Part 17

Este nyomban elmondtuk ezt Nagy Gyulának. Nagyon tetszett neki. Itthon elmondtuk minden barátunknak. Horváth Ádám barátunk, a jó Ada másnap már könyv nélkül el tudta mondani. A vajda elmesélte az »Egyetértés« szerkesztőségében is s ott Szatmári Mór barátunk jegyzeteket is csinált róla s azokat eltette arra az időre, a mikor a vajda ezt közzétenni jónak látja. Kértük a vajdát többen, irja le szórul-szóra. Nem tette. Csak annyit mondott:

– Ugy se felejtjük el!

A Kormányzó üde lelkére hihetetlen hatást kellett tenni e beszédnek. Egész bujdosása alatt sohase találkozott magyar emberrel, a kinek róla való gondolkozása ily magas szárnyalásu lett volna. De a hatást én szemléltem is. Mig a vajda bement Ruttkaynéhoz bucsuzni, a Kormányzó megcsókolt engem e szavakkal:

– Köszönöm édes Gábor, hogy Eötvöst elhozta hozzám. Tanultam tőle.

Csaknem ugyane szavakkal köszönte meg a jó Ruttkaynénak is azt a néhány levelet, a melyet a vajdához intézett, kérve és biztatva őt, hogy jöjjön minél előbb Turinba.

Utánunk néhány nap mulva egy székely-udvarhelyi küldöttség tisztelte meg látogatásával a Kormányzót s a Kormányzó e küldöttség előtt is nagy elragadtatással beszélt a vajdáról. A küldöttség jelentése abban az időben napvilágot látott.

A vajda beszéde után hazai és országos közdolgokról egyetlen szó se esett köztünk többé. A Kormányzó sokkal közlékenyebb lett s a turini közállapotokról sok érdekes részletet beszélt a vajdának. Egyebek közt ezt mondotta:

– Ön nem is hinné, hogy Turinban hatszáz milliomos lakik. Egy kis emberke közölte ezt velem, a ki egyszer-másszor az én papirjaimat is kezelni szokta s a ki az adófelügyelőségnél benfentes, tehát jól tudja.

Igaz, hogy az olasz milliomost a lira után számitják. A milliomosnak tehát a mi értékünk szerint csak négy-ötödfél százezer forint értéke van, de a vajda igy se hitte el a kis ember szavait.

– Alig lehet ezt elhinni Kormányzó ur, hiszen még Budapesten sincs annyi vagyonos ember. Én mindössze három uri fogatot láttam egész délelőtt a Pó-parti kocsikorzón, pedig ha annyi liramilliomos ember volna itt, több fogatnak kellene lenni.

– Az olaszt nem ugy kell megitélni, mint az én otthoni korombeli magyart. Itt az uraskodásnak a kocsi-lótartás nem szükségképen való jele és kelléke, mint otthon a vármegyén.

– Kormányzó ur sohase tartott fogatot?

– Egyszerü kényelmes kocsit tartottam, mig tinyei gazdaságunk állt, de azóta nem. Ihász pedig mindig biztatott Collegno al Baracconeban, hogy tartsak fogatot. Nem fogadtam neki szót.

A vajda ekkor Collegno al Baracconéra vitte át a szót s én valóban meg nem állhatom, hogy részint az itt hallottak után, részint saját szemléletemből erről ne irjak részletesebben.

XI. FEJEZET.

(Collegno al Baraccone. – Kossuth lakásának története és beosztása. – A cselédek. – Ruházata. – II. Rákóczi Ferencz és Kossuth Lajos napirendje. – Ihász Dániel. – Marguerita. – Ihász szerelme, halála, temetése. – A rosszlelkü jezsuiták. – Marguerita sorsa.)

Turintól nyugotra, mintegy 8 kilométernyire fekszik Collegno nevü olasz falu a Francziaországba vezető vasut mellett. A falun tul, attól nem messze szép sikon az országut mellett 8–10 nyaralószerü külön épület emelkedik s ezek egyike volt Kossuth Lajosé.

Ez a kis külön telep Collegnohoz tartozik s neve Collegno al Baraccone. Baracco azt jelenti, a mit nálunk a barakk szó. Magyarul: szin, raktár, födeles szin. Mikor ötven-hatvan év előtt a nagy vasutat épitették: a vasuti munkásoknak volt itt telepük és raktáruk. Azóta épültek a nyaralók s azóta kapta az egész telep a Collegno al Baraccone nevet. Magyarországon Kossuth háza után ismerik ezt a nevet. Kossuth házát is lerajzolták nem egy alakban. Valami kezdetleges, de találó olajfestményben megvolt Kossuth lakásának képe a függetlenségi párt birtokában is. Képes lapjaink nem egyszer közölték.

A ház mintegy két holdnyi telek hátulsó részén fekszik.

A telket kőfalkerités veszi körül minden oldalról. Hosszu, szabályos négyszög az egész telek alakja.

A telek homlokzata előtt az országut vonul el s egyuttal a Turin-Rivoli viczinális vasut is. Az országutra néz és nyilik a villatelekbe vezető kis ajtó és nagy kapu. S arra néz a melléképület is, melyben boldogult Ihász Dani ezredes lakott haláláig.

A Kormányzó már mintegy tiz év óta lakott Turinban állandóan, a mikor 1873-ban ezt a nyaralót megvette. Kitől vette: nem tudom. Vételára az összes mellékköltségekkel mintegy 60 ezer lira volt, a mi pénzünk szerint 27 ezer forint körül.

A nyaraló jókora egyemeletes épület, cseréptetővel.

A földszint előrészén tágas üvegház, mintegy téli kert. Ebből nyilt az épület közepén az előszoba s e mögött az emeletbe vezető lépcső. Az előszobától balra az ebédlő, jobbra pedig a pipázó és billiárd-szoba. A lépcsőtől balra volt a tágas konyha, jobbra pedig egymás mellett két cselédszoba, mindegyik a billiárd-szoba melletti folyosóról nyilt.

Az emelet is kettős ülésü volt s középen végig folyosó vezetett. Az épület hátulsó részén volt balról a Kormányzó fürdőszobája, a mellett egy éléskamra, azután kis lépcső egy második emeleti szobába s ezentul jobbról Gunszt Bertalan barátunknak, a titkárnak tágas szobája.

Az épület első részén, mely a telken végig nézett az országutig s a sikon át, négy szoba volt egymás mellett. Balról a Kormányzó hálóterme s dolgozó szobája, azután Ruttkayné s végül Lajos Tivadar szobája.

Valódi urilak s kényelmes nyaraló volt tehát ez a lakás. Ránk nézve nemcsak azért nevezetes, mert a Kormányzó nyolcz éven át itt lakott, hanem azért is, mert az Emlékiratok első három kötete voltaképen itt készült.

A telek különböző mívelési ágakra volt felosztva.

Volt benne külön veteményes kert, külön virágos kert s külön kis árnyékos fáskert. Tisztán és jó karban tartott utak s a kapunál udvar. Nyolcz év alatt sokszor végig járta ezeket a Kormányzó. Volt egy kis tó is a telek közepén.

Cselédsége elég nagy számu volt itt a Kormányzónak.

Volt egy szakácsa. A neve: Francesco. Szicziliai származásu. A magyar ételekhez nehéz feje volt. A jó Ruttkayné alig tudta a magyar ételek készitésére megtanitani. Pedig utóbb neki is nagyon izlettek. Többet evett belőlük, mint az olasz ételekből, hanem azért mindig zsörtölődött miattuk.

A szobalány öregasszony vagy aggszüz volt. A neve Irene Turco. Ezt Turinból szerezték. Ő tartotta rendben a szobákat.

Volt egy kertész. Ennek is Francesco volt a neve. Volt felesége s egy csomó gyereke. Vele lakott édes anyja is. Volt mellette állandó napszámos. Kellett is, mert napszámos nélkül akkora területü kerteket, virágokat, veteményeket öntözni, gondozni, rendben tartani nem lehetett volna. A napszámos neve Michele Chiabodan volt. Van Collegno közelében egy falucska: Grugliasco. Innen való származásu volt Chiabodan kerti napszámos ur. Ez a falu arról nevezetes, hogy van ebben egy jézsuita zárda egy csomó jézsuita baráttal. Hogy pedig a Grugliasco-beli jézsuiták miről nevezetesek: azt majd elmesélem később.

A szakács és szobalány fönt a nyaralóban laktak, a kertész és családja és a napszámos lent a kapu melletti melléképületben lakott. De itt lakott Ihász Dani öreg barátom is.

Ez a melléképület is emeletes ház volt. Fönt az emeleten volt három szoba, konyha, folyosó. Ezekből állott Ihász Dani lakása. Lent a földszinten több kisebb-nagyobb lakó- és mellékhelyiség: ezekben lakott a kertész és családja és a napszámos.

A cselédségnek tartáson kivül fizetett a Kormányzó évenként mintegy 1200 lirát. Adója is közel 300 lirára rugott az épület és telek után.

A vajda sohase látta Collegno al Baracconét.

Szeretett volna a vajda oda kirándulni s valamelyik délelőtt lett volna is rá időnk, de akkor nem jutott eszünkbe. Most pedig, hogy a Kormányzó beszélgetett egykori nyaralójáról, már lehetetlen volt oda kimenni. Elhalasztottuk máskorra.

A lakó helyiségek csaknem azokkal a butorokkal voltak ellátva, a melyekkel a turini lakás. E butorok nem voltak ujak.

A Kormányzó se butorban, se ruhában, se ékszerben nem kedvelte a fényüzést. E dolgokban gondolkozása és természete hasonlitott Deák Ferenczéhez. Itthon 1848 előtt minden kisebb birtoku köznemes, a ki a közéletben részt vett, csaknem egyenlően öltözködött a század eleje óta. A szines ruha, a sárga csizma, a forgós kalpag, az ékköves vagy nemes érczü gombok, az aranysujtások rég elvesztették divatjukat. Egyszerü fekete posztó nadrág, mellény és atilla, fekete posztó mente egyszerü vitézkötéses zsinórral és asztrakán prémmel s legföljebb magyar ötvösmívü sodrott ezüst gombbal, ez is csak nemzeti vagy családi ünnepen vagy nagy egyházi ünnepek alkalmával: ez volt a közép- vagy kisbirtoku nemes diszöltözete. Ilyen volt hajdan Kossuthnak is, Deáknak is. A mi csillogó volt: legföljebb a magyar nyakravaló arany rojtja, a sarkantyu és a kard. A táblabiró karddal ment a megyegyülésre is, az országgyülésre is. Pestmegye gyülésén Kossuth mindig kardosan jelent meg.

Valamivel diszesebb öltönyt hordott 1848-ban és 1849-ben, mikor pénzügyminiszter volt s mikor az ország Kormányzója lett. De akkor se követte a nagy diszben elődeit: Hunyady Jánost és Bethlen Gábort. Még kevésbbé követte a hivalkodó főrendeket vagy a keleti fejedelmeket. Igen is szükségesnek tartotta a diszes öltönyt, a mikor a tömegek közé ment, hogy azokat a haza védelmére föllelkesitse. Czeglédi, nagykőrösi, kecskeméti, szegedi és hódmezővásárhelyi körutjára már Zrinyi-atillában, feszes fekete s a bokánál rojtos nadrágban s az olasz szabadsághősök kalapjában ment, a melyről hosszu fekete strucztoll lógott alá. A 48–49-iki vörös tollas, ugynevezett flamingók czifrálkodását nem szerette.

Dicső emlékü boldogult neje se volt fényüző. Pedig a bujdosásnak különösen első éveiben lett volna hozzá módjuk. Anglia és Amerika rajongó népe mesés értékü ajándékokkal halmozta volna el őket.

A collegno al baracconei ház szobái egyszerü butorokkal voltak megtöltve. Az itthon divatos butoroktól alig különböztek. E butorok tetemes részét árverésen vette a Kormányzó. Volt egy ős régi grófi család Piemontban, a D’Angennes család. Ennek utolsó ivadéka érsek volt s Turinban halt meg. Egyik turini utcza elnevezésében meg is van a család neve örökitve. Ennek butoraiból sokat szerzett a Kormányzó. Asztalokat, székeket, órát, pamlagokat, nyitott s zárható szekrényeket. Ezek egy részét Lajos Tivadar később uj kelmével huzatta be s egyébként is diszesen ujittatta.

A Kormányzó napirendje s életmódja Collegno al Baracconéban is csaknem ugyanaz volt, a mi Turinban. De a napirend lényegesen változott 1879-től kezdve, a mikor az Emlékiratok készitése megkezdődött. Ettől kezdve a Kormányzó a délutáni időt, mint már elbeszéltem, az iróasztal melletti munkának szentelte. Az előtt többet foglalkozott a természettel, olvasással s növénytani buvárlatokkal.

Mily óriási különbség volt Kossuth Lajos collegno al baracconei s II. Rákóczi Ferencz rodostói napirendje között! Mennyire különbözött egymástól például a két nagy bujdosó szabadsághős vallásos élete és gondolkozása!

Rákóczi fejedelmünk, mikor rodostói palotájában megtelepedett, valóságos szerzetes életmódot rendezett be maga és környezete számára. A jó Mikes Kelemen klastrombeli életnek méltán nevezi a rodostói életet.

Reggel 6 órakor kel föl s öltözik a fejedelem. Azután kápolnába megy csöndes misére. Templom után kávé, csibuk és közös társalgás. Nyolcz és kilencz óra közt ujabb mise. Déli 12 órakor ebéd. Nem sokára egy és két óra közt ujból kápolna, a hol a fejedelem imádkozik. Öt óra tájban ujból délesti imádkozás. Fél hétkor vacsora, nyolczkor lefekvés. Hetenként kétszer lovaglás és vadászat fogolyra és nyulra. S mind e napirend, a vadászatot kivéve, dobszóra és katonai pontossággal történik.

Csakhogy Rákóczit, a nagy protestáns szabadsághősök unokáját buzgó katholikusnak nevelik a bécsi jezsuiták, mig Kossuth szabadon gondolkozó protestáns marad egész életén át.

Nem vallástalan ő se. Az ő lelke is föl-fölszáll a végtelenbe, a hol az örökélet és üdvözülés fenséges ábrándjait késziti számunkra az isten-eszme. Az ő tudása is szeretettel övezi Jézus Krisztus isteni alakját s szent vallásunknak erkölcstanai megtöltik az ő szivét is. De ő nem az egyház hideg falai közt keresi csupán s nem a pap kezéből várja egyedül az üdvösséget. Est deus in nobis. Isten bennünk lakozik. Ez az ő gyakorlati életelve.

Rákóczi istennek irgalmára bizza hazáját és nemzetét, mikor a bujdosás rideg tanyájába temetkezik. Kossuth pedig tovább fárad, tovább küzd, tovább dolgozik; nem nyugszik meg a végzetben, hanem megpörli és bevádolja azt három világrész minden mivelt és szabad nemzete előtt s igazságot követel eltiprott hazájának menekülésére.

Hanem egyben mégis hasonlit a két nagy szabadsághős.

Azt irja Mikes Rákócziról:

– Csak a sok irásban tölti az időt!

Bizony ebben tölti a Kormányzó is. Életének utolsó tizenkét esztendejét egészen ebben töltötte. A mi fölött sokat csóválta fejét a jó öreg Ihász Dani barátom.

Ihász Dani öreg barátomat én csak a külföldön ismertem meg, még akkor, mikor Genuában laktam, de aztán a Kormányzó mellett gyakran találkoztam vele s szives rokonszenv fejlődött ki köztünk. Ő veszprémmegyei sarjadék a Bakony napnyugoti oldaláról, a vajdának táblabirótársa. Ha a vajda egyszer kedvet kap az iráshoz: akkor majd ir róla bőségesen ő. Én csak collegno al baracconei életéről akarok egyet-mást elmondani, a mit talán a vajda még se tud.

Ihász Dani már honvédezredes volt 1849-ben is, noha csak a harcz végén. Mikor a Kormányzó a nyaralót megvette: akkor Turinban lakott, mint az olasz királyi hadsereg nyugalmazott ezredese. A király Viktor Emanuel nagyon szerette az öreget. Részt vett Olaszország felszabaditásának minden nagy harczában s azért tisztességes nyugdijat kapott, közel négy ezer lirát.

A Kormányzó nem volt gazdag ember, jótékony adományokkal hiveit nem láthatta el, de a mikor nyaralójának épületeit apróra megszemlélte, látta, hogy az utra néző melléképületének emeleti lakosztálya az ő cselédsége számára nem szükséges. Vagy ki kell adnia bérbe, vagy üresen kell hagynia.

Idegen, ismeretlen embereket telkére ereszteni nem akart, szives barátsággal felajánlotta tehát azt a lakosztályt Ihász Daninak s meghivta őt állandó lakóvendégjeül. Az öreg végtelen kegyelettel ragaszkodott a Kormányzóhoz s hálás szivvel fogadta a meghivást. Némi kis haszna is volt belőle, legalább Turinban nem kellett lakbért fizetnie. De az öregnek nem ez okozott örömöt, hanem a Kormányzó figyelme. S az a megnyugtató érzés, hogy ezentul szakadatlanul a Kormányzó közelében lehet.

Igy lett hű árnyéka Kossuthnak, mint Mikes Rákóczinak.

Kiköltözött Collegno al Baracconéba, kiszállittatta butorait s elfoglalta az utra néző épület emeleti szobáit. Három szobát, konyhát, folyosót – mint már emlitettem. Saját konyhát, saját háztartást rendezett be a maga számára s ott élt nyugodtan, boldogan. Mindennap egyszer vagy kétszer fölnézett a Kormányzóhoz, nincs-e a Kormányzónak hozzá valami óhajtása, a mit parancsnak tekintett. Mindennap hüségesen elkészitette a husz-harmincz czigarettát s oda tette a Kormányzó iróasztalára. Társalogni, unalomüzni rendesen benézett Gunszt barátunkhoz, a titkárhoz, vagy ha otthon volt, Lajos Tivadarhoz. Ha pedig a Kormányzó sétálni hivta: ment vele nagy örömmel. Levelezett is Veszprémmegyében lakó testvérjével Imrével s ennek fiával Ihász Lajossal s még nehány magyarországi barátjával. A Kormányzó látogatására jövő magyarokat ő is mindig szivesen látta, hosszan elbeszélgetett velük s elkérdezősködött az otthon való dolgokról. Él-e még ez? Él-e még az? Miként boldogulnak, a kik őt szerették s a kiket ő szeretett? Gyermekkori játszótársai, honvédbajtársai hova lettek? Bizony több holtról szólt a hir, mint elevenről.

De a busulásnak nem adta át magát.

Költői kedély, érzelgős természet idegen volt az ő lelkétől. Ritkán lepte meg a honvágy is. Katona volt egész életében, vasideggel áldotta meg a gondviselés. Zömök teste, naptól barna fekete arcza daczolt minden viszontagsággal.

Még a korral is.

Melyik évben, melyik napon született: nem tudom. A Kormányzónál fiatalabb volt tiz vagy tizenegy évvel. Ugy emlékszem, 67 éves volt, mikor 1881 év tavaszán elhunyt, tehát 1813 körül született.

Ő volt tehát hü társa a Kormányzónak.

Volt életének regénye is. Miért ne mondanám el, miért ne mondhatnám el most már?

Mikor a Kormányzó dicső emlékü neje már betegeskedni kezdett: ügyes ápolóra s hű komornára volt szüksége. A Kormányzó határtalan gyöngédséggel tünődött a fölött, miként és hol lehetne állandó, hű, megbizható, gyöngéd lelkü s ha lehet, mivelt komornát s ápolónőt szerezni szenvedő neje mellé?

Turinban a valdenzi protestánsok papja akkor 1863 körül Mayer volt. Ott nincsenek se kálvinisták, se lutheránusok, legalább szervezett egyházuk nincs; az összes protestánsok lelki gondját a valdenzi egyház lelkésze végezi. A Kormányzó megkérte a lelkészt, a kit különben is ismert, ajánljon neje mellé tisztes és gondos derék leányzót. A lelkész utána nézett s talált egy igazán derék valdenzi vallásu lányt Torre-Pellicében. A neve Marguerit volt. Nem volt szép, de gyöngéd, mivelt, nemeslelkü lány volt s Kossuthné végtelenül megkedvelte. Ügyesebb, gondosabb ápolót és komornát már képzelni se lehet. Ott volt a Kormányzó neje mellett a betegség végeig. Ott volt, mikor a haldoklónak szemeit befogták.

Ezzel a nővel később Turinban megismerkedett a jó öreg Ihász Dani barátom. Azaz, hogy akkor nem is volt még éppen öreg, csak ugy az 57-ik év körül ballagott. Magához vette. Rábizta házának és háztartásának összes gondját s a nő bizony méltó volt erre tökéletesen.

Ezt a nőt is, Margueritot is kivitte magával Collegno al Baracconéba Ihász Dani.

Hát hiszen ebben semmi sincs. Agg legény, öreg katona, nyugalmazott vitéz ezredes maga csak nem zsurolhat, nem vethet-bonthat ágyat, nem hámozhatja a burgonyát, nem gyurhatja a tésztát, nem állhat a tűzhely mellé kuktának vagy konyhaleánynak, neki szüksége van valakire, még pedig asszonyfélére, a ki a konyhát, szobát, háztartást rendben vezeti. Csatát állani könnyü dolog, legföljebb egy napig tart s vagy az embert lövik meg, vagy ő lő agyon valakit, de aztán pipára gyujt az ember s elveti a gondját. Katonadolog, semmi más. – De háztartást vezetni, minden szobát és butort tisztán tartani, naponként ételt főzni, mosni, vasalni, beteget ápolni: ezt végezze jól Julius Caesar vagy nagy Napoleon. Jó asszony kell ide vagy okos lány. Itt már nem segit se a kard, se a biblia, csak a nő.

Öreg barátomnak tehát igaza volt, mikor Margueritot kivitte magával Collegno al Baracconéba. Ha nem őt viszi oda, a kivel már összeszokott s a ki ételben-italban s mindenféle házi rendtartásban eltalálta már kedvét s minden gondolatát, hanem valaki mást, ismeretlent hurczol magával: nem lett volna igaza. Nem cselekedett volna okosan. Megsértette volna saját életkedvét s vétett volna talán Marguerit ellen is, a ki ragaszkodott hozzá.

Igaz ez. Csakhogy ő állandó vendége volt a Kormányzónak s illő dolog, hogy a vendég is alkalmozkodjék valamennyire a házi gazda felfogásához.

A Kormányzó lelke pedig a férfi és nő közt való viszony tekintetében szigoru elvekkel volt tele.

Boldogult nejét szerette. Rajongó sziv egész hevével szerette. Szive, mig élt, se nyilt meg más nő bája előtt; a mikor pedig eltemette, bezárult szive örökre. Többé még csak nem is gondolt női barátságra. Nemes férfi mély tiszteletével gondolt a nőkre azon túl is; gyöngéd, figyelmes, lovagias volt is irántuk mindenkor, de hütlenségnek tartotta volna másra gondolni, másra nézni, valamely vágy sarjadzását megengedni, mikor ő neki már van igaz felesége, hüséges élettársa. Igaz, hogy az övé már örök álmát alussza a szent benignói temetőben ott a génuai bérczen, de szerelmét nem temette el s a mig szerelme tart: a hüségnek is tartani kell.

Fiaitól, barátaitól is megkövetelte a férfiasság legmagasabb erényét. Azt az erényt, mely nővel csak a törvényes házasságban köthet benső barátságot. Minden más szerelmi viszonyt ledérségnek vagy könnyelmüségnek vagy szerencsétlenségnek tartott. Azok közt, a kik államokat, népeket kormányoznak, a kik hatalom fölött rendelkeznek, a kik után hatalmuk ragyogása miatt ugy sovárog a női sziv, mint a hogy sötét estén lámpafényhez siet az esti pillangó: azok közt alig akad hasonló Kossuth Lajoshoz. Talán mindenki gyöngébb volt a női bájjal szemben, mint ő.

Jól tudta ezt Ihász öreg barátom. S azért a csintevő gyermek minden aggodalma hemzsegett lelkében, mikor arra gondolt, hogy a Kormányzó megtudhatja, hogy ott van vele Marguerit is. Mit csináljon akkor? Mivel mentse magát? Miként szabaduljon?

Jó idő telt el, mialatt a Kormányzó ezt meg nem tudta. De utóbb mégis csak megtudta. Találkozott Marguerittel, megismerte nyomban s szivesen elkérdezősködött, hol és miként élt 1865 óta, a mikor a Kormányzó neje meghalt s ő elkerült a háztól? Marguerit őszintén elmondta, hogy már évek óta vezeti Ihász háztartását s hogy már hónapok óta lakik ő is a nyaralóban.

A Kormányzó fejét csóválta.

– Hogy énnekem ezt Ihász barátom mindeddig meg nem mondta!

Ki is kapott ezért a mulasztásért az öreg ezredes. Hogy lehetett ilyen feledékeny és figyelmetlen? Hiszen csak tudhatta, hogy az ő istenben boldogult kedves nejének hű ápolóját ő el nem felejtheti. Meg nem mondani ezt!

Ihász barátom nem volt e téren ügyes hadvezér. Ügyetlenül állitotta csatarendbe gondolatait. Elszólta magát.

– Nem mertem Kormányzó ur!

– Nem merte? Mit akar ezzel mondani? Mitől félt?

– Attól, hogy a Kormányzó ur majd gondol valamit.

A Kormányzó keményen nézett az ezredesre.

– Bizonyos, hogy gondolok. Ez a nő tisztes, ártatlan hajadon s nem is épen fiatal. Azt gondolom, hogy ha már állandóan rábizza háztartását Ihász barátom: vigyáznia kell életsorsára s felelős lesz tisztességeért is.

Szerencséje volt az én jó öreg barátomnak, hogy ő igazi katona volt s jól tudta azt, hogy a haptákban a följebbvalóval feleselni nem szabad. De ugy elhallgatott a szóval, mintha tábornoka előtt állott volna s mintha tábornoka haragos lett volna.

De ezentul aztán semmi se zavarta collegno al baracconei életének nyájasságát. A Kormányzó sohase vette észre, hogy közte és Marguerit között benső barátság is létezik. De ha más mondja is, el se hitte volna. Marguerit is szerény, derék nő maradt, a kire még a kertészék vén asszonyai se tudtak megharagudni, noha egy födél alatt laktak vele.

Egyik áprilisi napon 1882-ben kegyetlen hideg szél rohant le az Alpesekről Collegno al Baracconéra. Öreg barátom egy nagy sétában erősen ki talált izzadni, a hideg szél utban érte, este már elkezdett köhögni, reggel felé láza támadt, egész éjjel, egész nap a szemeit se hunyta le, tüdőgyuladása lett, negyednapon elvesztette eszméletét s ötödnapra meghalt. Orvosi kéz, a Kormányzó gondos figyelme s a jó Marguerit édes ápolása s keserü könyhullatása mind nem használt semmit.

Gondoskodni kellett a temetésről.

De hát hova temessék a hideg holttestet?

Hova máshova, hanem ha a köztemetőbe?

Oda ám, csakhogy az ezredes protestáns magyar ember volt, hitetlen és eretnek; a papok által megszentelt collegnoi köztemető földje az eretnek holttestét be nem fogadja, harmadnapon ugy is kivetné s örök nyugalmat ugy se adna neki.

Azonban bölcs és jó emberek ilyen esetről is gondoskodtak már előre.

Collegno körül s a szomszéd Grugliasco körül gyárak vannak. A gyárakban olasz valdenziek és svájczi kálvinisták is dolgoznak, mint felügyelők és közmunkások. S ha mikor ezek közül egyik-másik elhal: ezek holttestét is csak el kell tenni az anyaföld kebelébe. A collegnoi campo santo vagyis köztemető mellett elkeritettek tehát egy kis darab földet, hogy ezt a papok be ne szentelnék s hogy az itt elhalt protestánsok élettelen testét ide temetnék el.

Mind jól ki van ez gondolva, csakhogy a grugliascoi jezsuiták nagyobb hatalommal birnak, mint a bölcs és jó emberek. Ők tele sugdosták a szegény nép fülét, hogy az istentelen eretnek holttestét az ő szent földjükbe eltemetni ne engedjék. Álljanak ellent haraggal és erőszakkal, kövezzék meg a kiséretet s lökjék ki a koporsót a temető árkába. Hitetlenek hamva az ő földjüket meg ne fertőztesse.

Oh ti bárgyu jézsuiták!