Part 15

Nagy Gyula abban a nézetben volt, hogy a Kormányzótól kedvező nyilatkozatot nem kapunk s a mit kapunk, az a pártkörből való kilépésünket s külön alakulásunkat nem fogja szentesiteni. Javasolta: ne is erőltessük a dolgot. Neki nincs reménye.

A vajda kijelentette, hogy ő még akkor se változtatja meg politikai álláspontját, ha a Kormányzó azt egyenesen kárhoztatná. Társainkra nem jár koczkázattal a dolog, hisz ők az őszszel visszamehetnek Justhék, Polónyiék, Helfyék táborába, ha a netalán megváltozó közhangulattól félnének. S ha kedvük lenne ahhoz, hogy bent a pártban örökös viszályban legyenek Apponyi titkos hiveivel, a nagy reform-alkotások ellenzőivel.

Én életre-halálra el voltam tökélve, hogy a vajdával tartok.

A vajda egyébiránt feltétlenül biztosnak tartotta, hogy a Kormányzó se helytelenitő, se kárhoztató nyilatkozatot nem tesz ellenünk. A legrosszabb eset szerinte az lehet, hogy a Kormányzó se ellenünk, se mellettünk nyilatkozni nem akar s nem fog.

Délelőtt a magunk divatu reggelizés után meglátogattuk a jó Ruttkaynét. Onnan kocsira ülve a vajdával egy kis sétát tettünk a Viktor Emánuel sétányon s a folyam partján. A vajda az egész uton kötődött velem Velencze és Lombardia és Piemont sikjain át, hogy sehol se lát se fákon, se mezőkön, se repülésben semmiféle maradt. Még gólyát, még varjut, még verebet se. Gunyolt engem az én kedvelt Olaszországommal, a hol minden tücsköt-bogarat megesznek, a hol még a madarakat is felfalják, még a gémet, vércsét, baglyot is. Ha nem igy van – ugymond – mutassak neki verebet.

Csakugyan akartam neki verebet mutatni, noha magam sem tartottam biztosnak, hogy találunk.

De mégis találtunk ötöt a nagy sétány nyárfái közt. De az öt közt négy kanveréb volt. Ebből a vajda azt következtette, hogy az anyaverebeket az olasz elfogta a költő-fészken.

Az igaz, hogy Olaszország nagy darab föld, de csakugyan nem hiszem, hogy az egész országban volna annyi veréb, mint nálunk Budapesten csupán az Erzsébet-tér fáinak lombjai közt valamelyik téli alkonyaton.

Délután két órakor a vajda pontosan meglátogatta a Kormányzót. A Kormányzó hidegebb volt hozzá, mint talán tegnap. S mindenekelőtt a párt belső viszonyairól kérdezősködött tőle.

A vajda kitért a felelet elől. Megkérte a Kormányzót, engedje meg, hogy politikai ügyekről négyszemközt ne kelljen nyilatkoznia. Ő – ugymond – nyiltan szokta nézetét kifejteni sajtóban is, parlamentben s pártkörben is, most is kész minden mellékes gondolat nélkül s föltétlen őszinteséggel nyilatkozni, de óhajtaná, hogy ez barátjai, Nagy Gyula s gróf Károlyi Gábor jelenlétében történjék.

A Kormányzó szivesen beleegyezett.

Volt azonban a vajdának előterjesztése, mely Kossuth Lajos könyvtárára vonatkozott.

A Kossuth-bizottság ugyanis, melyet tavaly, mint már elbeszéltem, a vajda saját elnöklete alatt megalakitott, elhatározta, hogy a Kormányzó könytárát még az ő életében óhajtaná a nemzet számára megszerezni. Ezt a kérdést hozta elő a vajda.

– Helfytől hallottam, – ugymond, – és pedig egyenesen ugy közölte velem, hogy e közlésre fel is volt jogositva, hogy a Kormányzó ur hajlandó volna igen becses könyvtárát nemzetünk részére még életében átengedni. Ennek keresztülvitelére az én elnökletem alatt még a mult évben bizottság alakult. Ez ügyben a bizalmas lépéseket megtenni engem s gróf Károlyi Gábort bizta meg bizottságunk. Mi nagyon fontosnak tartjuk ezt. Az ön könyvtára Kormányzó ur, nagy kincse a nemzetnek. Mátyás királyunk könyvtárát a viharos idők megsemmisitették, azt talán meg se tudta volna védelmezni nemzetünk. A költő Zrinyi Miklósnak s Rákóczi Ferencz dicső fejedelmünknek könyvtára eltünt, elkallódott, országunk határain kivül esett, nincs a nemzet birtokában. Nekem fáj még az a gondolat is, hogy ily sors érhetné a Kormányzó ur könyvtárát. Ezt minden esetre biztositanunk kell. Hadd lássák a nemzedékek, a kik utánunk jönnek, mily könyveket látott, minő eszméket vett észre, mily gondolatokkal játszadozott Kossuth Lajos szelleme, a mikor hazájának nagy gondjai elől időnként a könyvekhez menekült. A nemzeti hálás kegyeletnek egyik forrása is, egyik gyüjtő medenczéje is lesz az a könyvtár; – dicső emlék a multból s fény, mely a jövendőbe is világit. Kérem kegyes válaszát.

A Kormányzó közönyösen felelt.

– Erről most nem beszélhetünk, semmi esetre nem határozhatunk. Helfy barátommal csakugyan beszéltünk erről. De könyvtáram fiaim örökségét képezi. Talán ez lesz egyetlen örökségük. Náluk nélkül nem akarok erre nézve tárgyalásba bocsátkozni.

Némi gondolkozás után hozzá tette:

– Sok könyvemet itt-ott jegyzeteimmel telefirkáltam; – nem gondolják majd otthon némelyek, hogy ez csökkenti a könyvek értékét?

A vajda elmosolyodott.

– Nem hiszem, hogy akadna olyan hülye magyar ember, a ki ilyen gondolatra jönne. Hiszen főleg a telefirkált könyveket akarjuk mi a nemzet számára megszerezni.

A Kormányzó nem szólt többé a könyvtárról. Másra terelte át a beszédet.

Közölte a vajdával, hogy emlékiratainak ötödik kötetét is jó részben befejezte már; – pár heti, vagy pár hónapi munka árán egészen készen lesz.

Az e fölött való beszélgetésben furcsa eszmére jött a vajda. Engedelmet kért a Kormányzótól egészen nyilt és őszinte megjegyzésre.

– Én azt óhajtanám, – ugymond, – hogy a Kormányzó ur az ötödik kötettel fejezné be emlékiratait s többé, mint iró, ezekkel ne foglalkoznék. Az anyagot tartsa együtt, az utódoknak legyen módjuk az anyagot kiadni s a történetirás számára felhasználni, de önmaga Kormányzó ur, ne dolgozza föl.

– Miért?

– Eljött már a Kormányzó ur számára a pihenés ideje. De nem ez a fő okom. Hanem az, hogy én nem akarom, hogy a nemzet történetének irói önnel vitatkozzanak műveikben. Ha az anyagot az ön megjegyzéseivel kapják, majdnem lehetetlen, hogy egyik-másik megjegyzése, nézete, magyarázata s egyik vagy másik cselekményének az Emlékiratokban foglalt megvilágitása ellen biráló nézetre ne jussanak, érvet ne találjanak s nézetük és érveik kifejtésére hosszabb-rövidebb birálgatásba ne bocsátkozzanak. De ha csak a nyers anyagot találják: akkor ez egyetlen történetirónak se jut eszébe. Akkor a magyar nemzetnek az ön nevéhez és szerepéhez kapcsolódó története tisztán lesz megirva s az ön történeti nagy alakja minden oldalról egyenlő fénynyel lesz övezve. A szobron nem lesz karczolat s egyetlen oldalról se lesz körülötte árnyék. Még olyan árnyék se, a minőt csak a tollforgatók támasztanak.

A Kormányzó mély hangon felelt:

– Én nem tudok már pihenni.

E szavakra a vajdát erős érzés fogta el. Fölállott a karszékből s megható hangon szólt:

– Óh ha ön Kormányzó ur megirná gyermekkora és ifju kora történetét; nevelődését, apjának és anyjának erős és édes befolyását; testvérjeivel való játékát és czivódásait; az ősi házat és gazdaságot; a cselédek dévajkodásait, elemi tanitóit, főiskolai tanárait; a régi vármegyét, a tiszttársakat, az 1825-iki országgyülés titkait, a nemzet ébredését, a jobbágy panaszait, az elsatnyult és mégis élni akaró nemzetet! Ha mi azt látnók s utódaink látnák: hogy termett és hogy nőtt fel Kossuth Lajos; hogy nyilott meg lelkének világa; hogy tisztult és erősödött meg szelleme s miként kezdte felismerni korát és annak sarjadó eszméit és csodálatos és fenséges szerepét! Ha mi azt látnók! Az a könyv szentirása lenne három nemzedéknek, önt élete alkonyán tenné a világ egyik első remek irójává s századok mulva is gyönyörrel olvasnák apák, anyák s nagyra törő magzatok. Ne irjon ön többé a történetbuvároknak, hanem irjon az egész nemzetnek!

A Kormányzó nem felelt a vajdának. Szaporán sodorta szivarkáit s bodrosan eresztette a dohányfüstöt. De láthatólag jól esett neki a vajda észrevétele, a mit bizonyit az, hogy később, mikor mind együtt voltunk, ebéd előtt visszatért rá.

Az én szerepem, az én négyszemközti társalgásom alatt, egészen más volt.

Én személyeskedtem.

Én elmondtam, hogy a nemzeti párt ügynökei, az álarczos függetlenségiek miként turták ki a pártból Mocsáryt, ez őstiszta kurucz jellemü függetlenségi férfiut. Miként keseritették Irányit s miként és mily szövevényes rendszerességgel, mekkora sajtóval s mennyi áldozattal áskálódnak Eötvös ellen! Hogy félnek az ő eszétől, erélyétől, tollától s megtámadhatlan jellemétől!

Elmondtam, mi a vajda nézete, ha a kormány a szabadelvü nagy reformok miatt talál megbukni! Hogy tombol akkor örömében a Kaszinó, a nemzeti párt, az udvari kamarilla, a sötét reakczió s a nemzetiségek ellenséges szövetsége! S hogy támogatja ezt a bandát tudatosan vagy tudatlanul a függetlenségi párt egy része is!

A Kormányzó végig hallgatott türelemmel és csak annyit mondott szavaimra:

– Maga édes Gábor, heveskedik. De ha ugy áll is a helyzet: ez csak arra szolgál okul, hogy egyesüljenek ujra a párttal s vezessék azt az egyenes uton.

Mikor ismét együtt voltunk mind a hárman: akkor már kevesebb szó folyt ebéd előtt a politikáról.

A Kormányzó, mint föntebb emlitém, visszatért a vajda tanácsára. Elmondta nekünk derült kedvvel e tanácsot.

– De az én ifju koromban – ugymond – kevés érdekes dolog történt. Adomáim nekem még miniszter koromból sincsenek. Arra ugyan emlékszem, mikor Ferdinánd király előtt először voltam. Fölmentünk Bécsbe, hogy a királynál jelentkezzünk s az esküt letegyük kezébe. Engem e szóval mutatott be a királynak Batthiányi: »Fölséged finánczminisztere: Kossuth Lajos.« Németül folyt természetesen a beszéd. A király testi és lelki nyomorék volt. Odavánszorgott hozzám, közel hajolt arczomhoz s jól megnézett. És siránkozó hangon mondta: »Finánczminiszter? A finánczminiszter nagyon fontos személy ám! De aztán édes Kossuth ur, adjon ám nekem pénzt, ha kérek; mert nekem sok pénz kell ám!« Én csak néztem ezt a szánalomra méltó alakot. De a ki azért mégis uralkodik népeken és országokon!

Ez az adoma nem azt bizonyitotta, hogy a Kormányzónak egyéni és korjelző adomái ne volnának. Az pedig csak kitérő mondás volt tőle, hogy ifju korában kevés érdekes dolog történt.

Minden esemény, minden jelenség érdekes, mely nagy férfiak ifju korával függ össze. Érdekessé teszi az, miként vette észre, miként fogta föl s mit tett el lelke tárházába belőle az az ifju, a ki később nemzetének vagy az emberiségnek sorsára jótékony hatást gyakorolt. A ki tehát nagy emberré vált élte delén vagy öreg korában.

A nagy ember nem egyszerre támad s nem véletlenül és esetleg támad. Csak nagyságának felszinre bukkanása lehet véletlen és esetleges. A Victoria regia vagy a Nymphea thermalis is fölségesen fejlődik a vizek mélyén, mielőtt ragyogó virágait felhozhatná a napvilágra s megláthatná az emberi szem. Kossuth lelke hatalmas arányokban fejlődött már gyermekkorában s ifju korában is. De mit tudhatunk mi már e fejlődés részleteiről? Hetven–nyolczvan év telt el gyermek és ifju kora óta. Ki emlékeznék erre, ha ő maga nem? Ki figyelte volna meg őt annyira, mint a mennyire önmaga tehette?

De mind erről most már késő töprenkedni. Az emberiség sok nagy alakjának zsenge korát nem ismerjük. Magának Jézusnak életéből is hiányzik husz évnek ismerete. Mennyi fenséges titkot rejt e husz évnek sötétsége!

Ebéd előtti politikai társalgásunk folyamán szóba jött a mai magyar szónoklat természete. Maga a Kormányzó hozta szóba. Beszélt Apponyiról és Szilágyiról s kérdezte a vajdát: mi véleménynyel van e férfiak szónoki képességeiről és sikereiről?

Nekem szent meggyőződésem, noha alig tudom tökéletesen bebizonyitani, hogy a Kormányzó azért terelte e tárgyra a beszélgetést, hogy a vajda mondjon véleményt az ő szónoklatai természetéről is. Kossuth a mivelt világ egyik legnagyobb szónoka. Azt már látta a Kormányzó, hogy a vajda elméje mély és erős s tudása és gondolkozása hatalmas; felfogása önálló, eredeti s magyar. Szinte természetes és édes tünet az agg embernél az a hiuság, mely tudni akarja, miként vélekedik róla az utána jött nemzedék sarjadéka. Tájékozást nyujt az neki arra nézve, miként itéli meg őt majd az utókor. S kinek ne állana jogában és kötelességében az ez iránt való kiváncsiság? S azután a Kormányzó jól tudta, hogy a vajda az ő fiatal korában Deák köréhez tartozott. S miként vélekedik Kossuthról Deák s Deákról Kossuth: ez iránt bizony igazán érdeklődik mind a kettő.

A vajda azonban alig érintette Kossuth szónoki tehetségét, szorosan megmaradt abban a körben, melyet neki a Kormányzó kérdése megjelölt. Csak Szilágyiról és Apponyiról beszélt.

– Régóta ismerem s figyelem – ugymond – mind a kettőt. Mind a kettő szónoki képességéről határozott véleményem van, de a mikor a Kormányzó ur előtt itéletet mondok fölöttük: a legnagyobb, legmagasabb mértéket alkalmazom rájuk. Megbirják. – Ma nem a nagy és remek szónoklatok korát éljük. Az emberek szegényebbek, számitóbbak, anyagi érdekeikbe sokkal elmerültebbek, semmint őket magas és nemes szenvedélyek fölkeltésével, a legszentebb nemzeti önzés nagy indulataival s az emberi haladás nagy eszméinek ragyogásával lehetne és kellene vezetni. Castellar hangja s az ön egykori hangja Kormányzó ur, ma idegen, érdes és riasztó hatásu lenne a magyar nemzetgyülésben. A mai szónoklat nem egyéb, mint szakbeszéd. Kisebb vagy nagyobb mélységü, gyöngébb vagy erősebb sugárzásu, de csak szakbeszéd. – Mind Szilágyi, mind Apponyi nagy szónoki tehetség. Szilágyi eredetileg sokkal nagyobb és tömöttebb tehetség. Apponyi pedig sokkal gyakorlottabb. Apponyi mindig ellenzéki volt, Szilágyi pedig csak rövid ideig. Mind a kettőnek elméleti és tudományos miveltsége egészen teljes s a fölmerült kérdésről, ha hozzá szól, mindegyik tud annyit, a mennyit törvényhozónak vagy talán helyesebben mondom, a mennyit törvényhozó testület szónokának tudni kell. A nyelvet is egyenlő ügyességgel tudja használni mind a kettő. – De azért egyik se remek szónok. Mind a kettőnek nagy hiányai vannak. S e hiányokat nemzetünk sajátságos helyzete miatt nem is pótolhatják. – A szónoklatnak igazságot kell tartalmazni. A nagy nemzetek szónokai előtt csak két igazság van. A nemzeti és az emberi igazság. Ez a kettő gyakran együtt jár s ha összeütközik is, a kettőt hosszabb vagy rövidebb küzdelem után ki lehet egyenliteni s a kiegyenlités mindig a két igazság együttes győzelme. A nagy nemzeteknél minden más igazság alatta áll a nemzeti és emberi igazságnak. Nálunk nem igy van. Nálunk a király igazsága, az egyház igazsága s a fajok igazsága gyakran erősebb, mint az emberi igazság. A mi szónokainknak, a mikor érveik és szenvedélyeik csatatervét felállitják, több tekintettel, több ellenséges hadcsapattal kell megküzdeniök, mint a franczia és angol szónokoknak. A ki a király igazságát alá rendelné a nemzet igazságának: az nyomban lehetetlenné válnék, mint nálunk szokás mondani »fölfelé«. A ki az egyház igazságát rendelné alá a nemzetnek: az lassanként lehetetlenné válnék fölfelé is, köröskörül is. S a király védi a fajok igazságait is, tehát a fajokkal szemben is mindig korlátozva van a nemzet igazsága. – Szomoru a mi helyzetünk Kormányzó ur; még szomorubb, mint a hogy ön irataiban hirdeti. A magyar nemzet igazságát csak addig türik és csak annyiban türik, a mig ez szolgálni kész a király igazságát, Róma igazságát s a fajok igazságát. Ha nem kész szolgálni: akkor hütlenségről, barbárságról, egyházüldözésről, a nemzetiségek eltiprásáról beszélnek s e buta és gonosz jelszavakat az örökké csiripelő sajtó beleveri még a magyar elmékbe is. A nemzet igazságának kellene magasan állani. Oly magasan, mint a csillagos ég, melynek alatta fekszik minden. Még a király is, a pápa is, az üdvösség is. Csak az embernek igazsága lehetne méltó alkuvó fél, méltó osztályos rokon. Senki más, semmi más. De mi nem igy vagyunk. – Ám e helyzetben mit hirdessen a magyar közélet nagy szónoka? Elhitettük magunkkal, hogy nemzeti kormányunk van, magyar hazafi minisztereink vannak. Gyalázatos hazugság ez, de a tömeg, a rövidlátó nemzedék nem látja ezt. Törvényhozóink arra törekszenek, hogy gyakorlati államférfiakká váljanak. E törekvés összhangzik az egyéni boldogulás jogos vágyával s az egyéni és családi hiuság jogos igényeivel is. Ámde e törekvés csak akkor éri el czélját, ha »fölülről« kedvező szél fuj. De onnan sohase fuj kedvező szél, ha a törvényhozó, ha az államférfi alá nem rendeli a nemzet igazságát a király és az egyház igazságának. Mit csináljon ilyenkor az államférfi? Mit hirdessen a nagy szónok? A nemzet előtt csak nem hirdetheti, hogy neki, a nemzetnek kell szolgálnia minden más érdeket s hogy őt, a nemzetet csak akkor türik meg saját házában gazdának, ha tolakodó, telhetetlen és erőszakos vendégeit, a koronát, az egyházat s a fajokat szivesen látja, étellel-itallal jól tartja, – habár neki magának koplalnia kell is. Mit csinál ilyenkor Szilágyi és Apponyi? – Mind a kettő az állami tudományok szólásaihoz, általános igazságaihoz, bölcselő meghatározásaihoz s mindenki által ismert műszavaihoz folyamodik s előáll olyan beszéddel, mely Angliában, Francziaországban és Németországban igaz lenne, de nálunk egyetlen szava se igaz. Gyönyörü beszédek azok. Más nemzetek legnagyobb szónokai se képesek szebb, tartalmasabb, elmésebb szónoklattal előállani. Ragyog azokban a magyar elmének ősereje is, kiképzett ereje is, de mindig elhomályosul a nemzet igazsága. Nem Szilágyit és Apponyit vádolom én, hanem a végzetet, mely ragadja őket is magával s mely ugy ül a nemzeten, mint az Alpesek szirtei. Ezt untam én meg magam is 1876-ban. Ezért lettem a függetlenségi párt tagja. Az a gondolat vezetett, hogy az állami közélet mezején tehetségemet nem kell a korona és a nemzet közti ugrándozás tojástánczára átengednem, hanem a függetlenségi párton a nemzet javára fordithatom. – Szilágyi beszédeiben tisztább és szabatosabb az érvelés, Apponyi beszédeiben nagyobb a hév és a hangulat. Szilágyit korlátozza az a tekintet, melylyel a koronának s a kormányzó többségnek tartozik; Apponyira rányomakodik az a gondolat, hogy neki pártja miatt is hivatása egykor átvenni az ország kormányzását s a korona képviseletét. Mind a kettő tartózkodik attól, hogy a nemzet és a korona igazságait mereven és meztelenül állitsa egymással szemközt a nemzet elé. Szilágyi a tudomány műszavai, Apponyi az ellenzékiség fátyola alá rejti azokat, nehogy vagy a korona vagy a nemzet vagy mind a kettő félreértse őt s e miatt elkedvetlenedjék. Mind a kettőnek nagy gyöngesége, hogy egyik se kormányzott fiatal korában gyakorlatilag. Egyik se volt gyakorló mezei gazda vagy megyei tisztviselő. Egyik se igazgatott községet, járást, vármegyét, bankot vagy gyártelepet. Az intézményeket mindegyik csak könyvből, tanszékről vagy külső szemléletből ismeri. Az egyének és intézmények egymásra hatását közvetlen gyakorlatból nem tanulmányozhatta egyik se. A jogéletet csak ugy ismerik, mint magas miveltségü férfiak, de a hogy az egyes jogesetek kinőnek az emberek érdekéből és szenvedélyéből s a hogy fejlődnek, duzzadnak s a tudománynak és államkormányzásnak tárgyaivá lesznek: azt saját szemeikkel nem vizsgálták. Csak a felnőtt embert ismerik, de magzatkorában és gyermekkorában nem figyelték őt meg. Ezért hiányzik szónoklatukból az a tudás, mely a szónok egyéniségének szineiben jelenik meg. Szilágyi eszejárása nemzetibb, mint Apponyié. Apponyi legtöbb beszédét elfogadhatná magáénak a német is, franczia is, ha tökéletes forditásban állana előtte. Nagy hátránya ez az én szememben. – Mind a kettő gondosan készül a beszédre. Nagyobb beszédeiket előre átgondolják, gondolataik és fejtegetéseik sorrendjét előre meghatározzák, vezérgondolataikat szavakban is előre megalakitják s gyakran egész beszédüket előre megirják.

A Kormányzó itt közbeszólt.

– Én sohase szoktam beszédeimet előre megirni.

– Tudom Kormányzó ur! Csak egy beszédét ismerem, melyet előre megirt.

A Kormányzó indulatba jött a vajda e szavára. Én magam is megijedtem, felugrottam ülőhelyemről, vigyázatlanságnak és gyöngédtelenségnek tartottam e szót s oda ugrottam a vajda elé.

A Kormányzó erős, kemény hangon kérdezte.

– Melyik az?

– Az a beszéd, melyet a Partium visszacsatolása kérdésében tartott Pestvármegye közgyülésén a 40-es évek egyikében, ha nem csalódom 1847-ben.

– Igaza van önnek! Wesselényi adta hozzá az adatokat.

Nagy kő esett le a szivemről. Visszamentem helyemre s leültem nyugodtan. A vajda lehetetlenséget végzett. Soha még csak álmomban sem gondoltam arra, hogy a vajda Kossuth minden régi beszédét igy ismerje. Emlékezése is bámulatba ejtett. Mint később megvallotta: fiatal korában s több mint harmincz év előtt olvasta ezt a beszédet s ime most nyomban visszaemlékezett rá. És pedig nemcsak a beszédre, hanem még arra is, hogy e beszédet a Kormányzó előre megirta s igy mondta el.

De a Kormányzó neheztelése is rögtön megszünt s arczát derü szállta meg. A következő napon azt mondta a jó Ruttkayné jelenlétében nekem:

– Még soha se volt nálam senki, a ki annyira ismerte volna beszédeimet, mint a maga vajdája édes Gábor. Csakugyan azt az egyetlen beszédemet irtam meg előre s ő már azt is tudta.

Tetszett neki ez láthatólag.

IX. FEJEZET.

(A pártok helyzete. – Mi fenyegeti az országot? – Készül lassanként az izenet. – Mit izent Kossuth Lajos 1893 évi julius 21-én a függetlenségi pártnak? – Nem hallgatott rá a párt.)

Az ebéden ugyanazok voltak, a kik tegnap. Az ebéd elég vidáman folyt le. Egyetlen szó se esett a politikáról az ebéd egész ideje alatt.

Ebéd után komolyan vitattuk küldetésünk czélját.

A Kormányzó merev volt nézeteiben. A nyugoti államférfiak finom értekező modorában ugyan, de határozottan helytelenitette, hogy kiléptünk a pártkörből. A vajdának ezt mondta:

– Én az ön helyzetében ugy tettem volna, mint Helfy. Rászavaztam volna az ön javaslataira, de ha a többség leszavaz is ellenem: a pártkörben bent maradtam volna.

– Köztem és Helfy közt különbség van. Én elnöke voltam a pártnak s valóságos vezére, javaslataim pedig a pártnak alapelvei. Én mint elnök s pártvezér nem maradhattam oly pártban, mely pártállásom alapelveit leszavazta.

– Az önök egyházpolitikai viszályai ugy tünnek fel előttem, hogy egy általánosan ismert mondást használjak, mint »vihar egy pohár vizben.« Hisz az ország függetlensége mégis csak sokkal magasabban áll, mint a házasság és az anyakönyv kérdése. Ha abban egyetértenek, ezekben nem szabad összeveszni.

A vajda látta, hogy a Kormányzó nincs tökéletesen értesitve a hazai állapotokról. Vele csak annyit közöltek ellenfeleink, hogy minket csupán az egyházpolitika kérdései érdekelnek. Mélyebben ment tehát a vitába.