Part 3

Mikor kimönt Miklós vadászni, asz monta a Harambasa a lánnak, hogy: „Igy mán nem bírjuk Miklóst êfődelni!“ De Miklós nem tutta, hogy a Harambasa kin van a pinczébül. Akkor aszonta a Harambasa az Örzsének: „Beszéld rá Miklóst, hotyha _mögfürösztenéd_, mingyá jobban lönné! ha _fürdik a kémén alatt_, mongyad, hogy _nyúcsa föl az újját_, a kutyákat pedig csukazsd be vele ėgy pinczébe, a hun vasajtó van rajta!“ Miklós osztán úgy is tötte, hogy a _kutyákat lėcsalta_ oszt rákészült a fürdésre. Elkeszte az Örzse fürdetni a kémén alatt, a kéménbe pedig fönt ê vôt a Harambasa bujtatva. Mikor fürdette Örzse, addig beszélt neki, hogy főnyûtotta az újját, a Harambasa pedig lėeresztött ėgy aranhajszálat, ez az _aranhajszál_ rátekerődzdzött Miklósnak az újjára és erős _vassá vát_, aval asztán lėkijátott a Harambasa: „No, Miklós! tė akartá engöm êfődelni, hanem mos itt az életöd vége!“ Aszongya Miklós: „Nem bánom! csak háromat hagygyál a kutyájimnak kijátani utójjára!“ „Kijáthacz! – mongya a Harambasa – jó hejjön vannak azok“. Aval a Harambasa bemönt az Örzsével szerelmeskönni a szobába. Ez alatt az üdő alatt mög Miklós háromat kijátott a kutyájinak: „Szélnéfutóssabb, Vasnáerőssebb, Kigondoló kutyájim, gyertök elő!“ A Kigondoló kutya möghallotta, főkőtötte emeszt a kettőt is: „Kejjetök föl! mer a gazdánk bajba van“. Mikor másocczor kijátott a kutyájinak, akkor mán möghallotta mind a három és a Vasnálerőssebb kitörte az ajtót és mingyá kiszalattak a pinczébül. A Vasnálerőssebb lėrákta mingyá a gazdája újjárul a vasat, aval oszt Miklós fölkészült, bemönt a szobába, a hun a Harambasa szerelmesködött a testvérivel, aval a kutyával mingyá szétszödette, _beledopta a pinczébe_ és a testvérit is beledopta utánna, aszongya: „No, ha eszt szeretted vôna, szerezsd itt!“ Aval, hogy ű maga maratt, elbúcsúzott a kis hásztul és elmönt.

A hogy mönt, möndögélt, rátanát ėgy városra, az a város tiszta gyászba vôt borulva, este vôt mán, bemönt a szélső hászhon a városvégin, ott lakott ėgy öregaszszon, oda köszön: „Jó estét agyon Isten, öreganyám!“ „Agygyon Isten, fijam! neköd is“. Aszongya Miklós: „Ugy-ė, öreganyám! kapnék-ė itt hálást écczakára? nagyon meszszirül gyüttem!“ Aszongya az öregaszszon: „Hogy nė! szívessen“. Mikor beszédbe erettek, kérdöszte Miklós: „Ugy-ė, öreganyám! mi oka annak: hogy ez a város ojan nagyon gyászba van borulva?“ „Hát fijam, – mongya az öregaszszon – ez a város azé van ojan nagyon gyászba borulva: mer hônap 12 órakor viszik ki a királánt a 12 fejű Sárkánnak, mert mögtizedölték a lányokat, most êre gyütt a tized. Máskép a Sárkán nem ád vizet“. Aval a legén nem szólt sėmmit sė. Aval másnap röggel kimönt ahhon a kúthon, ahun a Sárkán vôt, lėült. Ėcczör látytya ám úgy tíz óra felé, hogy nagy sokaság mén ki a városbul, hozik a királánt a Sárkánnak. Mikor odatötték, a látvánság (= sokaság) elmönt haza, hogy a lánnak nė jis lássák a kivégzésit, Miklós osztán odamönt a lánhon, kérdözi a lántul: „Ugyan! maga mit keres itten?“ A királán êbeszélte hogy és mint áll a dolog. Aszongya Miklós: „Ugyan! ha mögmönteném magát attul a tizėnkétfejű Sárkántul, hozzám gyünne-jė feleségül?“ Aszonta a lán: hozzá! ha csak mögmönti. Lėültek, beszélgettek, azután nagy szerelömbe estek. Kérdöszte Miklós a királántul: „Nem tugygya: micsoda jelönséggel szokott a Sárkán fölgyünni a kútbul?“ Aszongya a királán: „Mikor ki akar gyünni, elsőbb is a víz kinyomódik a kútbul: a Sárkán főnyomi a vizet“. Evvel Miklós elalutt ėgy kicsikét a királán ölibe. Ėcczör a királán elsikította magát, âra Miklós fölébrett, akkor mán a Sárkán főnyomta a vizet, hogy majd kigyün. Mikor osztán csakugyan gyütt ki a Sárkán, Miklós elkeszte a fejit lėdarabolni sorba.

Mikor mán mind a tizėnkét fejit lėvákta, a Sárkán nyelvinek a högyit lėdarabolta, eltötte, osztán mögén a királkisaszszonynyal elkesztek szerelmeskönni, eszt pedig a _Vörösvitéz_ kileste, csak aszt várta, hogy Miklós alugygyon el a királán ölibe, akkor odamönt, a királánt mögfenyögette, hogy nė merjön mozdulni, Miklóst eldarabolta apróra és a Sárkán nyelvedėrėkát is kivagdosta, a lánt pedig _hécczör mögesküttette_, hogy asz mongya, hogy ű möntötte mög a tizėnkétfejű Sárkántul. Mos mán vezeti a lánt befelé a városba, möglátták, a kik a város szélin laktak, hogy ėgy vitéz mögmöntötte a Sárkántul a királkisaszszont mög a várost; nem köl töb lánt anni neki, hogy vizet kapjanak. Mingyá szalattak mondani a kirájnak. A kiráj nagy örömmel mönt a lánya elébe és nagy vigadalommal örült szögén, boldog, hogy odavan a Sárkán, nem köl neki több lán. Mikor bevezették a Vörösvitézt a palotába, 12 párnára ültették. Itt osztán a lán még szomorúb, mind azelőtt vôt, de nem monhatta kirájatytyának, hogy mi ja a baja. Hagygyuk mán most űket, nézzük Miklóst!

A három kutya, hogy fölébrett, látytya, hogy az ű gazdájuk öszsze van darabolva, mingyá fölugráltak: „Gyerünk oszt hű gazdánkat éleszszük föl!“ A Vasnálerősseb kiagygya a parancsolatot a Szélnéfutóssabnak mög a Kigondoló kutyának: „No! hamar mönynyetök élesztőfüvet mög fôrasztóküvet keresni!“ A Szélnéfutóssab mingyá öszszejárta az egész kerületöt, tanát is a mi köllött: éppen ėgy kígyó vitt _élesztőfüvet_ is, _fôrasztóküvet_ is, kért tűlle, de nem adott neki, ű mög nem sokat komédijázott vele, hanem êvötte az egészet: az élesztöfüvet is mög a fôrasztóküvet is a kigyótul. Aval a Szélnéfutóssab ėgy-kettőre viszszafutott. Még a Szélnéfutóssab mög a Kigondoló oda vôt élesztőfűjé mög fôrasztókűjé, addig a Vasnáerősseb öszszeszötte Miklósnak a lekkisseb porczikáját is, mert a Vörösvitéz öszszedarabolta Miklóst apróra. Miklósnak osztán a lekkiseb porczikáját is _mögkenyögették a fôrasztókűvel_ és helrerakták, az _élesztőfűvel_ mög _fölélesztötték_. Mikor fölélesztötték Miklóst, aszongya: „Minek bántottatok? de jót álmottam a királkisaszszon ölibe!“ „Álmodtál vôna ám édös gazdánk örökre, ha mink föl nem ébresztöttünk vôna!“ monták a kutyáji. Mikor szétnézött, akkor látta: hogy tisztavér, elhitte osztán a kutyájinak a mondását; akkor monta: „Nohát, nézzük mög, hogy mijen vitéz, a ki éngöm el mert fődelni!“

Aval indult a királpalotája felé. A hogy mönnek, kiszalad ėgy valaki a kastéj udvarábul, elkijáti, hogy: „Gyün ėgy vitéz három álattal!“ akkor _kiugrott_ a Vörösvitéz alul _három párna_. Későbben ėgy kicsit mögén kiszalad ėgy valaki, látytya, hogy nem meszszi van mán, beszalad, elkijáti, hogy: „Jaj! itt van nem meszszi!“ akkor mögén kiugrott a Vörösvitéz alul három párna. Beszalad osztán ėgy valaki, elkijáti, hogy: „Itt van a vitéz az udvarba!“ akkor kiugrott mind a hat párna és a lán nagy örömmel szalad ki a kastéj udvarára, öleli, csókojja a vitézt, vezeti az apja elé fő, aszongya: „No, atyám! itt van Miklós! a ki mögszabadított a 12 fejű Sárkántul, ű az én mögmöntőm, de nem mertem szólni, mer a Vörösvitéz mögfenyigetött, hogy nė merjek szólni!“ Akkor mingyá nészték a Sárkány nyelveit, látták, hogy a Vörösvitéz csak akkor vágott a Sárkány nyelvibül, mikor mán Miklós elszötte a högyit, a Vörösvitészt osztán kivégeszték, Miklósé lött a királlány.

Éltek ėd darabig, látytya a királlány, hogy Miklós nagyon szomorú, asz kérdözi a királány: „Mér vagy ojan szomorú? tán nem szerecz?“ Aszongya: „Szeretlek én, hanem van énneköm ėgy testvéröm (az erdőben) a pinczébe, asz szeretném elhozni!“ „Azon nė szomorkogy – mongya a királán – hanem erigy és hoszd el!“ El is mönt a tesvérijé, hát mikor fölnyiti a pinczeajtót, akkor láti: hogy a testvére mind a 12 haramiját mögötte, csak a Harambasának az _ujját szopja_ (mást mindent megevett már). Aszongya Miklós: „No, testvéröm! elviszlek a kastélomba, mos mán én királ löttem, maj szobalán löszöl“. Olan gyönge vôt a testvérje, alig tudott mönni, odavezette a kastélba. A testvérjinek a’ nagyon roszszulesött, hogy ű csak szobalán, a testvérje nagyon jó sorba jutott. A Harambasának a hüvejk ujját (melyet szopogatott s magával hozott), beleálította Miklósnak a szalmazsákjába högyivel (felfelé), mikor Miklós fekütt lė – mindég ojan tréfássan szokott lėfekünni, belevágódott az ágyba – és az körösztülmönt a szívin, itt a kutyájinak maratt még abbul az élesztőfűbül, fölélesztötték. Miklós osztán nem kögyelmezött a testvérjinek, kétfelé vákta és a város sarkára rászögelte.

A kutyák is mögszólaltak: „No, kedves gazdánk! _vagy tė fődêj el, vagy mink elfődelünk tégöd!_“ Miklós osztán elfődelte a 3 kutyát és mögsiratta. Osztán éltek boldogul, még most is élnek, ha meg nem haltak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

3. A pingált szobák.

Vôt a világon ėgy kirá, a kinek ėgyetlenėgy fijacskája vôt oszt nagyon kényin-kedvin nevelték, mivelhogy ėgyetlen gyermök vôt mög kedves vôt, el is felejtötték valami vitésségre tanítani. Mikor a gyermök tizenkilencz éves lött, akkor mán fölérte az ėgygyiket a másikávâ (összehasonlítani s ekként megkülönböztetni), asz mongya a gyermök az atytyának: „Édösatyám! szégyön, hogy mán 19 esztendős vagyok és még sė tanítottak sėmmi vitésségre, hanem mos mán édösatyám! el fogok mönni és tanulni fogok valami vitésségöt“. A királ mög a felesége nem akarta elengenni a fiút mivelhogy ėgyetlen vôt, de oszt anynyira könyörgött az apjának, hogy az apja ellátta sok kincsel, szép ruhával, útnak eresztötte. Asztán mögcsókolta az apját, anynyát oszt elindult.

Mén a fijú hetedhét ország ellen, beért ėgy röngeteg nagy erdőbe. Az erdőbe halatt napról-napra előre; az erdő nagyon szépen szólt, mert a _faágak_ nagyon szépen _muzsikáltak_. Itt osztán ű bánatába as sė tutta mi csinájon, mert nem tanálkozott sėnkivel sė, lėszakajtott ėgy faágat, hogy mögnézi: mér muzsikál ojan szépen? Mikor a _faágat lėszakította_, az erdőbe, _mögnémültek a fák_. Űs mögnémult oszt a mönéssel, nem tudott mönni: ėgyik surnyótul a másikhon mönt.

Addig vánczorgott az erdőbe, rátanát ėgy öreg Őszembörre; oda köszön: „Jó napot agy Isten, öregapám!“ Aszongya az Öreg embör: „Hun jársz, hun kelsz? mikor még itten a madár sė járhat!“ „Járok, kelök, öregapám! mert hajt a nyomorúság: ėgyetlen fija vôtam az apámnak és az anyámnak, főneveltek tizėnkilencz évig és nem tanítottak sėmmi vitésségre; hogy asztán fölembörköttem, így gondoltam el: hogy szégyön az ėgy királnak, hogy sėmmi vitésségöt sė tud, asz montam az apámnak és anyámnak: mos mán elmögyök és addig mögyök, még valami vitésségöt nem tanulok“. Asz mongya az öreg Őszembör: „No, ha vitésségöt akarsz tanulni, itten tanulhacz, mer ha asz töszöd, a mit mondok, vitéz lösző! Van itt 3 ló möglovagolni“. „No, öregapám! maj mögtróbákozok velük“. Akkor az öreg Őszembör bemönt az ű fődgunyhójába és kihozott ėgy kis _rézkantárt_. Mikor eszt az Öreg _mögrászta_, ėgy _rézszőrűparipa_ ott _termött_; asz mongya az Öreg: „No, fijam! ha êre ráülsz és mög meröd lovagolni, akkor látom, hogy belüled embör akar lönni!“. Fölült a János – mert Jánosnak hîták – a rézszőrűparipára és mikor fölült, a rézszőrűparipa röttön főrepűlt vele a levegőbe és az erdőbe lė-fölnyargalt vele, hogy tiszta vérbe-fagyba hoszta viszsza a rézszőrűparipa. Mikor viszszaért, a 9 fejű Sárkánnak az erdőszélin vôt a palotája, úgy ôdalba rukta a rézszőrűparipa, hogy ėd darab lėszakatt belüle. Aszongya neki a kilenczfejű Sárkán: „Szép vitéz vagy, látom, de eregy innet, mer ha főkelök, vége az életödnek!“ Aval viszszamönt, lėszált a lórû; akkor monta az öreg Őszembör: „Látom, hogy vitéz akar belüled lönni“.

Másnapra kelve, az öreg Őszembör bemönt az ű fődgunyhójába és kihozott ėgy kis ezüskantárt. Mikor eszt mögrászta, ott termött ėgy kis ezüstszőrűparipa, az öreg Őszembör így felelt: „No, ha, fijam! eszt möglovagolod, látom, hogy embör akarsz lönni!“ Itt osztán ráült János az ezüsszörűparipára, az ezüsszőrűparipa is ugyan főrepült vele a levegőbe és az erdőbe hurczolászta úgy, hogy mán félhalva hozta viszsza. Az ezüsszőrűparipa jis oda váktatott a kilenczfejű Sárkán palotájáhon, a melik a kűsziklán ált, a jis lėrukta ėgy ôdalát. Aszongya a kilenczfejű Sárkán: „Eregy innet! látom: szép, dėrék fijú vagy, de ha lėmögyök, röktön vége az életödnek!“ Aval osztán odamönt az öreg Őszembörhön, lėszált János a parípárul. Asz mongya az öreg Őszembör: „Látom, fijam! mos mán embör lösz belüled!“

Harmadnapra kelve a dolog, az öreg Őszembör bemönt az ű fődgunyhójába és kihozott ėgy kis aranszinű kantárt. Mikor mögrázi, aranszőrűparipa termött ott röttön; aszongya neki az öreg Őszembör: „No, fijam! no, még ha eszt möglovagolod, akkor bizonyossan embör lösz belüled!“ Ráült János az aranszőrűparipára, de ojan veszött vôt a paripa, hogy mindön lépésin a patkó szikrát hánt és _tűzláng gyütt a szájábul_. János êre mán ėgykicsit félve ült föl, de azér mégis viszszanyerte a bátorságát és fölült a paripa hátára, a paripa főpattant a levegőbe úgy, hogy a Jánosnak elkeszte a gúnyáját és a húst szaggatni. Anynyira hurczolászta Jánost öszszeviszsza az erdőbe, hogy mikor előgyütt, fontonként szaggatta ki a húst a testyibül, de azért csak igenyöst oda váktatott a kilenczfejű Sárkánnak a palotájáhon. Úgy mögrukta a palotának az ôdalát az aranszőrűparipa, hogy a kilenczfejű Sárkán kiesött a palotábul. Akkor röttön mérögbe gyullatt, röttön viaskodásra mönt a Jánossal. Mikor eszt möglátta, hogy milyen vitéz János, hogy még a Sárkánnal is öszsze mer veszni, akkor az öreg Őszembör röttön mögrászta a másik két paripának a kantárját, az öreg Őszembör úgy éröszte magát, mint ėgy húszéves vitéz és űs örömmel mönt Jánosnak a segícségire. A két kantárt mikor mögrászta, a két paripa röttön ott termött, így oszt mönt az Öreg _harmad magával_ segíteni Jánosnak. Itt oszt a kilenczfejű Sárkánt lėgyőszték. Mikor a kilenczfejű Sárkánt kivégeszték, akkor az öreg Őszembör viszszahítta Jánost a kis fődgunyhóhon. Itt osztán nagyon szépen mögköszönte Jánosnak a vitésségit, mert űtet _is mögszabadította az elátkozástul:_ mert az Öreg úgy vôt elátkozva már 99 esztendő ûta, még ojan vitészt nem tanál, a ki eszt a három lovat möglovagolja, addig nem szabad neki az erdőbül sėhuva sė mönni. Az a _3 ló is 3 elátkozott fijú vôt_, akkor _fijúk löttek_, űk is mökköszönték Jánosnak a vitésségit, mert űket is mögszabadította az _elátkozástul_, akkor _mögtisztultak_, de _röttön mög is haltak_. Akkor aszonta az öreg Őszembör: „No, mos János! nagyon szépen köszönöm a jóságodat, hanem ne ez a szálveszsző, ha evel a _szálveszszővel – ha valami bajba löszöl – környeskörülkerekítöd magadat:_ ojan _vasrostéj_ teröm ott röttön, hogy odaféle álat vagy _gonosz jutni nem bír_“. Mögcsókolták az Öreggel ėgymást és elbúcsúsztak; hanem aszt is monta neki az Öreg: „Agygyál neköm abbul az üngbül ėd darabot, a mölik rúlad lėszakatt, mikor ültél az aranszőrűparipán, hogy ha valami bajba löszöl oszt az ingrül möglátom, én akkor röttön ott termök és segítök rajtad!“

Mos mán János elmönt a lekközelebbi városba szolgálatot keresni. Beszegődött ėgy kirájhon, vôt itt ėgy Bíbájosaszszon, ez az Ördöngősvénaszszon asz monta Jánosnak: „Ha eszt a falkabirkát mög nem őrzöd, akkor vége az életödnek!“ János mikor kihajtotta a bírkát, _környeskörülkerítötte_ aval a _páczával_, ott ojan _vasrostéj_ lött, hogy oda _sönki nem juthatott_. De itt a János, mikor az erdőbe vándorolt, ojan széphangú _furuját_ csinált, hogy a ki aszt hallotta, örömre fakatt. Mikor osztán János kihajtotta a bírkákat, el keszte a furujáját fúnni, eszt a kirájkisaszszon möghallotta, nagyon möktecczött neki, nagyon beleszeretött Jánosba; eszt az _Ördöngősvénaszszon_ nagyon írilte. Mindég abba sántikált, hogy kéne a Jánost êfődelni? De az Ördöngősvénaszszon sėhogy sė tanáta ki, hogy így êfődelje Jánost. János osztán a királányal jegybejártak.

Mikor közelködött az esküdő, az Ördöngősvénaszszon az ű vén eszivel kifőszte, hogy ű csináltat ėgy nagy _hordót_, hogy maj jó lösz ez Jánosnak fürdőkádnak, asz mongya Jánosnak: „Hallod, hogy mit tanátam én el! jó lösz ez neköd fürdőkádnak, hanem eregy bele, nézzük mög, hogy ez möddig ér neköd?“ A kádra pedig vôt ėgy ojan pászėntos ajtó csinálva, hogyha János ebbe belemén, az Öregaszszon asztán Jánosra hírtelen rácsuki, akkor János innen mönekülni nem bir. Úgy is vôt. Mikor János bemönt, az Ördöngősvénaszszon hirtelen rácsukta, az ajtó lėzáródott. Akkor az Ördöngősvénaszszon a hordót lėvitte a Dunára, a vízön eleresztötte, hogy a víz vigye el, ide János többet nė juthasson, mer az Ördöngősvénaszszonnak is vôt ėgy fija, annak akarta, hogy a vögye el a királánt. Keresték osztán a juhászlegínt mindönfelé, de nem tanáták sėhun sė.

Itt Jánost viszi a víz hetedhét ország ellen mán, a királlėján nagyon szomorú lött, sajnálta Jánost, mán űk el is jegyöszték ėgymást maguk köszt, most János nincs sėhun sė, odavan. Az alatt az üdő alatt, még Jánost vitte a viz, herczegök, bárók, nagyülepű tótok és válogatott czigán gyerökök kérték a királánt, de a királlánnak nem vôt kedve ėgyhön sė mönni, mer a furula hangja mindég a fülibe csöngött. Ezön a királ nagyon mög vôt ütközve, hogy ennek mi oka, hogy az ű lányát anynyi herczegök, grófok, nagyüpelű tótok, válogatott czigánlegényök kérik, oszt ėgyhön sincs kedve mönni. Ėcczör oszt a királ mögkérdözi: „Ugyan, lányom! mé nem akarsz férhönmönni, mikor itt az üdő?“ Asz mongya a lány: „Addig atyám! nem lösz kedvem férhönmönni sönkihön sė, még tė ojan piktort nem kereső, a ki _kedvem szörint pingáli ki a szobát!_“ Itt a királ kihírdette, möntek is öszsze tudósabbnál tudósab piktor legénök és okossabnál okossabbak, dejszėn! mikor el keszték a szobát piktorolni, mihánt möglátta a királlán, mingyá nem tecczött neki.

Nohát, itt a lán hagy szomorkogyon, gyerünk, keressük mög Jánost, hogy mi csinál a Duna közepin? Föl is tanáták Jánost, mer az Öregnek eszibe jutott: „Hogy jó jis vôna mögnézni aszt a vérös üngöt, a kit János adott, hogy van-ė neki baja, vagy mőre van?“ Akkor láti az Öreg az üngrül, hogy mán János hetek ûta a vízön van a Duna közepin. Az Öreg mivel aszt fogatta, hogy ű Jánost akármijen bajba van, segít rajta, mivel űtet az örökös rapságtul mögszabadította, elmönt keresni. Mögtanáli a hordót, hát kivöszi, fölnyiti a tetejit, akkor láti, hogy János maj nem halva van a hordóba: „No, fijam! a mé kisegítötté, én is azé segítök, hanem mög fogjuk mink aszt a Bíbájost keresni, a ki tégöd eleresztött a vízön!“ El is indultak viszszafelé. Belekerűtt pár hét, mikorára viszszaérkösztek; mikor beértek abba az országba, a möjik országba lakott, akkor halották, hogy a kirá kidoboltatta, hogy ű annak agygya a lányát, a ki kedve szörint tud neki piktorolni, hogy a királán is jóvá hagygya.

Az Öreg mingyá hívatkozott, hogy ű kipiktoroli a szobát, csak ha az ű kivánságát mögtöszi a királ! Asz monta, a királ: „Möktöszöm, de ha a szobát nem szereti a lányom a hogy piktorolva van, akkor a fejevesztesége gyün!“ Asz monta az Öreg: „Nem bánom, ha a fejem vöszi is királ őfölsége! de csináltasson ėgy új palotát, mer êre kár eszt a szép piktorolást rátönni!“ A királ mög is csináltatta a szép palotát. Mikor kész lött a palota, aszonta az Öreg: „Csináltasson be mindön ablakot és ajtót, hogy itt a lekkiseb világosság sė ki nė lácczon! Agygyon neköm új czutat kártyát mög ėgy véka aprópészt, a ki mind krajczár lögyön, hogy mire az ėgygyik a másikátul elnyeri, akkorra a szoba ki lösz piktorolva! de a szoba belsejit úl lássák el firhangokkal, hogy a fal nė lácczon!“ Hát osztán itten az Öreg kártyázott Jánossal; de itt János nagyon félt, mert _nem pingálták_ a szobát, _csak kártyásztak;_ mert itt vége lösz az életinek. Az Öreg csak vígasztalta Jánost: „Nė féj, fijam! maj kipiktoroljuk mink, hanem mos csak kártyázzunk!“ Az Öreg elnyerte a pészt Jánostul mind, akkor kinyitotta az ajtót és a királlán nézze mög, hogy jó van-ė kipiktorolva a szoba? Ekkor mán a szoba ki vôt piktorolva, de János errül nem is tudott sėmmit sė.

A királlán mikor bemönt, jobkéz felül az Öreg elhúszta mingyá a firhangot: oda az vôt pingálva, hogy vôt ėgy királ, annak a királ feleséginek lött ėgy kis gyermöke. Továb möntek, a másik firhang alatt mög lė vôtak pingálva: a királ, a felesége mög a gyermök. Mikor a harmadikhon érnek, ott mög mán a gyermök egész legén sorba vôt. Mikor a negyedikhön érnek, a legén búcsúzik az apjátul és az anynyátul. Mikor az ötödikhön érnek, látik, hogy a legén vándorol ėgymaga ėgy sík puszta fődön. Továb möntek a hatodikhon, akkor látik, hogy a legén beért mán ėgy erdő szélibe, ott keszdődött ėgy nagy erdő. Möntül bejjeb halannak a piktorolással, a lánnak annál jobban tecczik: „E mán nagyon szépen van piktorolva!“ mongya a királlán. Csak abba a piktorolásba halattak, az erdőbe nagyon szépen muzsikáltak a fák. Ėcczör osztán másik firhangot elhúznak, ott látik, hogy a vándorlegén lėszakított ėgy ágat és a fák mögnémultak. Lácczik, hogy möjen kárt csinált, ezön a vándorlólegén szomorú lött, hogy a muzsikáló erdő mögnémult. Itt osztán szomorúságába kivötte a zsebkésit és ėgy nagyon széphangú _furulát_ csinát, kinek a hangját sėnki ki nem álhatta szó nékű, mer a ki aszt _möghalotta_, akármijen szomorú vôt, _vígságra fakatt_. Hogy oszt halatt az erdőbe, oda érközött az Öregembörnek a kis fődgunyhójáhon és oda köszönt, hogy: „Jó napot agygyon Isten, Öregapám!“ Aszongya az Öregembör: „Hun jársz, hun kelsz? mikor a madár sė járhat êre!“ „Járok, kelök, Öregapám! vitésségöt gyüttem tróbálni, mert az apám főnevelt tizėnkilencz esztendejig és sėmmi vitésségre sė tanított, – ez mind lė vôt pingálva. – Igy gondoltam, hogy szégyön ez ėgy királfijúnak, hogy embörkort értem, azé gyüttem tróbálni“. „No, fijam! – aszongya az Öreg – no, ha êre van kívánságod, itten tanulhacz vitésségöt!“

Másnap osztán az Öreg elővött ėgy részkantárt, mögrászta, ott termött ėgy rézszürűparipa, êre a vándorlólegén fölül oszt fölrepül a levegőbe is, a hun legsűrűbbek a faágak, ott nyargalászott vele. Mikor hazaérkösztek, a kilenczfejű Sárkánnak a palotájáhon möntek, a rézszőrűparipa röttön ėgy ôdalát kirukta. Möglácczott a piktorolásba, hogy a palotának ėgy ôdala lėszakatt, ez mind jô möglácczott a piktorolásba és a lán nagyon örűlt a piktorolásnak. Mikô möntek odáb, a királán látta, hogy az Öreg mán a másik kantárt hoszta elő és a mint mögrászta, az ezüsszőrűparipa ott termött; láti, hogy a vándorlólegén ül rá a paripára, repül föl vele a levegőbe. Mögén mikô más firhang alá mönnek, ėhėn gyün a vándorlólegén, váktat a kűszikláhon oszt az a paripa is mögrugi úgy, hogy ėgy ôdala kiszakad. Itt osztán a másik firhanghon mönnek, látik, hogy az Öreg vöszi elő az arankantárt, mögrázi és ėgy aranszőrűparipa gyün elő, a kinek a patkója szikrát hány és a szájábul tűzláng gyün. Itt osztán a vándorló êre is fölül; êrepűtt vele úgy – föl a faágak közé, ojan nagyon mérgessen szalatt vele – hogy a vándorló fontonként szötte ki a húst a testyibül. Mikor viszszafelé gyütt, a jis igenyöst a Sárkánnak a kűsziklájáhon mönt és úgy mögrukta, hogy a Sárkán röktön lėesött a tetejibül. Itt osztán a Sárkán nagyon mögharagudott és a vándoló röktön elkeszdött vijaskonni; de mikor eszt az Öreg möglátta, örömibe ű is mögrászta a két lónak a kantárját és harmad magával odamönt a vándorlónak segíteni. De hogy hogy a lovak is mögszabadultak mög az Öreg is – mert elátkozottak vôtak – segítöttek Jánosnak. Mikor a Sárkánt lėgyőszték, akkor átmöntek a másik firhang alá, ott búcsúzott el az Öreg a vándorlólegéntül mög a paripák is. A vándorlólegén adott az Öregnek a vérös üngbül ėgy darabot, az Öreg pedig a vándorlólegénnek ėgy veszszőt, azzal útnak indult az Öreg is, a vándorlólegén is. A vándorlólegén bemönt a királhon szolgálatot keresni, a ki itt má kapott is juhászságot. Ez mind a firhang alatt lácczik a piktoroláson. Mikor osztán hajtotta a birkákat a vándorlólegén, az Ördöngősvénaszszon aszonta: „Úgy vigyázzon, mer ha ėgy elvesz, vége az életödnek!“ Mán akkor ellenközött az Ördöngősvénaszszon. A vándorló mikor kihajtott, eszibe jutott az a veszsző, a kit az Öreg adott, aval ű környeskörülkerítötte a falkát, hogy híja nė lögyön. Eszibe jutott az a furula is, a kit csinált és elkeszdött furulálni. Ez oszt a királlánnak nagyon mögtecczött: a pingálás.