Part 6

Mikor már Gilibert asszony és Szakács József ellenállását le tudták győzni: oda mentek a halotthoz. Arczán vércseppek voltak, azokat durva törülközővel letörölték. Fehérneműjét ugy szaggatták le róla. A merev testről nehéz lett volna szép gondosan leölteni. Meg se mosták. Azon módon beletették a koporsóba öltözetlenül. Egy öltöző fekete ruhát azonban ráhánytak mégis, hogyha valaki valahol fel akarná öltöztetni, legyen ruha kéznél. A koporsó födelét rátették, lekapcsolták s aztán a kocsira a koporsót feldobták.

Szegény Gilibert asszony idáig kisérte. A fájdalom és a sötétség és a zimankós idő nem engedte, hogy a holtat tovább is kisérje. De nem maradt el a koporsótól a jó Szakács József, az öreg bajtárs. Ő elment a teherszállító kocsi után.

De hát ez hova ment?

Éjféltájt bevetődik az István főherczeg éttermébe Horváth Gyula.

Ez a Horváth Gyula képviselő, szerkesztő, hirlapíró, folyamszabályozó, kormánybiztos, összeesküvő, szabadságharczos, Garibaldi magyar légiónáriusa, nemes szív, könyelmű »fráter«, hű bajtárs, léha ember: a legritkább alakok s a legfurcsább jellemek egyike. A legmagasabb eszményekért lelkesült egész életében s lelkesülése nem üres érzelgés volt. De nem riadt vissza a legközönségesebb dolgoktól se. Este fáradtan a csatatéren a vasuttöltés oldalába lefeküdni s holtak és haldoklók közt s ellenséges martalóczok közt hajnalpirkadásig nyugodtan aludni vagy dőzsölő férfiak és nők közt nappalokat, éjszakákat eltölteni neki mindegy volt. A pénzhez nem értett. Az ezreket csak ugy dobálta, akár jótékony czélra, akár kártyára kellett. Fölséges jellem és kalandor jellem együttesen. Utolsó száz forintját odaadta barátjának egy szóra s maga kész volt a másik perczben uzsorás által nyúzatni magát. Szerette, becsülte, rokonszenvezett vele mindenki. Én is, a vajda is.

Bevetődik a vendéglőbe s hallja, mi történt Klapka holttestével.

Nyomban kocsit hozat, beleül s hajtat lóhalálában a Kerepesi-temetőbe. Ösztöne azt sugta: oda vitték a hőst a halottas házba. A hova a csavargókat, a tűzhely nélkül valókat, a szegény legényeket s azokat szokták kivinni, a kiknek nincs hozzátartozójuk, a kik után a »varju se károg«.

Ösztöne helyes uton járt. Éjben, sötétben, szakadó esőben akkor ért a temető kapujához, a mikor ott épen hajba kaptak Fukszék, Micsekék a temetőőrséggel. A fölött: vajjon beereszszék-e Klapkát a temetőbe vagy kint hagyják az utczán?

A temetőőrség ugyanis előre nem volt értesítve, az őrség igazgatója pedig nem volt ott, valahol kocsmázott. Engedelem nélkül pedig meghalni ugyan lehet, de a temetőbe bejutni nem lehet.

A temető nagy dolog, az őrség hivatala nehéz. A temető birtokrészletekre van osztva s rendesen telekkönyvezve. Minden birtokrészlet egy gödör. Minden gödörnek száma van. De a gödrök se egyenlők. Vannak kegyelmes, méltóságos, nagyságos, tekintetes és hallja kend gödrök. Nincs egyenlőség a temetőben se. A kinek sok pénze vagy nagy pártfogása van: annak a gödre is más. Urnak gödrét komisz ember gödrével összetéveszteni nem szabad, mert ez illetlenség volna. Minden gödörre szám szerint elő kell fizetni, mint az ujságra. A ki nem fizet elő: nem kap ujságot, nem kap gödröt. A tiszteletpéldányokat azonban a temetőben is osztogatják ingyen, de csak nagy ritkán.

Klapkának nem járt a gödrökből tiszteletpéldány. Akkor legalább még nem. A temetőőrség nem tudott róla semmit s azért nem nyitotta ki a kaput.

Fuksz, Micsek és Toll káromkodott, mint a jégeső. A temetőőrség visszakáromolta azt a cseh és német népet s rendőrért akart sípolni. A legnagyobb zivatar közben ruczczan oda Horváth Gyula.

Horváth Gyula alacsony termetű, de Jupiter arczu férfiu volt. Ötven papra való komolyság és tekintély fénylett büszke fejtartásán, komoly arczán, okos nagy szemein s őszülő vaskos bajuszán és szemöldökén. Minden temetőőr és minden Micsek meghőkölt tőle, a mint meglátták. Azt gondolták, legalább is kerületi előljáró.

Csöndes, de parancsoló hangon megkérdezte az embereket: mi fölött veszekesznek? Kinek a halottja nyugszik a koporsóban? Miért nem eresztik be a holtat a holtak birodalmába? A temetőőrök igazolták magukat, hogy ők fizetés nélkül, óvadék nélkül, a maguk fejétől senkit a halottas házba be nem tehetnek.

– Mennyi az az óvadék pénz?

– Huszonöt forint.

A pénzt letették s akkor azután a kaput megnyitották.

Igy töltötte Klapka az első éjszakát a halottas házban. Egy gyermek és egy asszony volt mellette egy-egy koporsóban. Békesség volt köztük reggelig. És aztán egész napon át és még most is és ezen túl is az örökkévalóságig.

A holtak kibékülnek egymással.

De nem az élők.

Másnap a vajda vette kezébe ügyünket. Kegyetlen vitája volt a miniszterelnökkel a házelnök szobájában. A képviselőházban mellette álltunk, de azért csak félig győztünk. Hanem Klapka holttestét mégis visszahoztuk. Ott állítottuk föl ravatalát a belvárosi templom oltára előtt. A szentek és vértanuk között, istennek és szent fiának közelében.

A részleteket nem irom meg. Olvashatja azokat mindenki a kilencz év előtti hirlapokban.

Hanem te dicső honvéd, győzelmes hadvezér, nemes öreg barátom: te tovább éltél, mint a hogy nagy nevedhez méltó volt. Kicsiny volt már hozzád az a nemzedék, mely örökre lehunyt szemeidet bezárta s koporsód fölé sirhalmot emelt.

Sirhalmot?

Azt emelt. De hozzá méltó emléket maig se.

Ha most már visszagondolunk arra, a mi történt: mint a buborék a viz fenekéről, ugy tolakodik elénk az a kérdés, miért kellett hát Klapka holttestét ellopni?

A halottat el kell temetni. Ennyit a rendőri ész is tud.

Hiszen el is akarták temetni. Azért vitték ki éjnek, sötétségnek, esőnek és viharnak leple alatt a temető halottas gunyhójába.

De ugy akarták eltemetni, hogy mi ne vegyük azt észre s a magyar nemzet ne tudjon arról semmit. Feledjük el a holtat s aztán feledjük el az élőt is. És feledjünk el mindent, hogy egykor nagy és dicső volt nemzetünk. S különösen ne jusson eszünkbe, hogy egykor hősei is voltak a magyarnak.

Mire valók is azok a hősök? Ha elhullottak a csatatéren vagy elbujdostak idegen avarra vagy elrothadtak a börtön fenekén vagy felakasztották őket Pesten, Aradon, Pozsonyban: akkor még csak kibékülünk velük valahogy. Nem zavarják a fölséges urak jó kedvét, a főrendek vidámságát, a papok cselszövényeit s a miniszterek ostobaságát. Diák, ujságiró, rongyos hazafi hadd énekelje sirjuk fölött a Szózatot, nyafogó költők hadd fujdogálják emlékük fölött füzfasipjukat: mindez már nem bántja a nagy urakat, a hatalmas embereket.

De mit csináljunk az eleven hőssel? A ki elég udvariatlan még most is élni és köztünk járni s nem szégyenli azt, hogy nevével és alakjával minket a messze multnak dicsőségére s jelen való életünknek sötét gyalázatára emlékeztet minden nap? S a ki még annyi szivességet se tesz meg irántunk, hogy ha már halálát érzi, takarodjék el valahova az ismeretlenbe s ott hunyja be szemét s itt az ország fővárosában ne csináljon kellemetlenséget a kegyelmes uraknak.

Hiszen még ha árulóvá lehet a hőst kinevezni: akkor semmi baj! Ez még az akasztófánál is kényelmesebb. A királyok természetesen sohase árulók. Ők mindig bölcsek és kegyelmesek s ők mindig szeretik a népet, még akkor is, mikor halomra lövöldözik. Csak a nemzet hőse lehet áruló. S minő isteni és minő királyi gyönyörüség lenne az, ha a nemzettel el lehetne hitetni, hogy minden nagy fia áruló?

Csakhogy Klapkát nem lehetett árulóvá kinevezni.

Husz csatában vett részt s mindig becsülettel. Megvédte Komárom büszke várát, a mikor már senki se védte a magyart saját országában. S a mikor már Európa népei mindenütt a zsarnokok lábainál feküdtek; az igazságnak minden bátorsága s a szabadságnak minden reménye élt még ott, a hol ő vezette diadalmas seregét.

Kint a nagy világban Kossuthtal és Teleki Lászlóval együtt gondoskodott nemzetünk jövendőjéről s kicsiny, de bátor seregével betört a Kárpátokon, hogy országgyülés fecsegése helyett ágyuk hangján beszéljen a nemzettipró hatalom bécsi embereivel.

Róla hiába kiabálták volna, hogy áruló.

Élő alakját nem tehették el láb alól, csak holttestét lehetett elsikkasztani. Ezt ugyan csak megkisértették.

Szerény temetéséhez a nemzet adta a költséget. Ezt kierőszakolta a vajda s a függetlenségi párt.

De hát adott-e neki mást is a nemzet?

Adott.

De hogy mit adott és miként adta: el kell azt mondanom. Tanuljanak belőle azok, a kik a mi országunk kormányzását csak messziről ismerik, e kormányzásnak titkait pedig sehogyse ismerik.

Az én dicső barátom Klapka, életének utolsó husz esztendejében gyakran küzködött már anyagi gondokkal. Mikor Olaszországban laktam s mikor Párisba költöztem is családommal: gyakran összejöttünk. Időnkint nagyon sok pénze volt. De a pénzzel csak ugy nem tudott bánni, mint én magam. Én semmiféle pénzszerzéshez és kenyérkeresethez nem értettem, de sok milliós örökségem mindig előttem állt. Ő rá semmi örökség se nézett, de ő meg hatalmas terveivel, nagy eszméivel s nagy összeköttetéseivel tudott pénzt szerezni. A szultán mindig nagy pártfogója volt. Csakhogy a pénz meg nem maradt nála. Oly jólelkü s oly lágyszivü volt, hogy osztotta a pénzt boldognak, boldogtalannak.

Az 1872-ik évi országgyülésre már nem vállalt képviselőséget. Barátai már ekkor tanakodtak a fölött, hogy őt, mint függetlenségi harczunk egyik nagy és dicsőséges hősét a nemzetnek kellene megjutalmazni. A hálás nemzetnek!

Hálás nemzet!

Hiszen igaz; a jó magyar nép lelke nemes s szive gyöngéd és fenséges érzésekkel van telve jó fiai, hü vezérei, dicső nagyjai iránt. Csakhogy a népnek vezetők kellenek.

De a kik az ország kormányában a nemzetet vezetnék: azoknak nem a nemzet parancsol, hanem valaki más.

Én bizony a hálás nemzet jutalmáról, a mióta eszemet tudom, semmit se tudok. Valami nagy dolgot legalább nem.

Az igaz, hogy gyerek koromban nagy pompával temettük el Vörösmartyt s azután később Palóczy Lászlót és Teleky László grófot. Az is igaz, hogy nagybátyámnak gróf Batthiányi Lajosnak hamvait országos diszszel vittük át a Kerepesi-temetőbe, Deák Ferencz temetése pedig világhirü is volt. Ott voltam mindenütt. A temetési költséget a nemzet viselte. Láttam és hallottam. S a temetési költség föl is rugott egy vagy két ezer forintra. Deáké belekerült hat ezer forintba. Palóczy-é, Teleky-é négy-öt ezer forintba. Szép pénz. Igaz, hogy a nagy urak, a főrendek mulatságára, holmi lófuttatási dijra ád a nemzet több mint száz ezer forintot s ezt oda adja minden évben s oda adja törvény alapján, országos költségvetésbe fölvéve s a képviselőházban fenkölt és hangulatos szónoklatokban megszavazva. De hát ez egészen más. Futó ló és futtató főrend költséges mulatság. Deák, Palóczy, Vörösmarty holtteste pedig se nem ló, se nem főrend. Mértéket, öszhangot, törvényt kell tartani mindenben. Kossuth temetésére még annyit se adhatott, mert épen semmit se adhatott az országgyülés. Azért azt is csak eltemettük valahogy.

Elvégre is más a temetés s más az életben adott nemzeti jutalom.

Minő szép tünemény lett volna az, ha a nemzet kormánya a király jóváhagyó szava mellett törvényjavaslatot terjeszt a képviselőház elé, melyben javasolja a nemzetnek, hogy emlékezzék meg a nagy csaták hőseiről és vértanuiról, a hadvezérekről és azok özvegyeiről, vésse föl érdemeiket az ország törvényeinek örök lapjaira s szentséges nemzeti hála gyanánt nyujtson nekik megérdemlett méltó jutalmat.

Diszes nemzeti köntösben jöttek volna föl a nemzet tanácsába az ország kormányzói s a népnek választott képviselői. S vita nélkül, örömkönyek közt s a szivből jövő hangok harsogó viharával fogadták volna el a törvényt. A fölséges király ott várta volna budavári palotájában a tanácskozás eredményét s ott várta volna az ország főrendeit, az egyházak főpapjait, a nemzet választottjait, hogy kezükből átvegye a döntést s apai érzéssel szentesítse azt. Fején a szent korona, vállain szent király palástja, szemeiben minden szentnél drágább honfiköny!

Bolond beszéd! Buta képzelődés! Részeg agynak álmadozása! Mintha a magyar országgyülésnek az volna feladata, hogy a magyar nemzet szive szerint hozzon törvényeket!

– – Hiszen hozunk mi törvényt! Hiszen adunk mi nemzeti jutalmat!

Hiszen ott van Mangelberger Jakab és Dürnsteini Schweiger Lajos két zsandárgenerális, a ki az ötvenes években nyaggatta, szidta, üldözte a magyart: adunk mi ezeknek nagy nyugdijat.

Ott van Kempen-Fichtenstam táborszernagy özvegye s ott vannak Hohenbruck és Wernekingh méltóságos udvari tanácsosok, a kik a magyar nemzet letiportatásának éveiben a rendőrség főnökei voltak s annyi jó hazafit juttattak koldusbotra, börtön fenekére s akasztófa tetejére. Nagyon tekintélyes összeget adunk nekik évenként.

Ott vannak az udvari kanczellárok, Forgách Antal, Mazuranics János, Zichy Hermán, Privitzer István, a kik Magyarországot tüzzel-vassal be akarták olvasztani az Alsó- és Felső-Ausztria nevü tartományokba, – készséggel jutalmazzuk mi ezeket nyolcz-tiz ezer forinttal évenként.

Ők a császárnak tettek szolgálatot, hü szolgák voltak, pusztitották a tintát és a magyar ember vérét és vagyonát: arra való az ország, hogy őket megjutalmazza.

Hanem a ki a nemzetnek volt hü szolgája, jó fia, vitéz katonája, dicső hőse: azt megjutalmazni szegények vagyunk.

Ott van az országgyülés iratai közt egy kimutatás, talán nyolcz-tiz ezer ember neve van benne felsorolva, kicsiny és nagy emberek nevei. Megrontásunkra tört valamennyi. Ezek számára a nyugdijat, a kegydijat, a nemzeti jutalmat az országgyülés szavazza meg nyiltan. Fáradtságuk elismerést nyer, nevük a törvény lapjain. Minden száz közt, ha egy a magyar nevü ember. Nem is lakik országunkban egy se. Másutt költik a mi pénzünket.

De hát fizess magyar!

Klapka soha se kért nemzeti jutalmat. Barátai tünődtek, nem ő. És a miniszterelnökök: Lónyay, Szlávy, Bittó, Tisza. Végre öt vagy hat ezer forintban meghatározták évi jutalmát. De ugy, hogy a nemzet ezt valahogy meg ne tudja.

A rendelkezési alap az a forrás, a melyből az ily jutalomhoz meritik a pénzt. A kormány elnöke elhatározza, kényes esetekben a királynak bejelenti s ha a király jóváhagyja: akkor a jutalom kiadása a kormány későbbi s másik elnökének is erkölcsileg kötelessége.

De hát jutalom ez? S ha jutalom: a nemzet adja ezt? Az a nemzet, a mely erről nem is tud semmit?

S azután mennyi furcsa jutalom, dijazás és »megfizetés« esik abból a számadáson kivül eső pénzből! Szerencse, hogy a kormányok elnökei magukkal visznek s elégetnek minden irást. Soha se tudja meg se ellenség, se jó barát, hogy hova lesz annak a pénznek legnagyobb része.

Az én dicső emlékü barátom hol fölvette, hol másnak adta ezt a pénzt. De öreg korára mégis elfogadta, a mikor már aggság és betegség elhitették vele, hogy ugy sem sokat ér az élet.

Oh ti dicsők, ti nagy lelkek, ti nemzeti hősök, a kiknek alakja messze jövendőbe bevilágit: milyen jó az nektek, hogy ti is oda juttok a föld alá! És milyen jó az mi nekünk is! Hálátlanoknak legalább nem kell tovább lennünk. Csak elmulástok napjáig!

AMELI HALÁLA.

(Feleségem betegségei 1886-tól kezdve. – Megkapja a rákot. – A Gellért tetején. – Fifi kutyám. – A halál. – A részvét. – A temetés. – Jegyzet: A puszta sir.)

Szegény Ameli, bizony csak meg kellett nekem tőle válnom utoljára is. Majdnem negyed századon át éltem vele boldogan. Házas életünk belső nyugalmát sohase zavarta meg semmi. Jött a betegség, jött a halál. Halál ellen nincs orvosság, azt mondja a példabeszéd. Nincs bizony se orvosság, se orvos. Pedig én ugyancsak gondosan kerestem mindkettőt.

Most már nyugodtabban tudok beszélni haláláról, Volt idő s hetekig, hónapokig tartott az az idő, a mikor szentül meg voltam arról győződve, hogy Ameli után én is elpusztulok. Vagy egy vagy más módon, de utána megyek magam is. Most is alig tudok magamnak számot adni arról, miként tudtam én annyira csillapodni, annyira feledkezni. Szegény grófné, bizony gyönge voltam, bizony hütelen voltam én az ő emlékezetéhez!

1886-ban mellhártyagyuladást kapott. E betegsége nagyon fájdalmas volt. Sokat szenvedett miatta. Futkostam az orvosokhoz. Magam is benne voltam abban az ostoba képzelgésben, hogy a budapesti orvosnál különb a bécsi orvos. Mintha a betegség és az orvosi tudomány és a patika más volna Bécsben, mint nálunk. Ez már magyar hülyeség. Bécsben a császár, Bécsben nyomják a bankjegyet, Bécsben van a katonai hatalom és a sok mindenféle vállalat, pénzintézet, divatczikk, orfeum, dorbézoló alkalom; – az ostoba közönség azt hiszi, ott kell lenni az orvosi tudománynak is. Én is ilyen közönség voltam, de a mi a legfurcsább, még a budapesti orvosok is csak efféle közönség.

A grófnét bécsi orvossal gyógyittattam. Valami dr. Kahler tanár volt az orvosa. A mellhártyagyuladásból ki is gyógyult a grófné, ha ugyan igazán kigyógyult. A tanárnak legalább elhittük a gyógyulást. Jó modoru, kedves ember volt ez a tanár.

Az 1887-ik év elejét egész májusig itthon töltöttük Andrássy-uti lakásunkon. A harmadik emeletre följárni bizony nehéz volt már a grófnőnek. Májusban Párisba mentünk. Itt – talán utoljára – még jó napokat töltött a grófné. Majdnem négy éve nem látta Párist. Néha oly jó kedve volt, mint fiatalsága napjaiban. Franczia és angol barátaink bókjaikkal halmozták el. Bonbonnel öreg párduczvadász barátom azt mondta, ő is Magyarországba jön megifjodni, ha sokáig nézi a grófnőt.

Mind nem ért ez semmit. A választások és az országgyülés miatt haza kellett jönnünk. S itthon Ameli egészségét ujabb zavarok fenyegették.

Az 1887 és 1888 közti télen olyan jelek mutatkoztak, mintha áldott állapotba jutott volna. Megint Bécsben töltött pár hónapot. Az orvosok lehetőnek mondották a családi örömöt. Szegény grófné ugy örült, mint a gyerek a fényes ajándéknak. Én is örültem. Nőm kedélyállapota ellenállhatatlanul vonta magával az enyémet. Sehogy se szerettem volna, hogy engem papucshősnek tartson valaki, de az igaz, hogy mást gondolni, mást cselekedni s másként érezni, mint nőm, se nem tudtam, se nem akartam. De nem is mertem.

A megjövendőlt családi örömből semmi se lett. Csak istentelen gyomorhurut és bélgyöngeség. Koritnyiczára kellett menni a grófnőnek, hol Róth és Ormay orvosok, gyöngédséges modoru derék férfiak felügyelete alatt egészen meggyógyult. Kitünő vize van ennek az apró fürdőnek. De sok karlsbadi és gasteini és reichenhalli betegséget tudna ez a fürdő sokkal jobban elpusztitani! De sok egészséget sokkal jobban helyreállítani!

1891-ben a nyár legmelegebb részét otthon kellett töltenünk. Ekkor volt a parlamentben a nagy államositási háboru. Nagy kedvünk lett volna Szápáry Gyula grófot megbuktatni. Ő volt a miniszterelnök. Horváth Adával együtt én voltam a függetlenségi párt egyik vitarendezője. Hónapokig tartott a vita s az őrhelyet elhagynunk nem lehetett. Csak augusztusban állott be a nyári szünet. Ekkor vettük észre egész biztossággal, hogy a grófnő mellén valami nagy betegség készül.

Megint Bécsbe futottunk Mosetig Moorhof orvoshoz, a sebészet tanárához. Európai hirü tudós volt, holmi sebészettani szereket, jodoformot, methylviolett befecskendezést ő alkalmazott először. Azt mondták: csodákat tud mivelni. Gondosan megvizsgálta a grófnőt s emlőrákot fedezett föl nála.

Igaz, hogy ezt először háziorvosunk fedezte föl. Háziorvosunk ekkor már egy év óta egy jókedvü fiatal orvos volt: Reiner Ede. Élénk modoru, jó kedvü fiu, az öreg vajda ajánlotta nekem, korábban a zsidó kórháznak volt jeles orvosa, az Abbázia kávéházban ismerkedtem meg vele, mindig a vajda társaságában volt, azért elneveztük Bolfrasnak s ez a név rajta is maradt. Nem neheztelt érte. Hiszen Ferencz József ő felsége is akárhova utazik, segéde Bolfras mindig vele jár. Innen eredt az én orvosom dévaj mellékneve is.

Reiner Ede 1891 elején átkozott influenza betegségből gyógyitotta ki a grófnőt, még pedig gyorsan és nagy ügyességgel. De azután nem sokára észrevette, hogy a grófnő mellén valami veszedelmes keményedés vagy daganat kezd képződni s nekem nagy bizalmasan megsugta, hogy ő ugy látja s attól fél, ez nem egyéb, mint rák.

Rák!

Átkozott betegség. Ebben halt el idő előtt nagy Napoleon is. S a mi épen különös, az én nemzetségemnek is családi betegsége a rák. Gyerekkoromban ugy hallottam, dédanyám báró Harruckern Jozefa oltotta be a családba s már öreg apám is ebben pusztult volna el. Bizonyos, hogy apám is s Gyula és Viktor testvérbátyám is ebben szenvedtek.

Hejh édes jó Ameli, ha neked rákod van: akkor csakugyan beillettél a gróf Károlyiak családjába. Akkor csakugyan kár volt miattad annyi családi zenebonát csinálni. Akkor a te véred is csak olyan kék vér, mint akárkié lehet. Mert hiszen a rák nem tud különbséget tenni a büszke Károlyi grófok vére és a te véred közt. A rák pedig kényes szörnyeteg.

Fiatal házi orvosunk sehogy se ellenezte Mosetig Moorhof bécsi tanár tudományának igénybe vételét. De hát mit ért az a tudomány is? Azt a methylviolettet ugyancsak föcskendezte be a bőr alá, a daganat mintha kisebb lett volna, de azért csak terjedt annak a ráknak »rosszindulata« utóbb a májra is s gyomor körüli mirigyekre is.

Az emlőrákot ki szokták metszeni. A grófnő ezt meg nem engedte. Vele nem közöltük baja természetét s ő soha egy pillanatig se hitte, hogy baja halálos. Még halála előtt néhány perczczel is biztos felgyógyulásáról ábrándozott. S az én hangulatom is az volt, a mi az övé. Neki jobban hittem, mint az orvosnak.

Az 1892-iki tavaszt már nagy betegen élte át. A methylviolett semmit se használt, házi orvosunk nagy vitájára végül Mosetig tanár is belátta ezt. A házi orvos édes tejjel, aludt tejjel, kefirrel s a nagy fájdalmak ellen morfinnal táplálgatta a grófnőt.

A tavasz végén magam is ebül voltam. Engem is sok mindenféle alávaló nyavalya megkörnyékezett, a mint ezt később elbeszélem. Különösen bántott ekkor a nehéz légzés, alig tudtam már zihálni is. Az orvos légváltozást ajánlott.

Könnyü ezt tanácsolni. De én a grófnőt el nem hagyom, se azt a beteg nőt messze nem szállíthatom. Hiszen nem volt már jártányi ereje sem. Csak feküdni tudott. Oly sovány és átlátszó volt már szegény, szinte halálra vált.

Menjünk a Gellérthegyre!

Igaz. Közel van. Magaslat. A levegője tiszta. Budapesten tiz szél közül kilencz nyugatról vagy északnyugatról fuj; a gyárak füstjét, a nagy város szennyes páráju levegőjét soha nem hozza a Gellérthegy felé. Ha más világvárosnak ily közelben ily ragyogó szépségü magaslata volna!

Kibéreltem Vargha László orvos nyaralóját. Ott van a budai várra néző oldalon. A látás csodálatos szép onnan. A várra, a Dunára, a Margitszigetre, a Jánoshegyre, a Szemlőre, a völgyek és ormok messzeségébe. Micsoda koldus sivárság ehhez a római Monte Pincio annyiszor leirt minden tájszépsége!

A mentők szállították föl a grófnőt.

Fölvittem a szükséges személyzetet is. Rózát, a grófnő kedvelt komornáját. Azután Józsi inasomat. Szakácsnét, szobalányt. Semmiképen el nem hagytam volna pedig Fifit, kis vörös kutyámat. Hézagos lett volna a család e nélkül.

Sátrat készitettem a villa kis udvarán. Ez alá toltuk a grófnő kis kocsiját, melyen feküdni szokott. Öltözékére ekkor is nagy gondot fordított, mint egész életében mindig. Szép idomu piczi lábaira ide is Párisból rendelte meg czipőit.

Itt fogadta barátainkat. Társalgása még mindig élénk volt. Még jó kedve is volt igen gyakran. A vajdával is egészen kibékült utoljára.

Ennek története van.

A grófnő minden áron meg akarta ujítani testvéreim ellen a nagy örökségi pert, a vajda pedig ezt sehogy se akarta. Ugy okoskodott, hogy 32 ezer forintnyi biztos jövedelmünkből türhető kényelemmel megélhetünk, ha pedig a pört megindítjuk, jövedelmünk nyomban megcsonkul 15 ezer forinttal s a mi marad is, pörrel kell behajtani. A grófnő tehát mindig zsémbeskedett, a vajda ritkán is jött hozzánk s a grófnő kijelentette, hogy csak akkor békül ki vele, ha már a pört megindította.

Ott a hegyen különösen sürgette a pört. Előhozta minden nap. Végre ugy segitettünk a dolgon, hogy elhitettük vele, hogy a pört már csakugyan megindította.

Látni akarta a periratokat.

Izidor barátunk összekalapált egy borzasztó hosszu keresetlevelet s a régi pörből kivett egy ötven ivnyi replikát s fölvitte a hegyre s megmutatta.

– Olvassa kérem. Hallani akarom!