Part 11

Mi, kik értünk boldogabb időket, dicső Mátyás király uralkodása napjait, a midőn a magyar négy-öt nemzettel csatázott, kivül győzött, belül virágzott, a midőn a külső országok fejedelmei Budára folyamodtak bajaikban segítségért, a római szent pápa bennünk veté bizodalmát, s a nagy kegyetlen pogány török megalázva esedezett békességért; a midőn Budavára minden nemzetbeli tudósok gyülekező helye vala, a király könyvtárt, académiákat állított, a prælatus urak iskolákat építettek, templomokat gazdagítának, a zászlós urak a külföld miveltségével nemesíték hősies jellemeiket, s a köznemes, a mellett, hogy a harczmezőn dicső babérokat arathatott, ráért Horácz ódáit olvasni és Cicerót és Tacitust tanulni, s ha aztán országgyűlésbe ment, tudott beszélni okosan, s még a szegény parasztság is, a mellett, hogy mindenben bőséget látott, járhatott az iskolába; – sóhajtva gondolunk vissza mi, kiket Isten bölcs akaratja kiválasztott, hogy e késői napokat megérjük, és lássuk hazánk hanyatlását. Nem keressük most a harczot, hanem kerüljük azt és odajutánk, hogy a kik egykor remegtek tőlünk, most azoknak irgalmáért esedezünk. A török kegyetlen nagy haddal közelgett országunk határaihoz és ide benn fenékkel van fordulva minden, össze van törve a fellázadt pórság, s a barmokkal egy rangba helyezve; egymás ellen lázadt köz- és főnemesség, s az országgyűlések nem különb látványt nyújtanak, mint a Bábel tornyának építése. Proximus ardet Ucalegon! de mi azért nem hogy a magunk házára ügyelnénk, hanem a szomszédból koldulunk segítséget. Üresek a várak, lovak állanak az iskolákban, rozsdás a kard és penészes a könyv, minden tizedik nemes tudja leírni a nevét, s akad mágnás, a ki azt sem tudja, milyen szűrben jár az öreg Á? a miért aztán el lehet velök hitetni, hogy az egyptomi fő czigány vajda hidat eszkábált a Fekete tengeren keresztül, azon jön segítségünkre hetven sátoralja czigánynyal, minden sátor alatt hétezer ember van; holott annyi az egész, hogy Lajos király felfogadta László vajdát a maga czigányjaival golyóbisokat önteni. Nincsen rajtunk áldás, még a jótett is kárba vesz. Határozunk sokat, teljesítünk semmit: sok a törvény, kevés az igazság.

Venit ineluctabile fatum; míg ide benn rablásra, czivakodásra, törvénytelenségre van kihúzva a kard, addig végváraink egymás után esnek el: nincs ember, a ki védelmezze, vagy ha van ember, nincs a mivel védje, sem lőszer, sem élelem. Már a török Belgrád alá közelg; Hannibal ante portas! és a kemény szikla, melyen ádáz ereje annyiszor megtörött, már-már ingadoz; a várnagyok, Both János és Oláh Balázs hiába sürgetik a várerősítésre való segélyt, messziről kiáltanak, nem hallik odáig. A minap zsoldosok fogadásáról volt a szó, s ime egy pajkos inas az udvarból kilopott egy czifra babát, melyet az udvari hölgyek játékszerül készítének Kazimir lengyel király fiának s azt az összegyült rendek közé vivén, felmutatá: «ime ilyen katonákat készítének a mi hölgyeink a haza védelmére», melyre is, fogván az aranyos czifra bábot az összegyűlt nemesség, egész ünnepélyesen felakasztá azt egy fára. Az eset híre messze elment, s az országban annyira gyűlölni kezdték e miatt a budai udvarhölgyeket, hogy még az országgyűlésen sem restellették több izben előhozni, hogy azokat onnan rögtön eltávolítsák.

Egészen ellenkező eset volt azonban, midőn egy napon a végső szorongattatás idején egy bepakolt láda érkezék Both János belgrádi alvezérhez, melyet az felbontván, bámulatára sokatérő hölgyi ékszereket, gyémántos kösöntyűket, igaz gyöngyöket, kárbunkulus gyűrűket, bogláros pártát, briliánt rezgőt és nyaklánczokat talált, melyeket egy névtelen levél kiséretében egy ismeretlen budai hölgy azon utasítással külde hozzá, hogy azokat menten pénzzé téve, árukon lőport és golyót szerezzen a várba.

A nemes küldemény épen jókor jött, bárha csak csepp volt, a hol tenger kellett; a többi küldemények, mik a fő várparancsnok Móré Tamás kezébe jutottak, mind rossz útra térvén; ez a könnyelmű ember a sánczépítésre küldött pénzen czifra filagoriákat építtetett magának, s a min golyókat kellett volna szerezni, azon ő hollandi tulipánokat vásárlott.

Ezen kegyes ajándék azonban jó kézbe került, Both János becsületes ember levén, ki is rögtön kihiresztelé a környékben, hogy a ki a nemeslelkű adományt pénzért meg akarja venni, jelentse magát.

Vala akkor a környékben leggazdagabb földesúr Kunhalmi András fia Leventa, ki ekkorig nagyon elvonulva élt kistarcsai jószágán, kerülve a világot, valami skepticus gondolkozásmód miatt gyűlölve az embereket, s még inkább az asszonyokat. Nagy jövedelme mellett oly igen szigorúan élt, hogy az előtt apja csatlósai is többet engedtek maguknak; ha vádolták, hogy miért húzza ki magát mindenből, azt felelte: «mindenki lopja az országot, én csak a magamét takarítom, két-három esztendő mulva úgy is vége lesz a hazának, akkorra legalább legyen valamim, a miből Francziaországban megélhessek.»

Ilyenforma nyilatkozatok után azt hitték róla az emberek, hogy ez egy idejekorán megvénült ember, pedig inkább azt kellett volna tudniok, hogy még nem is volt fiatal, s lelkében kemény jég alatt aludt még minden melegebb érzés.

Akármit hallott az ország baleseteiről, csak keserűen mosolygott; ennek mind így kell történni, török gazda kell e népnek! s midőn hallá a budai nők esetét az aranyos bábuval, arra is azt mondá, török hárem kell ez asszonyoknak!

Midőn azonban egyszerre azon adományról jutott hozzá a hír, melyet Both Jánosnak küldött egy ismeretlen hölgy, megütközék rajta: «tehát volna még valaki, a ki a hazát szeresse?» és épen egy hölgy, ki hogy ezt nem hiuságból tevé, mutatja az, hogy nevét sem közlötte senkivel.

Leventa rögtön megraká szekerét pénzeshordóival, s felmenvén Belgrádra, magához váltá mindazon drágaságokat, nem kérdve, hogy adják? hanem dupla árát ajánlva mindennek, a min ismerősei nem győztek eléggé bámulni.

A magához vett ékszereket pedig felvitte Budára, azzal a szándékkal, hogy kitudva azok küldőjének nevét, annak azokat visszaajándékozza.

Az ékszereken rajta volt a készítő ötvös neve, melynél fogva könnyű volt neki azt felkeresve, kitudakolni, kinek számára készíttetének azok?

A felszólított ötvös azonnal megfelelt, tudtára adva Leventának, hogy azon ékszerek egyről-egyig Fugger György leánya, a szép Judithé, voltak köztük olyanok is, miket édes anyjától örökölt, még anyjának jegygyűrűje is.

Leventa még jobbban megütközék ez értesülésen. Fugger György neve oly ismeretes volt széles ez országban, hogy a kit e néven neveztek, azt csak gyülölni lehetett.

Minthogy azonban már feltevé magában, hogy azon ékszereket visszaadja tulajdonosnéjának, és hogy egy Fugger-családból való asszony azt ne mondhassa, hogy nagylelkűségben őt fölülmulta, rábízá az ötvösre, hogy adja kézhez az ékszereket, ő maga pedig, a nélkül, hogy látta volna a leányt, visszautazott Kistarcsára.

Alig ért azonban haza, midőn újra küld hozzá Both János, hogy nem volna-e kedve ugyanazon ékszereket még egyszer megvenni? mert a rejtélyes hölgy azokat ismét visszaküldé.

Ez eset még jobban felrázá Leventát egykedvű lelki zsibbadásából s újra megvevén az ékszereket, ismét elindult Budára, azokat az ötvös útján megküldve Fugger Judithnak, csupán anyja jegygyűrűjét tartva meg magánál.

De hol találkozzék vele? Apja gyülölt küszöbét sehogy sem akarta átlépni, azt pedig átallotta volna, hogy az utczán valaki meglássa őt Fugger leányával beszélni; oly nagy volt ellene való præsumtiója.

Kitudá azonban valahogy, miszerint a hölgy reggeli roratéra a Szt. György téren levő kápolnába szokott járni. Elhatározta magában, hogy ott bevárja.

Reggel tehát megjelent a templomban, s ott hol Judith helyet szokott foglalni, a mellett letérdelt.

Alig zendült meg az orgona, halk ruhasuttogást halla maga mellett, s a mint föltekinte, elkápráztak szemei, valamelyik angyalt hivé maga mellé leszállottnak a templom oltárképeiről, oly igéző volt a melléje térdelt leány alakja a minthogy nagyon sokan is valának, kik ott az ő arczáról tanulták az imádságot.

A leány egyszerű fehér ruhába volt öltözve, fekete fátyol fején, semmi ékszer rajta, még csak egy kis gyűrűcske sem, pártája értéktelen fekete gyöngyből, de ha sokáig nézett rá az ember, úgy tetszék, mintha fényes gloria derengne szép feje körül.

Leventa egészen rajta feledé szemeit a kedves tüneményen s lassankint úgy kezdé érzeni, mintha az egész templom zengő angyalaival az ő szívébe szállna le, s ott imádkoznék annak közepében a szép halvány leányka.

Nem vevé ezalatt észre, hogy egy férfialak egy oszlopnak vetve vállát s barna köpenyével orráig eltakarva arczát, mily vadul néz égető fekete szemeivel hol ő reá, hol a leányra.

Leventa felhúzá ujjára a megtartott gyűrűt, s a mint a lányka énekes könyvében az utolsó sorra került, ő odanyult kezével s elfordítá neki a lapot.

Judith megrezzenve pillantá meg az ifju kezén anyja gyűrűjét s egyszerre megtudva róla, hogy ő az, ki ékszereit vissza szokta váltani, önkénytelen tekinte rá s a mint szép szemei találkoztak az övével, egyszerre piros lett, mint a kigyulladt hajnal s mintha elvesztené kebléből az áhítatot, hirtelen fölkelt helyéről s könyvét véve, távozni indult. Leventa követé s az ajtóban megkinálta őt szentelt vízzel. A lányka keze reszketett és szíve oly hevesen dobogott, midőn ujjai a vizet érinték.

Leventa gyönyörben elmerülve látta őt a vérmezőn keresztül elhaladni, a midőn egyszerre egy forró kéz megszorítá karját s egy sötét alak baljóslatú arczczal állt meg oldala mellett.

– Ki adott neked jogot, suttogá az alak hevesen, hogy e hölgy mellé letérdelj? Ki adott neked jogot, hogy hozzá szólj, hogy utána menj? Ki adott neked hatalmat, hogy látásodra elpiruljon?

Leventa végig nézett hidegen a kérdezőn s vállat voníta.

– Én nem szoktam minden kérdésre felelni, nem is hadakozom a nyelvemmel; ha bajt keressz velem, itt és itt megtalálsz, nevem Kunhalmi Leventa.

– Az enyim Fortunatus Imre.

VI. A KINCSTÁRNOK.

Ha az 1523-dik évben Budáról a bécsi kapun kiindultunk, a zugligeti erdők közül egy pompás kastély teteje látszott be hozzánk, mely az előtti évben még nem volt ott és az azutániban már ismét nem volt ott.

Láttam mikor épült, és azt is, mikor lerontották és állíthatom, hogy az utóbbi munka alig tartott rövidebb ideig, mint az első. Éjjel-nappal ezer ember dolgozott felváltva az építésen s minthogy télszak volt az idő, hogy a vakolat száradjon, szüntelen fütötték az épületet; elveszett a munkában több ötven embernél.

Mikor aztán készen volt a palota, tömérdek ablakkal, nagy kapukkal, rejtek-ajtókkal, titkos lépcsőkkel, elfedett pinczékkel, valaki ráirta az oldalára éjjel nagy veres betűkkel:

«Congeries lapidum, multis congesta rapinis!»

Ez volt a Fortunatus Imre palotája, az ország kincstárnokáé.

Hol vette magát e név Magyarország zászlós urai között?

Ez volt ama zsidó fiú, Salamon, ki megkeresztelkedvén, a sacramentomban Imre nevet kapott, a Fortunatust a sors toldta hozzá. Apja vagyonának harmadrészét kapva, Fuggerrel közösen birta egyideig a harminczadokat, pénzzel és csúszással részére hódítá a legfőbb urakat, nem ritkán lehete háza előtt állva látni Szalkán Gergely és Váradi uraimék ő kegyelmeik aranyos hintajait.

Mindezen urak pedig adóbeszedői voltak az országnak, kik látva Imrének szándékaik iránt való engedelmességét, elhatározák magukban, hogy őt megteszik főkincstárnoknak, neki adván be számadásaikat. Igy jutott fel a nagy polczra a hajdani Salamon, és így bizonyultak be az írás szavai, hogy nem az igazaké a kenyér, nem a gyorsaké a futás, nem az erőseké a diadal.

Innen tudhatod azután jámbor utód, miért nem volt pénze soha az országnak, hogy még a király maga is kölcsön kérte az utravalóját, ha valahova akart indulni.

Tudta ezt a nép is, s látva, mi czélra fordítják véres veritékit, felmondott az adófizetéssel, úgy, hogy ötvenkét vármegye közül csak tizenkettő küldött fel adót, azok közül is többen csak egy tizedrészit a kivetettnek. Zólyom alig 800 forintot; a hatalmasabb főurak, mint János vajda, épen egy batkát sem. Mert a mit a magyar kincstárba vetettél, akárcsak a kútba dobtad volna, avagy töltögetnéd vele a danaidák hordóját, fele az adóbeszedőnek, fele a kincstárnoknak jutott, a közpénztárban hálót köthettek a pókok.

Átkozta őket az egész ország, de mi haszna? a panaszostól hízik meg az ember, mentül jobban szidták őket, annál jobban folytak a dolgaik, míg fejük felett égett a ház, ők tánczoltak az égő fedél alatt, úgy, hogy egy külső országi követ, ki szerencsésen eljutott Budára, a nélkül, hogy az uton éhen halt, vagy kiraboltatott volna, s meglátta az ottani fényűzést, bámulva vallá meg, hogy még embert nem látott halála előtt oly vignak, mint a magyarokat. Belgrád alatt ágyudörgés, Budán trombita- és hegedűszó; – négy rhénes forint uti-pénz a Krakkóba küldött követnek, négyezer forint egy olasz énekesnek; – hatszáz pánczélos kisérő Szalkán Gergelynek, mikor ebédelni megy, kétszáz rongyos katona Szabács vára védelmére.

És míg Nándorfejérvárnak egy ledőlt tornyát három esztendeig nem birták felépíteni, Szerencsés Imrének egy egész palotát három hónap alatt tréfa volt a hegytetőre rakni.

S vajjon mit gondoltak e jó urak, midőn ily rosszul viselték gondját a hazának? Hiszen jól tudhatták, hogy ha a haza elvész, senki sem veszt benne annyit mint épen ők. A paraszt akkor sem fog két dézmát fizetni, a köznemes akkor sem lesz kénytelen kétszer meghalni, de a nagy uraktól majd elveszi a török földbirtokaikat, s az érsekek helyett majd derviseket küld moshéekká változtatott szentegyházainkba. Mindnyájan azt hivék ők, hogy egymaguk külön-külön is képesek lesznek majd megvédeni a hazát, és mindazok, a kik élni nem tudtak a hazáért, de meghalni is tudtak érte, mert ha volt is a magyarban dölyf és dacz kelletinél több, de azért a hazaszeretet sem fogyott el nála, s ha zsarolta is a pénzt igazságtalanul, de el is tudta azt költeni fényesen.

Nem így gondolkoztak azonban a Fuggerek, és nem így Fortunatus Imre, de a mit gyűjtögetének, megtakarították szépen, utánuk nem élt a szegény, zárva volt kapujok mindig, s köntösükön belől volt varrva a zseb, nem kívül.

Sőt a jó Fugger György oly bölcsen okoskodék, hogy mindazon vagyont, a mi nem az ő körmére került, egy kalap alá szerezze, miszerint Szerencsés Imrét leányának szánta férjül, s csak arra várt, hogy mikor üt be már a török az országba? hogy vele együtt előre kiküldött kincsei után elszökhessen Velenczébe.

De a leány sehogy sem állhatta ki Imrét, a mit onnan magyaráz ki, hogy egy napon letekintve ablakából a szép Judith, két szegény koldusgyermeket látott, a mint felnéztek rá, egy kis kenyérért könyörögve; a jószívű leány megszánta a szegény párákat, s lemenve értük, felvezette őket szobáiba. Rongyosak voltak szegénykék és éheztek. A jó leány szánakodva tudakozódék tőlük, hogy hát apjuk, anyjuk nincs-e nekik, hogy ily árvaságra váltak? Azok aztán elbeszélték neki, hogy az anyjukkal és öreg apjukkal nagyon kegyetlenül bántak, és őket is megkínozták, a kisebbiket azóta a nehézség is töri, házban nem szabad lakniok, hanem nappal bujdosnak s éjjel egy kriptában rejtőzködnek, hanem az édesapjuk, az nagy gazdag, hatalmas ember, övé az a nagy palota ott a Zugligetben; de nem tudják, hogy miért nem akarja őket soha fölvenni, ha aranyos hintóban mellettük elvágtat?

Judith elborzadva érté meg ebből, hogy ezek Szerencsés Imre gyermekei, s a mint homlokaikra lelógó hajfürteiket félresimítá szegénykéknek, eliszonyodva látta ez ártatlan arczokat eléktelenítő bélyegsütés nyomait azokon. Ez órától fogva rejtve ott tartá a két kis gyermeket egy kerti kunyhóban, ételt, italt, tisztát adott nekik, s akép gondoskodék róluk, mint egy igazi édesanya; de valamikor Szerencsés Imrével összejött, s az szerelmesen kezde felé sandalogni, oly gyűlölettel és undorodással tekinte rá, valamint egy undok kigyóra szokás nézni.

Vedd már most hozzá az ifju Leventával való találkozását a templomban: midőn annak kezén anyja gyűrűjét megpillantá, tán nem arról álmodott-e szüntelen, hogy ez annak jegygyűrűje is lehetne? hiszen ily ifju és tiszta lelkeknek gyakran nem kell több egy pillantásnál, hogy egymást azonnal ismerjék, ők pedig azonkívül az ékszerek kétszeri visszacserélése által eléggé föl lehettek egymás lelkéről világosodva.

Ne csodálkozzál tehát, ha más napon az első találkozás után már annyira ment az ismeretség, hogy Judith megvárta a kápolna ajtóban Leventát, s nem sietett el előle, midőn az melléje lépett. Leventa azon kezdé a szót, hogy megköszönte a jó leánynak a hazának tett ajándékot, mire Judith azt felelé, hogy a balkéz soha se tudja azt, amit a jobb kéz cselekszik.

Leventa itt meg nem állhatta, hogy azt a jobb kezet kezébe ne vegye és meg ne csókolja. S a mint a leány azt szemérmesen vissza akará húzni, azt mondá neki:

– Bár lehetne e kéz örökre enyim.

A leány komoly természetű volt, s látva, hogy az ifju sem tréfál, komolyan felelt:

– Lovag, üres kezet tartasz kezedben…

– Isten áldásával van az tele, felelt amaz.

– Én szegény vagyok.

– Én is az leendek.

– Az én apám gazdag, de vagyonain átok fekszik.

– Az én apám is gazdag volt; vagyonait ő maga átkozta meg; de nevem jó, és karom sem rosz, s úgy is ide s tova alig mondhat egyebet tulajdonának a magyar, mint hölgye szerelmét, és a magyar hölgy férje becsületét. Ne cseréljünk-e?

A leányka megszorítá az ifju kezét, és rámosolygott boldog andalgással, s besuhant háza ajtaján.

Leventa, a mint megfordult, szinte beleüté az arczát Szerencsés Imrébe, ki mindenütt nyomban követte őket leskelődve, s a mint annak dühös szikrázó szemeit meglátta, megfogá annak mellén a kabátot, s megrázá őt ököllel, és ámbátor ő neki nem vala szokása szitkozódni, mindazáltal ismerve már a maga emberét, s felfortyanva azon a gondolaton, hogy egy ilyen gyűlöletes személy merészli egy oly angyalra vetni a szemeit, a kit ő lelkéből imád, nem állhatá meg, hogy annak ott számos emberek füle hallatára ilyen szép szavakat ne mondjon:

– Hallod-e te Isten nélkül született, pogánynak neveltetett, szentségtörővé kikeresztelkedett felemás rongyember, te országcsaló, világlopó, az ördögnek hetvenhétszer eladott lelkű uzsorás; te árvák megrontója, hazaárulók orgazdája, spionok atyamestere, te minden ellenségből összetoldott-foldott csapása az országnak! azt mondom tenéked, hogy ha sehonnai jött-ment létedre, még valaha ebben a tarka világban én velem össze mersz jőni, a ki becsületes nemes embernek születtem, s kinek czimerében két kétfarkú oroszlány tart buzogányt keresztben, annak emlékére, hogy legelső hősöm két ember számban harczolt a csatában, hát én akkor kapom azt az egyik buzogányt az egyik oroszlány kezéből, s minthogy neked úgy sincs nemesi czimered, úgy festem azt a hátadra, hogy a míg élsz, ott hordozod. Most pedig takarodj az utamból!

A sokaságnak tetszett az ilyen beszéd, minthogy gyűlölték Fortunatust, s bármily hatalmas úr vala, örülhetett neki, hogy a mult eső miatt lágy volt a föld, különben göröngygyel nagyon meghajigálták volna.

Ezen casus után attól tartva, nehogy a vén Fugger, kitől minden gonoszság kitelik, leányát erővel is kényszerítse Fortunatushoz menni, azon bölcs utat választá Leventa, hogy elméne Szalkán Gergelyhez, s elmondá neki, hogy ő házasodni akar. Megörült ennek Szalkán Gergely a már előttünk tudvalevő okokból. Hanem az ifju előadá, hogy ő neki mindenféle akadályai vannak, a leány apja Fugger György, a szép Juczikát Fortunatushoz akarja adni.

– Ne búsuljon semmit öcsémuram; mondá neki Szalkán Gergely, majd teszünk mi arról; s Leventa bátran keblébe dughatá kezeit, jól tudva, hogy ezuttal oly hatalmas pártfogóra akadt, ki, ha akarja, Fortunatus Imrét sehol ez Magyarországon megesküdtetni nem fogják. Ezt akarni pedig igen nagy oka volt Szalkán Gergelynek, ő levén Kunhalmi András örököse, ha annak fia meg házasodik.

E miatt Fortunatust Fugger Juczikávali eljegyzése dolgában minden oldalról érte a veszedelem. Examenre fogták a catechismusból, – ebből ő nem tudott semmit, visszaküldték, hogy tanulja meg. Kipuhatolták, hogy neki még élő felesége van, kivel zsidó korában megesküdött, s kérdést csináltak belőle, ha vajjon a keresztyénné lett zsidó fel van-e oldva elébbi házassága alól? vagy ha nincs, ki oldhatja őt fel az alól? keresztyén lelkipásztor-e, vagy zsidó rabbinus? avagy újra zsidóvá legyen-e, vagy a felesége legyen keresztyénné? s hátha az asszony nem akar elválni? vagy hátha úgy választják el, hogy nem leszen szabad újra megházasodnia? Egy szóval: ebből egy oly complexus zavar keletkezett, melyet csak egy zsinat lehetett képes megoldani, az pedig nem tartódott ebben az esztendőben, s ekép Fortunatus Imre majd a fejére állt dühében, még sem tudta kivinni, hogy Fugger Juczikával megeskessék, s el nem tudta gondolni, mit véthetett ő Szalkán Gergelynek, hogy ily szertelenül üldözőbe vette?

Ezalatt Leventának naponkint alkalma volt a szép Judithtal összejöhetni, ők boldogak voltak azon reménységben, hogy egymásé fognak lenni; előre beszélgettek róla, hogy Leventa kineveztetvén a király által szabácsi hadnagynak, mint fogja magával vinni Juczikát, s mily boldogan töltendik ott majd a mézesheteket, az ágyuk dörgése között, naponkint harczolva a törökkel. Leventa hírt, nevet szerez, s elüzi vára alól a pogányt dicsőségesen, vagy ha el nem üzheti, eltemeti magát és szép Judithját annak romjai alá.

Csupán csak e kinevezésre várt még, hogy Juczikát rögtön maga mellé lovára ülteti, s ott hagyva az öreg Fuggert Fortunatusnak, elragadja magával Belgrádba.

Míg e kineveztetésre várakoznék, melyet számára Szalkán könnyen kieszközölhetett, naponkint tervezgetve magában, melyik sánczot hogy fogja majd megerősíteni, hol furat majd tűzaknákat, s hogy vetteti fel petárdával ostromlóit? egyszerre csak jön híre, hogy a török már Szendrő alatt van, s ha az elesik, rögtön Szabácson van a sor.

E pillanatban kapta meg szabácsi kormányzóvá kineveztetését Leventa.

De nem maradt ideje e fölött örülni, mert a mint az inventariumot kezébe adák, szomorúan tapasztalá, hogy az előtte való kormányzó a sánczokat el hagyta pusztulni, hogy kerteket csinálhasson helyökbe, – az élelmi szerekkel kereskedést űzött, úgy, hogy most gabona sincs benn, hogy sok pénzt ne legyen kénytelen kiadni, a várőrség felét elbocsátotta, kutat, vizvezetőt be hagyott omolni, és sem ágyukról, sem munitioról nem gondoskodott.

Hogy minden hiányt fedezni lehessen, kellett volna rá készpénzben legkevesebb harminczezer arany forint. Leventa felment a királyhoz, elmondva neki a fenyegető veszélyt. A szegény ifju fejedelem, ki tizenkilencz éves korában már meg volt őszülve, csak sóhajtani tudott, s tudtára adá, hogy ő nem segíthet, mert kincstára üres.

Különös! gondolá magában Leventa, hogy a kincstár üres, és a kincstárnok gazdag, s azzal elment a királynéhoz.

Ez a derék asszony mindig segített az ország hasonló bajában, de most sirva volt kénytelen megvallani, hogy már saját fejedelmi ékszerét is mind zálogba adta, s Szalkán Gergely épen akkor érkezék vissza azon tudósítással, hogy sehol sem tudott pénzt kapni kölcsön a királyné számára.

– Tehát kerítek én, mondá Leventa, s felajánlá minden birtokát a hazának ajándékba.

– Megállj csak egy szóra öcsém, szólítá őt félre Szalkán Gergely, te e vagyonokkal nem rendelkezhetel, azt bölcsen tudhatod.

– De ha a haza kéri azokat.

– Biz akkor sem. A végrendelet erős.

Leventa felsóhajtott. Egy nagy, nemes gondolat szállotta meg lelkét.

– Rendelkezni fogok vagyonaimmal. És nem nősülök soha.

– De ki biztosít téged arról?

– Becsületszavam.

– Rosz cursusa van a szerelmes emberek szavának öcsém; neked vagyonaidat nem szabad sem eladnod, sem elajándékoznod, ha csak tökéletes biztosítékot nem nyújtasz a végrendelet curatorainak arról, hogy soha meg nem házasodol. Arra pedig csak egy eset van; ha tudnillik valamely harczoló szerzetbe lépsz, teszem fel a templáriusok, vagy a Johanniták közé.

Leventa egy pillanatig gondolkodott, ha vajjon szeretőjét veszítse-el, avagy hazáját? a másik pillanatban kezet nyujta rá és felavattatá magát a Johannita rend lovagjai közé.