Part 10

A király, mint már emlitettem is, rendkivül eszes és értelmes férfiu volt. Gyakran hivatott maga elé és az asztalra tett: kihozatta dobozomból egyik kis székemet és iróasztala szélére ültetett le, három rőfnyire, ugy, hogy szembekerültem arcával. Gyakran beszélgettünk igy. Egy napon bátorságot vettem magamnak és megjegyeztem, „hogy őfelsége kiváló szellemi képességeivel nem hangzik össze az a megvetés, melylyel Európára tekint, azok után, amiket tőlem hallott: hogy az értelem ereje nem függ a test nagyságtól, sőt ellenkezőleg, nálunk az a vélekedés járja, hogy tulmagas termetü embereknek kevés az eszük, ami áll az állatokra is: például a hangyákról és a méhekről mindenki tudja, hogy sokkal értelmesebbek, mint például a bölények; és őfelsége bármily jelentéktelennek tart is engem, mégis remélem, hogy egyszer még jeles szolgálatokat tehetek birodalmának.“ A király figyelmesen hallgatott végig és kezdett jobban vélekedni felőlem. Kért, „beszélném el pontosan az angol kormányzás természetét, – mert bár az uralkodók mindig elfogultak kissé a maguk mesterségében (erre kell következtetnie abból, amit a mi uralkodóinkról mondtam) – a maga részéről nagyon örülne, ha olyasmit hallhatna, ami követésre érdemes.“

Most gondold fel, olvasóm, hányszor volt szükségem egy Ciceró vagy Demosthenes ékesszóló nyelvére, hogy drága hazám dicsőségét oly szavakban ünnepeljem, melyek összhangban állnak annak nagyságával és érdemeivel.

Azzal kezdtem, hogy a mi birodalmunk, leszámitva az amerikai gyarmatokat, egy uralkodó kormányzata alatt két nagy államból tevődik össze. Hosszan beszéltem éghajlatunkról, földünk termékenységéről. Aztán kitértem az angol parlamentre. Elmondtam, hogy ez két házból áll: az egyik, a főrendiház, csupa olyan tagokból, akik nemesi vér származottjai és nagy birtokok urai. Leirtam, ezeket milyen gondosan nevelik, tudományokban és fegyverforgatásban, hogy valamikor tanácsadói lehessenek a királynak és az országnak, hogy törvényeket alkothassanak és törvényszéket, melyet nem felebbezhet meg senki, s hogy bátorsággal és hüséggel, mint harcosok, hogy állanak készen mindig megvédeni királyt és hazát. Ezek a férfiak az ország ékességei: méltó utódai hires ősöknek, akik rangjukat nagy erényekkel érdemelték ki, s hogy ez erényeket az unokák eddig még nem csufolták meg. Ezek között néhány szent férfiu is van, akik a _püspöki_ cim alatt tömörülnek, ezek őrködnek vallásra és tanitják a népet. Ezeket természetesen azon lelkészek közül válogatják a király hüséges tanácsadói, akik szent életükkel és nagy tudásukkal legjobban kitünnek.[1] Ők az egyház és a nemzet lelki pásztorai.

A parlament másik része, folytattam, a képviselőház; itt csupa müvelt férfi foglal helyet, kiket a nép képességükre és nagy hazaszeretetükre való tekintettel szabadon választ, hogy képviseljék az egész ország bölcseségét. Ez a magasztoscélu gyülekezet a királylyal egyértelmüen alkotja a törvényeket. Azután beszéltem törvényszékeinkről: a bölcs birákról, akik tulajdonjogi és bünügyi kérdésekben döntenek, valamint őrködnek a közbiztonság védelme felett is. Beszéltem pénzügyeinkről, bátor és fegyelmezett katonáinkról, hadi tengerészetünkről. Elmondtam, hogyan oszlanak meg a vallási felekezetek és a politikai pártok. Nem feledkeztem meg az angol sportról sem. Mindenről beszéltem, ami száz éven belül Angolországban foglalkoztatta az embereket.

Öt kihallgatás kellett hozzá, hogy mindezt előadjam: mindegyik több órát vett igénybe. A király nagy figyelemmel hallgatott végig, gyakran jegyezgetett, kérdéseket irt fel, melyekkel tisztázta a szóban forgó tárgyat.

Mikor hosszu beszédemet befejeztem, a hatodik kihallgatás végefelé, őfelsége átnézte jegyzeteit s némely kétes pontban ujra kikérdezett. Az angol nevelésügy érdekelte, „hogyan nevelik főnemeseinket életüknek első, legfogékonyabb korszakában? Hogyan egészitik ki a főrendiházat, ha valamelyik régi család kihal? Milyen tulajdonságok kellenek ahhoz, hogy valakit _lord_-dá nevezzenek ki? Hogy nem játszik-e ilyenkor szerepet az uralkodó szeszélye, vagy egy megvesztegetett udvarhölgy, vagy az a szándék, hogy a kormánypártot megerősitsék? Ezek a lordok mennyire ismerik az ország törvényeit? Hogyan jutnak ezekhez az ismeretekhez? Hogy kapzsiságtól, pártoskodástól tiszták-e minden esetben, hogy vesztegetés, vagy még gonoszabb szándék soha célt nem ér közöttük? Hogy ama szent lordok, akikről beszéltem: a püspökök, mindig vallásos dolgokban való nagy jártasságuk vagy kegyeletes életmódjuk következtében választatnak-e, hogy sohasem alkalmazkodtak-e a korviszonyokhoz, mikor még alacsonyabb rangu lelkészek voltak? Hogy nem volt-e köztük soha, aki hizelgett a főrendeknek, s azoknak parancsát rabszolgamódon teljesitette még akkor is, mikor már a parlament tagja volt?“

Azt is tudni óhajtotta, „hogyan választják azokat, akiket _képviselőknek_ neveztem? Hogy a pénzeszacskó nem játszik-e szerepet s nem hat-e az alacsony népre oly irányban, hogy inkább annak gazdáját választják meg, mint más valakit? Hogy lehet az, hogy vannak, akik szeretnének bejutni ebbe a gyülekezetbe, mely annyi fáradsággal és költséggel jár, sokszor családokat tesz tönkre, mert hiszen azt állitottam, hogy külön fizetést nem kapnak? Ez a hazaszeretetnek és erénynek oly foka volna, hogy kénytelen kételkedni benne, vajjon őszinte-e az ilyen hazaszeretet és erény, éppen azért nagyon szeretné tudni, hogy ezek a hazájukért ennyire lelkesülő urak nem abban a hitben választatják-e meg magukat, hogy egy romlott és titokban praktikázó minisztérium titkos szolgálata bőségesen kárpótolja majd őket?“ Röviden: a király számos kérdést tett fel, alaposan kikérdezett, s volt néhány olyan megjegyzése, melyeket ismételni nem látom helyénvalónak.

Abban az irányban is bővebb felvilágositásokat kért, amit törvénykezéseinkről beszéltem neki. Hála istennek, e pontban otthon voltam: néhány évvel ezelőtt volt hosszadalmas pöröm a biróságnál, ami csaknem tönkretett anyagilag, nem mintha nem nyertem volna meg a pert: megnyertem, de nekem kellett fizetni a költségeket. A király érdeklődött, mennyi idő kell ahhoz, hogy pontosan megállapittassék az igazság és igaztalanság és milyen költségekkel jár ez? Hogy szabad-e az ügyvédeknek oly gonosztevőket és védeni, akiknek büne nyilvánvaló? Hogy felekezeti és politikai pártoskodás nem dobhat-e sulyokat az igazság serpenyőjébe? Hogy az ügyvédeket általános jogfogalmakra, vagy hazai és vidéki szokásokra tanitják az egyetemen? Hogy az ügyvédek és a birák részt vesznek-e ama törvények fogalmazásában, melyeket olyan szabadon alkalmaznak? Hogy minden szempontból kellőleg megbeszélik-e a kérdéseket? Hogy szegény emberek-e és nem szoktak-e néha meggazdagodni? Hogy nem fogadnak-e el pénzbeli jutalmat a védelemért, vagy csak a véleményükért is? Különösen azt a kérdést hangsulyozta, vajjon a birák és ügyvédek részt vesznek-e az alsóház müködésében?“

Majd rátért pénzügyeinkre. Kijelentette, „hogy emlékezőtehetségem, ugy látszik, gyenge. Kiadásainkat ugyanis évi öt-hat millióra becsültem, mikor pedig a részletekre kitértem, ugy vette észre, kijött ennek az összegnek a duplája is. Jegyzeteiből kitünik, hogy kiadásaink kétszer akkora összeget tesznek ki, mint bevételeink. Ő, a maga részéről remélte, hogy tanulhat tőlünk valamit, de számitásaiból kitünt, hogy nagy hibák vannak nálunk. Ha hisz a szavaimnak, akkor viszont nem érti, hogy egy állam, mely ebből a szempontból ugy tekintendő, mint akármelyik magánember, hogy adhat ki többet, mint amennyit bevett? Hogy kik a mi hitelezőink és miből fizetjük ki adósságainkat?“ Csodálkozását fejezte ki afelett, amiket költséges hadviselésünkről beszéltem, „kétségkivül“ – mondotta – „nagyon civakodó ország lehet az, vagy nagyon gonosz szomszédai lehetnek, vagy a generálisok rengeteg pénzt kell zsebrevágjanak.“ Megkérdezte, „mi közünk nekünk más ország belső ügyeihez, hacsak nem sértik a mi érdekeinket?“ Főképen pedig azon csodálkozott, hogy „minek kell fizetett és költséges katonaság béke idején is?“ Hozzátette, „hogy nem érti: ha csupa olyan személy felügyelete és vezetése alatt állunk, akiket e célra magunk választottunk, hogy akkor kitől és mitől félünk, vagy mi ellen és ki ellen kell küzdenünk? Hogy az ember házatáját ő maga, a cselédje és a gyermekei nem védhetik-e meg jobban, mint néhány tucat naplopó, akiket az uccán szedtek fel s néhány garassal fizetnek, s akik sokkal több pénzt szerezhetnének azzal, hogy átmetszik a torkunkat?“

Hangosan nevetett azon a „furcsa aritmetikán“, ahogy ő nevezte, amivel a lakosságot „felekezeti és politikai pártok szerint beosztottam“. Nem értette, hogy lehet az, „hogy olyan férfiak, akik az államra nézve káros nézeteket táplálnak, kényszerithetők legyenek e nézetek megváltoztatására, mig arra kényszerithetők ne legyenek, hogy e nézeteket elhallgassák? Mert ha az első eset zsarnokságot jelent, a második viszont az állameszme gyengeségét. Az embereknek meg szokták engedni, hogy mérget tarthassanak a szobájukban: azt soha, hogy ezt a mérget eladják.“

Megjegyezte még, hogy „játékokról is beszéltem, de nem tettem hozzá, mely korban vehetnek részt az emberek ilyenben és hogy a játékos kedv nem haladja-e meg néha a vagyont s hogy nem fordul-e elő néha, hogy alacsony és éretlen emberek vagyonhoz jutnak ily módon, vagyonhoz és függetlenséghez, hogy aztán felsőbb osztályok tagjai közé keveredve, alacsony szokásokat plántáljanak át, azokat megrontsák s káros ügyességükre megtanitsák?“

Végtelenül csodálkozott azon, amit az utolsó század történetéről elmondtam. Hiszen az egész történelem, ugymond, tele van összeesküvéssel, lázadással, gyilkossággal, felkeléssel, számüzetéssel; csupa gonosz következmény, amit csak kapzsiság, pártoskodás, hütlenség, kegyetlenség, düh, bolondság, gyülölet, irigység, bujaság, rosszakarat és gonosz becsvágy maga után vonhat.

Egy ezután következő kihallgatáson őfelsége röviden összefoglalta mindazt, amit addig elbeszéltem neki. Összeegyeztette válaszaimat, aztán a tenyerébe tett, szeliden megsimogatott és a következő szavakat intézte hozzám (sohasem fogom elfelejteni szavait és azt a hangot, melylyel beszélt!): „Kedves kicsi Grildrig barátom, maga igen tiszteletreméltó dicshimnuszt zengett a maga hazájáról. Én pedig azt tanultam a maga beszédéből, hogy tudatlanság, lustaság és bün a legmegfelelőbb tulajdonok, melyek révén maguknál törvényhozóvá lehet valaki: hogy a törvényeket azok magyarázzák és alkalmazzák, kiknek minden érdeke és ügyessége azokat elferditeni, összezavarni, megtagadni. A maguk országában igenis lehettek olyan alapintézmények, melyek eleinte a nép javát célozták, de ezek régen megfogyatkoztak már s ami maradt belőlük, megromlott. Abból, amit előadott nekem, kiderült, hogy valamely nagy hivatal betöltéséhez nem kellenek nagy erények. Az se igaz, hogy erények révén szereznek nemesi rangot egyesek, vagy hogy a papokat jámborság és tudás; a katonákat bátorság és hűség; a birákat igazságosság; a szenátorokat hazaszeretet és a tanácsosokat bölcseség révén választják meg. Ami magát illeti, kedves kicsi Grildrig, maga az életének nagyobb részét utazásokban töltötte el s azért remélem, nem ismeri hazájának büneit. Mindabból, amit elbeszélt nekem s amit kérdésekkel nagy nehezen és nagy erőlködve kicsikartam magából, azt kell következtetnem, hogy az embereknek az a fajtája, melyből származik, a legromlottabb és nyomorultabb mindazon férgecskék között, melyeknek a természet valaha helyet adott e szép földgolyó felületén.“

HETEDIK FEJEZET.

(Szerző hazaszeretete. – Ajánlatot tesz a királynak, melyet visszautasitanak. – A király politikában való tudatlansága. – A Brobdingnag-beliek tudatlansága és korlátoltsága. – Törvények, katonai állapotok, pártok.)

Csak az igazság szeretete kényszerithetett, hogy történetemnek ezt a részét nem hallgattam el. Hiába lázadtam fel s haragudtam meg, csak kinevettek vele s türelmesen végig kellett hallgatnom, mily szégyenletes módon káromolják szeretett, drága hazámat. Hogy igy történt, nekem épen ugy fájt, mint kétségkivül olvasóimnak fáj, de a király minden pontban oly kiváncsi volt és annyi kérdést tett fel, hogy a köteles tiszteletet és hálát tagadom meg, ha nem válaszolok mindenre bőven és kimeritően. A magam igazolására mégis felhozhatom, hogy sok kérdés elől ügyesen kitértem, másoknál viszont kissé szeliditettem a feleletet, s olyan dolgokat állitottam, amik szigoruan véve nem is felelnek meg a valóságnak: azzal a dicséretreméltó elfogultsággal drága hazámmal szemben, melyet Halicarnassensis Dionysius helyesen követel meg a történelemirótól. Politikánk gyengeségeit és hibáit takargatva kedvező világitásba helyeztem szépségeit és erényeit. Ez volt legnemesebb becsvágyam, de az eredmény, sajnos, balul ütött ki.

Csakhogy persze sokat meg kell bocsátani oly királynak, aki a világtól nagyrészben elzárva él s igy egy idegen nemzet szokásait és erkölcseit nem ismerheti: miáltal számos előitélet és hibás felfogás származik szemléletében, melyet a civilizált Európa szerencsésen kiküszöbölt magából. Nagyon szomoru volna, természetesen, ha egy ilyen egzotikus uralkodónak az erényről és bünről alkotott fogalmai mértékül szolgálhatnának az emberi nemnek.

Hogy bebizonyithassan ezt s hogy a hiányos nevelés szomoru következményeit nyilvánvalóvá tegyem, csak egy példát hozok fel, amit talán el se hisznek majd. Abban a reményben, hogy őfelsége nézetét mégis csak megváltoztatom ezzel, beszéltem neki „arról a nagy találmányról, amit három-négyszáz évvel ezelőtt ismert meg Európa: hogy tudniillik azóta csinálnak nálunk egy bizonyos port, melybe ha egy piciny szikra esik, abban a pillanatban meggyullad s levegőberöpül: oly dörrenéssel és erővel, mint a menydörgés. Ha ebből a porból megfelelő adagot beletesznek egy réz- vagy vascső végébe, a meggyujtott por a cső másik végébe helyezett vasgolyót vagy ólomgolyót oly erővel löki ki, hogy annak semmi nem állhat utjába. Az ilyen golyók közt lehetnek akkorák, melyek nemcsak hogy egész hadi csapatokat egyszerre megsemmisitenek, de nagy falakat is ledöntenek és egész hajókat pillanat alatt, emberestül, rakományostul, elsülyesztenek a tenger fenekére. Ha két ilyen golyót lánccal összekötünk: ezek ledöntik az árbócokat, széttépik az embereket és mindent felboritanak, ami utjukba esik. Gyakran megtöltünk ezzel a porral üres vasgolyókat; aztán ezt a golyót beledobjuk a város közepébe: mire a kövezet felszakad és a házak összedőlnek, vasforgácsok és kartácsok röpdösnek mindenfelé és beverik az embernek a fejét. Szerényen felhoztam (hogy őfelsége kegyét biztositsam), miszerint ismerem ennek a pornak az alkatrészeit, hogy nagyon olcsón hozzáférhető anyagok ezek s hogy késziteni is tudok ilyet, vezetésem alatt a munkások készithetnek olyan vascsöveket is, amelyekbe elhelyezhetjük a port, a brobdingnag-beliek termete arányában, ha őfelsége kegyesen megbiz ezzel. A leghosszabb cső elég, ha száz láb hosszu: husz-harminc ilyen cső, megfelelő mennyiségü lőporral és golyóval felszerelve az ország legnagyobb városát néhány óra alatt rommá lövöldözi, vagy az egész fővárost szétrombolja, ha egyszer eszébe jut az embereknek őfelsége parancsának ellenszegülni. Engedje meg őfelsége, hogy hálám csekély jeléül adózzam neki ezzel, amiért kegyes pártfogásába vett és kitüntetett barátságával“.

De a király valósággal elborzadt ajánlatomon s ama szörnyüséges szerkezetek leirásán. „Nagyon csodálkozik“ – ezek voltak saját szavai – „hogy egy ilyen tehetetlen és csuszó-mászó kukac, amilyen én vagyok, foglalkozhatik efajta embertelen és borzalmas gondolatokkal s még hozzá olyan nyugodt hangon beszélek róluk s hogy egészen érzéketlenül képes vagyok leirni efajta szörnyüséges vérontásokat és rombolásokat, mint ama kegyetlen gépek és szerkezetek természetes hatását, melyeket nyilván az emberi faj holmi gonosz szelleme vagy ellensége eszelt ki. Ami őt illeti, inkább elveszti egész birodalmát, semhogy e gépek titkát valaha megismerje: pedig épen ő az, akit leginkább megörvendeztet a tudománynak vagy müvészetnek valami uj találmánya, vagy felfedezése“. Megparancsolta, „hogy soha többé ne beszéljek erről, ha az életem kedves“.

Ime, a korlátolt elvek és fogalmak hatása! Lehessen uralkodó, felruházva minden jó tulajdonsággal, mely tiszteletet, szeretetet, becsülést gerjeszt, – nagyszerü és bölcs férfi, csudálatraméltó tehetség és tudás – uralkodó, akiért alattvalói imádásig rajonganak: s ki ime, mégis zavaros és szükségtelen aggályokat támaszt, amiket Európában nem is ismernek és elszalaszt egy ilyen ragyogó alkalmat, mely őt alattvalói élete, vagyona és szabadsága felett korlátlan urrá tehetné! Ezzel a legkevésbé sem akarom ennek a kitünő uralkodónak számos erényeit kétségbevonni, bármennyire kevésre kell, hogy becsülje őt az elmondottak után minden angol olvasó. Azt hiszem inkább, ez a fogyatékossága egyszerüen a brobdingnagbeliek tudatlanságából származott: náluk a politikát még nem fejlesztették tudománynyá, mint minálunk, éleseszü államférfiak. Egyszer, emlékszem, beszélgetés közben azt mondtam őfelségének, „hogy a kormányzás müvészetéről nálunk számos könyvet irtak már“. Ezzel éppen az ellenkezőjét értem el annak, amit akartam: őfelsége odanyilatkozott, hogy nagyon szomoru véleménye van az eszünktokjáról. „Hiszen semmi se megvetésreméltóbb és utálatosabb, mint mikor egy miniszter vagy uralkodó ravasz, ügyeskedő, ármánykodó. Ő ugyan nem is sejti, mit értek „államtitkok“ alatt, olyankor, mikor külső ellenség nem nyugtalanitja az országot. A kormányzás tudománya, szerinte, nagyon szük korlátok között kell mozogjon: elég ahhoz egy kis egészséges emberi belátás, értelem, igazságérzés, szelidség: gyorsan elintézni tudni polgári és bünügyeket s még nehány közönséges munkát, amit felsorolni se érdemes“. Véleménye szerint „az, aki meg tudja csinálni, hogy két szál buzakalász, vagy két sarju fü nőjön azon a rögöcskén, melyen eddig egy nőtt csak: nagyobb szolgálatot tesz az emberiségnek és hazájának, mint a politikusok minden pereputtya“.

Ez a nép, mint látjuk, igen keveset tanul és olvas: kizárólag erkölcstannal, történelemmel, költészettel és természettudományokkal foglalkoznak; hát, a mi igaz, igaz, ezekben aztán igen szép eredményeket ért el. Sajnos, mindezeket a tudományokat arra forditják, hogy az életüket javitsák vele – technikai fejlesztésre, földmüvelésre – nálunk csekély jelentősége volna ennek a tudásnak. Transcendens abstrakciókat, alapelveket, antitéziseket képtelen voltam megértetni velök.

Törvényeik szövegezése ugy történik, hogy egy-egy törvénycikkely nem állhat több szóból, mintahány betüje az ábécének; náluk ez huszonkettőt jelent, de még ilyen hosszu törvényük is kevés van. Világos, egyszerü szavakban iródnak e törvények: és mindegyikhez külön magyarázat tartozik. Büntetőjoguk fejlettségével nem nagyon dicsekedhetnek: olyan kevés büneset fordult elő, hogy ebben igen csekély ügyességre tehettek csak szert eddig.

Brobdingnag lakói, mint a kinaiak, emberemlékezet óta ismerik a könyvnyomtatás iparát; könyvtáraik nem terjedelmesek: a királyé, melyet a leggazdagabbnak tartanak, mindössze ezer könyvet tartalmaz – ezerkétszáz láb hosszu állványra helyezve – melyek közül kérésemre gyakran kaptam kölcsön. A királyné asztalosa készitett egy famasinát, amit két huszonöt láb magas lajtorja kötött össze, két mozgatható lépcső képezte alapját, melyet tiz lábnyira a szoba falától helyeztek el. A könyvet, amit olvasni akartam, a falhoz támasztották; felszálltam a lépcsőre és a tetején, a sor hosszusága szerint, nyolc-tiz lépést tettem balról-jobbra, ugy, hogy a betük szememmel egy vonalba kerültek; a lépcsőn aztán mindig lejebb szálltam, mig a lap végére értem. Aztán két kézzel átforditottam a vastag és merev folio-lapokat.

Iróik stilusa tiszta, erőteljes és folyamatos, de képekben szegény: nem szeretik a szavak szükségtelen halmozását, vagy sokféle kifejezést alkalmazni. Több könyvet elolvastam, főleg történelmi és erkölcstani müveket; nagyon mulattatott különösen egy régi és kicsiny mü, mely Glumdalclitch szobájában volt állandóan, a nevelőnő olvasta ugyanis; öreg, komoly hölgy. Ez a könyv az emberi fajta gyengeségét tárgyalta és nem sokra becsülték, csak a nők és a nép. A magam részéről kiváncsi voltam, hogy egy brobdingnag-i iró vajjon mit tud mondani erről a kérdésről. Az iró felhasználta mindazokat a közhelyeket, melyekkel az európai moralisták dolgoznak és kimutatta, milyen kicsi, tehetetlen és megvetett állat az ember: magárahagyatva nem viseli el az éghajlat változásait s a vadállatok dühe ellen sem tud védekezni – hogy mennyire felülmulja őt egyik állat gyorsaságban, másik erőben, harmadik ügyességben, negyedik szorgalomban. Hozzátette, „hogy a természet századunkban nagyon elfajzott s a régi időkhöz viszonyitva korcs és idétlen lényeket képes csak létrehozni. Fel kell tennünk, hogy azelőtt nemcsak hogy nagyobbak voltak az emberek, de bizonyos, hogy voltak közöttük óriások is: amint történelem és hagyomány bizonyitja – s azok az ásatag embercsontok és koponyák, amiket az ország több vidékén találtak véletlenül – s melyeknek nagysága messze felülmulja a ma élő, elkorcsosult és összezsugorodott emberek arányait“. Szerző azon a nézeten volt, „hogy kell, hogy azelőtt nagyobbak, erősebbek lettek légyen az emberek, s nem voltak kitéve például annak, hogy egy a háztetőről leeső tégla agyonüsse őket, vagy beleessenek valami lukba“. Könyve végén szerző a hagyományos és untig ismert erkölcsi tanulságokat vonta le, melyek a közönséges életben hasznosak lehetnek, de ismételni nem érdemes azokat. A magam részéről nem tudtam elfojtani a gondolatot, hogy milyen elterjedt tehetség a morálprédikációhoz való; vagy inkább milyen szépen kiveszekedheti magát némely mérges és kötekedő természetü ember, a természettel, mely nem válaszol. Ezt a gáncsoskodást, amit az emlitett könyv tartalmazott, én legalább olyan alaptalannak kellett érezzem, mint az a nép, melyhez iródott.

Ami a brobdingnag-i katonai ügyeket illeti, a következő adatokat szedtem össze. A királyi hadsereg 176.000 gyalogosból és 32.000 lovasból áll. Nem tudom, nevezhetem-e hadseregnek ezt az intézményt, melynek szolgálóit különböző városok kereskedőiből és földmüvesekből állitják össze. Gyakorlott és fegyelmezett csapatok, de ez nem nagy érdem, ha meggondoljuk, hogy mindegyik parasztot a maga földesura vezényel, vagy a város valami tekintélyes polgára, akit titkos szavazással választanak, mint a velencei köztársaságban.

Gyakran láttam Lorbrulgrud katonaságát gyakorlatra kivonulni; e gyakorlatokat egy a város közelében fekvő husz négyzetmérföld nagyságu téren végezték. Egy hadtest 25.000 gyalogosból és 6000 lovasból állott, számukat nagyon nehezen állapithattam csak meg. Egy-egy lovas magassága kitett kilencven lábat. Nincs képzelet, ami valami olyan nagyszerüt, meglepőt és csudálatost maga elé varázsolhatna, mint az a látvány, mikor egyetlen vezényszóra az egész lovasság kardot rántott s megvillogtatta a levegőben, mintha százezer villám csapkodna a derült ég pereméről.

Kiváncsi voltam megtudni, mi célból tart katonaságot az az uralkodó, kinek országát természetes határok védik mindegyik oldaláról, s miért szoktatja hozzá népét katonai fegyelemhez. Csakhamar megkaptam a választ, részint beszélgetésekből, részint történelmi müvek tanulmányozása közben. Sok emberöltőn keresztül e népet ugyanaz a csapás gyötörte, mely az egész emberi nem életét megkeseriti: a nemesség hatalomért küzdött, a nép szabadságért, a király korlátlan uralomért. Mindeme körülmények, melyeket az ország törvényei szerencsésen elsimitottak, néha ugy alakultak, hogy a három párt valamelyike megsértette a közjogot és polgárháborut idézett elő. A legutolsó ily polgárháboru alkalmával (melyet a jelenlegi uralkodó nagyatyja egyenlitett ki szerencsésen) közmegegyezéssel létesitették a katonai intézményt, mely azóta is szigoru szolgálatban fennáll és őrködik.

NYOLCADIK FEJEZET.

(A király és királyné leutazik a határra. – Szerző elkiséri őket. – Részletes elbeszélése annak, hogyan hagyja el szerző az országot. – Szerző visszatér Angolországba.)