Part 8

Az alkotmányos élet kezdetével 1867-ben vagy 1868-ban haza jött. De képviselőként akart haza jönni. Akkor már a Kormányzó urnak bizalmas embere volt, Baranyában vagy hol megüresedett egy vidéki kerület. Helfyt meghivták jelöltnek. De hogyan jöjjön haza? Se atillája, se pörge kalapja, se sarkantyus csizmája. El nem hiszik róla, hogy ő számüzött, ha kvekkerben és czilinder kalapban jön haza. A mi jó függetlenségi magyar népünk komoly, higgadt, értelmes s tisztán és nemesen gondolkodó faj, a ki nem a ruhája és a bajusza után ítéli meg az embert, de egy-két búsmagyar mindenütt akadhat, a ki azt hiszi, hogy nem is igaz magyar, a kinek a bajusza nem arasznyi s dugóhuzó módjára nincs kipödörve. Vagy a ki nem sarkantyus csizmában s nem bakonyi szürben jár. Vagy a ki czigarettet szí s gyufát használ aczél, kova, tapló helyett.

Hallhatott ilyesvalamit Helfy is s nagyban tépelődött a Kormányzó ur előtt, miként induljon ő már az esti vonattal mancseszter nadrágban, kivágott czipőben, kucséber kalapban és szürke zsaket kabátban programmbeszédet tartani? Mit szól majd ehhez a baranyai ős balpárt?

A Kormányzó ur megvigasztalta:

– Már édes Helfy, én darutollas süveget és czifra szürt ugyan nem adhatok, de ugy hiszem, nem is lesz rá szükség. Hanem adok egy levelet s odaadom atillámat. Ebben mentem ki Czeglédre, Nagy-Kőrösre, Kecskemétre, Szegedre a nemzetet fölkelteni, mikor Jellasics ránk tört. Ez volt diszruhám Kis-Ázsiában. Ebben jártam meg Angliát és Amerikát. Ebben fogadtak engem a szabad köztársaság nagyjai a fehér palotában. Ezt odaadom. Öltse fel s mondja meg választóinak: ez az én atillám. Ha megkérdik: megirom nekik, hogy önnek igazsága van.

Igy történt.

Az az atilla Pesten készült 1848-ban. Ebben tette le a Kormányzó ur a miniszteri esküt is. Fekete finom posztó volt; ujja kettős, ugynevezett Zrinyi-atilla volt, a felső ujja bő, csak könyökig tartó, de hasitékja zsinórral, vitézkötéssel s gombbal ellátva. A szigetvári hős Zrinyi arczképén látható ez az atilla. Eredetileg kárniol gombok voltak rajta, de a bujdosás alatt a kárniol helyett fekete gombokat varratott rá a Kormányzó. Eltiprott nemzet bujdosó vezéréhez nem illett a fényesség.

Ezt öltötte föl Helfy. Ugy állt rajta, mintha nem egészen ő rá szabták volna.

Java életidejében a Kormányzó ur magas középtermetü, sudár növésü, délczeg alaku férfiu volt. Legalább is jó félfejjel magasabb, mint Helfy Ignácz. Melle hatalmas domborodásu. Nem tudom, ebben a korban megmérték-e termete magasságát. Ha oly magas nem volt is, mint Ferencz fia, de azt hiszem: olyan magas mindenesetre volt, mint Lajos fia. Én becsültem mintegy 170 centiméter magasra.

Legalább én ezt mondtam a vajdának is holtteste mellett.

A halála után való napon délben ketten együtt jól megnéztük a ruhátlan holttestet. De a férfiu termetét megitélni akkor már nem lehetett.

A 92 éves kor sulya alatt önmaguktól is összezsugorodtak a csontok és izmok. Azonkivül gerinczgörnyedés fejlődött ki nála az utolsó években. A felső test kissé jobb oldalra volt hajolva. S a mint ott előttünk feküdt hanyatt az asztalon, lábai is a térdnél kissé fel voltak huzva.

A vajda mégis megmérte annak a vonalnak a hosszát, mely az asztalon koponyája elejétől talpáig vonul. E vonal 146 czentiméternyi volt. De az aggság, görnyedtség, térdösszehuzódás legalább is 25 czentiméternyire rughatott.

Ez volt a vajda nézete.

De hát elvégre is akárhogy állott Helfyn a szigetvári hős Zrinyi atillája: mégis csak Kossuth Lajos termetét födte egykor az az atilla. Posztóból és zsinórból állott az a ruhadarab. Holt és hitvány anyag az a posztó és az a zsinór. Nincsen annak szava. De a mikor az a jó baranyai nép megtudta, hogy az a ruha egykor Kossuth Lajosé volt: mindjárt elevenné és szózatossá vált az az ócska kelme. S beszélt a multról, multnak dicsőségéről, nagy napok emlékezetéről, nemzetünk nagyságáról, melynek nincs határa s nemzetünk gyászáról, melynek szintén nincs határa. Aggok, fiatalok, férfiak és asszonyok odamentek ahhoz az ócska kelméhez s csókjukkal és könyüikkel fürösztötték azt meg. Mint valami szent jelet, valami szent lobogót. Mint a mohamedán a próféta zászlaját; mint a hivő keresztyén a szüz anya képét.

Szegény jó Helfy barátunk szentül hitte, hogy e nagy buzgóság mind neki szól. Neki ám! lett volna csak kucséber jakliban!

De mindegy. Jó fiu volt s jó függetlenségi ember, a hogy ereje hozta magával. Akár tőle, akár atillájától ugy elfutott a kormánypárti képviselőjelölt, talán most is fut még.

Később egyszer-másszor némi kis politikai egyenetlenségem volt Helfyvel s az én gunyolódó rossz természetemmel elneveztem őt »Közönséges Náczi«-nak. Már akkor is annak neveztem, a mikor 1891 végén hozzám jött.

Fontos dolgot közölt velem.

Azt, hogy a Kormányzó urnak nincs miből élni. Rossz napokat lát. Háztartását össze kell huznia. Nincs elég kényelme. Kénytelen nélkülözni. Fiai se gazdagok. De fiaitól nem is fogadna el segitséget. De »segitséget« egyáltalán nem fogadna el senkitől. Még saját nemzetétől sem. Szentséges szent férfi büszkesége ezt nem engedi. De akar dolgozni. Pénzt és kenyeret szerezni becsületes munkával. Kapálni mint 89 éves öreg nem mehet. Irni azonban tud is, akar is. De a mit könyveiért eddig az Athenaeumtól keresett: azt jövedelmező papirokba fektette s az most Olaszország pénzügyi válsága miatt mind elveszett. Az a vételár is mind elveszett, a mit Collegno al Baracconei villájáért kapott. Sőt még adósságai is vannak.

– De hát mit csináljunk?

– Könyvei most már nem kelnek. Nincs is készen egy kötet se. Nincs más mód, pénzt kell összeadnunk s azt az Athenaeum majd elküldi félévenként vagy negyedévenként, mint munkái után befolyó jövedelmet. Ezt elfogadja s igy majd meg lehet segiteni.

– S mennyi pénz kellene?

– Legalább hat ezer forint évenként. Ez elég is lenne. Brázay kész adni két ezer forintot.

– Nohát én is adok ezer forintot, félévenként ötszáz forintnyi összegekben.

Lett volna ilyen módon már három ezer forint.

Rögtön futottam anyámhoz. Anyámnak módjában is állott, de finom és nemes érzéke is volt ily ügyhöz. Közöltem vele a dolgot. Anyám magára vállalta, hogy elintézi a többit. Pár nap alatt el is intézte. Ha nem csalódom, gróf Károlyi Sándor adott évenként 2000 forintot s Kiss Miklós ezredes 1000 forintot. Tüzetesen nem kérdezősködtem utána, de bizonyos az, hogy 1892-től kezdve évenként a hat ezer forintot már az én tudtommal is pontosan beszolgáltattuk Emich Gusztávhoz.

Följegyzem, hadd tudja meg az utánunk jövő nemzedék.

Én pénz dolgában könnyelmü ember vagyok. A pénzzel bánni soha se tudtam. A mire ma szükségem volt: azt elköltöttem ma. Hogy azután tiz vagy husz nap mulva miből költök: ezt nem számítgattam. Nem volt nekem az öreg apám se számtiszt vagy számvevő vagy könyvvezető. Ha pénzem nem volt: csináltam adósságot. Ha hitelem se volt: mentem uzsoráshoz. Ha az uzsorás se adott: vittem a zálogba, a mit lehetett. Ha ebből is kikoptam: akkor koplaltam, nélkülöztem.

Képviselő koromban is örökké zaklattak a pörökkel. Napidijam csaknem mindig le volt foglalva. Mágnás természetem bolondsága hozta magával, hogy a hitelezőt, a boltost, szabót s több effélét nem igen szerettem kifizetni. Ha számlát hoztak hozzám, kegyetlenül összemordiáztam a számlahozót. A vajda akárhányszor összeszidott e miatt. De már ez volt rossz szokásom. Hanem azért az Athenaeumnak adósa soha nem maradtam.

De hát nincs ebben semmi érdem.

Van érdeme Brázaynak. Ez kereskedő. Ott van háza és óriási üzlete a muzeummal szemben. Ő az adás-vevés, kereskedés, üzletkötés iskoláiban növekedett. Nem akasztották föl se apját, se öregapját s a nemzetért való vértanuságot nem oktatták gyermeki lelkébe. Tőle és osztályától az a legnagyobb és legtisztább hazafiság, ha tisztes uton vagyont szerez, ha üzleteit becsületesen köti, ha a külföldit tőlünk kiszoritja, ha a nemzeti tőkét szaporitja s gyermekeit jó magyarnak neveli.

Brázay mindezt igazán cselekedte s kereskedő létére mégis oly nagy összeggel állott elő szivesen, szerényen, szó nélkül. Igaz, hogy apja is jó magyar s jó hazafi volt.

S nem azért cselekedte, hogy hirt, kitüntetést és üzletet szerezzen. Nem tudott erről senki. Nem tudtad ezt vajda te magad se.[2] Talán rajtam és Helfyn és Emich Gusztávon kivül sohase tudta meg senki.

Hejh, ha Magyarországnak minden kereskedője igy gondolkodnék s igy cselekednék a nemzeti ügyekben.

Jól van. De hát hol maradnak a »hazafiak« százai és ezrei? Hol maradnak a szent eszmék »harczosai«? Hol maradnak a »szent hazafifájdalmak« kikiáltói?

Hentaller Lajos képviselőtársunk, függetlenségi, nálunk fiatalabb ember, 1881 óta képviselő, hirlapiró, 48-as történetiró és ereklye- és emlékgyüjtő. A vajda »a jó Laji«-nak nevezi. Mindig bús, mindig mérges hazafi. A zsurnaliszták Petur bánnak is nevezik olykor-olykor. Gondosan öltözködik. Bajusza keményen felkunkorítva. Verekedni jól tud, állandó párbajintéző s hol jól, hol rosszul intéző. »Egy font tudománynyal, egy mázsa meggyőződéssel« mint a vajda mondta egyszer róla. Igazi kurucz az ő érzéseiben, mindig a 48-iki és 49-iki történeteket keresi. Száz hőst és száz árulót talált már s a ki hős, abban nem talál szeplőt s a ki áruló: arra nem talál mentséget.

A Kormányzó urhoz életre-halálra ragaszkodik. Meg is látogatta többször. Ruttkaynénak is bizalmasa. Ha Turinban van: mindig elkeseredik, hogy mért nem lehetett ő már 1848-ban fegyverbiró gyerek, mért nem állhatott a Kormányzó ur oldalára s mért kellett ő neki az aradi tizenhárom akasztófát kikerülni? De szerette is őt a Kormányzó ur igazán. Ugy vettem észre, s nem is egy izben, hogy a függetlenségi párt tagjai közt talán őt szerette legjobban, hozzá volt legtöbb bizodalma.

Nos hát julius 30-án ő sétálgat a vajdával az Oktogon terén s beszélgetés közben elmondja a vajdának, milyen rossz a mi postánk, milyen ügyetlenek a mi postakezelőink. Ime Ruttkayné, az ő kedves jó »Lujza nénije« levelet ir neki Turinból, ráirja, hogy »Lellén Somogymegye«, a postások »Sellén«-t olvasnak, elküldik a levelet először Vág-Sellyére, onnan Baranya-Sellyére s elvégre alig tud leveléhez jutni Balaton-Lellére, holott azt csak mindenkinek kellene tudni, hogy egyszer már Lellén a köztársaságot is kikiáltották s hogy ő ott szokta a fölséges Balaton somogyi partján az ő lellei nyaralójában a nyarat tölteni.

– Hát mi jó ujságot irt neked jó Laji az a nagyszivü nemes nő a Kormányzó urról?

– Semmi jót. A Kormányzó ur beteg, Lujza néni is beteg. Olyan beteg, hogy a hónap 10-én Turinban a Valentino népkertben elájult, elesett, alig tudott haza jutni s most is fölötte gyönge s a betegeskedő Kormányzó urat nem ápolhatja. Annak ápolását most már egyedül dr. Basso végzi, a ki pedig elhagyja Turint, állást kapott Milánóban vagy hol s neki azt el kell foglalnia, minthogy Turinban nincs elég mellékkeresete, a Kormányzó urnak pedig nem áll módjában, hogy neki egész nagy tisztes fizetést adhasson. Pedig ő orvos is, ápoló is, éjjelét-nappalát szenteli a kormányzó ur egészségének. Ő végzi vele naponként a testgyakorlatokat, ő dagasztja, gyömöszöli mindennap, ő viszi ki sétálni, az ő csigabiga észjárása deríti föl a 90 éves szent öreget. De most már ő is elhagyja őket, mennie kell kenyere után. Ott marad a két öreg elhagyatva, árván, betegen, orvos nélkül, ápoló nélkül. Pedig az a jó Basso doktor már öt év óta végzi nemes hivatását nagy kedvvel, nagy buzgósággal. Közelget a Kormányzó ur 90-ik születésének napja. Arra messze napkelet felé, a Duna és Tisza partjain a szép Magyarországban e napon százezer jó lélek imája száll az egekbe, hogy a mindenható isten még sok évig tartsa meg egészségben a dicső agg férfiut. Poharat koczintanak egészségére, feliratokat küldenek hozzá ékeseket, ragyogókat. Küldöttségek indulnak el a messzeséges utra, hogy elvigyék az örök számüzöttnek hálás nemzete üdvözletét. S hegyeken és völgyeken végigharsog a felkiáltás: »Éljen Kossuth Lajos!« De hát én azt kérdem, hogyan éljen? Miként éljen? Gondolnak-e erre otthon az édes haza földjén? Hogyan éljen aggon, betegen, a mikor utolsó orvosa és ápolója is ott hagyja és elköltözik tőle, mert kenyere után kell futnia? – Im ezt irta nekem édes bátyám a jó Lujza néni.

– Igazán ezt irta, jó Laji?

– Igazán ezt irta.

– Mikor irta?

– Egy hete már, a mióta megkaptam a levelet.

– S te nekem nem tudtál erről eddig szólani?

– Nem bizony bátyám, még ezt se mondtam, mert ezt is csak titokban mondtam. Mert azt is megirta Ruttkayné, hogy erről pedig ne szóljak senkinek, »mert ha bátyám – a Kormányzó ur – ezt valaha megtudná, ezt nekem nem tudná megbocsájtani soha«. S azt is irta még, hogy ezt panasznak vehetné valaki, a Kormányzó ur pedig nem fordul panaszszal soha senki felé.

A vajda nem szólt többet, csak annyit mondott Hentaller barátunknak, hogy este legyen ott nálam okvetlenül. Ezzel kocsira ült, épen déli 12 óra volt s elhajtatott a Hazai Első Takarékpénztárhoz. Még ott találta Hevesy igazgatót s előadta neki röviden az esetet. Kossuthot orvos és ápolás nélkül hagyni nem lehet. Hajlandó-e az igazgató Eötvös Károly aláirására és fizetési kötelezettsége mellett azonnal ötezer forintot Turinba dr. Basso orvosnak küldeni, mint öt évi orvosi tiszteletdijat?

Az igazgató fiatal ember volt. Előkelő modoru eszes férfiu s ugy látszik szive is helyén való. Nyomban kijelentette, hogy a pénzt folyóvá teszi, csak azt jegyezte meg, hogy az ő intézetének Turinnal nincs közvetlen összeköttetése, a pénzt a Leszámitoló Bank utján küldi el.

A vajda innen rögtön ment a táviróhoz s Ruttkaynét értesítette, hogy Basso maradjon, pár nap mulva olyan közleményt kap tőlünk, hogy szivesen és elégedetten megmarad ott tovább is. Azután fölkereste Valkót, a Leszámitoló Bank igazgatóját, közölte bizalmasan az esetet vele is s ő is nemesen megigért minden lehető segítséget.

Estennen megjöttek hozzám barátaim és vendégeim. A képviselők közül a nyár közepén akkor már kevesen voltak a fővárosban, de néhányan ők is eljöttek. Ott volt Hentaller Lajos, ott volt a »jó Ada«. Horváth Ádám barátunkat neveztük igy. Följegyzéseimben még sokszor lesz róla szó. Kecskeméti képviselő 1887. óta. Eszes és tanult ifju, volt jogtanár. Óriási termettel, rettenetes lágy kedélylyel. Nagyon kedveltem, mindennapos barátom volt. Ott volt Pázmándy Dinkó, a kit véletlenül a vajda fogott el s ott volt a vajda.

De velünk volt Gélich tábornok, dr. Reiner házi orvosunk, Eötvös Bálint, Izidor barátunk s a jó »Perl öcsém« is.

A vajda titoktartásra kérve bennünket, előadta, a mit délben Hentaller barátunktól hallott. Javasolta, hogy azonnal állandó bizottsággá alakuljunk s elnököt és jegyzőt válasszunk. Közölte velünk, hogy ő 5000 forint elküldése iránt már megtette a szükséges intézkedést. S végül lelkünkre kötötte, hogy se a mai, se a következő dolgokról senkinek ne szóljunk, nehogy müködésünk a Kormányzó ur fülébe jusson. Mert ez esetben hiában való minden fáradság és igyekezet.

Az állandó Kossuth-bizottság tagjai lettek e napon: Eötvös Károly elnök, gróf Károlyi Gábor, Pázmándy Dénes, Horváth Ádám és Hentaller Lajos. A bizottság jegyzőjévé Eötvös Bálintot választottuk. A jegyzőkönyvet mindannyian aláirtuk. Ebben erkölcsi kötelességünknek fogadtuk, hogy első sorban a vajda által szerzett 5000 forint fedezéséről és törlesztéséről fogunk gondoskodni.

De hát ez mind nem elég. Ez összeggel csak dr. Bassonak az elmult öt évre való szerény tiszteletdija nyer kielégítést. Bizony nagyon szerény tiszteletdij. De arra gondoltunk, hogy a Kormányzó ur is fizetett rendszeresen és évenként neki néhány száz lirát s Kossuth Ferencz és Lajos Tivadar is gyöngéd figyelmességgel megadták évi adományukat neki. És arra gondoltunk, hogy a megélhetési viszonyok Turinban sokkal kedvezőbbek, mint nálunk s maga dr. Basso barátom is elégnek fogja a multra nézve ez összeget tartani.

És gondoltunk még egyébre is.

Gondoltunk arra, hogy mi mind szegények vagyunk, nagy pénzt nem áldozhatunk, százezreket nem gyüjthetünk, a nemzethez nem fordulhatunk, a nyilvánossághoz nem folyamodhatunk. Mert ha a nagy számüzött füléhez ér valami, örökre eltaszít magától bennünket s inkább éhen hal, mintsem nemzetétől fogadjon el valamit.

Csak a királyok hálásak. Nekik van miből áldozni. A mi zsirunkból, a mi vérünkből, a mi munkánk verítékéből. Ők hálásak. Ők meg tudják szerezni, mert meg tudják fizetni a hű szolgákat.

De mit adhat a nemzet? Sirhelyet, emlékszobrot, gyászbeszédet, közgyülési szónoklatot, jegyzőkönyvi ákombákom szót: ezt ugyan ád nagy emberének, ha már kidőlt, meghalt, rothadó tetemmé vált. De mit ád életében? Harczot, vihart, pártos keserüséget, rágalmat, gyanusítást. Vagy még többet is. Vasat, börtönt, akasztófát, számkivetést, hontalanságnak koldus kenyerét.

Hajh, minő tanácskozás volt akkor ott az én kis lakásomban!

Magyarország nyugdijat ad, ellátást és kényelmet ad minden ellenségnek, minden árulónak. A ki Zalatnán kiirtja a csecsszopót, mert magyar lehetne belőle; – a ki vérben, lángban megfojtja Nagy-Enyed magyar népét; – a hóhér, a ki hurkot vet hőseinkre; – a kém, az orv, az áruló, a ki tőrbe ejti s szenvedésre hurczoltatja a jó hazafit; – az idegenből ide szakadt biró, kormányzó, hivatalnok, a ki tizenöt évig üldözi, tiporja, gunyolja és pusztítja a magyart: mindaz nyugodtan élvezi Magyarország pénzét, kenyerét, szabadságát, mert mindaz a királynak volt hű szolgája. Azt nekünk meg kell fizetni.

Hanem Kossuth Lajosnak szenvedni kell árván, elhagyottan, orvos nélkül, ápoló nélkül kilenczven éves agg korában! Agyának minden istenelméjét, szivének minden szilaj akaratát, egész életének minden napját áldozta magyar nemzetéért s neki Magyarország nem nyujthat semmit.

Gyalázatos kor! Hitvány nemzedék! Álnok jellemek és hazug szivek uralma!

Az öreg vajda hangja csak ugy fuldoklott az indulattól. Hentaller barátunknak dühben égett, tűzben-lángban fénylett mind a két szeme. A jó Ada kegyetlenül elkáromkodta magát s ugy vágta a kancsót az asztalhoz, csak ugy harsant. Még Pázmándy Dinkó is komoly emberré lett, a mi pedig nagy dolog.

Egyébről is tanácskoztunk, akkori jegyzőkönyvünkben szórul-szóra meg van irva. Ha mi adhatunk egy jövő-menő miniszternek évenként tizenkétezer forint fizetést: hát miért ne adhatnánk Kossuth Lajosnak? Még pedig akként, hogy ő meg ne tudja?

Jegyzőkönyvünk igy szól:

»Elnök előterjeszti, hogy nagy hazánkfia háztartási és egyéb személyes szükségleteiről is gondoskodni kell és e végből egyelőre évenként 12.000 forintra és egyelőre két évre véli czélszerünek nagy hazánkfia háztartási szükségleteinek megállapítását s e czélból a rendszeres gyüjtésnek akként való megindítását, hogy erről se nagy hazánkfia személyesen, se a nagy közönség nyilvánosan értesülést ne nyerhessen. – Kér e tárgyban megállapodást.«

A határozat igy szól:

»A bizottság a javaslatot elvileg elfogadja, – nagy hazánkfia szükségleteinek fedezésére egyelőre 24.000 forint összegnek mielőbbi összegyüjtését szükségesnek látja s ennek miként leendő eszközlésére részletes javaslat előterjesztése végett az elnököt és gróf Károlyi Gábort megkéri.«

A vajdával összedugtuk a fejünket. Miért s miként teremtsünk mi 24.000 forintot akként, hogy azt se a Kormányzó ur, se a nagy közönség meg ne tudja, se a nyilvánosság elé ki ne szivárogjon?

Nem mondtam meg a vajdának azt a műveletet, melyet az Athenaeum utján hajtottunk végre. Azon kivül is czélszerünek láttam pénzalap előteremtését. S különösen sürgette ezt a vajda. S erre uj indokot hozott fel.

Azt mondta: ha csak lehet, ha Ruttkayné egyetértésével elérhető, a Kormányzó urnak nemcsak közvetlen szükségleteiről kellene gondoskodnunk. Hanem arról is, hogy őt bizonyos fény vegye körül. Legyen titkárja, diszes szolgáló személyzete, fogata stb. Lássa az olasz nemzet, hogy Kossuthról a magyar nemzet meg nem feledkezett, hanem hűsége és szeretete idegen földön is körülveszi.

Mert Kossuth nemcsak csatavesztett hadvezér, nemcsak bujdosó szabadsághős, nemcsak Magyarország egykori kormányzója s időközi uralkodója. Ezeknél több. Ő a magyar nemzet függetlenségi eszméinek élő alakja. Ha ez alakot a félrevonulás magánya s a nélkülözés homálya veszi körül: az idegen népek azt hihetik, azt gondolhatják: a magyar nemzet elfeledte multját, letett függetlenségi eszméiről s legszentebb szenvedélyeit kialudni hagyta. Ha nem igy volna: többet gondolna Kossuthra.

De hát kihez forduljunk, ha a nyilvánosságot kerülnünk kell?

Oh a jó magyar nép nem tünődött volna s nem lett volna szüklelkü, ha hozzá fordulhatunk. Hiszen hallottuk hirét annak a hódmezővásárhelyi gazdának, a ki minden évben ökröt hizlalt annak örömére, hogy egyszer majd csak haza jön Kossuth Lajos! Hiszen a vajda ismerte a Balaton mellékén azt az öreg özvegy asszonyt, a ki minden évi borterméséből félre tett egy kis hordóval; hogy ha majd – igy képzelte – szomjasan, fáradtan hazatér a nemzet igaz vezére, megkinálhassa egy ital jó borral. »No még egy ital ebből a hordóból.« »De még egy ebből az esztendőből.«

De a magyar néphez nem fordulhattunk.

A magyar királyhoz sem!

Magyarország kormányzó férfiaihoz sem. Ezeknek volt pénzük. Üzletekre, jutalmakra, választási költségekre, a Bach-rendszer nyugdijasaira. De a mi czélunkra nem volt pénzük. Mind derék jóravaló ember egyenként, de az ország pénzéből nem adhatott egy fillért se. Mit szóltak volna hozzá Bécsben?

Csak magunkra, csak barátainkra, csak néhány lelkes férfiu által vezetett pénzintézetre kellett szoritkoznunk.

De ezek számára is jogczimet kellett keresnünk.

Javaslatunk, melyet a vajdával szerkesztettünk, 1892. évi augusztus 18-án kelt s igy szól:

»Javasoljuk, hogy

_a)_ nagy hazánkfia kéziratait s tudományos értékü gyüjteményeit, ezek közt könyvtárát a nemzet részére biztositsuk; –

_b)_ ennek módozatára nézve nagy hazánkfia véleményét és elhatározását személyesen kellő alkalommal kikérjük; –

_c)_ a szükséges pénzösszegek gyüjtését e czimen és ehhez képest eszközöljük.«

E felfogásunkat helyeselte, e javaslatunkat elfogadta a bizottság.

Bizony sokáig késett a foganatosítás. A Kormányzó urhoz csak a jövő 1893-ik év junius havában mehettünk el s addig még sok minden történt, sok nagy változás állott elő, a miről előbb kell szólanom.

A vajda azonban sietett, hogy Basso doktor el ne hagyja a Kormányzó ur házát.

A Hazai Első Takarékpénztárnál fölvette az 5000 forintot, sajátjából hozzá tette a levont negyedévi kamatot s az egész összeget Hevesy igazgató nyomban átküldte a Leszámitoló bank igazgatójához Valkóhoz, ki azt J. Fernex et C. turini bankház utján táviratilag Ruttkaynénak átadta. Az ő kezéből vette át Basso.

Jól ismertem és már régebbről ismertem e jó fiut. Később a vajda is megismerkedett vele s nagyon megszerette. Nem is annyira doktor volt, mint inkább kenő, nyomkodó, gyömöszölő orvos. Afféle kézmüiparos doktor. Bejárta Svédországot, irt valami könyveket is a massage tudományról s összeszedett, kifundált, felállitott, megszerkesztett mindenféle kötelet, létrát, rudat, ülő és fekvő szerszámokat, sulyokat és nehezékeket, a melyekkel nagyon könnyen kitörhette az ember nyakát, vagy kificzamithatta kezét-lábát.

Alacsony közép termetü vállas barna olasz ember. Buja fekete bajuszszal, borotvált állal. Ha valaki rábizta magát, azt addig dögönyözte, mig mind a ketten félholttá nem lettek a fáradtságtól. Ha a kezei már elsenyvedtek, akkor neki ment a betegnek a térdeivel. Ha azok is felmondták a szolgálatot, akkor ráfeküdt a fejére a betegnek s végig gurult rajta a lábáig, onnan meg vissza. A ki az ő keze alá került: jobb lett volna annak vakon születni. Nem mert az beteg lenni, a ki az ő közelében lakott. Vagy meghalt panasz nélkül, vagy kigyógyult a maga emberségéből, vagy elment világgá. De Basso barátunk kezét ki nem állotta.