Part 5

El is mönt a kis lán, bujdosóvá lött. Mönt osztán hetedhét ország ellen. Ėcczör osztán ráestelödött, sėhun sė falut, sė várost nem tanát; látott meszszirül ėty kis gyėrtyavilágot. Igy gondolta a kis lán: „Elsijetök, a hun az a kis gyėrtyavilág van, odamék, mer ég alatt möghálni nem löhet!“ Mikor odaért a kis világossághon, _ajtó nyílt_ előtte és bemönt is. Odaköszönt: „Jó estét agygyon Isten, öreg anyám!“ Öregaszszony vôt bent, – a _Csillagoknak az anynyuk_ vôt az az Öregaszszony – aszongya: „Agygyon Isten, kis lányom, neköd is! hun jársz, hun kelsz? mikor még a szárnyas álat sė járhat itten!“ „Járok, kelök öreg anyám! – mongya a kis lán – mert az édösanyám elátkozott tizėnkét tesvérömet, föláldosztam értük az életömet, hogy addig mék, még csak föl nem találom űket is, nem-ė hallotta ken hírüket?“ „Én nem hallottam lányom – a Csillagok anynya mondja – ha csak az én _fijam_ nem hallotta az _Eshajnalicsillag_, mer az legkorábban el szokott mönni, az mán elmén: mikor _bealkonyodik_; vagy pedig a _Dönczölszekér fijam_ nem tud felűle, mer az mán _kilencz órakor_ elmén; vagy pedig a _Csirkéstyúk lányom_, mán az _tizėnėgy órakor_ elmén; vagy pedig az _Ökörkeresőcsillag fijam_ nem tud felűle valamit, mer mán az _ėgy órakor_ elmén; vagy pedig a _Háromkaszás fijam_ nem tud valamit, mer azok mán _félkettőkor_ elmönnek; vagy pedig a _Sántalányom_ nem tud valamit, mer az mán _két órakor_ elmén és _visz_ nekik _vizet_? hanem fekügygyé lé! látom el vagy fáradva, majd ha hazagyünnek, majd mökkérdözöm én tűlük“. No, oszt a kis lán lėfekütt, mer nagyon el vôt fáradva. Hajnalba osztán, mikor kesztek a csillagok hazagyünni, kérdöszte az Öregaszszon az Esthajnali fiját, kérdözi tűle: „Nem-ė láttad ennek a kis lánnak a tizėnkét testvérjit?“ „Én – aszongya az Eshajnalicsillag – nė hogy láttam vôna, de még hírit sė halottam, pedig az _egész világon körösztülmöntem_“. Akkorra hazaért a Dönczölszekér is, űtet is mögkérdöszte az Öregaszszon, hogy nem látta-ė? „Én – aszongya – nė hogy láttam vôna, még hírit sė hallottam, pedig az egész világot mind _körüljárom_“. Ekkorra hazaért a Csírkéstyúk lánya, aszt is mögkérdöszte, a jis asz felelte: „Nė hogy láttam vôna, de még hírit sė halottam, pedig én az én _fijajimmal_ az egész világot _körösztüljártam_“. Mikor hazamönt az Ökörkeresőcsillag: „Fijam! – kérdözi az Öregaszszon – hogy nem-ė láttad ennek a kis lánnak a tizėnkét testvérjit? Ökörkeresőcsillag fijam!“ „Nė hogy láttam vôna, de még hírit sė hallottam, pedig én az egész világot _öszszejártam_!“ „No! – aszongya az Öregaszszon – ha csak az én Kaszáscsillag fijajim nem tunnak valamit?“ Mikor hazagyüttek a Kaszások, azokat is kérdözi az Öregaszszon, azok is aszt felelik, hogy még hírit sė hallották, pedig az egész _világot lėkaszájják_. „No, – aszongya az Öregaszszon – ha csak a Sántalánycsillag lányom nem látta, mer az úgy is _mindön bukorba, árokba fölbukik!_“ Mikor hazamén a Sántalány, aszt is kérdözi az anynya: „Ugy-ė, Sántalánycsillag lányom! nem-ė láttad ennek a kis lánnak a tízėnkét testvérjit?“ „Nem láttam én, édösanyám! pedig én mindön _árkon-bukron körösztülmögyök_“. A kis lán, ha mán nem látták, mökköszönte az écczakaji szálását, útnak indult, mönt, mönt hetedhét ország ellen.

Ėcczör ráestelödött, de hát sėhun sė várost, sė falut nem tanát, az ég alatt pedig möghálni nem löhet, akkor látott mög ėgy nagyon kis világosságot, de meszszi távolságba vôt hozzá, nagyon sijetött, hogy odaérjön. Mikor odaért, a kapu _kipattant előtte_, beköszönt: „Agyon Isten jó estét, öreg anyám!“ „Agyon Isten, kis lányom! neköd is, hun jársz, hun kelsz? mikor még a szárnyas álat sė járhat itten!“ „Járok, kelök, öreg anyám! – mongya a kis lán – mert az édösanyám elátkozott tizėnkét testvérömet, föláldosztam értük az életömet, hogy addig mék, még csak föl nem tanálom űket is, ha halotta ken a hírit?“ Ez vôt a _Napnak az anynya_. „Én nem halottam, lányom! ha csak az én _fijam_ nem halotta, a _Nap_, hanem – aszongya – vacsoráj mög és fekügygyél lė, mer – látom – el vagy fáradva, maj _röggel_, ha _főkel_ az én _fijam_: a Nap, maj mögkérdözzük tűle!“ Röggel, mikor főkelt a Nap, akkor kérdözi az anynya tűle: „Ugy-ė, fijam! ha valamőre nem láttad-ė ennek a kis lánnak a testvérjejit? tizėnketten vôtak, mögátkoszta az anynyuk űket“. „Még a hírüket sė halottam, pedig én _mindön kis lukon be szoktam nézni_, csak láttam vôna, vagy halottam vôna rúluk valamit“. Aval a kis lėján mökköszönte az écczakaji szálást, útnak indult.

Mönt, mönt hetedhét ország ellen. Ėcczör osztán ráestelödött, sėhun sė falut, sė várost nem tanát, látott meszszirül ėty kis gyėrtyavilágot. Igy gondolta a kis lán: „Elsijetök, a hun az a kis gyėrtyavilág van, odamék, mer ég alatt möghálni nem löhet!“ Mikor odaért, ajtó nyilt előtte és bemönt: Odaköszönt: „Jó estét agygyon Isten, öreg anyám!“ Ott vôt a _Hôdnak az anynya_, aszongya: „Agyon Isten, kis lányom! hun jársz, hun kelsz? mikor még a szárnyas álat sė járhat itten“. „Járok, kelök, öreg anyám! mert édösanyám elátkozott tizėnkét testvérömet, föláldosztam értük az életömet, hogy addig még, még csak föl nem tanálom űket is, nem halotta-ė ken hírüket?“ „Én nem halottam, lányom! – a Hôdnak az anynya mongya – ha csak az én _lányom, a Hôd_ nem hallotta, oda van most is, hanem majd _röggel hazagyün_, majd mökkérdözzük tűle; vacsorájjál oszt fekügygyél lė, mer ê vagy fáradva!“ Röggel mikor hazamönt a lánya, a Hôd, aszongya az öregaszszon: „Ugy-ė, lányom! nem láttad ennek a kis lánnak a tizėnkét testvérjit?“ „Én nem láttam, pedig _mindön_ kis _hasidékon_ mög mindön kis _lukon be szoktam világítani_“. Aval a kis lán mökköszönte az écczakaji szálást, útnak indult.

Mönt, mönt, möndögélt hetedhét ország ellen. Ėcczör osztán ráestelödött, de sėhun sė várost, sė falut nem tanát, hanem látott meszszirül ėgy kis gyėrtyalángot. Igy gondolta a kis lán: „Elsijetök, a hun az a kis gyėrtyavilág van, odamék, mer az ég alatt möghálni nem löhet!“ Mikor odaért, ajtó nyílt előtte és bemönt. Odaköszönt: „Agyon Isten jó estét, öreg anyám!“ Ez vôt a _Szélnek az anynya_, aszongya: „Agyon Isten, kis lányom! hun jársz, hun kelsz? mikor még a szárnyonjáró madár sė járhat itten“. Aszongya a kis lán: „Hajt az életsorsom, öreg anyám! mert az édösanyám elátkozott tizėnkét tesvérömet, föláldosztam értük az életömet, hogy addig mék, még csak fő nem tanálom űket is, nem halotta-ė ken hírüket?“ „Én nem halottam lányom! – a Szélnek az anynya mongya – ha csak az én _lányom_ nem halotta: _a Szél_, hanem majd _röggel hazagyün_, maj mökkérdözzük tűle, vacsorájjál oszt fekügygyél lė, mer ê vagy fáradva!“ _Röggel_, mikor hazaért a Szélnek a lánya _napfönkőtt előtt_, asz kérdözi tűle az anynya: „Ugy-ė, lányom! nem láttad ennek a kis lánnak a tizėnkét tesvérjit?“ „De bizon láttam! itt van ennek a röngeteg sütét erdő mélségibe, a hova sė a Csillagnak a sugárlása, sė a Napnak a világossága, sė a Hôdnak a fényössége oda nem süthet, én pedig mos gyüvök onnat: _a szobájukat szellősztem ki_, hanem aszondom: Oda nė fogjá mönni, mê azok Haramijájé vannak átkozva és ha tégöd möktanálnak, röttön _mögösznek!_“ De a lán asz feleli: „Nem bánom, ha mingyá mögösznek is! úgy is föláldosztam értük az életömet“. Látta a Szél, hogy a kis lán nem törődik az életivel, mögsajnálta, aszonta neki: „Látom, igazszívű vagy a testvérjejid után, majd én elviszlek és mögmondom neköd, hogy mit tögyél, hogy mög nė ögyenek!“ Mikor a Szélnek a lánya elmagyarászta neki, hogy: „Akkô viszlek oda, mikor nem lösznek otthun, főzzé nekik legfinomabb ételt, ha ott lösző, és tödd az asztalra, szögygyél öszsze 13 tányért és _tizėnhárom_ kanált készíj az asztalra és tizėnkettőbe szögygyél ételt, de a tizėnharmadik csak úgy ájjon az asztalon“.

Itt osztán a lán mikor kigyütt a ház elébe, ėcczör csak támatt ėgy _Forgószél, fölkapta_ a lánt és viszi az erdőnek a sütécscségibe. Mikor oda értek a Haramiják lakásáhon, akkor ott lėtötte.

Akkor a lány úgy csinálta, a hogy a Szélnek a lánya monta. A lány osztán sütött-főzött ojat, a mijet a Haramiják sosė öttek, mer csak nem tuttak _kásán_ kívül sėmmit sė főzni. Elkészítötte az asztalra az ételt tizėnkét tányérba, ki jis szötte a levest, odatötte a közepire a sütemént, akkor ű _elbujt_. No, oszt mikor a Haramiják hazamöntek, möglátták, hogy az asztalon van az étel. A Haramijáknak nagyon föltünt, hogy kicsoda löhet ez, a ki mögfőzött nekik, még sütemént is sütött nekik. Elkeszdik a lánt legislegelsőb keresni, ėcczör oszt mögtanálik, de hát _nem tuttak a lánynyal beszélni_, mer a Haramiják _csak a Haramiják nyelvin tuttak_ beszélni. Mikor a lánt mögtanáták, aszonták a Haramiják, hogy _ögyék mög_ a lánt, de a legöregebb Haramija – az vôt a vezérjük – a pedig nem engette, hanem asz monta nekik: „Hagygyátok, nė báncsuk, lássátok: möjen jó ételt tud főzni, maj jó lösz nékünk szakácsnénak!“ Itt oszt mög is hatták szakácsnénak, bevitték a szobába, űtet is oda ültették az asztalhon. Úgy monták vôna neki, de nem tutták, csak mutatták, űk szakácsnénak akarik mögtartani. Mikor az asztalhon leültek, akkô látik, hogy tizėnkét tányérba _ėgyformán_ van a leves, csak a tizėnharmadik üres. Akkor a Haramijáknak a vezérjük, a legöregebb fölvötte az üres tányért és mind a tizėnkét tányérbul szödött bele levest, hogy mind a tizėnháromba _ėgyformán_ vôt. Mikor mögvacsoráltak, akkor a lán fölvötte az edényöket, elmosogatott; ez a Haramijáknak pedig nagyon tecczött, hogy ű nekik nem köl mán főzéssel vergőnni. A Haramiják másnap is kimöntek az erdőbe, mer űk mindön nap ki szoktak járni, a lán pedig egész napon törte a fejit, hogy bírná ű a tizėnkét testvérjit ettül az élettül mögszabadítani? Akkor écczaka oszt a lán _mögálmotta_, hogy ha _7 esztendejig_ ki biri és _7 hónapig, 7 hétig_ és _7 napig, 7 órahoszszájig_ és _7 percig_ mög _7 minutájig_, hogy ű _főtet nė ögyön_, akkor a tizėnkét testvérje mögszabadul. Itt oszt a lán mög is tötte az egész bűtölést.

Mikor a hét esztendő, hét hónap, hét hét, hét nap, hét óra, hét perc mög a hét minuta lėtelt, akkor az asztalnál öttek, vacsoráltak. Éppen _vacsora fölött váltóztak viszsza embörnek_. Mind a tizėnketten tuttak beszélni a lánynyal mög mindönféle. Addig hátsingték (kérdezték, milyen a? hát osztán? – féle kérdezés) a lánt: hogy miféle? hogy gyühetött ide? még el nem mondott mindönt A lán osztán elsorolta nekik mindönféle ügyit-baját, a min csak körösztülmönt, akkor üsmerték mög űk is: az ű anynyuknak a lánya, a testvérjük. Öszszepakoltak, útnak indultak hazafelé. Sok idő beletelt, mikor hazaértek.

Azelőtt való écczaka az anynyuk _mögálmotta_, hogy hazagyünnek az ű fijaji, _mer beszélt velük az écczaka_. Az aszszon a hogy odabe dôgozgatott a házban, akkor a _fülibe csördűtt_, mintha monta vôna valaki, hogy mönynyön ki, mer gyünnek az ű cselégyeji. Mikor az aszszon kilépött a konyhaajtón, akkor látta, hogy éppen a kiskaput nyitották be; az aszszon örömibe öszszeroskatt. A gyerökök bevitték a szobába, vízzel locsolgatták, akkor gyütt az anynyuk észre. Mikor a gyerökök kipanaszkották az anynyuknak az életük sorsát, akkor _mind a tizėnhárom csalágygya möghalt, mer min mögtisztultak_ (t. i. a 12) _az átoktul_, mind tiszta lélök lött. Az anynyuknak is a _szíve möghasatt_, harmanapra möghalt utánnuk.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

6. Mióta van a czigányoknak házuk?

Vôt ėgy juhász, mindég elveszött a bujtárja, ėcczör âra mönt ėgy czigán legén, odaköszön a juhászhon: „Jú nȧpot ȧgyon Isten juhász urȧm! nem köllene mȧgánák ėgy bujtár?“ Aszongya a juhász: „Nohát, mögfogallak! czigán, mit kérsz bért?“ Aszonta a czigán: „Nem sok bírt kírėk, urȧm! mindėn nȧprȧ zsíros tȧrhonyát és fítt szȧlonnát“. Evel oszt mögatta néki. Itt oszt a czigán jô érzötte magát. De itten ráparancsolt a juhász, hogy este, napáldozat után ki nė mönynyön a szobábul!

A czigán mikor ėgy pár napot êtőtött, êre rá sė halgatott. Este oszt kűtte ki a kutyáknak a vacsorát tűlle, de ráparancsolt, hogy az ajtón ki nė lépjön, csak a kezit nyûcscsa ki, ėgygyik darab kinyeret ėgygyik felé, a másik darabot másik felé vesse. De a czigán, mivel jô éröszte magát, êre rá sė halgatott, hanem kiugrott az ajtón. Az ajtón kívül várta az Órijás; az Órijás mögfogi a czigánt, viszi, mind a sömmit. Aszongya a czigán: „Nė vigyé, pajtás, hanem tögyél lė! êmék én úgy is, mer mán ráúntam a juhásznál!“ Lėtötte az Órijás a czigánt, ballag az Órijás a czigányal szépen. Igy gondolta el az Órijás _kilenczvenkilenczet_ lopott mán el a juhásztul, mind _karóra húszta_, a czigán lösz a századik. Az Órijás berekesztötte a czigánt ėsz szobába és ott nem vôt, csak ėgy vaságy, aszongya a czigánnak: „Fekügygyél lė, maj röggel főkelsz, dôgozunk!“ Aszongya a czigán: „Lėfekszök, hȧnem ȧgygyál ėgy pipaduhánt!“ A czigán lė jis fekütt az ágyra, de éfél előtt beült a kuczkóba. Écczaka 12 órakor, mikor az Órijás gyütt be, csak a czigánnak a kalapja vôt az ágyon. Az Órijás asz gondolta, hogy a czigán is ott fekszik, nagyot vágott az ágyra. Elig várta a röggelt, hogy möglássa, hogy a czigán mögvan-ė, vagy nem? Itt mikor bemén az Órijás, a czigán ott fekszik az ágyon. A czigán aszongya: „Hej! komám ȧz ícczaka, de nagy bulhát eresztötté ȧ szubábȧ, de mögcsípte ȧ homlokom; níszd! – aszongya – nem-ė lácczik mög?“ Akkô gondoskodik az Órijás: „No! a czigán erősseb, mint én, hanem maj töszök vele ėgy tróbát!“

Másnap röggel, mikor elindulnak, van négy kanta, mind a négy bivajbűrbű van, asz mongya neki: „No, itt van czigán négy kanta, fogjá kettőt, én is kettőt, mönynyünk a kútra, hozzunk vizet!“ De a czigán látta előre, hogy ű még az üres kantákat sė biri, nė hogy vizet hozzon benne, kért az Órijástul pipadohánt és monta az Órijásnak: „Vigyed még én rágyûtok!“ Az Órijás mind elvitte a kantát a kútig; a czigán még akkô sė gyûtott rá, csak tőtötte a pipáját és gyûtotta. Mikor odaértek a kúthon, a czigán kivött a zsebibül ėgy fanyelű budlit, elkeszte a kútat körülásni; asz kérdöszte tűle az Órijás: „Mit akarsz tė, czigán?“ Aszongya: „Nísz, minek járjunk mink ijen meszszire, hȧzsȧvigyük ȧ kútát!“ Asz mongya: „Jaj, czigán! nė báncsd, mert ez az öregapámrul maratt, inkáb sosė hozol vizet, én hozok!“ Az Órijás vitte a bivajbűrkantákat.

Mikor hazaértek, aszonta az anynyának: „Jaj, anyám! jô lösz a czigánt êszöktetni, mer kifog rajtunk!“ Aszongya az Órijás a czigánnak: „No, czigán! viszszamöhecz a juhászhon, ha akarsz“. Aszongya a czigán: „Nem mík ín viszszȧ!“ Akkor az Órijás befektette a czigánt a vaságyra. A czigán mikô gondolta, hogy gyün mán az Órijás, beült a kuczkóba és ott pipált. Az Órijás pedig mikô gondolta, hogy a czigán mán elalutt, bemönt mögén, nagyot vágott a vaságyra; a czigánnak csak a kalapja vôt ott. A czigán ezután mögén odafekütt az ágyra, várta, hogy maj röggel mögén bemén az Órijás. Mikor az Órijás bemén aszongya: „Hej kumám, ȧz ícczȧkȧ míg nágyob bulhát eresztöttél be a szubába, nízd csȧk, hogy mögcsípte ȧ homlokomát!“ Az Órijás aszongya az anynyának: „Jaj, anyám! mi csinájjunk a czigányal? akarmökkorát rávágok, csak asz gondojja, hogy bolhacsípés, hanem töszök vele még ėgy tróbát!“

Itt oszt az Órijás aszongya: „Majd az erdőbű hordunk fát!“ Előviszi az Órijás a lánczokat, a mölikkel horgyák a fát. De ėgyik-ėgyik három métermázsás. Mikor a czigán eszt möglátta, asz gondolta: „Nė hogy fát hozzak, hanem még az üres lánczot sė birom!“ Akkor a czigán kért mögén ėgy pipadohánt; addig tőtögette, hogy az Órijás mán kivitte az erdőbe a lánczokat. Mikor kiértek az erdőbe, a czigán kivött a zsebibül ėgy nagy guriga spárgát, fölmászott a szélső fára, elkeszte a spárgával a fákat kötözni öszsze, az egész erdőt. Mikor az Órijás möglátta, asz kérdözi: „Mit akarsz tė czigán?“ „Öszszekötöm ȧz egísz fákȧt, minek járjunk mink mindig, mȧj ott lėsz az egísz erdő!“ Aszongya: „Jaj czigán, nė báncsd! az öregapám hagyatéka, ha kipusztítyuk az erdőt, nem lösz nekünk fánk, inkább én hazaviszöm mind a két lánczfát, csak tė nė báncsd!“ Mikor hazaértek aszongya az Órijás az anynyának: „Jaj, anyám! mit csinájjunk, mer ez hécczörte erősseb, mint én; hanem hogy kék elpusztítani a czigánt, mer mán elfődelni nem bírjuk!“

Aszongya az anynya: „Agygyál neki ėgy véka aranyat, csak pusztuljon! Mán féltek tűle, hogy majd űket êfődeli a a czigán. Akkô mongya az Órijás: „Hallod-ė, czigán! adok neköd véka aranyat! viszszamöhecz a juhászhon!“ „Jaj, én nem mögyök, örülök, hogy itt vagyok! hanem hȧ tė elviszöl hȧzsȧ ȧ vikȧ ȧrȧnynyȧl, ȧkkor elmögyök!“

Az Órijás asz számította: inkáb elviszi, minthogy még itt bajt csináljon. Az Órijás fölvöszi és viszi. Mikor közelérnek mán a czigánsátorhon, a purdék czigánkereket hántak, mög szaladgáltak, asz kérdözi az Órijás: „Micsodák azok? dȧdė?“ „Ezök ȧ purdék!“ „Hát mit akarnak most? dȧdé!“ „Ezök most êfődelnek, á mé kettőt a homlokomra váktál“. Az Órijás asz gondolta, ez az ėgy czigán is mijen erős? hát még az a sok? Mögijett, úgy elhajította a véka aranyat mög a czigánt, hogy a czigán elszédült, az Órijás pedig elszalatt. Mos mán a czigán boldogúlt a véka arantul, csináltatott házat, _azûta van a czigányoknak házuk, azelőtt csak sátorba éltek_.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

(Boszorkányfélék.)

7. A férfi Vasorrúbába.

Vôt ėgy szabacságos katona – azelőtt a katonákat nem szálították, hanem gyalog köllött hazamönni, ez a szabacságos katona – gyalog mönt haza. Mikor mönt, odaért ėn nagy tóhon, nagyon elszomjazott, mer meleg vôt; odamönt a tóhon, belehajult és ivott. A Vasôrúbába pedig benne vôt a vízbe és elkapta az ôrát; könyörgött a szabacságos katona, hogy ereszsze el az ôrát; de nem tutta, hogy az ű ôrát ki fogi! Aszongya: „_Ha idadod_, a mi van a házadná, _a mit nem tucz!_“ Asztán az embör elszámolta mindönit, a mit csak tudott, de sėmmi sė vôt, a Vasôrúbába mindég aszonta: „Nem az! nem az!“ Mikor mán mindönt êszámolt, a mit tudott és sėmmit nem kért a Vasôrúbába azok közül, akkor mögajálta: „Csak ereszd el az ôromat!“ Aszongya: „Eleresztöm, ezé húsz év múlva mögyök el, a mit most kértem“. Eleresztötte az ôrát, többet nem szólt sömmit hozzá a Vasôrúbába. Mikor hazaért, akkor látta, hogy a feleséginek éppen most születött ėgy kis fija. Az embör ezön nagyon szomorú lött, hogy mér ajálta ű oda?! A felesége mindég kérdözgette: „Ugyan mé ojan szomorú kend, talán azé, hogy jobb szeretött kend katonának, mind itthun?“ De az embör mindég elfordította a beszédöt másra. Ėcczör asztán csak nem bírt a feleségitül maranni, mögmonta neki. Itt oszt az aszszon is nagyon szomorú lött. A hogy osztán a fijuk nevelködött, kezdött a gyerök okosonni, látta, hogy az apja és az anynya nagyon szomorú, ű jis kérdöszgette az apját mög az anynyát, hogy mé ojan szomorúk, mikor nincsenek az utolsó szögénségbe: van innivalójuk, van önnivalójuk! de osztán az apja mögmonta a fijának, hogy mé ojan szomorú? Aszonta a gyerök: „Ó, édösapám! azon nė szomorkogygyon ken! ha mán úgy van, hogy ken nem tutta, maj segítünk valahogy a bajon!“

Mikor a gyeröknek odaért az ideje, hogy húsz éves lösz, mög akarta az apja házasítani. Mög is házasodott; mikor möntek az esküdőre, a legén a legelsőb paripáját azután a kocsi után kötötte, a milikön ű ült. Mikor kigyüttek a templombul az esküdőrül, akkor má ott várta a Vasôrúbába. Mikor eszt a legén möglátta, mögcsókolta a mönyaszszonyát, fölugrott a lova hátára, elnyargalt; világnak hajtotta a Vasôrúbába. Mönt árkon-bukron körösztül. Ėcczör rásütétödött, meszszirül lácczott ėgy kis gyėrtyavilág hogy csillámlik, igenyöst annak tartott. Mikor odaért, a _kapu kinyítt_ előtte, mikor pedig beért rajta, a kapu röttön _becsukódott_, a Vasôrúbába pedig nem möhetött közel sė a kis lakáshon. Beköszön: „Jó estét agygyon Isten, öreg anyám!“ „Agygyon Isten fijam, neköd is! hun jársz, hun kelsz? mikor még a szárnyas álat sė járhat itten“. „Járok, kelök, hajt a nyomorúság! odaigért az apám még akkô, nem is tutta: vagyok-ė a világon, vagy nem? és mos az elöl bujdosok“. „No, fijam! hájá itt és piheny mög, maj röggel útnak indulhacz, akkô ki lösző pihenve“. Röggel főkelt, ki vôt pihenve és útnak indult. Adott neki az Öregaszszon: a _Hôdnak az anynya_, adott neki elsőb ėgy _almát_, aszonta neki: „Hogy ha maj bajod lösz, e jó lösz segícscségödre!“ A zsebibe tötte, azután adott neki ėgy _fehérzsebkendőt_, hogy mikor a lova ki lösz fáradva: „Evel két ôdalrul mögtörülöd, maj héczörte futóssab lösz, a mijen most. Ne adok ėgy _páczát_ is, ha nem tanász (helyet) sėhun sė, a hun möghájjá, evel _körülkerekítöd magadat és ott olan rostél lösz körül, hogy oda sömmiféle gonosz közel sė möhet hozzád_“. Aval mögköszönte az Öregaszszonnak a jóságát, útnak indult.

Mikor möglátta a Vasôrúbába, hogy kigyütt az Öregaszszontul, mingyá elkeszte hajtani. Hát anynyira hajtotta, hogy mán aszt látta, hogy utôéri, akkor eszibe jutott, hogy az Öregaszszon möjen kendőt adott neki és mit mondott, hogy mi csinájon vele. Akkor kivötte és a lovát kétfelül mögtörűte és csakugyan még hécczörte futóssabb lött a lova mind vôt. Akkor elhatta a Vasôrúbábát jô távul tűle. Mönt árkon-bukron körösztül, de mán mögén keszd ráestelödni, akkor lát meszszirül ėgy kis gyėrtyavilágot, igenyöst annak tartott. Mikor odaért, a kapu kinyílt előtte, mikor pedig beért rajta, a kapu röttön becsukódott. A Vasôrúbába is mönt utánna, a kapunak nekiszalatt, nagyot röndűlt a kapu. Az Öregaszszon lėkijátott: „Eregy te, Sátán a házamtul, mert ha kimék, vége az életödnek!“ Itt osztán a Vasôrúbába el is távudzdzott a hásztul, a fijatal embör pedig mikor kipihente magát, útnak indult. Adott neki az Öregaszszon: a _Napnak az anynya_, elsőb bėgy _pirosalmát_, aszonta neki: „Hogy ha bajod lösz, e jó lösz segícségödre!“ A zsebibe tötte, osztán adott neki ėgy _piroszsebkendőt_, hogy mikor a lova kifárad, kétôdalrul törülje mög, akkor hécczörte futóssab lösz, mint a mijen vôt. Adott neki ėgy _páczát_ is: „Evel csinász ėgy várat, ha evel körülkerekítöd magadat, lösz ėgy _vár_“.

Mögköszönte az Öregaszszonnak a jóságát, útnak indult. Mikor möglátta a Vasôrúbába, hogy a fijatal embör kigyütt az Öregaszszontul, mingyá elkeszte hajtani. Anynyira hajtotta, hogy mán asz láti, hogy utôéri, akkor az eszibe jutott, hogy az Öregaszszon mijen kendőt adott neki és mit mondott, hogy mi csinájon vele. Kivötte a zsebibül a kendőt és a lovát kétfelül mögtörülte, csakugyan hécczörte futóssabb lött a lova, mind vôt. Akkor osztán elhatta a Vasôrúbábát jô távul. Mönt árkon-bokron körösztül, mögén keszd ráestelönni, lát meszszirül ėgy kis gyėrtyavilágot, igenyöst annak tartott, a hogy csak bírt, nyargalt, mikor a kapuhon ért, beugratott a kapun – mert még a kapu sė nyílt ki előtte ojan sebössen mönt. A Vasôrúbába nekiszalatt a kapunak, nagyot röndűtt a kapu, az Öregaszszon lėkijátott: „Eregy Sátán a házamtul, mer ha kimék, vége az életödnek!“ A Vasôrúbába osztán el is távudzdzott a hásztul. A fijatal embör itt is beköszönt szépen, jô is fogatta az Öregaszszon: a _Szélnek az anynya_, az is adott neki _almát, kékkendőt_, mög adott ėgy _páczát:_ „Ha evel valamire _rávágsz_ oszt mondod: _lögyön_ ez _palota! palotává válik_, ha rávágsz oszt mondod: lögyön ez _alma! almájé válik_ és vihetöd magaddal!“ Aval mögköszönte az Öregaszszonnak a jóságát, útnak indult. Keszd este lönni, de nem lát sėhun sė sömmi világosságot sė, akkor lėszált a lovárul, aval az első páczával kerekítött ėn nagy karikát; ennek a hejin, a mőre _kerekítött_, ojan szép _vasrostél_ és ojan erős lött, hogy oda _sömmi gonosz közel sė möhetött_. Annak a _közepin kerekítött_ a harmadik páczával ėgy kiseb _karikát_, ottan mög ojan szép _palota_ lött, hogy sė azelőtt, sė azután ojat még nem látott. Azután szép istállója jis lött, oda bekötötte a lovát, ű pedig bemönt a szép palotába; ott látott ėgy asztalt mögterítve a legfinomabb étellel, itallal. Övött, mikô mögvacsorált, az _asztal_ szépen _magátul öszszecsukódott_. Mikor bemönt a másik szobába, ott mög ėgy nagyon szép nyílós vaságy mög vôt vetve, ű oda lėfekütt, mê nagyon el vôt fáradva. Aszt a három almát mög kirakta a zsebibül és ű úgy elalutt, hogy röggelig föl sė ébrett.