Part 2

A családot hiressé és vagyonossá Mac Ádám John Loudon tette, a ki az országutak kavicsolásának bizonyos módját föltalálta és alkalmazta s a kinek neve után nálunk is makadámos utnak nevezik a köves alapon kavicsolt utczákat és utakat. London és Páris már nyolczvan-kilenczven év előtt az ő találmánya szerint csinálta utczáit s nálunk is divatba jött e találmány negyven-ötven év előtt.

Két vérrokona, leszármazója élt ennek Glasgowban. Az egyik Mac Ádám Vilmos, a másik Mac Ádám János.

Mind a két Mac Ádám, Vilmos is, János is nagy tisztelője s benső barátja volt a Kormányzónak. János talán még bizalmasabb barátja.

A Kormányzó azt irja:

– Második hazámban – Angliában – kiválólag Glasgow városának szabadelvü közönsége volt az, melyről elmondhatom, hogy nekem mint hazafinak »erős váram volt«, mint kenyérkereső családapának pedig tartalékpénztáram, melynek ajtaja mindig nyitva állott számomra.

Glasgowban a Kormányzó több izben megfordult 1859 végeig. Többször tartott felolvasást. Utolsó felolvasását 1859. évi május hó 27-én tartotta. Minden felolvasást egyuttal ünnepélyes nagy népgyülésnek lehetett tekinteni. Glasgow mindig gyöngéd figyelemmel, rajongó lelkesüléssel, de egyszersmind magas tiszteletdijjal hálálta meg a Kormányzó felolvasásait. Utoljára az olasz háboru befejezése s a villafrancai béke megkötése után 1860. évi januárban hivták meg a Kormányzót. Glasgow a magyar protestánsok érdekében tartott népgyülést. A Kormányzó akkor Londonban volt, de a népgyülésre már el nem mehetett. S azóta többé nem is látta a skót kálvinistáknak e nagy, gazdag és lelkes városát.

A felolvasásokat, a népgyüléseket rendezni kellett. A rendezésben a Mac Ádám család tagjai voltak mindig a legbuzgóbbak. Különösen János és Vilmos. Jánosról meleg hálával emlékezik meg a Kormányzó még Irataiban is.

Ez a nemes skót férfiu nemcsak Kossuthnak, de nemzetünknek is meleg barátja volt. Él-e még, nem tudom Ha él: agg embernek kell már lennie, hiszen apja hatvanöt év előtt már meghalt. Kegyelettel emlékezzünk meg mi is róla innen a messzeségből.

E férfiu pénztárát is felajánlotta a Kormányzónak s volt idő, mikor a Kormányzó ezt igénybe vette s a nemes ajánlatot elfogadta.

Ha a Kormányzó nem az a fenséges és büszke lélek, a ki volt egész életen át, bizony nem kellett volna még a gyöngéd baráti ajánlatot se elfogadnia. Hiszen a keleti háboruban Törökország szövetségesei, az olasz és porosz háboruban Ausztria ellenfelei, uralkodók és kormányaik százezrekkel, sőt milliókkal hálálták volna meg nagy szolgálatait. De ő elnyomott nemzete ügyéből kenyérkeresetet nem csinált. A mit uralkodók és kormányok nyujtottak: mind azt ő utolsó fillérig a magyar bujdosók fegyveres csapatainak szervezésére s ellátására forditotta. Ő maga csak szellemi munkája után élt s tartotta fenn családját.

Mikor collegnói villáját megvette: akkor még volt szerény, de tisztes összegü tőkepénze, melynek évi járadéka a megélhetés nyugalmát biztositotta számára. Neje és leánya már a sirban, mind a két fia saját szárnyán: a kenyér gondjaitól ment lehetett.

Tőkéje azonban értékpapirokban, részvényekben feküdt. Beköszöntött az 1873-ik év s vele a köz és magán hitelnek egész világra kiterjedő válsága. A Kormányzó elvesztette tőkéjének legnagyobb részét. Várt néhány éven át. Várta a hitelviszonyok jobbrafordultát. Javulás nem jött. Vagy lassan és későn mutatkozott. El kellett magát arra szánnia, hogy irodalmi munkába kezd s Iratait kiadja.

Pedig szentül el volt tökélve, hogy életében nem ir könyvet s Iratai kiadását fiaira hagyja. Ez legyen fiainak öröksége.

Sajátságos szemmel nézi az ember a maga végzetét. Talán senki se, a legnagyobb lángelme se képes arra, hogy saját végzetének igaz képét megláthassa.

Azt mondja a Kormányzó, hogy a legkisebb hajlamot se érezte soha a szónoki hivatás iránt s irtózatos lelki megerőltetésébe került magát a szónoklásra elhatározni. Becsületszava erősiti e vallomást.

S ime a világ egyik legelső s legnagyobb szónokává kellett lennie!

Ugy látszik, nem akart iróvá se lenni.

1848 előtt csak hirlapi czikkeket s esetenkénti felszólalásokat irt. Nagyobb munkája csak az, a melyet az önvédelem joga és kötelessége rótt rá gróf Széchenyi István támadásai ellen.

Függetlenségi harczunkról se irt történelmi emlékiratot. Pedig annak vezére volt. E harcznak legalább husz-harmincz szereplője megirta emlékiratait. Csak a legnagyobb, a legdicsőbb nem vette kezébe a tollat. Az utolsó Rákóczi, Kossuth előtt utolsó nagy szabadsághősünk a nyugalom éveiben, a Márványtenger partján megirta saját élete történetét. Ilyen nyugalma Kossuthnak is volt Kis-Ázsiában. Azonban még se volt.

Rákóczi Rodostóban örökre lemondott arról, hogy ő valamikor még nemzetét vezesse. De Kossuth nem mondott le erről Kiutahiában. Egy pillanatig se mondott le. Sőt a nyelvek ismeretében s a hadi tudományokban gyakorolta magát, hogy bejárja majdan a független és hatalmas nemzeteket s ezek előtt saját nyelvükön tárja föl a magyar nemzet igazságát és szenvedéseit, – szövetségeseket szerezzen, hadi erőket gyüjtsön, eget-földet megmozditson hazájának felszabaditására.

Nem is gondolhatott a csendes irodalmi munkásságra. S nem is gondolt.

S ime mégis nagy iró lett belőle.

Nem oly nagy, mint a mekkora lehetett volna, ha lángelméjének minden erejét s érzéseinek és tapasztalatainak mérhetlen kincseit irodalmi munkára forditja.

Állandó tünet az egész mivelt világon, hogy a nagy cselekvések emberei rend szerint nem irók s talán nem is tudnának irók lenni. S az is állandó tünet, hogy a nagy szónokok rendesen gyönge irók s a nagy irók rendesen gyönge szónokok.

Kevés a kivétel, de Kossuth a nagy kivételek közé tartozik. Iratai első öt kötetéből száz meg száz lap bizonyitja ezt.

Ugy hallottam, de már azt se tudom, kitől, hogy a collegnói nyaraló megvétele is nagy veszteséget okozott neki. A vételárra nem volt szüksége a volt tulajdonosnak s azért annak tetemes részét ott hagyta kamatozni a Kormányzónál. Jött az 1873-iki válság s mikor legjobban dühöngött: akkor volt kénytelen a Kormányzó papirjai nagy részét nagyon megcsökkent árral eladni, mert a volt tulajdonos akkor sürgette a vételárt.

Az 1879-ik év folyamán értésére esett a Kormányzónak, hogy John Mac Adám családja szivesen venné, ha a Kormányzó az általa igénybe vett hitelkölcsönt visszafizetné. A Kormányzó gyöngéd és érzékeny lélek volt e tekintetben is. A szűz nem őrzi jobban arczának tisztaságát, mint a Kormányzó azt a bizalmat, melyet nemes barátai ő benne helyeztek. Haladék nélkül s hálás érzettel utalta ki glasgowi barátjai részére a megfelelő összeget.

Ha nem csalódom, nem volt épen nagy összeg.

Vérei József az Athenaeum részéről, a szerződés keltekor mintegy harmincz ezer korona előleget adott át a készülő könyvekre a Kormányzónak. És pedig öt ezer forintot aranyban s kilencz ezer forintot bankjegyben. Angliában mással, mint aranyértékkel fizetni nem szokás, az aranyat néhány nap mulva átutalta a Kormányzó Glasgowba.

Mihelyt a szerződés ekként létrejött: a Kormányzónak első gondja volt az Iratok szerkesztéséhez, a könyvek megirásához fogni. S elsőben is titkárra volt szükség, a ki az iratok kikeresésében, rendezésében, lemásolásában s ha lehet, forditásában is segitsen. S minden esetre segitsen a levelezésben.

A szerződés készitésekor Ferencz fia s Lajos Tivadar fia is otthon volt. Ők mindenképen buzgó és kényelmes segitségei lehettek volna. Csakhogy Ferencz nem maradhatott otthon állandóan. Az első három kötetre az 1880-ik, 1881-ik s kis részben az 1882-ik évet forditotta ugyan a Kormányzó s ez idő nagy részét Lajos Tivadar otthon és a közelben tölthette, de azért az állandó, rendszeres, huzamos munkában őt is gátolta élethivatása.

Tehát tikárra volt szükség. A szerződés létrejötte után nyomban megbizta hát Helfy barátunkat a Kormányzó, szerezzen neki titkárt. Nem nagy igényü, mivelt és buzgó ifjut Magyarországból, a ki egy-két európai nyelvet is jól ismer.

Helfy utána járt a dolognak.

Három ifjut talált, a ki szivesen vállalkozott bármily szerény föltételek mellett is arra, hogy egy-két évet a nagy bujdosó társaságában tölthessen.

Az egyik volt Hentaller Laji barátunk, a ki már akkor is szorgalmasan és rajongással buvárkodott a függetlenségi harcz emlékei körül. A következő 1881-iki országgyülésen már képviselő lett.

A másik volt Eszláry Sándor, a ki azóta a főváros tisztikarában foglalt el tekintélyes állást.

A harmadik volt Gunszt Bertalan. Ennek sikerült a Kormányzó mellé jutnia. November első hetében elindult s november közepén már elfoglalta Collegno al Baracconéban titkári állását.

Szentesi származás. Kereskedő szülők gyereke. Ekkor husz éves volt; jogász és bölcsészethallgató a budapesti egyetemen s a »Függetlenség« czimü lapnak önkénytes munkatársa. A magyar és német nyelvet teljesen ismerte; – könnyen tanult idegen nyelveket s olaszul, francziául, sőt angolul is a Kormányzó mellett tanult meg harmadfél év alatt. Ott volt ugyanis 1879. évi novembertől kezdve 1882. évi juniusig.

Mi volt fizetése?

Ez bizony érdekes dolog. A Kormányzó asztalánál étkezett. Volt külön szobája a collegnói nyaraló emeletén. Mosásról, világitásról, irószerekről a Kormányzó cselédei gondoskodtak. Valamint fütésről is, ha szükség volt rá. Ott különben ritkán kell füteni.

Készpénzbeli fizetése 50 lira volt havonként. Ez a mi pénzünk szerint valami 22 forintnak, mintegy 45 koronának felel meg. Ebből kellett ruházkodnia. Ebből telt fényüzésre, uraskodásra. A mi más szóval azt teszi, hogy fényüzésről, uraskodásról szó se lehetett.

Nagyon szerény fizetésnek tartja ezt ma nálunk minden ember. Nem a Kormányzó szabta meg ezt a fizetést, hanem Helfy barátunk. Ha ő többre szabja; a Kormányzó szives készséggel adja meg a nagyobb fizetést. Lajos Tivadar 1880-ban értesült e fizetésről s nyomban előhozta Gunsztnak, hogy ezt kevesli s hogy a Kormányzónak szól felőle. Becsületére válik az ifjunak, hogy ezt nem engedte meg. Ő Helfyvel igy szerződött, neki ez elég s ő szivesen szolgálja a Kormányzót, csak mellette lehessen. Étlen-szomjan is szivesen szolgálná, ha másként nem lehetne.

Igaza is volt.

A Kormányzó ezt a fizetést megfelelőnek tarthatta. Különösen Helfy előadása után. De talán még másként is.

A Kormányzó az 1825-iki országgyülésen távollevők követe volt. Ő már akkor 23 éves elmult, tanulmányait teljesen bevégezte, okleveles ügyvéd s Zemplén vármegyének tiszteletbeli tisztviselője. Minden irányban magasabb állásu, koru, igényü férfiu, mint Gunszt barátunk.

S vajjon mi volt tiszteletdija?

Se több, se kevesebb, csak négy huszas naponként.

Az a négy huszas mai számitással 2 korona és 80 fillér, régi számitással egy forint negyven krajczár, még régibb számitással, a hogy 1825-ben éltek őseink, 80 pengő krajczár, vagyis egy pengő forint és husz pengő krajczár, más szóval három váltó forint és husz váltó krajczár.

Régiségtudósok s az ördögök értik ma már ezt a számitást.

Ebből a két korona és 80 fillérből kellett Kossuth Lajosnak Pozsonyba utazni, ott lakást bérelni; fütésről, világitásról, mosásról, irószerekről gondoskodni; magát ruházni és élelmezni s az országgyülési ifjakkal ligetben, kávéházban, kaszinóban, kirándulásokban együtt lenni.

Ehhez képest Gunszt barátunk fizetése herczegi fizetés volt.

Pedig Kossuth Lajosnak két princzipálisszája volt. Két követküldő mágnás asszonya.

Az egyik óvári és szentmiklósi Pongrácz Borbála grófnő, néhai szentiványi Szent-Iványi János hátramaradt özvegye. Gazdag urnő.

A másik Révay Anna bárónő volt s még gazdagabb, – a szklabinai és blatniczai bárók s a trebosztói és bisztricskai nemesek ősi nemzetségéből. Első férje az utolsó gróf Sennyey volt, a kivel kihalt a Sennyeyek grófi ága. Azután mint özvegyet feleségül vette báró Révay Ferencz. Ez is meghalt 1810-ben. Tizenöt év mulva Kossuth Lajost kérte és bizta meg, hogy őt az 1825-ik országgyülésen képviselje.

A két özvegy mágnásnő ugy beszélt össze, hogy napidijul mindegyik ád az ifju követnek két-két huszast s igy lesz együtt az a napidij négy huszas. És az ifju követ vállalkozott a követségre, noha ő Kossuth Lajos volt. Vállalkozott volna minden áron, hogy alkotmányos joga legyen az országgyülés tagjai közt helyet foglalni. –

A fiatal titkár bevált. A Kormányzó meg volt vele elégedve. De a titkár se panaszkodott. Élete alkonyatáig mindig hálával gondol arra a gondra, figyelemre s mondhatni apai kegyességre, a melylyel őt a Kormányzó oktatta, vezette s mérhetlen tapasztalatának titkaiba beavatta.

Mikor a titkár Collegno al Baracconéba ért: a Kormányzó már benne volt a munkában. Az egész munka előszavát akkor már megirta.

De az iratok rendezését is elkezdte már. Csakis elkezdte. A mennyi irat negyed század alatt a Kormányzónál összegyült: annak rendezése, kiválogatása, idők és történelmi események szerint való csoportositása se könnyü munka nem volt, se olyan, hogy gyorsan lehetett volna végezni.

Az iratok nagy része egyszerü, de öblös deszkaszekrényekben volt elzárva s ott hevert a padláson.

A Kormányzó sokszor változtatott lakást. S nemcsak egyik házból a másikba s egyik városból a másikba, hanem egyik országból a másikba is. Hosszas bujdosása alatt három világrésznek s hét országnak volt lakosa. Sokat kellett utaznia vizen és szárazon.

A lakás minden változtatása hurczolkodással jár. A magyar példabeszéd azt mondja, hogy két hurczolkodás fölér egy elégéssel. Annyi ingó bingó dolog, butor, szövet, ruha, könyv, irás, szobabeli apróság pusztul, romlik, szakadoz, törik és tünik el, mintha az ember háza égett volna el.

A Kormányzó megőrizte iratait, gondosan becsomagolta minden költözésnél s hurczolta magával.

Csak az az időszak, melyre könyvei kiterjeszkednek, óriási tömeg iratot gyüjtött össze. Ez az időszak 1859-től 1866-ig terjed s magába öleli az olasz-franczia és osztrák háborut. Olaszország szabadulási harczait s a porosz-olasz és osztrák háborut. E nyolcz év alatt is hihetetlen munkásságot fejtett ki a Kormányzó s iratainak, levelezéseinek, jegyzeteinek tömege ezer meg ezer ivenként szaporodott.

Ez iratokat osztályozni kellett.

Ezer meg ezer irat nem volt elég fontos arra, hogy a bizonyos mértékre szabott könyvekben közölhető legyen.

Nagyon sok irat fontos volt ugyan, de még élő személyekre vonatkozott. Oly férfiakra, kik a kiegyezés után a királyi udvar légkörében tollászkodtak s kikre kinos lett volna a leleplezés. A Kormányzó gyöngéd lelke nem tudott kellemetlen lenni azok iránt, a kik egykor hozzá csatlakoztak, körében éltek s az ő megbizása alapján forradalmi vállalatokban működtek közre.

Az iratok tetemes része angol, olasz, franczia, sőt még német nyelven is volt szerkesztve eredetileg.

Minden iratot át kellett olvasni ujra. Az idegen nyelvüeket, ha a könyvekbe föl kellett venni, le kellett forditani magyarra. S a Kormányzó se az átolvasást, se a leforditást nem bizta másra egészen. Se titkárjára, se Ferenczre és Lajosra. Sőt a mit ők végeztek, a Kormányzó azt is ujra és gondosan átvizsgálta.

Fiatal ember is kevés van, a ki azt a munkát el tudta volna végezni, a mit a Kormányzó 1879-ik év novemberétől kezdve 1882-ik év márcziusáig végzett. Ez idő alatt készült el az első három kötet. E három kötet 116 nyomtatott iv. Minden hónapra több esik, mint három nyomtatott iv.

A ki azonban a munka nagyságát csak e mérték után mérné: annak sejtelme se lehet a munka nagyságáról. Jegyzeteimből és abból, a mit a Kormányzó a vajdának beszélt, közlök egy csomó részletet arra nézve, hogy külsőleg miként irta könyveit a Kormányzó.

A könyvek tartalmára nem terjeszkedem ki. Én se tudós, se műbiró, se történetiró nem vagyok. Milyen iró Kossuth Lajos, azt én megitélni nem akarom, nem is tudnám. Én csak a külsőségekre szoritkozom.

A Kormányzó ugynevezett miniszterpapirra irt. Oly alaku, szinü s terjedelmü papirra, a minőt nálunk hajdan bélyeges papirnak neveztünk. Ezt félivekre vágta, középen két rétbe hajtotta s a jobb felőli oldalt a mint előtte feküdt, egészen tele irta. A bal felőli oldalt üresen hagyta egészen az utólagos javitások számára.

Tintája jó fekete tinta volt. Betüi aprók, de betüinek vonásai vastagok. Látása már kissé gyöngülni kezdett: ez is ok volt arra, hogy fekete tintát s vastag vonásokat használt.

Irótollnak aczéltollat használt.

Gyermek és tanuló korában még nem volt vastoll, réztoll, aczéltoll. Sőt itthon még férfi korában is egészen 1848-ig ludtollat használt.

A mai gyerek nem ismeri már ezt.

A mult század első felében, mikor az iskolás gyerek először fölment az iskolába, első tantárgya az volt, hogy irótollat faragni megtanuljon.

Az irótoll ludtollból készült. Van a lud szárnya hegyén négy-öt hatalmas evező tollszár, ebből kellett faragni az irótollat. Minden gyereknek kellett magával fölvinni egy-két ép tollszárat. A tanitó elvette a gyerektől, elővette peniczilusát, a gyerek szemeláttára kifaragta az irótollat, iróhegyét behasitotta s apróra elmagyarázta, miért s miként kell azt ugy csinálni. Minden gyereknek volt egy kis tolltartó tasakja, melyet az iskolába magával hordott s abban mindig kellett lenni néhány irótollnak.

Ilyen tollat használt a Kormányzó is férfikoráig, de 1848 után már nem.

Turinban szerezte be irószereit. Volt ott egy papirkereskedő a Via di Po 23 szám alatt, C. Simondetti nevü, ennél szokott bevásárolni. S annyi papirt vett az Iratok megirásának kezdetétől fogva, hogy a jó talián boltos csak ugy csodálkozott rajta. Szentül hitte, hogy a Signore General, a Tábornok ur, a hogy Kossuthot az olaszok nevezték, valami hivatalt vezet, oda kell a sok toll, tinta és papiros.

Az ujságirók a félivnek hosszában metszett felét kutyanyelvnek nevezik. A Kormányzó, mint emlitém, ily kutyanyelvre irt. Irta pedig sorait oly sürüen az ő gyöngyalaku gömbölyü betüivel, hogy egy kutyanyelvre 70–75 sor fért el. Minden sorban 30–35 betüt fektetett el, egy-egy kutyanyelven tehát összesen mintegy 2200 betüje volt.

De sokkal több is volt. Mert a félivnek tisztán hagyott balfele gyakran tele volt igazitásokkal, pótlásokkal. Ritka féliv volt az, mely tisztán maradt volna. A Kormányzó nagy gondot forditott nyelvére, irályára, sőt egyes szavaira is. De az irálynak sohase szépsége, hanem mindig szabatossága inditotta őt igazitásokra, pótlásokra. Az irálynak szépségéhez nem kellett különös gond. Szép volt az e nélkül is.

Az első három kötet, mint emlitém, 116 iv. Minden ivre jut a nyomdászok számitásával harminczezer betü. Az első három kötetben tehát mintegy negyedfél millió betü van. A gyorsan iró iródeák legföljebb száz betüt ir le perczenként a mai korszerü folyamatos irással is, ha tehát a Kormányzó csupán iródeák munkát végzett volna is: naponkénti hat órai munkával akkor is vagy 100 napi munkájába került volna a három kötet leirása.

De hát munkája nem iródeák, hanem iró munkája volt.

A középkori barát gyakran husz éven át dolgozott egy biblián szakadatlanul, mig leirta azt. Az Ó és Uj testámentomban Károlyi forditása szerint van vagy 4 millió és háromszázezer betü. A barát naponkénti hat órai munkaidő alatt korszerü folyó irással leirhatta volna négy hónap alatt s mégis husz esztendeig dolgozott rajta. De mennyit ivott, dőzsölt, aludt, társalgott, henyélt és imádkozott közben-közben! S aztán az irás is más volt a középkorban. A betüket nem annyira ugy irták, mint inkább csak ugy rajzolgatták.

Sok fejtörést okozott a Kormányzónak, mi czim alatt bocsássa közre művét.

Önéletrajzot irni nem akart. Sok önéletrajzot olvasott életében s ugy volt meggyőződve, hogy az önéletrajzok legnagyobb része hazugsággal és hivalkodással teljes. Efféle munka nem fért össze természetével. Borzongott arra a gondolatra, hogy az ő önéletrajzát is a többihez hasonlónak tekinthetné a világ.

»Emlékirat«-ot se akart irni s e nevet se akarta munkájának adni. Öt nagy korszaka volt életének. Az első korszak férfikorának alkotmányos küzdelmeiből állott 1825-től 1847 végeig. – A második korszak a függetlenségi harcz 1848-ban és 1849-ben. – A harmadik a bujdosás korszaka 1859-ig, a mikor a magyar nemzet jogait ismertette Ázsiában, Európában és Amerikában. – A negyedik korszakot a külföldi szövetségek története tölti be, a mikor az olasz, franczia, porosz udvarokkal szövetkezett az Ausztria elleni harczokra. Végre az ötödik korszak Magyarország kiegyezésétől, 1867-től kezdve haláláig.

Emlékiratot irni nem akart a nélkül, hogy bizonyitékai, okiratai kezében ne lennének. Ámde okiratai az első két korszakból teljességgel hiányoztak s azokat összeszedni se ideje nem volt, se módjában nem állott. Ha össze akarta volna szedni: e végből be kellett volna jönnie Magyarországba.

Ezt pedig nem akarta. Ezt csak nagy elveinek lerombolásával tehette volna, de azokat szentül őrizte.

Végre megállapodott abban a czimben: »Irataim az emigráczióból.« Még ennek se felel meg a könyv egészen. Mert a könyv életének csak negyedik korszakát, az 1859-től 1866-ig terjedő idők történetét tartalmazza.

De nem is csupán iratokból állanak könyvei. Az első kötet például 33 iv, de ebből csak 19 ivet lehet iratoknak tekinteni, a többi egészen uj irói mű. Igy van a második s harmadik kötet. A negyedik kötetnek tulnyomó nagy része uj mű s nem iratok gyüjteménye. Irói lángelméje ebben ragyog legfényesebben.

Csodálatos gondossággal dolgozott.

A műben néha csak jegyzet, néha csak fél lap, néha csak pár lapnyi czikkecske, a melyhez azonban az adatokat heteken át kellett keresnie.

Mikor a vajdával nála jártunk: a vajdának elmondott néhány érdekes esetet. Ezek közül elmondok egyet.

A második kötetben tiz lapon beszél a pragmatica sanctióról, a Habsburgoknak magyarországi nőági örökösödési jogáról. Ennek történetét s közjogi természetét fejti ki.

Hol vette ehhez a forrásokat? Mult századok történetét pusztán emlékezetből meg nem lehet irni.

Ott volt könyvtára. Csakhogy ez a könyvtár csonka volt. A magyar közjognak s e jog történetének forrásai épen kis számmal voltak meg e könyvtárban. Nem is volt meg más, mint Bartal Commentárjai, Cziráky gróf Conspectusa s a Corpus Juris 1844-iki kiadása. Hiányzott például Salamon Ferencz műve, hiányzott Deák Ferencznek Lustkandl ellen irt polemikája, hiányoztak a külföld irodalmi művei s ezek közt például az egyik legfontosabb mű: Hormayré.

Be kellett menni Turinba s ott a közkönyvtárakban buvárkodni.

Turin egykor független államnak, a Szárd-Piemonti királyságnak volt fő és székvárosa s ezen felül még nagy és művelt város nagyszámu előkelő tanintézettel s ezek közt egyetemmel is. Itt hát van könyvtár elég.

Különösen két könyvtárban lehetett magyar történeti és közjogi forrásmunkákat keresni. Az egyik a Biblioteca Nazionale mintegy kétszázezer kötetnyi könyvvel, a másik a Biblioteca Civica, mintegy hetvenezer kötettel.

De magyar munkát külföldi könyvtárak, a britt muzeumot kivéve, nem szoktak gyüjteni rendszeresen. A turiniak se gyüjtöttek. Olasz, franczia, német, angol és latin nyelvü könyvek voltak ezekben is, de magyar nyelvü nem volt. Hanem Hormayr báró műveit csakugyan megtalálta a Kormányzó.

De heteket töltött a buvárkodásban. Csodálatos erélylyel, kitartással és élénkséggel.

Van Turinban állami levéltár s okirattár is. Itt is sok okiratot kellett a kormányzónak megtekinteni. Épen azokra az időkre vonatkozó okiratokat, a melyekben ő a turini és florenczi udvarral diplomácziai összeköttetésben állott. Műveiben több helyütt Olaszország történetének egy-egy ujabbkori fejezetét irja meg, ehhez pedig az ő magán iratai még se nyujtottak volna mindenre kiterjeszkedő anyagot.

Ime, alig tiz lap, a mit a pragmatica sanctióról irt, alig két napi munka ugy első látszatra s mégis hetekig kellett a hozzá való adatokat összekeresgélnie.

Még egy más efféle esetet is fölemlitett a Kormányzó a vajda előtt.

1858-ban hat terjedelmes felolvasást tartott Edinburgban, Glasgowban, Liverpoolban és Plymouthban Magyarország jogáról, alkotmányáról, függetlenségi harczairól, világtörténeti szerepéről és hivatásáról s Ausztria örökös cselszövényeiről. Ez a hat felolvasás a legszebb, legragyogóbb művek egyike, melyek valaha a mi nemzetünkről megjelentek.

Ha a Kormányzó ezt egyszerüen magyarra forditja, s könyvébe ugy veszi föl: munkája nem lesz nehéz.