Part 16

– Ön Kormányzó ur jobban tudja, mint mi, hogy a pártok harcza nem a tiszta elvek tiszta harcza, hanem a hatalmi erők mérkőzése. Az elvek csak a fátyolt képezik kifelé, hogy a nagy közönség föl ne ismerhesse a belső harcz valódi természetét. Most nálunk az egyik táborban a szabadelvü haladás erői szövetkeztek s a szövetségben csodálatos módon benne van az agguló király is, benne van a Wekerle-kormány s benne van a parlamenti többség tulnyomó része. Szemben áll velük a másik tábor. Kikből állanak e tábor csapatai? Egy csomó főherczeg, a főrendek nagy része, a főpapság, Róma titkos, de hatalmas keze, az Apponyi-párt és az Ugron-párt tulnyomó része. Azok az elemek vannak itt együtt, a kik tudva – nem tudva örök ellenségei mind a szabadelvü haladásnak, mind Magyarország függetlenségének. Ez a két tábor szervezkedett és sorakozott már, sőt az élet-halál harczot is megkezdte már egymás ellen. A lobogókon pro és contra az egyházpolitikai javaslatok állanak, de a vágyak és szenvedélyek, sőt a végczélok is mások. A függetlenségi párt nem állhat félre, nem futamodhatik meg a csatatérről, nem mondhatja, hogy neki mindegy, akár melyik tábor lesz a győztes. Hiszen az ország legnagyobb érdekei körül forog a harcz esetlege. A függetlenségi pártnak valamelyik tábort egész erejével és buzgalmával, egész lángoló hazaszeretetével segitenie kell. – De hát melyiket segitse? Igaz, hogy az egyik tábor ellenzéki szinek alatt küzd s ott rokonszenves csapatok is vannak, Apponyiék és Ugronék. De ott vannak ám a főherczegek, a főrendek, a főpapok, Róma ügynökei s az osztrák reakczió összes seregei is. Ezeket a függetlenségi párt nem segítheti. – Sőt mi még tovább is gondolunk. Mi nem tartjuk föltétlenül biztosnak, hogy a Wekerle-kormány diadalra viszi elveit, de mindent elkövetünk arra nézve, hogy bukása ne a haladás kérdései miatt következzék be, bukását ne a reakczió római és osztrák tábora idézze elő s ne e tábor jusson el a diadalra. Mert ha az lesz a harcz vége, hogy ez a tábor jut el a diadalra: akkor még a nemzetnek az a csonka joga is elbukik, melyet a 67-iki egyezmény biztosit s akkor még a függetlenségi párt eddigi feladata is lényegesen átalakul. Mert akkor a helyett, hogy a 67-iki egyezmény ellen az ország függetlenségeért küzdjön: küzdenie kell az osztrák reakczió ellen a 67-iki egyezmény hű fentartásaért. Mi mindezt tisztán látjuk. Elég szerencsétlenség, hogy igy látjuk. De ha már ez a meggyőződésünk, mi abba a pártkörbe vissza nem mehetünk, mely megtüri kebelében azokat az embereket, a kik titkos szövetségben állanak a szabadelvü haladásnak s az ország függetlenségének ellenségeivel. Nem mondjuk mi, hogy ezek mind rossz emberek. Csak vakok, a kik nem látnak tisztán s hiszékenyek. De azt igenis mondjuk, hogy vezetőik elvetemedett álorczások.

E szavak nagy hatással voltak a Kormányzóra. Olyan nagy és éles elme és olyan szilárd bölcsesség és hosszu tapasztalat, mint az övé, tisztában volt azzal, hogy nekünk igazunk van. Igazat is adott izenetében teljesen.

Izenetének ez a pontja igy szól:

»Nagyon sajnálnám, ha a kormány az egyházpolitikai kérdésben megbuknék. Ez olyan lenne, mint Helfynek megirtam, mintha a fürdővizzel a gyermeket is kiöntenék. Komoly államférfi előtt a kormánybuktatás nem végczél. A kérdés az: Mi jön utána? Ha a kormánybuktatás csak egyetlen lépéssel is előbbre viszi a függetlenséget: akkor buktassák meg a kormányt. Az egyházpolitikai javaslatok megbuktatásánál ez esetet nem látom.«

Ez volt a nagy izenet egy pontja a nemzethez.

De a függetlenségi párt álorczásai nem hajtottak erre. E helyett a Kormányzót elnevezték »agyalágyult vén lutránus«-nak. S mint a reakczió zsoldos csapatai: annál buzgóbban küzdöttek ellenünk s különösen a vajda ellen.

E napon, junius 20-án, azonban még nem jött létre az izenet. A Kormányzó csak az ujra való egyesülést sürgette.

– Mit csinálnak önök – ugymond – ily kevesen? Most huszonnégyen vannak s nekem azt irják, hogy az őszre még kevesebben lesznek, mert Thalyék visszamennek a régi pártkörbe. Önök ott a nagy pártban a jó irányt képviselhetik s mindenesetre erősithetik azokat, kik önökkel együtt gondolkoznak és együtt éreznek. Nem gondolják önök, hogy sulyosan elmulasztják kötelességüket, ha a pártkörön kivül maradnak s ekként még szabadabban engedik garázdálkodni az ugynevezett álorczásokat?

– Nem, Kormányzó ur! Ha bent maradunk, mindig leszavazhatnak bennünket titkon előkészitett meglepetéssel s akkor kihirdetik a világnak, hogy elveink s irányunk s egyéniségünk szenvedtek kudarczot. S ez, ha többször ismétlődik: szétzilálja a pártot utóbb is. De ha kint maradunk: mi leszünk az élő tilalomfa előttük. A lobogó tiszta marad kezünkben, a nagyközönség lassankint tisztán lát bennünket is, őket is s tudatára jut annak, hogy nem az az igazi függetlenségi férfiu, a ki harsányan kiabálja: éljen Kossuth Lajos! – hanem az, a ki az ön elveit hiven megvalósitani törekszik.

A Kormányzó, pontonként gondolkozva, egyes mondatokban bizonyos kijelentéseket tett. A vajda azt hitte, hogy e kijelentések végleges izenetet képeznek. Engedelmet kért, hogy ezeket irásba foglalhassa önmaga számára.

– Nem ellenzem. De mit akar ön a följegyzéssel? Én önöknek igazságot nem adhatok, én a pártegység szigoru fentartását szükségesnek tartom. Önökre az én nyilatkozatom nem lehet kedvező.

A vajda egész nyugodtan felelt:

– Bármily kedvezőtlen, bármily kárhoztató lesz is a Kormányzó ur nyilatkozata, én hiven fogom közölni pártunkkal is, az álorczásokkal is, a nagyközönséggel is. Szent kötelességem ez a Kormányzó ur iránt is, de magam iránt is. Barátaim engem elhagyhatnak s az is megtörténhetik, hogy félrevonulok az állami közélet mezejéről. Önnel, Kormányzó ur, én perlekedni nem fogok. De én nekem a politikában egyéni czéljaim nincsenek. Nem önmagamért jöttem én Turinba önhöz se, Kormányzó ur, hanem a haza közjaváért, a hogy én azt látom. Nekem be kell bizonyitanom azok előtt, a kik figyelnek rám, hogy én mindent hiven elkövettem arra nézve, hogy pártunkat is, hazánkat is megóvjam attól a balsorstól, mely fenyeget bennünket s melyet én közelegni látok. Ezért irom le kegyes engedelmével szavait. Én kis ember vagyok, de a Gondviselés megáldott vagy megvert azzal a képességgel, hogy oly tisztán látok előre, mintha valódi nagy ember volnék.

A Kormányzó erre ezt a megjegyzést tette:

– Én nem tartom magam nagy embernek.

Tegnap is szóról-szóra ezt mondotta és ime ma is. A vajda mereven ránézett a Kormányzóra s mélyen elgondolkozott. Miért mondja e szót a Kormányzó már másodszor is?

Este későn, mikor már szállásunkra mentünk, sokat tünődtünk e szó fölött. A vajdát majdnem nyugtalanná tette ez a szó.

– Most már azt kell hinnem – ugymond – hogy a Kormányzó ur egyenesen kisért engem, hogy az ő egyéni és történeti nagyságáról mondjam el véleményemet. Tegnap ez nem ötlött eszembe, de ma, mikor hallottam, már ez volt első gondolatom. Meglássátok, holnap is előhozza. De ha csakugyan előhozza: egy szempillantásig se habozok, hanem megmondom róla véleményemet tökéletes őszinteséggel.

Igy is történt.

Csakhogy Nagy Gyula barátunk ezt meghallani nem volt már kiváncsi. Az ő kedve tökéletesen elment s hite teljesen megszünt. Kinos vergődésünknek ő már nem akart tovább tanuja lenni.

A Kormányzó junius 21-re szintén kegyesen meghivott bennünket ebédre s a vajdát ujra négyszem közti értekezésre hivta magához most már délutáni félkettőre. Nagy Gyula barátunk megköszönte a meghivást, de kijelenté, hogy neki e szerencséről már le kell mondania, minthogy az aratás közeledik s gazdasága dolgai hazaparancsolják, ő hát holnap indul.

Elbucsuzott a Kormányzótól s Ruttkaynétól. Elbucsuzott látszólag Bassotól is, noha ez minden este társaságunkban töltötte a fél vagy a háromnegyed éjszakát s igy a következő napon nem is jött velünk a Kormányzóhoz. De azért nem hagyott el bennünket s nem utazott el előbb, mint mi.

Az ebédről, hálás köszönetünk nyilvánitása mellett, mi is lemondtunk. Jó okunk volt. Junius 21-én esti vonattal el akartunk indulni, az ebédet tehát zavarni, félbe szakitani nem akartuk.

Esti fél tizenegykor jöttünk el a Kormányzótól. A Caffe Parigi-be mentünk beszélgetni s a hajnal vetett haza bennünket. Nem néztünk nagy reménynyel a következő nap elé. Nekem is eltünt már a kedvem. Csak a vajda volt makacs. Ő még mindig hitte, hogy kedvező izenetet kapunk a Kormányzótól.

Izenet!

Ezt a szót mindenki ismeri, noha történetét nem mindenki ismerheti.

A népdalban untig előjön: mit izent a rózsám?

Hires és borzalmas Cilley izenete Brankovicshoz. Küld neki majd két játszólabdát, Hunyady János két fiának levágott fejét.

»Mit izent a király?« Szinművek és regények százszor feldolgozott tárgya ez.

»Mit izen Kossuth Lajos?« A magyar nép szava volt ez hosszu időn át, a mikor nagy oka volt búsulni.

»Kossuth Lajos azt izente – Elfogyott a regementje!« Ki ne ismerné ezt a lélekrázó ős kurucz dalt Kossuth nagy nevével körülsugározva? Egykor e dalnak riadó hangjára százezer hős fogott fegyvert, megvédelmezni a magyart s pokolba kergetni ellenségeit.

Mi is izenetért mentünk Turinba. Vajjon mit izen a szent agg mi általunk a magyar nemzetnek?

Junius 21-én jött létre az izenet.

A vajda délután harmadfél órakor pontosan megjelent a Kormányzónál, a ki megkérdezte a vajdát, mit jegyzett papirra tegnap az ő izenete gyanánt? Tudta ezt a vajda könyv nélkül is, de azért elővette papirját s onnan olvasta le.

A Kormányzó figyelemmel meghallgatta, de semmi megjegyzést rá nem tett. Hanem némi gondolkozás után igy szólt:

– Véleményem véglegesen az önök közt vitássá lett kérdésekről a következő: Határozottan helyeslem önök azon kijelentését, hogy önök programmja Magyarország függetlensége, a melyet semmi föltételhez sem kötnek és semminek alá nem rendelnek. A párt elnevezéséből a »48-as«-nak elhagyását szükségesnek tartom; mert ez vagy azt jelenti, a mit Magyarország függetlensége jelent s ez esetben tautologia; vagy pedig mást jelent s ekkor megzavarja a fogalmakat s igy káros is lehet. – A personalis unio hánytorgatását én sem helyeslem. Próbálják meg önök ezzel Magyarország függetlenségét becsületes, őszinte elhatározottsággal, miként 1848-ban megpróbáltam én is. Én ugyan nem hiszem, hogy az sikerül, miként nekem se sikerült; de ám próbálják meg. Ehhez azonban a personalis unio hánytorgatása nem szükséges. – Határozottan rosszallom a más elvekben levő pártokkal a fegyverbarátságot. Ebben önöknek igazat adok. – A delegácziót nyilt kérdésül hagyni nem helyeslem. Ha önök kezdetben bele mentek volna, nem tartottam volna helytelennek; mert ha az országgyülésen helyet foglalnak, annak egyik bizottságában is helyet foglalhattak volna. De minthogy a párt harminczhárom év óta mindig következetesen ellenezte a delegáczióba menést, most ennek nyilt-kérdésül hagyása nevetségessé tenné a pártot a nemzet előtt. Nem is lenne az odamenetelnek semmi haszna. – Örvendek, hogy a Wekerle-kormány fölvette programmjába az egyházpolitikai kérdések megoldását, minthogy huszonöt év óta azt tapasztaltam, hogy semmi sem sikerült, a mit a kormány magáévá nem tett. E kérdésekre most már nagyobb sulyt fektetek, mint előbb, mert azt látom, hogy ez idő szerint ezek dominálnak mindent. – Nagyon sajnálnám, ha a kormány az egyházpolitika miatt megbuknék. Ez olyan lenne, mint Helfynek megirtam, mintha a fürdővizzel a gyermeket is kiöntenék. Komoly államférfi előtt a kormánybuktatás nem végczél. A kérdés az: mi jön utána. Ha a kormánybuktatás csak egyetlen lépéssel is előbbre viszi a függetlenséget: akkor buktassák meg a kormányt. Az egyházpolitikai javaslatok megbuktatásánál ezt nem látom. – A függetlenségi párt sohasem lesz teljes, hacsak a »szabadelvü« haladás terén s az egyházpolitikai kérdések megoldásában határozott állást nem foglal. A függetlenségi párt természete hozza magával, hogy a szabadelvü haladás élén kell állania!

– – Ime ez volt a nagy izenet.

Örök igazságok ezek minden nemes és komoly államférfi, minden becsületes magyar ember és függetlenségi képviselő számára.

Jól tudta a vajda, hogy az álarczosok, a klerikálisok, Apponyiék szövetségesei meg nem hajolnak még Kossuth előtt se. De az is bizonyos volt, hogy a vajda ellen többé Kossuth Lajos szózatát ki nem nyerhetik, az ő nevének hatalmát föl nem használhatják, a jó magyar népet e pontban tovább nem ámithatják.

Csak annyit tehetnek, hogy eltagadják az izenetet. Azt mondják majd, nem izente ezt Kossuth Lajos vagy legalább nem igy izente.

A vajda félre lökte tegnapi följegyzését, uj papirt vett kezébe s arra fölirta e szavakat: »a 48-as elnevezés«, »a personalis unio«, »fegyverbarátság más pártokkal«, »delegáczió«, »a Wekerle-kormány«, »a függetl. párt és a szabadelvü haladás«.

Mikor a Kormányzó befejezte nyomatékos hangon előadott izenetét, a vajda megkérte őt, engedje meg, hogy az izenetet szóról-szóra előtte elmondhassa.

Megengedte.

A vajda ekkor szóról-szóra, betüről-betüre való hűséggel ismételte a Kormányzó szavait.

A Kormányzó csodálkozott. Pedig e fölött csodálkozni nem lehetett. Hiszen az izenetben foglalt eszmék rég óta már a vajda eszméi is voltak; – az pedig gyerekjáték a vajdánál, hogy egyszer való hallásra szóról-szóra el tudta mondani a Kormányzó beszédét.

Következett az én kihallgatási időm, azután én is résztvettem a társalgásban.

A vajda hozzám fordult.

– Édes jó Gáborom, a Kormányzó ur kegyes volt végleges izenetét kinyilatkoztatni, hallgasd meg ezt te is az ő jelenlétében.

Azután a Kormányzóhoz fordult s őt is megkérte, engedje meg az izenet elmondását s a netaláni tévedést igazitsa helyre.

A vajda kétszer egymás után elmondta előttem a Kormányzó szavait. A Kormányzó mind a kétszer erős hangnyomással mondta:

– Igy van! Ez az izenetem!

Kijelentettük, hogy hazaérkezve, rögtön közöljük ezt Justhékkal, Polónyiékkal, de egyuttal fölvetettük a kérdést, vajjon a Kormányzó ur nézete szerint, mit csináljunk tovább, ha ők semmibe se veszik az izenetet?

– Ne gondoljanak önök mindjárt a legrosszabbra. Mindent meg kell önöknek tenniök, hogy a párt ismét egyesüljön. A személyeskedést egyáltalán kerülni kell. Jöjjenek össze s tárgyilagosan beszéljék meg a dolgot. Proponálják önök, hogy a pártkörben maradottak küldjenek ki három férfiut s önök is hármat. Ezek tanácskozzanak. De a puszta »egyesülés« jelszó nem ér semmit. Az egyesülésnek önök közös felirata alapján, valamint az általam érintett elvek alapján kell megtörténnie!

E szavak a gyakorlati megoldásra adtak irányt és meghatalmazást. A »közös felirat«-ot is a vajda készitette tavaly az országgyülés elején. Ennek kellett tehát, valamint az izenetnek az egyesülésre elvi alapul szolgálni. A Kormányzó engedelmével ezt az utasitást is felvettük az izenetbe szóról-szóra.

De a vajda ismerte az embereket. Ő tudta, hogy Justhék, Polónyiék ennek az utasitásnak se fogadnak szót. Meg is mondta határozottan a Kormányzónak.

– Mi ugyan mindent hüségesen elkövetünk az elvi alapon való becsületes egyesülésre, de mi ismerjük embereinket és a viszonyokat, az nem sikerül.

A Kormányzónak nem tetszett a vajda nagy kétsége. Egész indulattal felelt:

– Ha nem sikerül, akkor majd megmondom végső véleményemet!

A menydörgés moraja zugott már a nagy ember e szavaiban.

E szavakat is fölvettük az izenetbe.

De ez se használt semmit.

Ugy volt már az anyapárt Kossuthtal, mint a késő korbeli hitetlen római világ az Olimpus isteneivel. Nem félt már az Olimpus villámaitól.

Mihelyt hazajöttünk, én nyomban összehivtam pártunk tagjait értekezletre. Közöltük velük Kossuth Lajos izenetét. Közöltük a nyilvánossággal is. S nyomban megválasztottuk pártunk három tagját: Eötvös Károlyt, Nagy Gyulát és Horváth Ádámot az egyesülési küldöttségbe; haladéktalanul átirtunk Justh Gyulához, hogy ő is hivja össze az értekezletet s ők is küldjenek ki három férfiut. Egyesüljünk tiszta elvek alapján a haza közjavára s teljesitsük a turini szent öregnek utolsó óhajtását.

Mintha borsót hánytunk volna a falra!

Justh pár nap mulva azt felelte, hogy most nem lehet értekezletet tartani, nyár van, meleg van, aratás van, – majd az őszszel.

Eljött az ősz s ők egyesültek nem Kossuth elvei alapján s nem mi velünk, hanem Kossuth elveinek nyilt megtagadásával Ugronékkal. Hogy nyilt dulakodásban nemsokára szétváljanak.

Romlottak voltak már a viszonyok s gyöngék az emberek. De minket ez kötelességünk teljesitésében meg nem gátolt.

A nagy czélt elértük. Kossuth dicső nevét többé saját cselszövényeik támogatására az álorczások föl nem használhatták.

Julius 21-én délután 4 óra tájban jött létre az izenet. Még ezentul két óráig voltunk a Kormányzó vendégei. A vajda többé semmiféle politikai kérdés tárgyalásába nem bocsátkozott. Nyugodt volt és vidám, mert megtörtént az, a minek megtörténtét szentül hitte. Ő egy pillanatig se csalódott a Kormányzóban.

X. FEJEZET.

(Miért nagy ember Kossuth Lajos? – 1740–1790–1848. – Kossuth megköszöni nekem, hogy a vajdát elvittem hozzá.)

Sőt az is bekövetkezett, a mit tegnap este megjövendőlt. A Kormányzó társalgás közben megint s most már harmadszor ismételte szórul-szóra ezt a mondást:

– Én nem tartom magam nagy embernek!

A vajda készen volt erre s most már nyomban megadta rá a feleletet.

– Ha megengedi Kormányzó ur a tökéletes őszinteséget: én tökéletes őszinteséggel mondom el véleményemet az ön történeti egyéniségének s szereplésének nagyságáról. – Az én igaz véleményem önről az, a mit függetlenségi pártunk tavalyi üdvözlő feliratában kifejtettem. Csakhogy e vélemény nincs minden irányban kiegészitve. Az ön nevének nagysága, fénye, dicsősége s nemesitő hatása a magyar nemzet szivébe ép ugy be van vésve örökre, mint nagy Napoleoné a franczia és Bismarcké a német nemzet szivébe. De különbség mégis van. A csodálatos népszerüséget Napoleon is, Bismarck is részben hatalmuk nagyságának köszönhették s mikor a hatalom kiesett kezükből: népszerüségük nagy része is nyomban kialudt, elenyészett. Önhöz a magyar nép nem hatalmáért ragaszkodott; hiszen ragaszkodása, áhitatos tisztelete, rajongó szeretete ma ép oly nagy, mint bármikor volt. Pedig ön negyvennégy év óta hatalom nélkül van, idegen földek szegény bujdosója, nem is látja többé imádott nemzetét s a nemzet se fogja önt szinről-szire látni soha. S még sincs senki az élők és holtak között, még az egyháznak sincs olyan szentje, a kit a nép ugy övezne körül rajongó szeretetével, mint a hogy az ön alakját körülövezi. – Ez még hiányzik abból az üdvözlő feliratból, ezt még bele kellett volna tenni, de már nem volt időm hozzá!

A vajda felállt székéről s ugy beszélt tovább. S szavai a kormányzó lelkének mélységéig jutottak.

– Én nagy embernek tartom önt Kormányzó ur! De nem azért, a miért a nemzet s nem is azért, a miért az irodalom tartja nagynak. Én nagyon megvizsgáltam nemzetünk történetét és népünk érzéseit, én másért tartom önt nagy embernek. – Ön átalakitotta, ön okos és emberséges alapra fektette 1848-ban társadalmunkat, megszerezte a jogegyenlőséget s alkotmányunkból kiirtotta az ember és ember közt való közjogi különbséget. Örökre szóló nagy érdem ez. De ezt néhány évvel később kivivta volna Széchenyi és Deák is. Ők kezdték s be is tudták volna fejezni. Ön Kormányzó ur 1849-ben megmentette a magyar nemzet becsületét s önérzetét; keserü oktatásban részesitette örök ellenségeinket s fajunkba önbizalmat oltott a jövendőre s a mink van ma, a mit maig megmenthettünk, azt mind az ön nagy munkájának köszönhetjük. De ez érdemet és dicsőséget meg kell osztania függetlenségi harczunk hős vezéreivel, meg kell osztania azokkal a hősökkel is, kiket névtelen félisteneknek ön nevezett el.

– De az ön nagyságának Kormányzó ur, van olyan eleme, van olyan része, melyben nem kell osztoznia senkivel; melyet, mig áll a világ s benne magyar él, nem tesz vitássá senki s a melyben ön egyedül való. S ez az: ön életczélt tudott teremteni a magyar nemzet számára, a melyről se Széchenyi, se Deák álmodni se tudtak s a melyről még a költők ihlete is hallgatott. Ön a századok mohából kitisztitotta s napsugaras fénybe állitotta elénk a magyar függetlenség eszméjét s a mi még ennél is több: szentséges szenvedélylyé tudta tenni ezt az eszmét. Minden népnek volt egyetemes eszméje s nagy nemzeti szenvedélye, mely életének czélját alkotá, – csak a magyarnak nem volt százötven év óta. Elmondom ennek történetét Kormányzó ur, most már ismerje meg egész gondolkozásomat.

S folytatta tovább a vajda lelkes hangon.

– A mint az utolsó hős kurucz behunyta szemét: kialudt a függetlenségnek nemcsak nagy szenvedélye, de még eszméje, még gondolata is. Napkeleten, török tenger partján, lengyel földön még élt néhány ősz hazafi, diadalmas csaták egykori hősei, hazátlan bujdosók; de itthon már lemondott a nemzet örökre önmagáról; még imádságában se terjesztette tovább a nagy nemzeti öntudatot, melyért Rákóczi hadai véreztek.

– Két nagy alkalmat nyujtott a végzet nemzetünknek arra, hogy ismét elfoglalja önálló helyét az emberiség mivelt államainak történetalkotó nagy családjában. Az egyiket 1740-ben, a másikat 1790-ben. 1740-ben kihalt a Habsburgok fiága, asszonyra maradt a trón, egész Európa törekedett azt ledönteni s nemzetünknek nem akadt egyetlen férfia, a kiben feltámadt volna az ősök és az unokák iránt való hazafikötelesség érzete, a függetlenség nagy gondolata. Bután ontotta vérét a magyar, hogy megmentse a trónt nem az ő királya, nem az ő országa, hanem az osztrák szövetséges töredékállamok és népek javára. S koldus maradt s szolga akkora hősi elszántság után, a mekkorának fele elég lett volna függetlenségének megalkotására. Nem volt a magyar nemzetnek Kossuth Lajosa.

– 1790-ben ujból királyváltozás történt s a Habsburgok roskatag trónusát ujból hatalmas erők fenyegették, hogy végkép és örökre összedöntsék. Hányszor mutatott Napoleon kardja hegyével a közép Duna tájékaira? Hányszor várta a jelt, a szót, a csatlakozás igéjét a magyar nemzet kebeléből? Utóbb már szánkba is adta a megváltó szót s kezünkbe a szabadulás könnyü alkalmát. De néma és siket és bárgyu volt a nemzedék. Voltak jó fiai, de nem volt egyetlenegy igaz és nagy fia. Voltak jó vezetői, de nem volt egyetlen vezére. Még költőinek se jutott eszébe: miért omlik hiába hőseinek vére. Megint nem volt a nemzetnek Kossuth Lajosa.

– 1848-ban ujra megjött az alkalom. Sokkal kisebb, sokkal bizonytalanabb, mint 1740-ben és 1790-ben, de azért a nemzet megragadta ezt. Lelkének egész fenségével s karjának egész erejével ment a nagy vállalatba: első lenni a szabadság és mivelődés hősei közt, ujra megalkotni fajának ezer éves állami függetlenségét s győz vagy legyőzetik, kitüzni a nagy czélt s megszentelni hulló vérével azt, a miért ezen túl a nemzedékeknek élni, munkálni és lelkesülni kell. Mert a gondviselés önt adta nekünk Kormányzó ur! Ön állott a nemzetnek élére s ön visszaszerezte fajunk számára mindazt, a mit másfél század óta elvesztettünk s a miről a nemzetnek kicsinyje, nagyja azt hitte már, hogy azt örökre elvesztettük. A szabadság és függetlenség vágyát, eszméjét és nagy szenvedélyét, az egyetlen igaz nemzeti öntudatot. Most se jutott volna ez eszébe egyetlen kortársának se, még a legnagyobbnak, a legnemesebbnek se. Öné volt ez az eszme s ön méltó volt ehhez. Addig él a magyar nemzet, mig ez eszmét el nem ejti, el nem felejti, el nem üzérkedi. S a meddig él, mindig az ön neve lesz ebben büszke lobogója. Ezért tartom én nagy embernek önt Kormányzó ur!

A vajda elhallgatott s égő és lelkesülő szemmel nézte a szent öreg arczát.

Én nem tudom leirni, minő hatást tett e beszéd a Kormányzóra. Sokáig egy szót se szólt. De szólni akart ismételve s végre is ennyit mondott:

– Ezt a gondolatot még nem hallottam.

S aztán másodpercz mulva utána mondta:

– Nem is olvastam.

Valóban se nem olvasta, se nem hallotta. De mi sem. Kossuth történetirói közt ez a felfogás még eddig meg nem született. 1740–1790–1848! E három korszak jellemrajzát mindegyik megvilágitására még ki nem dolgozta senki. S Kossuth igazi nagyságára ily tiszta és fenséges alakban még rá nem bukkant senki. Ezt csak a vajda mélységes eszejárása hozta napfényre.