széppé tenni majd a feltámadáskor?

Aztán még egyszer megcsókolá, hálát adott Istennek, hogy őt megszabadította és vevé kardját, megkeresni vele az útat kedvese után.

Meg is találta nem soká. Szabácson ő volt az utolsó férfi, ki a várat védve dicsőül elesett.

* * *

Fortunatus Imre ez alatt szépen megérkezék Fugger házához részeg czimboráival, ott a háznál senki sem tudott még semmit Juczika esetéről; Imre nagy zajjal elfoglalá a házat s csatlósait ott hagyva czivakodni Fugger cselédjeivel, maga sietett a leány hálókamrája felé.

Ugyanazon szobácska volt ez, melynek ajtaján keresztül Fortunatus, még mikor Salamonnak hítták, legelőször látta meg a leányt s melyről annyit tudott azóta álmodozni.

Az ér úgy lüktetett halántékain, midőn ez ajtót fölnyitotta, lélekzete égette ajkait, az ágyhoz lépett, félrevoná a menyezet függönyét s azzal elborzadva szökött vissza… Az egy halott volt, a kit ott látott.

A világ elfordult vele, csak állt ott elmeredve, mint a ki meg van babonázva s nem tudott sem futni, sem kiáltani. A rém elállotta minden tagját. Érzé, hogy veszte közelít.

Fugger pedig, a mint rohanna a hegyről alá felé, nem nézve az utat, csak a közelséget, egy mély vízmosás széléről lebukott s kezét és lábát kitörve, ott fetrengett a mélységben, minden testi fájdalmánál nagyobb levén kétségbeesése, hogy leányát nem szabadíthatja meg tulajdon fiától.

Lőn azonban, hogy a Hatvannál összegyűlt nemesség megtudva azon esetet, miszerint Fortunatus Imre a török zultán követével czimborálva, szántszándékosan hagyta védtelenül a végvárakat, az e fölött támadt első dühben meggyilkolá a követet, s holttestét bele veté egy tóba, Fortunatusra pedig kimondá az itéletet, hogy máglyán égettessék meg.

Ugyanezen az éjszakán tehát, melyen im e dolgok történtek, jövének feles számmal több csapat nemesek és kalandosok, s fölfelé tartván Imre palotájához, meglelék Fuggert összetörve az árokban. Ez meghallva, hogy mi járatban vannak, kétségbeesésében elmondá nekik, hogy Fortunatust az ő házában keressék, s az Istenre is kérte őket, hogy a mint megkapják, üssék agyon, mert az ő neki édes gyermeke; s ha nem kapják, gyujtsák rá a házat, mert ott kell neki rejtőznie.

A nemesek nem érték a dolgot, hanem azért körül fogták mind a két házat, s Fugger nemsokára láthatá, hogy mint lángol föl egyfelől saját háza, másfelől Fortunatusé.

Ott meghalt az útfélen egy óra mulva, nem tudhatva meg, hogy mi lett leányából és Fortunatusból?