Part 9

A tyukszemet nem szenvedhette. A tyukszem ellen semmit se használ a svéd gyógyitó mód. Be akarta bizonyitani, hogy a tyukszem nem mulhatlan életszerve az emberi testalkatnak. A tudósok és művészek ezt állították előtte. A hajdani görög istenek és istennők nem jártak huszár csizmában vagy gyalogos bakkancsban, valamennyinek mégis tyukszem van a lába kisujján. Minden nagy szobrász igy faragja ma is a lábak kisujját. Rövidre, bütykösre, tyukszemesre. Basso barátunk tiltakozott e felfogás ellen. Akkora czipőket hordott a lábán, mint egy dereglye. A vajda azt mondta, hogy a mikor Basso barátunk látogatóba jön, a czipője már rég ott járkál a szobában, ő maga pedig még akkor kopog az ajtó előtt: »szabad-e?«

Ő volt tehát a Kormányzó ur ápolója.

Kossuth halála után eljött Magyarországra. Budapesten én adtam neki lakást. A magam nagy lakása volt a kapu baloldalán, de jobboldalán is volt egy kisebb legénylakás, ezt engedtem át neki. Meg nem foghatta, hogy ajtó-ablak miért nincs nyitva nálunk örökké.

– Van ám nálunk tél is, hazafi!

– Az mindegy. Olyan tél csak nincs, mint nálunk Torinoban, az Alpesek lábán, Montblac közelében.

Nincs? No de csak várd meg olasz a mi telünket.

Nem várta meg. Szerzett egy hosszu aczélfurót s szobájának falain el kezdett lyukakat furni az utczára. Furt vagy százötven lyukat. Rostává furta a ház falát. Hadd legyen a levegőnek, szélnek, hidegnek, hónak, fagynak szabad bejárása.

Figyelmeztettük, hogy fütsön, 20 fok lesz a hideg.

De bizony, még a kályhát is kidobatta a szobából. Hanem talált föl egy furcsa lámpát, mely lámpa is volt, kályha is volt, világitott is, fütött is, melegitett is, pedig alig fért bele egy kanálnyi kőolaj.

Vártuk, mi lesz ebből.

Hát az lett belőle, hogy egy éjjel csakugyan beköszöntött a 20 fokos hideg holmi viharos hóesés és szélfuvás után. S a mi jó olaszunk, mikor fölébredt: tele volt hóval, bajusza ráfagyott a paplanra, lábai megmeredtek a fagytól s vaczogott az álla, majd kihullott miatta minden foga. Hiába gyujtogatta a lámpát: nem melegitett az, még csak nem is világitott. Megvette az isten hidegje azt is. – De ő ettől sem ijedt meg. Vett másnap százötven parafadugaszt s bedugaszolta szobája falán a lyukakat. S a mint a hőmérő mutatott oda kint: a szerint nyitotta ki vagy dugaszolta be a lyukak számát. Nagy hideg: kevés lyuk; – kicsiny hideg: sok lyuk. Ugy játszott a dugaszszal, mint a zongoraművész a billentyüivel. De azért tavaszra kelve tele lett hetvenhétféle csuzzal, huruttal, köszvénynyel, náthával.

Más nyelven nem tudott, csak olaszul és francziául. Minden északi olasz beszéli e két nyelvet. De magyarul meg nem tudott tanulni egyetlen szót se. Pedig az volt a szándéka, hogy itt telepedik meg nálunk. Hiába mondtuk: tanuljon magyarul. Nem fogott rajta. De bizony nem jóindulatán mult.

Az a boldogtalan gondolata támadt, hogy Debreczenben csinál szerencsét. Hiába intették. A debreczeni embernek nem szokása, hogy ha hátába áll a csömör, orvosért szaladgáljon. A kenő asszonyt pedig épen nem az orvosi egyetemről szerzi be. Van neki otthon ebből minden háznál, sőt künt a tanyán is elég. Szegény jó Basso, hányszor megérte, hogy a mint vaksi szemmel sietett az utczán: egy-egy kerekhasu polgár rászólt: »Hát a kosarad hová lett, talián?« Kucsébernek nézték.

Utóbb is haza kellett neki bujdosnia az ő szép Olaszországába.

Pedig áldott lelkü jó emberünk volt.

Imádta Kossuthot. »Tábornok ur«-nak nevezte, mint minden turini. Csak a mi fölvilágositásunkra s a mikor már néhányszor jól összeszidtuk, kezdte őt Kormányzó urnak nevezni.

Soha, egy pillanatra se mozdult el a Kormányzó ur mellől. Reggel meggyömöszölte a nyakat, mellet, végtagokat. Ügyelt a fürdőre. Gondosan mérte annak hidegét, melegét. A törülközésre épen nagyon ügyelt. Azután jött a svéd tornászat. Az ehhez való eszközök egy mellékteremben voltak. Egész hadszertár volt itt felhalmozva. A Kormányzó urnak egyenesen álló lajtorjára kellett feljárni s onnan lejárni. Karikás és rudas kötelek s egyéb rugalmas szerszámok erősitették a karizmokat. A kézfejnek s minden kézujjnak külön gyakorlata volt. Edzették naponkint a mellet, a tüdőket, a derekat. Azután jött a séta. Oda is elkisérte a nagy öreget.

S jött a szellemi szórakozás.

Tudományos vagy politikai vitába keveredett a Kormányzó urral. Természetesen semmiből sem tudott semmit. Hanem azért rendithetlen meggyőződése volt mindenben. Bebizonyította a Kormányzó urnak, milyen lenne Olaszország, ha az olaszok Svédországban laknának. A Kormányzó ur akkorákat nevetett, csak ugy harsogott bele a tér, melyre a Sant-Albino palota, Kossuth lakása, nézett.

Igy tartotta életben és egészségben a mi nagy számüzöttünket. Áldja meg érte az Isten.

– Megmutatom, szokta mondani, hogy a Kormányzó ur száz évig él.

Nem tudta megmutatni. De nem rajta mult. Ezért kellett gondoskodnunk, hogy Turint el ne hagyja.

Megkezdtük a gyüjtést.

Az első kétszáz forintot Wahrmann József adta. Magas műveltségü, vagyonos és nőtlen ember, biztositási ügyekben az olaszok, francziák és németek által elismert első szakférfiu. Azt mondta, ha a gyüjtés végén még lesz rá szükségünk, őt ki ne felejtsük.

Wekerle Sándor pénzügyminiszter volt akkor. Később sokszor lesz még szó róla följegyzéseimben. Igazán megörült, mikor a vajda megszólitotta. Adott ötszáz forintot.

– Minden évben lesz e czélra ennyi pénzem. Kossuth Lajosnak nélkülözni nem szabad!

Ezek voltak szavai. Pedig ő nem gazdag ember. Csak azt kötötte lelkünkre: maradjon ez a dolog köztünk. A hogy nemes emberhez illik.

Hegedüs Sándor szó nélkül adott ezer forintot. Előkelő hirü képviselő, de csak egyszerü képviselő. Tekintélyes vagyona van, de szakadatlan munkával és takarékossággal szerezte. Tiszának nagy embere volt s ezért eleget csipkedték a parlamentben, kivált az erdélyi ellenzéki emberek. Mivelhogy ő is erdélyi. Csak ennyit mondott, mikor a pénzt átadta:

– Isten áldjon meg benneteket becsületes munkátokért.

Mi meg azt mondtuk barátainknak:

– Fiuk, Hegedüst egy évig ne bántsátok!

A veszprémi takarékpénztár is küldött száz forintot.

Igy jött össze az első ezernyolczszáz forint. A többit törlesztgette a maga pénzén a vajda, mig a nagy gyüjtésre nem került a sor s mig a teher nagy részét le nem vehettük vállairól.

Minderről pedig nem tudott mind ez ideig senki. Se a Kormányzó ur, se fiai, még Helfy barátunk se. Csak az áldott lelkü Ruttkayné s bizottságunk tagjai.

A nagy munka azonban több mint egy év mulva kezdődött.

* * *

_Jegyzet._

[Footnote 2: Igazán nem tudtam. Brázayval ismerős voltam már, soha nem mondta. Boldogult Károlyi Gábor gróf barátom is csak Kossuth halála után jó későre, halála előtt alig pár hóval közölte velem, a mikor az Athenaeumtól kapott 500–500 forintos nyugtáit is lemásolás végett átadta. Emich Gusztávnál, mint boldogult barátomtól hallottam, irásbeli kötelezvényeket tettek le a nemes hazafiak. Brázay Kálmáné 1891. deczember 4-én kelt. Gróf Károlyi Sándoré két nap mulva, deczember 6-án. Ezt Haydin Károly irta alá, a gróf ügyésze. Boldogult barátom legkorábban, november 24-én állitotta ki kötelezvényét. Utána november 28-án nemeskéri Kiss Miklós.

Eötvös Károly.]

SZAPÁRYT MEGBUKTATJUK.

(Az Abbázia kerek asztalánál. – Dinkó hirei. – Éjjeli proklamácziónk. – A vajda és a miniszterelnök tanácskoznak. – Beszédem a parlamentben. – A 49-iki honvédek még se koszoruzzák meg Hentzi szobrát. – A kormány bukik. – Az ellenzék utolsó közös áldomása.)

Eszünk ágába se jutott, hogy Szapáryt még ez évnek őszén meg tudjuk buktatni.

Igaz, hogy sok volt a rováson. Hogy Klapka holttestét ellopták: nem tudtuk neki megbocsátani. Hogy a főváros közgyülésén az ő pártja egyenesen ellenezte Kossuth Lajosnak polgárrá választását: ezt is terhére irtuk. Tudtuk, hogy keze láthatatlanul ott dolgozik s hogy a királynak igéretet is tett Kossuth megbuktatására. De azért nem gondoltunk arra, hogy bukása közel van.

A kormány kebelében folyó egyházpolitikai viszályokról semmit se tudtunk. Se a vajdával, se velem nem beszélt erről egy miniszter se. De még Irányival se beszélt. A jó Dani bácsi egyébként már nagy beteg volt s tudtuk, hogy többé nem hagyja el az ágyat.

Október 14-én este a szokott időben tiz és tizenegy órakor mentünk az Abbáziába. A vajda, a jó Ada és gróf Zichy Herman voltak nálam vacsorán s igy együtt telepedtünk le szokott asztalunknál. Nem a kerek asztalnál a nagy tükör alatt. Ez csak később az egyházpolitikai nagy harczok közepén lett a vajda asztala. Hanem a négyszögletü nagy asztalnál, mely közvetlenül az Andrássy-utra nézett. Azért is kellett elhagynunk, mert az utczán járók-kelők, ha ott a vajda kerek fejét meglátták, igen gyakran megálltak, csődületet támasztottak, gyakran éljenzésbe is törtek ki s ezt a vajda nem szerette.

Sok vendége volt ennek a négyszögletü asztalnak.

E napon – épen pénteki napon – kissé borus, szeles, hüvös idő volt s kevesen voltunk. De ott volt mégis Wahrmann József, a kiről már megemlékeztem, ott volt Jókuthy Albert és Tenczer Pál s a mind az egész országban ismert jó »Perl öcsénk«.

Jókuthy Albert királyi táblai biró. A legjelesebb főbirák egyike, de nyers modorú vad ember, a kinek egyetlen gyönyörűsége abban telik, hogy a napi kérdésekről mindig más véleménye legyen, mint társainak és barátainak. Különben megyebeli birtokos társa és rokona a vajdának. Szerettem társaságát, néha meg is látogatott.

Tenczer Pál sajátságos ember. A zsidók országszerte ismerik. Se nagy vagyona, se nagy tudománya, se különös tehetsége, se családi összeköttetése, de azért a fővárosi zsidó notabilitások közt az elsők közé tartozik. Jó és nemes szivü ember, minden idejét a fővárosi jótékonysági és népnevelési közügyeknek szenteli dijazatlan emberszerető buzgalommal. Mindenki szereti és becsüli. A fővárosi zsidók magyarosodásának buzgó hőse. Én ugyan nagyon megharagudtam rá, mikor a Terézvárosban gróf Andrássy Gyulát, az ifju Gyulát, léptették fel képviselőjelöltnek, mert ebben a polgári foglalkozás mellőzését láttam. Az egész kerület kereskedőből, iparosból, ügyvédből és orvosból áll. Mit egerész ilyen kerület gróf után, nagybirtoku született főrendi után? Mit csináljon akkor a felvidéki tót paraszt kerület? Attól csak nem lehet várni, hogy kereskedőt, iparost, esze vagy keze után élő munkás embert válasszon képviselőnek. Ez az olyan kerületek kötelessége, a milyen a Terézváros. Azonban utóbb mégis csak kibékültem Tenczer Pállal s ő a vajda asztalának mind végig állandó, rokonszenves tagja maradt. A vajdával régi barátságban van.

Tizenegy óra már elmult, mikor besántikált hozzánk Dinkó. Megállt az asztal előtt s le se ült addig, mig a legujabb bolond ujságot el nem mondta.

– Tudjátok-e, mi ujság? A budavári honvédszobor-bizottság a 48–49-iki öreg honvédekkel megkoszoruztatja a Hentzi-szobrot. Ezt beszélik kormánypárti képviselők. Benne van a szoborleleplezési programmban s a meghivókat ma este küldték szét a lapokhoz.

Nagyot nevettünk erre az ostoba hirre és sok rossz ötletet hoztunk Dinkó hiszékenysége ellen a világra. Ő azonban bizonykodott erősen.

Utóbb is hosszu és zajos vita támadt köztünk, igaz lehet-e ez vagy nem?

Végre megkértük Perl öcsénket, beszéljen a Budapesti Hirlappal, tudnak-e ott valamit a dologról? A felelet az volt, semmit se tudnak.

Akkor megkértük Tenczer Pált, ő beszéljen de a Pesther Lloyd-dal, annak csak tudni kell; megkoszoruzzák-e a Hentzi-szobrot? Az idő éjfél volt már; – ki volt a szerkesztőségben, nem tudtuk. A felelet az volt: »El van terjedve a hire, de hihetetlen.«

»El van terjedve a hire!«

Ez furcsa. Vagy van valami a dologban, vagy a Dinkó bóditotta meg a Pesther Lloydot is. Dinkót már meg akartuk verni.

Beszóltunk azonban a telefonon az »Egyetértés«-hez is s kérdeztük azt is. A felelet az volt, hogy a szoborleleplezési meghivót ugyan megkapták, de abban a Hentzi-szoborról nincs egyetlen szó se.

– Kérjük azonnal a meghivót.

A segédszerkesztő Jancsó rögtön kocsira ült s hozta a meghivót.

Hát az igaz, hogy ebben nincs szó a Hentzi-szoborról, de azért nagy álnoksággal elrejtve a Hentzi-szobor megkoszoruzása mégis benne van. Még pedig akként, hogy a 48–49-iki öreg honvédek eléneklik a Gotterhaltét s egyúttal megkoszoruzzák a szobrot is.

De hát megbolondult a világ?

Ki lehet ilyet gondolni? Meg lehet ilyet cselekedni?

Egyik hitte, másik nem hitte közülünk. Az a meghivó nem világos.

Az van benne mondva:

November 2-án délelőtt lesz a budavári honvédszobor leleplezése. Ott lesz Lobkovitz herczeg főparancsnok s ott lesz a közös hadsereg néhány diszszázada is. Ott lesznek a 49-iki öreg honvédek is. Vezeti őket Tisza László és Ivánka Imre. S ezek egyike Lobkovitz herczeggel együtt leteszi a koszorut a honvédszobor lábához. Éneklik a himnuszt s a diszszázadok lőnek.

Jól van. Eddig semmi baj. Az a himnusz lehet Kölcsey nemzeti himnusza is. Magában e szóban nincs benne, hogy annak a himnusznak épen a Gotterhalténak kell lenni.

De hát azután?

Azután az van a meghivóban, hogy a mint a honvédszobor ünnepe elvégződik, a régi dicső honvédek a Szentgyörgy-utczán át, a közös hadsereg diszszázadai a Szinház-utczán át a Szentgyörgy-térre vonulnak s ott a szobor előtt megállva, eléneklik a király-himnuszt s Lobkovitz herczeg a közös hadsereg nevében s Tisza László vagy Ivánka Imre a régi dicső honvédek nevében leteszik a koszorut a szobor talapzatára.

Micsoda szoborra?

Ez nincs megmondva. De azért egészen bizonyos, mert hiszen a Szentgyörgy-téren nincs más szobor, csak a Hentzi szobra.

S azután a honvédszobornál a »himnuszt« éneklik, a Hentzi-szobornál pedig a »király-himnuszt«. A két himnusz tehát nem egy, mert nem egy módon van nevezve.

Minden világos lett előttünk.

A közös hadsereg meghallgatja a magyar nemzeti himnuszt s megkoszoruzza a hovédszobrot, de ennek fejében megkivánja, hogy függetlenségi harczunk agg hősei meghallgassák a Gotterhaltét s ennek ünnepélyes hangjai mellett megkoszoruzzák Hentzi szobrát.

Én a fogaimat csikorgattam dühömben. Odafordultam a vajdához:

– No vajda, akarom tudni, mit csinálsz most?

A vajda egész nyugodtan azt felelte, hogy össze kell hivni a pártot s nézete szerint szózatot kell intézni a nemzethez és a régi honvédekhez s a képviselőházban összedönteni a kormányt. Megkezdjük pedig a munkát mindjárt holnap.

– Nem holnap, hanem e pillanatban!

Egy óra volt éjfél után.

Rögtön hozattam kocsit, megkértem Adát s még valakit, menjenek Hentallerhez, ő nem messze lakik, húzzák ki az ágyból s hozzák ide rögtön.

Megtörtént.

Negyedóra mulva ott volt Hentaller is. Csakugyan az ágyból húzták ki s csakugyan nem hagyták egészen felöltözni. Hálókabátban jött oda.

Mi képviselők kocsikra ültünk mindannyian s hajtottunk lóhalálában az »Egyetértés« szerkesztőségébe. Csak ez volt az egyetlen lap, a melyhez ily dologban fordulhattunk.

Ott a vajdát leszoritottuk egy székre s ő nyomban megirta felhivásunkat. Igy hangzik szórul szóra:

»Felhivás a függetlenségi párt tagjaihoz!«

»Késő éjjel értesülünk arról, hogy az országos honvédbizottság központi elnöksége elhatározta, hogy a budai honvéd-emlékszobor leleplezése alkalmával az 1848–49-iki honvédek nevében a budai Hentzi-szobrot megkoszoruzza s az osztrák császári himnusz éneklése közben megünnepli amaz osztrák katona emlékezetét, kinek minden jelentősége abból áll, hogy a magyart irtó osztrák kényuralomnak elszánt hive volt.«

»Hogy ezt magyar tegye: az hihetetlen. Hogy 48-iki honvéd tegye: az undoritó és iszonyatos.«

»Az osztrák kényuralom börtönözte, lövette, akasztatta, de meg nem gyalázta a magyart. Az országos honvéd-bizottság elnöksége most megtagadja multját, megfertőzteti elhunyt bajtársainak emlékezetét s meggyalázza a magyar nemzetet.«

»Ily merénylet meghiusitása minden hazafinak első kötelessége; mit fog tenni a parlament, mit a többség, mit a többi pártok: most e pillanatban nem tudjuk. Azt tudjuk, hogy a függetlenségi párt feladata egyszerü és tiszta. Mindenek előtt feleletre vonni a kormányt, tájékoztatni a nemzetet s az alkotmányos eszközök egész hatalmával sujtani a merénylet tetteseit.«

»Felhivjuk azért elvbarátainkat, a függetlenségi és 48-as párt tagjait, hogy a vasárnap, 16-án tartandó pártértekezletre sietve Budapestre jöjjenek.«

»Budapest, október 15-én.«

Aláirtuk hatan, ugymint a vajda, azután én, Hentaller, gróf Zichy Herman, Pázmándy Dénes és Horváth Ádám.

Az országgyülés akkor szünetelt. A delegácziók épen Budapesten tanácskoztak s a képviselőház tagjai otthon szüreti pihenőt tartottak. De azért harmadnapra, vasárnapra a párt nagy része a fővárosban volt.

Épen hajnali két óra volt, mikor a szerkesztőségben elvégeztük a munkát. Megvártuk még a kefelevonatot s aztán haza széledtünk azzal a megállapodással, hogy délelőtt tizenegy órakor a pártkörben összejövünk s állandó bizottságot képezünk.

Össze is jöttünk.

Hogy a függetlenségi párt egész lelke buzgóságával ne támogasson bennünket: ez eszünkbe se jutott. Akkor a vajda volt a párt igazi vezére s én voltam a párt igazi kikiáltója s a pártot akkor még mindenféle taktikák, sugdosások s egyéb pártokkal való titkos tanácskozások nem vetkőztették ki régi szilárdságából.

De a fölött igenis tanakodtunk, hogy a többi ellenzéki párt segit-e bennünket vagy magunkra hagy a küzdelemben.

A kisded Ugron-pártban biztunk.

Az Apponyi-pártban már nem voltunk annyira biztosak. Ámbár Horváth Gyula barátunk biztatott bennünket, hogy ők is talpon lesznek utolsó emberig.

Derekasan viselte magát az Apponyi-párt is. Igaz, hogy határozati javaslata szintelen volt s maga Apponyi is csak ködös általánosságban beszélt, de azért pártja hiven állt mellettünk a harcz végéig.

Hétfőn, 17-én, ha jól emlékszem, rövid ülés volt a képviselőházban. A képviselőház elnöke, báró Bánffy Dezső, magához kérte a vajdát ülés előtt, ott volt az elnöki szobában már gróf Szapáry a miniszterelnök s igy hármasban értekezletet tartottak.

Ott álldogáltam az elnöki szoba előtt s jön hozzám Podmaniczky. Kérdi tőlem, kik konferencziáznak bent?

– Bánffy, Szapáry és a vajda.

Podmaniczky összecsapja a kezét:

– A vajda? Akkor végünk van!

Olyan zajt ütött az én derék ifjukori barátom s annyi panaszban tört ki Eötvös ellen, hogy az egész folyosó nevetett. Utóbb Podmaniczky maga is nevetett.

Hanem egy jó ötlete mégis volt Szapárynak az értekezleten. Azt mondta a vajdának:

– Miért ellenzitek a két szobor megkoszoruzását, holott azt minden döntő tényező helyesli?

– Tudom is én, kik a te döntő tényezőid? Hogy merészkedtél olyan kérdésben, mely a nemzet legnemesebb érzéseit érinti, a függetlenségi párt előleges megnyugtatása nélkül intézkedni?

– Tudom is én, ki az a függetlenségi párt, a kivel előre beszélhetnék. Irányi beteg, ő nem az, Ugron nem beteg, de ő kivül áll rajtatok. Helfyt el nem fogadjátok, Polónyit semmiképen el nem fogadjátok, téged meg azok nem fogadnak el. Kivel beszélhettem volna hát?

A vajda nevetett s Bánffy is nevetett. A visszavágás szellemes volt. De a vajda mégis azt felelte:

– Az bizony baj, ha te a függetlenségi pártot előre soha se találod meg, ebben a kérdésben majd utólag meg fogod találni.

A miniszterelnök megmondta különben a vajdának, hogy négy függetlenségi férfiuval s ezek közt két képviselővel csakugyan értekezett s ők helyeselték a tervet, tehát ő nem volt könnyelmü.

Az egyik függetlenségi képviselő nevét nem árulom el. Igaz, hogy megbotlott, de azután jóravaló, rokonszenves képviselő maradt, habár nem tartozott is a mi táborunkhoz.

A másik képviselő nevét se veszem itt tollam alá. Magunk közt a Sötét Urnak neveztük. Mi tudjuk: ki volt, az utókor pedig ugy se törődik vele soha. Sok bajt okozott pártunknak örökké. Mindig a mi pártunk megrontására tört s mindig más pártnak volt alattomos ügynöke. Hol Apponyiéknak, hol a klerikálisoknak, hol a minisztereknek. Csak ott emlitem nevét, a hol már épen ki nem kerülhetem.

Pártunk értekezlete lelkes hangulatban folyt le. A vajdát biztuk meg a határozat előterjesztésével. Komoly fogadást tettünk, hogy Hentzi koszoruzását minden áron meggátoljuk.

Minden áron!

Még kormánybuktatással is, még vérrel és erőszakkal is.

Szapáry rögtön belátta, hogy a kérdés komoly s az ő helyzetét is nagyon komolylyá teszi.

A király és a királyné Gödöllőn. Az osztrák delegáczió és a közös miniszterek Budapesten. Bent a kormányban, mint csakhamar megtudtuk, kegyetlen viszály a polgári házasság kérdése miatt. Egyik oldalon Wekerle, Szilágyi, Csáky, – másik oldalon Szapáry és a többi miniszter. A nagy szabadelvü párt kedvetlen, hangulata borus, sőt fenyegető. Ki-kitör egy-egy hang: miért vezesse a pártot és a kormányt épen Szapáry? Holott ez a vezetés csak egyik kudarcz a másik után.

Már most jön a Hentzi-vita.

Rongyossá válik a multakra vetett fátyol. Kifehérlenek alóla a bitor kénynyel kivégzett honfi vértanuk csontjai. S ki fog látszani alóla a sok vér és szenny, a sok szégyen és vereség, mely elboritja a császár 49-iki hadseregét.

Mit fog mondani, mit fog tenni a király és a királyné, a mikor itt Gödöllőn mindent meglátnak és mindent meghallanak?

De mit fog tenni a hadsereg s ennek élén Lobkowitz herczeg?

Szapáry fölbiztatta a királyt s a király megparancsolta Lobkowitznak, koszoruzza meg a honvéd-szobrot. Legalább ezen az áron megmentik a Hentzi-emléket. S ime nem mentik meg, sőt országra-világra szóló botrány lesz épen a Hentzi-névből.

Magyar miniszterelnök ezt a bajt ki nem állja. Ez volt sejtelme Szapárynak.

Október 18-án kedden még nagy és utolsó kisérletet tett a kiegyenlitésre.

Bánffy báró a nagyfejüeket bizalmas értekezletre hivta elnöki szobájába. A függetlenségi pártból a vajdát és Helfyt. A szabadelvü pártból: Szapáry miniszterelnököt, Podmaniczky Friczit és gr. Tisza Lajost.

A nemzeti pártból Apponyit és Horváth Gyulát.

A 48-as pártból Ugront.

Bánffyval együtt kilenczen voltak a betegápolók. Köztük volt természetesen a beteg is.

Mi tizen-tizenöten nagy zajjal, örömmel kisértük a vajdát az elnöki szobáig.

– Ne engedj vajda hajszálat se!

Kellett is a vajdának a mi tanácsunk. Tovább látott ő, mint mi.

Ő ugyanis igy számitott: november 2-án lesz a koszoruzás s ma október 18-ika van. Két heti idő esik közbe. Az országgyülés meghivót kapott a szoborleleplezésre. Támaszszunk vitát a fölött, vajjon az országgyülés elfogadhatja-e a meghivót Hentzi-koszoruzásra? Ha két hétig kihuzzuk a vitát: nem lesz ünnep, nem lesz koszoruzás. Sőt ez elég idő lesz dicső öreg honvédeinket fölrázni álmaikból s rábírni, hogy tagadják meg Tisza László és Ivánka Imre gonosz akaratát. Szegüljenek ellene.

A vajda tehát azon mesterkedett, tüzzük napirendre s vitassuk meg a meghivót.

A nagyfejüek tanácskozása nem vezetett sikerre. Nem lett kiegyezés a pártok között.

A vajda kezdte a vitát. Azt hiszem, sohase mondott a képviselőházban szebb beszédet. Nagyobb hatást semmi esetre se ért el máskor, mint most.

A kormánynak volt egy nagy és szépnek látszó érve. Az, hogy kölcsönösen tiszteljük meg egymás hőseit. A vajda megtalálta erre a feleletet.

– A kölcsönös tisztelet, ugymond, csak egyenlő felek közt lehetséges. Ők felakasztották a mi hőseinket, csak akkor áll elő az egyenlőség, ha közülük is felakasztanak egy csomó tábornokot. Ez ma már nem lehet. Az ő kötelességük a vezeklés. Mi koszorut nekik nem nyujthatunk. Köszönjék meg a 49-iki hóhérok, ha feledni tudunk.

Én október 21-én beszéltem.

Én szónok nem vagyok. Beszédet csinálni, megtanulni s ünnepélyesen előadni nem tudok. Ötleteim vannak ugyan s azokat akadozva előadom ugyan: de ezzel aztán kimerül minden Cicero és Demoszthénesz, a ki csak bennem lakik.

Különösen Podmaniczkyval, az én igazán szeretett Friczi barátommal évelődtem leginkább.

Ő a követválasztáskor, a midőn belvárosi jelölt volt, azt találta mondani, hogy ő is belvárosi, mert a Czukor-utczában született. Ámde ő a _cz_ betüt fogainak alkata miatt nem tudja jól kimondani, hanem _cs_ betüt mond helyette. Minthogy pedig nekünk mint ifjabbaknak, a kik honvédek nem lehettünk, szemünkre hányta, hogy mi jogon akadályozzuk az öreg harczosok végleges kibékülését: e felfogását igy toroltam vissza:

– Én is a Csukor-ucscsában születtem. Ha ez neki jogot adott a képviselőségre, nekem is jogot ad a felszólaláshoz.