Part 7

Izidor barátunk tehát neki állt s olvasta óra számra, nap számra, hét számra a megbolondult pör iratait. A haldokló asszony nyugodtan hallgatta. Néha el is szunyókált rajta. Néha összeszidta a vajdát a sok ákombákom miatt.

De a mikor feljött a vajda, mégis édes mosolylyal fogadta s csókra nyujtotta kezét. Azt a kezet, melynek már elhervadt minden szépsége s melynek bőre már fényes volt, mintha más világ hintette volna rá sugarát. Azt a kezet, melyet én hires művész mintázatában karrarai márványból most is őrzök.

Házi orvosunk s Izidor barátunk feljött minden nap. Gyakran feljött Herman Ottó s Hentaller Lajos is.

Rokonaim közül nem jött hozzánk senki.

S elmaradt a főrendi világ minden tagja. Annyi gyermekpajtás, annyi jó barát egykoron! Bujdosásom korából annyi mulató társam! Elmaradtak mind.

Kis kutyám Fifi, az mind végig hiven teljesitette bajtársi kötelességét.

A Gellérthegy nyáron tele van szunyoggal. Apró, barnás-sárga szunyogfaj ez, döngicsélő hangját alig lehet hallani, de sok s minden árnyékos hely tele van vele. A hova a nap süt: oda nem megy, de oda az ember se megy. Csipését ugyancsak megérzi az ember.

Fifi kutyám állandó harczban állt a szunyogokkal. Meg nem foghattam, hogyan bujtak rövid, de sürü szőre közé. Leste őket s ha közel jöttek hozzá, serényen el-elkapta őket.

A grófnőt is bántották. Mozdulatlanul feküdt a tolókocsiból álló betegágyán sátram alatt. Csak szemeinek szépsége maradt meg végig. A szunyogcsipést alig látszott érezni, vagy már arra is gyönge és erőtlen volt, hogy magáról a szunyogot elkergesse. Vagy Róza, vagy én álltunk mellette, hogy megvédjük amaz apró fenevadaktól.

De ha mi nem voltunk ott: ott volt Fifi kutyám. Menten felugrott fejéhez s leült a vánkosra arcza mellé s nagy gonddal őrködött, hogy se szunyog, se légy ne jusson közelébe.

Mégis volt önzés Fifiben, pedig egyébként sok nemes erkölcs lakott benne. Hiába, az emberek közt a kutya is csak elszokja az önzést. Ha egyidőben közelgetett egyik szunyog ő hozzá s a másik a grófnőhöz, háromszor-négyszer is oda fordult hol az egyikhez, hol a másikhoz. Tünődött kis ideig, melyiket kapja el előbb. De rendesen azt kapta el először, a melyik őt fenyegette és csak azután kapta el azt, a melyik a grófnőt fenyegette.

Ime az önzés még a kutyában is. Mit várjunk hát az emberektől?

Magam se voltam különb. Sok mindenféle betegségem mintha elvágták volna ott a hegyen. Hörgő hurutom elmult, nehéz légzésem elmult, mindenféle fájások, nyilallások elmaradtak s alig töltöttünk ott tizennégy napot, már hegynek fölfelé is tudtam mászkálni. Rossz, meredek, régi világból való ut vezetett föl a nyaralóhoz valami Orom-utczán, Gellért-utczán keresztül s már nem állott el lélekzetem, ha fölfelé gyalogoltam. Hatalmas étvágyam is támadt; ettem, mint a farkas.

S én mind ennek örülni tudtam. Holott napról-napra jól láttam, hogy Amelihoz óráról-órára közelget a halál. Ime önzésünk, gyöngeségünk! Miért szidtam volna meg tehát Fifi kutyámat önzéseért?

Julius tizedikén már nagyon rosszul volt a grófnő. Nem figyelt már Izidor barátunk kusza replikáira. Hol az ágyba kivánkozott, hol tolókocsijára. Negyed óráról negyed órára vagy a szobában, vagy a szabadban akart lenni. Bármily gyöngéden emeltük: nagy fájdalmat érzett. Egyszer-másszor ki-kitört könnye, de ennek okát nem mondta meg. Orvosunkkal abban állapodtam meg, hogy másnap, 11-én, az egyik hires fővárosi orvost tanácskozásra hivjuk meg.

Meg is hivtuk. Nevét minek mondanám meg. Déli tizenegy és tizenkét óra közt jött fel. Szegény Ameli már alig tudott szólani, de látszott szemein, hogy örül az orvosok figyelmének. Még akkor is bizott az élethez. A hires orvos megnézte, szivdobogását meghallgatta, a beteget biztató szóval ámitgatta, aztán háziorvosunkkal tanácskozott. Nekem határozottan azt mondta, hogy pár hét is elmulik, mire a közvetlen veszély beáll.

Ő elment s utána pár óra mulva odasompolygott a halál, a mint háziorvosunk jól sejtette.

Ezért nem mondom meg ama hires orvos nevét. Hisz a többi hires tanár se tudósabb. Miért mulassanak egyedül az ő rovására?

Talán pár kanálnyi erős levest s nagyon kevés tejet evett a nagy beteg.

Gyönyörü idő volt. Pazarul szórta ránk sugarait a déli nap. Aranyban fürdött körülöttünk az ég és a föld s mosolygott ránk a nagyváros, a messzeség s az egész világ. A hires orvos eltávozta után én megreggeliztem s kimentem a sátor alá dohányozni. Egy óra tájban hozzám jött a komorna s azt mondta, hogy a grófnő a szabadba kivánkozik. Bementem. A grófnő nem szólt, csak az ajtó felé nézett. Párnájával együtt áttettük a kocsira. Oly könnyü volt, mint a pehely. Csak a lelke élt még s lázban égő két szeme.

Nehány perczig volt kint. Csak épen még utoljára látni akarta a napfényes világot. Ujra be kellett vinnünk ágyába. Szemeit lehunyta, mintha aludnék.

Három óra tájban nagyon nyugtalan kezdett lenni. Fejét jobbra-balra forditá s kezeit többször fölemelte. Mintha nehéz légzés kezdődött volna nála. Fifi kutyám felugrott az ágyra s nézte mereven urnőjét.

Egyszer odament hozzá s elkezdte kezefejét és nyakát, arczát szeliden nyalogatni. Mintha anyaállat tenné kis csecsemőjével. Nyilvánvaló volt, hogy kedveskedni akar, hogy nagy fájdalmát enyhiteni akarja. Boldogtalan kis állat, mit ér a haldoklónak már a te együgyü kedveskedésed?

Egyszerre, mintha nyilból lőtték volna ki, leugrott a kutya az ágyról, oda futott hozzám, fölágaskodott kezemhez s elkezdett nyöszörögni s kezemet nyaldosta.

Mit akar az a kutya? Miért hagyta ez el azt a nagy beteget?

Oda futok az ágyhoz. Az én édes nagy betegem halott volt. A mint lelke elröppent, a kutya abban a pillanatban futott hozzám hirt adni s engem vigasztalni. S tudott némileg vigasztalni. Rettenetes fájdalom fogott el. Sirni egész életemben nem igen tudtam, de ekkor fuldokló zokogás vett rajtam erőt. Lerogytam a sátor alatt egy székre s két kezemre támasztottam fejemet. Az az oktalan állat oda jött hozzám s addig nyaldosta szeliden arczomat, mig csak magamhoz nem jöttem.

Két halottam volt már tehát. Az első Endre fiam, a második: feleségem. Akkora elszántság vett rajtam erőt, hogy el akartam magamat emészteni. Barátaim elrejtettek előlem pisztolyt, tőrt, minden ártalmas szerszámot. Csak a vajda hozott először észre a maga kurucz észjárásával egy pillanatra.

– Semmi bolondság jó Gáborom! Első kötelességed: kedves halottadat eltemetni. Azután majd beszéljünk másról is.

Igaza volt.

El is ment rögtön családomhoz. Fölkereste Körmendyt, apám titkárát s főügyészét s kért tőle pénzt a szükséges költségekre. Jól tudta a vajda, hogy nekem soha sincs fölösleges pénzem. De most az egyszer testvéreim se fukarkodtak. A vajda tizezer forintot hozott a temetés költségeire.

A részvét nagy volt balsorsom iránt. Ha oly mélyen nem érzem veszteségemet: azt kellett volna gondolnom, hogy ime: én valaki vagyok.

Olasz-, Franczia- és Spanyolország földéről minden jó barátom fölkeresett levélben vagy táviratban. Köztük hires férfiak, mint Pasteur, a párisi Rothschild s a franczia és olasz parlament nem egy jeles tagja. A Jérusálemben megmentett spanyol bankár, londoni fogságom két bajtársa s frankfurti bankár barátom is, áfrikai és ázsiai utazó pajtásom.

De részvétiratot kaptam Szentpétervárról is III. Sándor czár nevében udvarmesterétől. Mikor a czár még trónörökös volt: két ebéden voltam vele együtt nagyon szük és bizalmas körben. 1880-ban volt ez Párisban. Véletlenül találkoztam vele egyik étteremben. Asztalom az ő asztala mellé esett. Társaságának egyik tagja figyelmeztette őt rám. Fölkelt, hozzám lépett, bemutatta magát s meghitt asztalához.

– Köszönöm fenség, elfogadom, de oly föltétel alatt, hogy én is viszonozhassam vendégszeretetét.

– Köszönöm kedves Károlyi, szivesen elfogadom.

Ez két izben történt. Másod izben már kemény harczot vivtunk a számla dolgában s csak nagy nehezen tudott maga a czárevics lefegyverezni azzal az igérettel, hogy legközelebb az én vendégem lesz. De hirtelen el kellett utaznia. Szives hangu levélben bucsuzott el tőlem. Levele ma is meg van irataim közt.

Anyám is kedves levelet irt s szép koszorut küldött. De visszairtam neki, hogy jobb lesz, ha nem jön el a temetésre. Nem akartam, hogy gyöngének vagy indulatosnak lásson.

Pista öcsém távirata csak egy szóból állt. »Pipkád«. Gyerekkorunkban nagyon szerettük egymást s én őt csak Pipka néven neveztem. Nagyon jól esett akkor ez az egyszavu távirata. Pálma hugom a fájdalomban is édes levéllel keresett föl. Sokat könyeztem levelére.

Főrendi barátaim megint távollétükkel »tündököltek«. Csak a jó Zichy Jenő gróf emlékezett meg rólam. Hóbortos fiu, de hozzám mindig volt szive. Báró Bánffy Dezső képviselőházi elnök részvétirata is jól esett. Gyürky Ábris gróf még a temetésre is eljött, nem röstelt felmászni a Gellérthegyre. A főrendi hölgyek közül csak Batthyányi Gézáné unokatestvéremnek s Orczy Sarolta bárónőnek jutottam eszébe. Hálás érzést támasztottak bennem. A függetlenségi párt is szerkesztett egy jegyzőkönyvet s Pázmándy Dinkó sántikált föl vele hozzám a hegyre.

Tett ő más szolgálatot is.

A ravatalt a hegyen állitottuk fel. Papot látni nem akartam. A boldogult grófnő Olaszországban kimondhatatlan gyülöletet érzett a papok iránt. Érzése soha nem szelidült meg. Halála előtt pár nappal is lelkemre kötötte, hogy őt se füstölővel, se szentelt vizzel, se czirkumdedérummal ne zaklassák.

Másnap kinézünk a kapun s ime három pap jön fölfelé a hegyi uton. A jó lelkü Krisztinavárosi plébános jött harmadmagával. Valahogy értesült a grófnő haláláról s elindult hozzám, hogy a temetésnél szent és buzgó közreműködését fölajánlja.

Nem akartam. Ameli utolsó akaratát szentül meg kellett tartanom. Dinkót kértem, menjen a papok elé s végezzen velök.

Végzett is. Ugy elkergette mind a hármat, sohase láttam őket azóta.

A vajda tartott beszédet a ravatal mellett. A beszéd igy szólt:

»Először meghal, a kit szerettünk. Néma lesz az ajk, kihül a sziv, kialszik a szemek édes sugára, hideggé és merevvé lesz a tetem. Elvisszük a temetőbe, letesszük a sirba, földet hányunk koporsója fölé, virágot ültetünk sirhalmára s emlékkövet örökalvó fejéhez.«

»Azután meghalunk mi, a kik szerettünk. Évek mulnak, évtizedek mulnak, el-eljárunk a temetőbe; megnézzük sirját, megnézzük nevét s könyünk és áldásunk hull emlékezetére, a kit szerettünk. De minden évben elmulik közülünk is egy vagy kettő s te is jó Gáborom, lelkemnek igaz barátja, egykor majd lehajtod fejedet, könyed kiszárad s beteg szived mozdulatlanná válik. Nem kell többé elmenned a temetőbe, hiszen ott lesz már örök tanyád.«

»Azután elhervad a virág, beomlik a sirhalom s elporlik utóbb az emlékkő is. Siriratának aranyos betüjét fakóvá teszi az idő hatalma s nem tudja azt többé senki elolvasni. Hisz a kik szerettek és a kit szerettek: porrá váltak egyaránt. Porrá vált maga az emlékkő is. De minek is az emlékkő, mikor már senki sincs, a ki emlékezzék?«

»Mi marad meg tehát örökké?«

»A szeretet. Elporlott szivekből átszáll az élő szivekbe s boldoggá teszi azt a nemzedéket, mely nevét se tudja annak, a ki azt nagy lelke öröksége gyanánt hagyta hátra.«

»Imhol jó Gáborom – életednek társa, szivednek fele, örömödnek és bánatodnak osztályosa itt a koporsóban: mintha téged el akarna hagyni örökre. De gyötrő kétség ne bántsa lelkedet. Itt hagyja nálad szeretetét. Gazdagabb lesz szived az ő édes emlékezetével. Bánatodat, fájdalmadat, könyeid hullását szüntesse meg az az emlékezet«.

»Nőd és hazád: ezt a kettőt szeretted. Értük éltél, értük fáradoztál. Az egyiket elvesztetted, de megmaradt a másik. Azé legyen most már minden szerelmed, a ki megmaradt. Erre intett, erre buzditott, asszonylelkének egész lángolásával erre hevitett a te nemes halottad is. Élő hazádnak igaz szerelme s holt feleségednek édes emléke legyen vigasztalásod. És legyen a mi forró áldásunk, melylyel téged is, halottad emlékét is a szivünkbe zárjuk.«

Ez a beszéd nagyon meghatott engem is, de barátaimat is, kik a temetésre eljöttek. A beszéd még talán szebb és tartalmasabb volt, mint a hogy nekem följegyezték s nagyon meglepett mindenkit, mert a vajdát csak ott kérték föl halotti beszéd tartására s neki még öt percznyi ideje se volt, hogy a fölött gondolkozzék.

Én ugyan ismertem már a vajdát s nem csodálkoztam beszédén, de később mégis megkérdeztem tőle: egészen rögtönzött volt-e beszéde, vagy a fölött már előre gondolkozott? A vajda aztán fölvilágosított:

– Rögtönözni csak ostobaságot lehet, de eszmét, gondolatot, elveket, intézményeket nem lehet. Még kevésbbé készül rögtönözve az eszmének oly alakja, mely művészi s mely a hallgatóban azt a hangulatot kelti, azt az érzést és elhatározást szitja föl, a melyre a szónok egyenesen törekedett. Az eszmének és gondolatnak már élni kellett a szónok lelkében, sőt művészi alakjának is készen kellett lennie. A melyik beszéd könyvekből, jegyzetekből, idézetek könyvéből készül: csonka, vagy bágyadt az rendszerint. Nálam a gondolatok ebben az alakban már négy nap óta készen állottak, a nélkül, hogy a grófnő halálára gondoltam volna. Négy nap előtt »Perl öcsénk«-kel a régi Ferenczvárosi temetőben sétáltunk. Ott láttam a sok beomlott sirt s elporlott emlékkövet. A legtöbb emlékkő felirata már olvashatlan. Néhánynak felirata nagyon megható volt. Hatvan-hetven év előtti legnagyobb költőink legszebb gondolatait ismertem föl a sirköveken. Különösen egy 18 éves szüzén s egy gyermektelenül elhalt ifju nőén. A szüzén ez a gondolat volt: »Tisztán születtem, tisztán mentem a föld alá, tisztán hajtom fejem az öröklét kebelére; – hol lesz boldogságom?« Az ifju nőén ez a gondolat volt: »Pártámért, szivemért, hüségemért Isten nem adott cserébe magzatot. Jutalmam legyen hü férjemnek rólam való megemlékezése.« Egyszerü, szép gondolatok, de gyönyörü versben megörökítve. Ott a temetőben jutott eszembe mindaz, a mit a boldogult grófnő fölött halotti beszédül elmondottam. Egy sirbolt is volt ott, melynek téglaboltozata már évek óta beomlott. Sirirata még meg volt az ajtó fölött. A gödröt telenőtte már a vadfü. Egy kis lányka valamelyik szomszédból vagy őrtanyából aludt a füben. Fölébresztettem, mert már bealkonyodott. E kis lányka láttára jutott eszembe, hogy az ő számára már semmi ragyogó emlékkő, semmi szép sirirat nem jelent semmit. De a királyi tetemek piramisa se jelentene. Hisz ő már az elporlott alakokból nem ismert senkit, sőt hiröket se hallotta. Igy járunk pedig, édes Gáborom, mi is. Igy magyarázta meg a vajda az ő beszédje eredetét.

Később ismét kiment »Perl öcsém«-mel ebbe a temetőbe, hogy egy csomó siriratot följegyezzen szóról-szóra, de bizony a város akkorra már elárvereztette az összes korhadt sirköveket.

Ameli számára a Kerepesi-uti temetőben vettem sirhelyet. Magam mentem érte Gerlóczy polgármesterhez, a ki aztán gyorsan és szorgalmasan eljárt ügyemben. Szápáryhoz, a miniszterelnökhöz is magam mentem, hogy vigyázzon, a papok miatt bajom, késlekedésem ne legyen.

Nem is lett.

Szép sirhelyet találtam. Ha a főkapun bemegyünk s az uton egyenesen elmegyünk a kőfalig, a fal mellett bal felé, mindjárt ott van az a sirhely. Fekete mauthauzeni gránit-piramis az emlékkő, a sirgödröt faragott kövek födik be, a zárókő kissé dőlt fekvésben. Vaskerités keriti.

Pázsitról, virágágyról nem gondoskodtam. Hiszen ha én nem leszek, ugy sem ápolja ezt a virágot senki.

Szép és nagy kisérete volt halottamnak. Amelit kevesen ismerték a fővárosban. Rokona senki se volt a fővárosban. Az én rokonaim közül se jött el a temetésre senki. Nem busultam miatta. Barátaim, a kik a fővárosban voltak még, mind ott voltak. Kivált az én kedves és ifju ujságiró barátaim. Minő jó fiuk ezek! Csak ők tudnak még lelkesülni, csak ők tudnak még igazán ragaszkodni. Minő üres, sivár, számitó, aszú lelkek ő mellettük az »ország nagyjai«, a kiket pedig egyedül csak ők tesznek az ország nagyjaivá. Az ő tolluk és szegénységük nélkül de semmire se való ember maradna a nagyok nagy része!

A temetőben, a zárókő megerősitése előtt, báró Kaas Ivor barátom mondott szép és érzékeny búcsubeszédet. Mindig szerettem őt. Az egyházpolitika miatt később ritkán találkoztunk. Mindig meg akart enni bennünket a vajdával együtt. De én azért változatlanul szerettem. A véderővita alatt, több mint egy éven át, együtt éreztünk és fáradoztunk. Erre mindig élénken emlékeztem.

Verses nagy müvének egyes részeit könyv nélkül megtanultam valamikor.

A temetés után rögtön otthagytam a Gellérthegyi villát. Beköltöztem Andrássy-uti körtéri lakásomba. Barátaim itt naponként fölkerestek. Este kivált mindig együtt voltunk valamennyien.

Nőm ruhatára gazdag volt. Öltönydarabjai, pipereeszközei, ékszerei kimondhatatlan fájdalmat okoztak. Kedves halottunk emlékezetében a fájdalom mellett van enyhülés is. De a mint egy-egy kedves tárgya szemünkbe ötlik, ha csak egy fogkefe, egy zsinórdarab, egy szalagocska is, mint a villám: ugy jön ránk a veszteség gondolata. S ez kinosan sajog sokáig.

Az én nappali szobámból, a teremből s az ebédlőből mindent el törekedtem távolítani, a mi Amelinek kedves dolga volt. A hálószobába s a mellékszobákba zsufoltam össze mindent.

De minden nap kimentem sirjához. Se jó idő, se rossz idő, se tél, se nyár vissza nem tartott. Négy óra után kocsira ültünk Izidorral s egy csokrot, egy nyiló virágot dobtunk a sirbolt födelére.

Mindig élő virágot.

A virág ott hervadozott. Ott gyült, ott szaporodott, ott növekedett halommá. Egy-egy szép csokor mily haloványnyá, mily szintelenné, mily kicsivé huzódott össze, a mikorra elszáradt. Mint maga szegény Amelim!

Néha erős szél vagy forgó szél zajongott a sir fölött. Zavarta, kergette, hajszolta a halomra nőtt hervadó virágokat. Engem nem bántott ez a tünemény. Még az se bántott, ha egy-egy csokrot a vaskeritésből kiragadott. Hiszen hozok én helyette ujat.

Arra igazán ügyeltem, hogy télen a hó el legyen a sirról és a csokrokról takaritva. Nem szerettem a havat látni Ameli fölött. Nem vagyok babonás, érzelgős sem, de mindig az az ösztön lepett meg: szegény Ameli fázik. Pedig magam fáztam, mikor a havat láttam.

Hanem az gyakran megtörtént, hogy mikor a szél kuszálta a virágokat s én az uj csokrot a sirfedő kőre hajitottam: a szél mintha rögtön elállt volna s a zaklatott virágok nyomban elnyugodtak volna. Tudom, hogy véletlen volt s a szél szeszélye s az én uj virágom közt semmi összefüggés nem volt, de azért nekem ez mégis jól esett.

Fifi kutyám minden nap jelen volt ott velem. Beugrott a keritésen. Végig nézegette, végig szaglálta az uj és a régi virágokat s kereste rajtuk a kezem nyomát. Vagy talán keresett valamit, a mi porladó urnőjére emlékeztesse.

Egy időben igen rosszul voltam. Szivbaj, nehéz légzés, köszvény, oldalfájás, idegnyilallás majd megölt. A vajda rám szólt:

– Gábor, ma ne menj ki a temetőbe; szél van, hideg van, eső van, maradj itthon.

Nem fogadtam szót, nem tudtam otthon maradni. A vajda összeszidott.

– Ne haragudjál vajda. Majd meglátod, ha én nem leszek, soha egyetlen virágot nem lát többé Ameli sirja. Az lesz az egyedüli puszta sir abban a rengeteg temetőben.

* * *

_Jegyzet._

– – Most én folytatom elhunyt barátom följegyzéseit.

Igaza volt. Az a sir ma puszta sir. A legárvább a temetőben.

A mult évben, halála napján fölkerestem a sirt. A juliusi nap perzselő heve égetőn sütött a sirfedő kövekre. A fekete piramis s rajta az aranyos sirirat még üdén áll. A fényesre csiszolt gránit s az arany sokáig ellenáll a korhadásnak.

De a többi faragott kő már fakó, likacsos, töredező, avult. Se rajta, se körülötte semmi élet.

A fedélkő és a rács közti tér söpretlen, gondozatlan. Pázsitnak, virágnak, öntözésnek semmi nyoma. De azért nem disztelen. A szél tele hordja falevéllel. Nyárfalevél, apró czipruságacska, jázminlevél fürtje halomban van ott. S ha kissé a multba andalog az ember lelke: a sok szinü falevél ugy tünik szemünk elé, mintha szines virágok gyüjteményét látnók. Halvány, bágyadt, fakó szinek. A hogy illenek a porladóhoz, a kire már nem emlékezik senki.

A szomszéd sirokban jobbra, balra a fal mellett gazdag urak, gazdag urnők alusszák örök álmukat. Fény és pompa, tisztaság és üdeség az emlékköveken. Hű rokon, szerető társ, gyöngéd emlékezet, szelid kéz nyomai mindenen. Az élő virágokon, a zöld pázsiton, a sötét cziprusok ágain.

De azért van élet gróf Károlyi Gáborné sirján is.

A hol a faragott kövek összeeresztvék: oda egy kis port hordott össze a szél. S fümagot és virágmagot is vitt oda a porba. S a fümag és virágmag kikelt. Szelid pörjés pázsitfü, cziczfark, törpe paréj, vad hajnalka éldegél ott a kövek eresztékeiben. Szerényen és szegényül, a hogy illik a szélhordta vad növényhez.

A cziczfark nem oly délczeg növény, mint a cziprusfa jegenyéje. Ez bizony igaz. De neked porrá vált asszony ott a föld alatt s neked dicsőült barátom ott messze tul a Tiszán, a főuri diszes katakombában: nektek most már egészen mindegy, akár a cziczfark, akár a cziprusfa.

Megnéztem azt a sirt most is, a mikor ez emlékiratok közlését ujból megkezdettem.

Most hó boritotta be az egész sirt. A fedőkövek nem látszottak. A szomszéd sirok mindegyikéről le volt seperve a hó. E sirnál a gondozásnak semmi nyoma.

Nem találtam hamarosan a sirra. Nem jó uton hajtattam be, kocsim eltévedt.

Egy temetőőrhöz fordultam.

– Tudja-e barátom, hol van gróf Károlyiné sirja?

– Tudom.

Felült a kocsira s egyenesen oda mentünk. A fekete gránit piramis most is tisztán és üdén állt ott. Csak vállain volt hó.

– Miért nem gondolnak néha erre a sirra is?

A temetőőr elbámult kérdésemen.

– Nem a mi dolgunk az uram. De ha nem vétenék szómmal, nem maradt annak a jó grófnak senkije se, a ki pár forintot forditana erre a sirra?

Elbámultam a temetőőr kérdésén. Mi köze ő neki ehhez?

Eötvös Károly.

ÉLJEN KOSSUTH LAJOS!

(Helfy Ignácz és Kossuth atillája. – Mekkora volt Kossuth Lajos termete? – A Kormányzó úr szükséget lát. – A titkos segítség. – Brázay Kálmán. – Ruttkayné levele. – A vajda rögtön segít. – A Kossuth-bizottság. – Doktor Basso. – A gyüjtés.)

Elmult már annak ötven esztendeje, a mióta közpéldabeszéd mindenütt, a hol néhány jó magyar ember összejön: »Éljen Kossuth Lajos!«

Mi az igazság ebben a példabeszédben: ezt el kell mondanom.

Az 1891-ik év elején egyszer eljön hozzám Helfy Ignácz.

Helfy Ignácz képviselőtársam volt s a függetlenségi párthoz tartozott. Azt hitték róla általában, hogy ő is számüzött volt valamikor.

Nem volt számüzött. Ő a függetlenségi harcz idején nem volt itthon, hanem házi nevelő volt gróf Gyulay tábornoknál Olaszországban, többnyire Velenczében. Ügyes, mozgékony, tanulni szerető zsidó fiucska. Megtanult mindenféle zsurnaliszta nyelven: németül, olaszul, francziául, talán angolul is. Mikor a nevelőséget elhagyta: olasz ujságiró lett s egyuttal franczia és német lapok levelezője. Én is megismerkedtem vele már a 60-as évek elején s először csakugyan a Kormányzó urnál találkoztam vele.

A Kormányzó úr megkedvelte ezt a kis barna embert s ellátta hirekkel. Három nagyhatalom kormányával állott naponkénti érintkezésben, ezen kivül Angliából s Magyarországból szakadatlanul kapta az értesüléseket, volt hát diplomácziai és politikai hire elég. Adhatott Helfynek tetszése szerint. S a kis ember tetszett neki. El lehet képzelni, minő súlyra tett szert a hirlapirók közt ez a kis ember. Utóbb egy magyar nyelvü hirlapot is szerkesztett Helfy. E hirlap neve volt: »Magyar Magyar.« Kettős magyar tehát. Soha se értettem, miért kettős magyar. Már itthon voltunk s képviselőtársak voltunk, mikor megkérdeztem tőle: mit jelent a »Magyar Magyar?« Azt felelte, ha van »Osztrák-Magyar«: mért ne lenne magyar magyar?

Bizony én most se értettem. Az én parlagi eszem szerint van osztrák is, van magyar is, de a kit én osztráknak tartok: azt ugyan magyarnak el nem fogadom; – a ki pedig igaz jó magyar ember, elég attól, ha egyszer magyar. A kétszeres magyart nem szeretem.

No de mindegy. Utóbb megnősült s elvett egy derék, szép, déli olasz barnaságu ifjú olasz nőt s ugy tudom, keresztyénné is lett a kedveért. De ebben nem vagyok bizonyos.