Part 1

Produced by Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XXI. KÖTET

HANGOK A VIHAR UTÁN

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

HANGOK A VIHAR UTÁN

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

A VARCHONITÁK.

I.

Krisztus születése után ötszáznegyvenötödik évben egy addig ismeretlen része a világnak kezdé a historikusok figyelmét magára vonni.

Egy mesés világrész Ázsia belsejében, köröskörül kétezer mérföldnyi távolban minden tengerparttól, melynek magas hegyeiről a világ mind a négy részeiben lakók azt tarták, hogy ott a világ vége.

E hegyek fehér ormai messze belátszanak China, Persia, India és Szibéria határaiba, szétágazva hosszú lánczolatban.

A rómaiak nevezik Imaus-nak, a csinek Altai-nak, a persák Kafhegynek.

Ezek ama mesés «aranyhegyek», – a földnek öve, melyek a pars mythologiában az istenség által érző idegekkel vannak ellátva; itt beszél Isten a földdel, midőn azt akarja, hogy az megrázkódjék az emberi bűnök terhe alatt, s tövisekkel, szárazsággal, viharokkal áraszsza el a népeket, vagy midőn azt akarja, hogy édes éltető melegség terjedjen szét fűbe, fába, s bőség és öröm tenyészszen az egész mosolygó világon. E hegyek talapzatában van azon roppant zafirkő, melynek viszfényéből támad az égnek azur-kék színe.

Így szól a pars mythologia.

De nem arany és nem smaragd terem azon hegyek keblében: ereik gazdagsága vas; a vad geoug nép – a hogy e nevet görög classicusok szokták irni – e bérczek legrégibb ura, vassal szokott innen kereskedni, ha szabad így neveznünk a háborút.

Valami tatárfaj volt ez, fényüzésre, kényelemre épen úgy hajlandó, mint a hogy munkára nem; házait más építé, földjeit más mívelte, selymét, biborát idegen ország termé, neki csak az elvevésre volt gondja; még fegyvereit is más kovácsolta; valami kóbor nomádfaj, melyet leigázott, volt arra kárhoztatva, hogy az Imaus hegyi vasbányákból előhozza a fegyvernek való érczet, s kardokat és nyilakat kovácsoljon belőle.

Ezek voltak a varchoniták, a legelvetettebb, a legszegényebb valamennyi rabszolgafaj között, melynek még csak joga sem volt az élethez, nem hogy örömei lettek volna benne. Asszonyai nem ismerték a piperét, férfiai a kényelmet, gyermekeik felnőtt korukig nem jártak ruhában, törvényeik, isteneik nem valának, hajlék, épület kényelme hírben sem létezett náluk, bornak és kenyérnek még nevét sem hallák; ölhette őket, a ki akarta, szabadon, mint más akármi vadat, kiket senki sem vesz számba.

És mégis a varchoniták évről-évre szaporodtak, és gyermekeik izmosaknak, életrevalóknak születtek, és hölgyeik szépek voltak, délczegek, erőteljesek, férfiaik mindegyike óriás, s a százéves kor náluk még csak öregségnek sem volt nevezhető, s ha nem volt is náluk vallás és világi törvény, de volt erkölcstisztaság.

Egyszer egy varchonita nő geoug vadászoktól üldöztetve, ölében vitt csecsemőjét elrejté a bokrok közé, s maga ellenkező irányban kezde futni, hogy amazokat másfelé térítve, gyermekét megszabadítsa tőlük.

A durva üldözők nemsokára lelőtték az anyát nyilaikkal, mint valami kártékony vadat, a csecsemő ott maradt a bokrok között.

Hogy a keleti rege nem lopott eszméje a rómainak, arról eredete kezeskedik; az ismert világrészeken túl, hol Rómának még nevét sem hallák, egy vad, elnyomott, erdei közé szorított nép között ismételve lőn Romulus és Remus regéje.

Egy nőfarkas meghallá a csecsemő sírását s szoptatni kezdé azt. Ez időtől fogva kezdenek a farkasok mythosi befolyással lenni a varchonitákkal rokon fajok eseményeire.

Mikor már a gyermek megerősödött s tudott futni és harapni, mint a többi kis farkasok, akkor ráakadtak nemzetebeli férfiak s magokkal vivék azt és átadva nejeiknek, azok felnevelék őt ember módra s Bertezena nevet adtak neki.

De benne volt már a fiuban a szabad vadállat teje, s midőn felnőtt és ifjuvá erősödék, s társaival együtt durva bőrkötényét maga elé kötve, a kovácsüllő előtt veré a szikrázó vasat, szikrázó gondolatok támadtak fejében.

– Hát e fegyver nem volna olyan jó a mi kezünkben, mint azokéban, a kik ezt velünk készíttetik? monda egyszer egy pihenő órában izzadságaikat törlő társainak. Hát azért készítünk mi lánczot és kardot, hogy az elsőt mi viseljük, a másikat ellenségeink? Hát nincs jogunk nekünk megölni azt, a ki bennünket öl? s használni azt a vasat, melyet magunk élesíténk? Mit veszthetünk mi, ha vesztünk? Van nekünk valamink, a miért drága az élet? Próbáljuk meg, jól metszenek-e a magunk kovácsolta kardok?

Az ifjaknak tetszett a szó, a nők is biztatták őket, s a vének még emlékeztek boldog, rég elmult időkre, mikről apáik diadalmak meséit regélték nekik.

Ott körülfogták Bertenezát s áhitattal hallgaták szavait.

– Testvérek! Ime parancsolóink ismét kétszázezer kő vasat ásattak ki velünk, hogy két hó leforgása alatt negyvenezer kardot kovácsoljunk belőle. Ez terhes munka nekünk; de én tanácsot mondok, miként segítsünk rajta. Ha negyvenezer kardot készítünk, minden kard leend öt fontos. Készítsünk csak tizezeret, de legyen mindegyik húsz fontos. Ez egyre megy, minden kard négygyel fog felérni, mert négynek a súlya lesz benne.

A férfiak helybenhagyták a tanácsot, s mire a két hó lefolyt, elkészültek a húszfontos kardok.

A geoug sereg is megérkezék, azokat átvenni. Büszke vezérük lóhátról beszélt a félmeztelen bőrkötényes varchonita rabszolgákkal, kiket rövidség okáért csak kutyáknak nevezgetett.

– Te ősz kutya, monda egy kiszemelt vénnek, lépj elő, hadd beszéljek veled!

– Ez itt vezérünk, első emberünk, Bertezena, szólt az agg, az ifjura mutatva.

– Mit? ti nektek vezértek van, kutyák? mióta választanak a farkasok maguknak fejedelmet? Mióta lehet valaki rabszolgák között legelső, a kik mindnyájan utolsók? Mióta mertek ti magatoknak neveket adni, hogy egyiket a másiktól megkülönböztessétek, holott mindnyájan egyenlők vagytok? – No tehát lépj elő, te első kutya! Hol a negyvenezer kard?

Bertezena kinyujtá izmos karjait, melyek vastagok voltak, mint egy cserfa-ág, fölemelé nagy, büszke homlokát, hogy szinte oly magas volt gyalog, mint a tatár vezér lóháton, s elkezdé magyarázni a dolgot.

– Dicső vezér, a kardok készen vannak, a kétszázezer font vasat mind kardnak kovácsoltuk; de hogy mesterségünket megjavítsuk, négy kardból készíténk egyet, húsz fontosat tízezeret, ekként tízezer karddal annyi munkát lehet tenni, a mennyit máskor negyvenezerrel.

A tatár oda volt bámulatában.

– Te nagy kutya! Tréfálni akarsz velem ugy-e, hogy így beszélsz? mutasd azt a kardot.

Bertezena oda nyujtá a nehéz pallost a tatárnak, ki a mint egyet vágott vele a levegőben, kiejtette azt a kezéből, s dühösen támadt az ifjura.

– Te veszett állat, hát azt hiszed, hogy lehet harczolni ez idomtalan vassal?

– Azt majd mindjárt be is bizonyítom előtted, monda Bertezena, fölemelve a nehéz kardot, s könnyeden, mint egy pálczát megforgatá azt a feje fölött, s azzal úgy hasította vele ketté a tatárt, hogy fele jobbra, fele balra hullott.

Erre általános csataordítástól zendült meg az erdő; a varchonita ifjak fölkapták a fegyvereket, nem volt az nehéz az ő kezeiknek, de nehéz volt a tatárok fejének; igazán négy kardot ért mindenik, mert azon az egy napon tízezer varchonita harczos negyvenezer geougot vert agyon az erdők közt.

E naptól fogva nem készített a varchonita nép lánczot magának és kardot az idegennek.

Bertezena lett fejedelmük, s a geoug nagykhán azon vevé magát észre, hogy megszünt az Imausnak ura lenni.

Békét is hagyott a varchonitáknak, várva jobb időkre, mindaddig, míg Bertezena a khán egyik leányát megszeretve, azt nőül nem kérte.

E vakmerőség haragra gerjeszté a nagykhánt; egy fegyverkovácsból lett fejedelem, kinek király korában sincs mit enni, az ő leányára meri vetni szemeit! Ezt nem lehete boszúlatlan hagyni. Rögtön fölülteté hadait s kétszázezer lovassal megindult Bertezena nősülési kedvét elvenni.

A varchoniták engedék őt hegyeik közé jönni, s mikor ott saját sokaságától nem bírt mozogni, bezárták völgyszorosaikba, s egy tíz napig tartó harczban kiírták hadát az utolsó emberig.

A tatárfaj e csapástól fel nem bírt üdülni egész Dsingiszkánig. Leszorult saját határai közé, tért engedve a varchonita nép kifejlődésének, s bár örökké harczot viselt vele, soha sem bírta azt többé legyőzni.

E szittyafaj azután évről-évre szaporodott, kibocsátott rajai majd hun, majd török, majd avar név alatt megismerteték magukat Persiával, Chinával és Európával; a chinai olcsó hadsorok omlottak fegyvereik alatt türelmesen, mint a lekaszált fű, s a chinai bölcsek nem győzik magasztalni császáraik jóvoltát, kik vassal nem bírván többé, arany lándzsákkal űzték vissza elleneiket. Érts alatta adófizetést.

A varchonita nép megnagyobbodva, lassankint két részre kezde bomlani; az, mely Chinához közelebb volt, nevezte magát töröknek, a melyik Perzsiához esett, ogurnak.

Helyzet, életmód és vallás lassankint különbözőkké tették őket; az ogurok a pars vallást vevék fel, az elemek, nap és csillagok imádatát; amazok maradtak durvább jelképeiknél, miket szinte nem igen nagy buzgalommal tiszteltek; az ogurok finomultak, nemesültek külső viseleteikben, házakat építettek, s azokat csínnal ékíték fel, hosszú hajaikat szalagok közé fonták, s szűk, testhez idomult öltönyt viseltek; amazok sátrak alatt laktak, statusbölcsészetük alapja levén, hogy oly nép nem harczolhat, melynek városai vannak; a melegebb éghajlat kényszeríté őket fejüket borotválni, s bő öltönyt viselni, végre a különféle szomszédokkal érintkezés még nyelvüket is úgy elkülöníté egymástól, hogy utóbb alig maradt egyéb nyoma közös eredetüknek a közös emlékeknél, mik firól fira maradtak: egyiknek hadi zászlója egy gyermeket szoptató farkas volt, másiké egy bőrkötény, melyet egykor Bertezena viselt, s melyet később diadalok emlékei, gyöngyök és drágakövek ékesítének, s hogy az ország fejedelmei megemlékezzenek eredetükről, mindkét népnél volt egy nagy ünnepnapja az évnek, melyen a fejedelmek és vezérek bőrkötényt kötve, az egész nép előtt egy megtüzesített vasdarabból kardot kovácsoltak.

Az ogurokat különbözőkké tették elvált rokonaiktól a szelidebb hajlamok, költőibb vallás, nemesebb éghajlat, szabadabb szellem, békésebb foglalkozások, lovagiasabb harczok és leginkább irásismeretük, melynek sajátságos rúnáit maig is mindenütt feltalálni, a merre valaha jártak, az Irtis és Jenisei mellett, durva obeliskokra vésve, a sírokba elásott kardokon, aranynyal kiverve, s nehéz pénzeiken.

Ezek voltak amaz avarok, kiknek követei a hatodik század második felében megjelentek Justinián trónja előtt, kardjaikat felajánlva neki, ha számukra Európában hazát jelölend ki, s kiknek szövetségét a hetvenötéves császár jó szóval és jó aranynyal vásárlá meg, megtelepítve őket Pannonia rónáin, védfalul a longobard foglalók rohanó árja ellen.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Miért hagyták ők el őshazájokat, az Imaust, az arany hegyeket, a vastermő bérczek országát? miért hagyták el a hont, melynek vaslánczait Bertezena vasnál keményebb kezei összetörték? Miért vándoroltak idegen földre hazát keresni maguknak? Mit vétettek nekik az ősi biztos bérczek, hogy megváltak tőlük ismeretlen földeket bevándorolni?…

II.

Alkonyodva tekinte vissza a nap Irgana-Kon bérczei mögül, a kék Túla partjain égtek az oltár-tüzek, a táltosok esti hymnusaikat éneklék.

Az avar chagán, az ősz Oldamúr haldokolva feküdt sátorában. Országnagyjai, a gyulák, rhabonbánok és vezérek könyezve álltak ágya mellett, a vénség ezüstre, az alkony sugárai aranyra festék hajfürteit, arczán csak a leáldozó nap fénye volt még az élet, a lélek útra készen állt már.

– Lelkem könnyebbül és testem súlyosabb lesz, monda halk szóval az agg. Adjátok kardomat, hadd támaszkodom reá; sokszor emeltem azt a csatákon, most emeljen engem az utolsó csatámban.

S azzal elmélázott újra, s mintha lelke elmaradt volna az utolsó gondolaton, perczek mulva ismét e gondolatnál sohajta fel.

– Csata, csata! Milyen szép lett volna meghalnom ott! Ott! a kardok csattogása között, a harczi kürt rivallása mellett, a paripák dobogásainál. Hijába; megtagadta az élő Isten. Koszorútlan fővel fogok ülni, őseim között legutolsó.

A rhabonbán csillapítva hajlott a haldokló ágya felé.

– Ne zúgolódjál Oldamúr. Még nem zöldült ki a tubafa ajtód előtt, mely a halottas házakat jelöli. S ha másnak dicső volt meghalni honáért, neked dicsőbb volt érte élned. Nem is leendesz őseid sorában utolsó. Fiad, dicső fajodnak nem rosszabb utóda, folytatni fogja nemzetünk történetét; adja az ég, hogy soha vége ne legyen annak.

– Igaz. Fiam, Dalma fiam, sóhajta Oldamúr, s e gondolatnál még halványabb lett mint azelőtt.

E pillanatban fölnyiták a sátor szőnyegeit s beléptek a jósló táltosok. Hivataluk valami közép volt pap és orvos között, ők voltak a nép jósai csaták előtt, énekesei csaták alatt és historia-irói csaták után.

A vén Fellengúr a haldokló elé lépett, oly vén volt már ő is, mint maga a chagán, sok jó és rossz napot láttak együtt feljőni és lemenni.

– Mi hírt hozál a jóslatokból? kérdé a chagán.

– Légy készen halálodra Oldamúr, szólt fejét meghajtva a táltos. Rövid időd van még csak élni. Ezt izeni Isten neked.

– Meghajtom fejemet, szól Oldamúr átszellemült arczczal. Mint fogadá az ég áldozatod füstjét?

– Magasan szálla az fel, mint egy reszketeg szobor, s a fellegekkel egyesült, minek képleteiben mindenütt rád váró hősök alakját láttam.

– Megkérdezéd-e a jósló szüzet a túlvilág felől?

– Épen most beszélte el álmát. Hét nap, hét éjjel feküdt aludva, eltemetve a sírban. Heted napon fölébrede, s a mit ezalatt a túlvilágon járt lelke látott, megdicsőült arczczal beszélte el.

(Ez egy sajátságos jóslat neme volt a szittya fajoknál, ideges fiatal szüzek, képzelethevítő szerek és szigorú bőjt által bizonyos nemébe a lethargiának merültek, hüvelykujjaikat összeszorított kezükbe fogták, s hanyatt fekve visszatarták lélekzetüket erővel, s ily helyzetben elhagyák magukat temetni, s néha hetek mulva ásatva fel, arczukra és keblükre kent balzsamok által fölélesztettek halálmerevségükből s beszéltek a sírban álmodott dolgokról. E jóslat nemét hítták «az elrejtőzésnek».)

– Mi hírt hozott a szebb hazákból? kérdé Oldamúr.

– Ott járt, hova őseid felszálltanak, Istenhez közel, az örökké virágzó mezőkön, hol a csatákon elhullt hőseink hófehér méneken nyargalva űzik a futócsillagot s uralkodnak mindazon ellenségeiken, kiket a csatákban megöltek. Ott űltek őseid a szivárványok felett, arany királyi székeken, homlokaik körül csillagokból font koszorú. És íme, nyugot felől egy napsugáros felhő közeledék, melynek aranyos ködéből egy hófehér alak támadt elő, legtöbb csillaggal ősz feje körül; ki előtt mind fölkeltek a királyi székeikben ülő alakok s kezeiket fölemelve üdvözlék. E csillagok a nagy és nemes tettek, oh király, és ez új alak te vagy.

Oldamúr megdicsőült arczczal rebegé: «oh öröm, oh gyönyör!»

A rhabonbán és Fellengúr érzékenyen fogák meg a chagán kezeit.

– Mit mondjak ősz apádnak oda fenn? szólt Oldamúr az elsőhez.

– Mondd meg neki, hogy halálát száz ellen vérével boszultam meg, kiket hozzá felküldék raboknak.

– És fiaidnak mit mondjak, Fellengúr, kik előtted sírba szálltak?

– Azt, hogy boldog azon apa, kinek fiai a hazáért estek el, s nem hull annak könyje gyermekei sírján.

A chagán megszorítá barátai kezét.

– Most menjetek, küldjétek hozzám fiamat, Dalmát, s hagyjatok vele magamra, míg ismét hívni foglak, – e földön utoljára…

A vezérek, országnagyok és vének mind kitakarodtak a sátorból, s utánuk belépett Dalma.

Szép, karcsú, daliás alak, a fiatalság rózsaszínével arczán, minő tizennyolcz éves gyermekeké szokott lenni. Nagy, bátor szemeiben királyi tűz heve lángolt, szabályos, nemes vonásain fájdalmas ihlettség honolt, bár a megilletődés gyöngébb vonalmait eltiltá arról a szigorúbb tekintet.

Termetét, mely nyulánk és karcsú volt, mint egy leopardé, kettős selyemdolmány fedé, az alsó hosszú, térdig begombolt, sárga aranyvirágokkal, a felső rövidujju, hasított, biborpiros aranyzsinórzattal; sűrű jaspisfekete hajfürtei három tömött tekercsbe voltak fonva, fehér gyöngyfüzérek közé, s végeiknél fogva felaggatva, s még úgy is vállain alul értek. Kezei, lábai oly kicsinyek, oly finomak, izmai oly gömbölyűek, idomzatosak, piros telt ajkai felett valami alig észrevehető hamv.

Oldamúr oda inté őt magához.

– Jer közelebb, jer közelebb, fiam.

– Meddig fogsz még fiadnak nevezni engem? szólt Dalma, én leányod vagyok.

A chagán szomorúan felsóhajtott.

– Terhedre van, hogy férfinak neveltelek?

– Nincs terhemre, apám. Karom megszokta forgatni a kardot és kelevézt, s ha kell küzdeni hozzám illő lovaggal a harczjátékon, vagy az oroszlánnal a vadászaton, vagy ellenséggel a csatamezőn, szivem sem gyöngébb, mint karom; de nem szokás ez: nem látom sehol, hogy nő férfi alakját viselné. Én nem irigylem a többi hajadonoktól sem mulatságaikat, sem öltözetüket, sem guzsalyaikat, de szeretném tudni mégis: miért vagyok én tőlük különböző?

– E rejtély okának titokban kellett maradnia halálom órájáig. Im vedd át tőlem e titkot és őrizd tovább, mert halálom órája jelen van.

Dalma összerezzenve rogyott e szavakra atyja nyugágyára. A szót elfojtá ajkain a fájdalom.

– Dalma, ne sírj; szólt intve a chagán. A halál napja örömnap, s férfit siratni dísztelen. A titok, melyet rád bízok, két nemzet életének a titka. Az avar és török nép, a mióta Bertezena meghalt, kétfelé szakadva, átkos meghasonlásban, örök harczokkal rongálta egymást. Ma győzött egyik, holnap a másik, s a hasztalan győzelmek növelték bár fejedelmeik hirét, de fogyaszták népeit. Egyszer úgy kifáradt mindkét nép a harczban, hogy nem volt a ki eltemesse halottait, s a diadal-útról hazatérő fejedelmek egyike sem talált saját országában egy ép házat, melyben éjszakára megszálljon. Itt lelkébe szállt mind a kettő, megszánva önfaját, s kemény szerződést kötött, mely megtiltá a további harczolást, s felszabadíta minden szomszédot, hogy a melyik e kötés ellenére hadat gyüjt, arra közerővel rárontsanak. A kötés vége az, hogy ha e két nemzet közül egyik fejedelmi családjának férfi ága előbb kihal, annak országa szálljon a másik uralma alá, s így a varchoniták ismét egy Bertezena-ivadék alatt egyesüljenek. E kötés óta harmadik ivadék ül a fejedelmi széken, a törökén Disabul, az avarén magam. Mindketten utolsó férfiai vagyunk családunknak. Sokáig nem született gyermekünk, sem neki, sem nekem s az volt a kérdés, melyikünk éli túl a másikat? Ha én élem túl őt, népem szabad marad, ha ő él túl engem, népem rabszolga lesz. Ah azok, kik e szerződést kötötték, nem gondoltak arra, hogy a rokonokból támadt ellenségek rosszabb ellenségek az idegennél, s hogy három emberélet alatt oly messze távoztunk egymástól, hogy örömestebb látnók a tatárt, a persát urunknak, mint a törököt, vad erkölcseivel, ördögimádó vallásával, s zsarnoki szokásaival. Ime azonban a férfikor delén túl valánk már, midőn egyszerre mindkettőnknek gyermekünk született; – mindkettőnknek leány. Disabul e fölötti dühében minden leányt, ki azon évben született, a vízbe hányatott: én nyugodt lélekkel fogadtam, a mit Isten adott, s ime a midőn még senki sem tudott létedről, egyedül nőm, álomlátásban egy tündér szállott le hozzá, ki e szavakat mondá neki: «a mit a vak sors eltévesztett, az ember akarata helyrepótolhatja: gyermeked nem született férfinak, legyen férfivá lelke által. Hireszteld el, hogy fiad lett, s neveld őt annak. Ha majdan erős lesz a csatákon, eszes a tanácskozásban, ki fogja mondhatni, hogy ő nem férfi! Az ég adand neki hírt, hatalmat, hős tetteket s megengedi, hogy túlélje ellensége családját és nemzete megszabadítójának neveztessék.»

Dalma kegyeletteljes ihlettel hallgatá atyja szavait, szemei emberfölötti erő lángjaitól látszottak sugárzani.

– Az ég mondá és én esküszöm, hogy úgy lesz, monda fölmagasulva, mint egy pálma vihar előtt.

– Ne esküdjél korán.

– Mindenki férfinak hisz. Kiálltam a próbákat csatákban és tanácskozásban. Ütközet hevében szereztem babért homlokomra, törvénytételben pálmaágat kezembe.

– A legnehezebb próba még hátra van. Karodnak erejét megpróbálta a harcz, eszed hatalmát a tanácskozás, még szived van hátra: azt meg fogja próbálni a szerelem.

– Nem tudom, mi az?

– Még nem. De eljön az hivatlanul. Egynek észt, másnak kart adott a sors, szivet mindenkinek. Hiába mondja a virág: én nem akarok virágzani; a tavasz eljön és a szív virágai kinyílnak.

– Én ki fogom tépni e virágokat, még bimbókorukban.

– Nem ismered fogadásod nagyságát, Dalma. Feláldozni vagyont, nyugalmat, feláldozni magát az életet, mind csekélység ahhoz képest, a mi a szerelem feláldozása. Egy eldobott virág az mind, a túlvilági üdvhöz képest.

– Semmi áldozat sem nagy, ha a hon élte van mérlegbe vetve.

– Nemesen szóltál. Irasd fel e mondatot palotád minden ajtaja fölé, hogy olvashasd, akármerre tekintesz, mert egykor szükséged leend rá, hogy mindig szemeid előtt lássad. Még most e fogadás csak egy elvetett mag, de majdan óriási pálmatörzszsé fog felnőni, melynek viharokkal leend örök küzködése.

– Legyen bárminő nagy, a mit fogadék, megtartom azt. Én a mióta éltemet tudom, csak egy szabályt tanultam ismerni: «első a haza!» – Semmi sem elég nagy, hogy e névvel mérkőzhessék, nincs gondolat, mely mellette el ne veszszen: s ha megmentésére kell, hogy meg ne tudja senki női létemet, esküszöm, hogy a mennyi tért kardom hegyével magam körül keríthetek, annyira közel hozzám nem jöend senki soha, s ha meghalok, átok alatt hagyom meg, hogy alakomat, úgy a hogy meghült, porrá égessék. Hivasd a gyulákat, én esküdni akarok.

– A ki jövendőkre fogad, az Istent hívja fel küzdeni. Én óhajtom, hogy eskűdjél és mégis félek tőle. Biztatnálak, ha nem akarnád, s ellenkezem veled, midőn kész vagy reá. Homlokomon izzadság gyöngyözik: oh, az nem a halál veritéke, hanem azon félelemé, hogy te gyönge leendesz ott, hol a harcz bizonyos és a győzelem bizonytalan. Oly helyzetben hagylak itt, melyre gondolni magam is szédülök; oly helyzetben, minőt nem teremte Isten, minőre nem gondoltak az emberek soha. Isten gyengének alkotá a nőt, Isten szeretni alkotá a szivet; a természet legszentebb törvénye az, mely ellen fogadást tevél, s az alól nincs kivétel.

– Én fejedelem vagyok, az emberek közül kivétel. Miért volna a fejedelem a legmagasabb az emberek között, ha nem azért, hogy csupán nemzetét szeresse? Miért állana legfelül, ha nem azért, hogy tudjon egyedül állani? Embereknek törvényt írt a természet: nekünk törvény a hon java. Én e törvényen kivül mást nem ismerek. Hivasd a gyulákat, én esküdni akarok.

– Erős lelked megdöbbent. Jobb szeretném, ha szomorúan, ha csüggedt lemondással tennéd e fogadást. Az erős lelkeknek ellenségük a sors: a villám mindig a legmagasabb bérczeket sujtja.

– Kivéve azokat, melyek még a felhőkön is túl emelik fejöket. Engedd, hogy hivhassam vezéreidet.

– Isten segítsen. Óhajtom e harczodat, pedig tudom, hogy a sorssal nincs fegyver küzdeni.

– Van: – az erős akarat. Isten megirta útját a csillagoknak; embernek megengedé, hogy irja azt maga. Viharnak, tengernek, angyalnak és ördögnek van ura; az ember ura önmagának. Érezve a terhet, melyet vállaimra tettél, kétszerte erősebbnek érzem magamat.

E szavaknál kipirult a férfilelkű gyermek arcza, szemei villámokat szórtak, szilárd léptekkel járult a sátor szőnyegéhez s a künn várakozó vezéreket és gyulákat behívta.

Azok körülállták a haldokló chagán ágyát, a vénebbek legközelebb hozzá, az ifjabbak leghátul maradva.

Oldamúr megfogta Dalma kezét. Nem reszketett az.