Part 14

Haja csak hátul a tarkón, a koponya lamdavarrata táján s a fülek mellékén volt már régóta. Ezüst fényü hófehér haj. Hajfestőszert tudtommal nem használt soha.

Bajusza és szakálla is hófehér volt.

Szakállát 1849-ig ugy viselte, mint a harminczas években a francziák szabadelvü vezérférfiai. Arczon és állon borotválva s az áll alatt és a nyakhajlásban rövidebbre nyirva. Igy viselte Szemere, Klauzál, br. Eötvös, Lónyay s igy viselték többen is nálunk a negyvenes években. Később meghagyta állán is s hosszabbra engedte nőni.

A negyvenes évek szakálldivatát nálunk »Kossuth szakáll«-nak nevezik ötven év óta. Van »Kossuth kalap« is. Ez fekete kalap, fölfelé hajlott széles karimával s széles fekete selyem szalaggal. Hajdan darutollat tettek mellé a nemes legények. Ezt a kalapot az ötvenes években eltiltotta s viselését keményen büntette az osztrák önkényuralom.

Volt »Kossuth atilla« is. Fekete kelme, szűk ujjal, de a felső karon majdnem könyökig nyuló külön bő ujjal is, melyen hasiték van s a hasiték vitézkötéses gombkötő gombbal van ellátva. Ugy emlékszem, egy hires lengyel festő által festett képén ez az atilla van. 1848-ban s azóta is ünnepélyes alkalommal ezt viselte a Kormányzó. Később 1859-ben ujra divatba jött az országban, de azóta Zrinyi atillának nevezik.

Bajuszát kipödörni, felkunkoritani soha se szokta a Kormányzó. Se hazánkban, se a külföldön. Ebben letett a magyar szokásról. A bajuszpödrés egyébiránt az egész kerek világon csak a magyar faj sajátsága. III. Napoleon császár ugyan eltanulta a magyaroktól s azóta Francziaországban is kissé divatba jött. De a Kormányzó öltözködés közben mind bajuszát, mind rövidre hagyott egész szakállát legutolsó éveiben is gondosan rendbe hozta.

Mikor öltözködését bevégezte: sétálni ment szabad levegőre a Kormányzó.

A sétálás egészségi szempontból szükséges az embernek. Igy állitják az orvosok. Egész tudománya van annak a testmozgásnak, melynek neve sétálás. Sőt Basso barátunk azt állitja, hogy ők, már tudniillik a dagasztó orvosok, olyan műveletet is tudnak a beteggel végezni, a mely ülve s félig fekve is megsétáltatja az embert.

A sétálás abból áll, hogy különös czél nélkül járkál az ember. Se nem hivják, se nem kergetik, se kötélen nem viszik, se levelet nem hord, se kengyelt nem fut, nem is adnak érte semmit, de azért csak járkál az ember.

Az ős ember, ha dolga nem volt, nem járkált. A legősibb iratokban semmi nyoma annak, legalább az én parányi tudományom szerint, hogy az ember czél nélkül kószált volna erre-amarra sikon vagy hegyen-völgyön. Még az egyiptomi királyleány se sétálás közben találta meg Mózest, a három hónapos csecsemőt, hanem ut közben, mikor mosdani ment szolgálóival a folyóra. Ha költöztek vagy vad és gyümölcs után néztek, hadat jártak vagy juhaikat őrizték: csak akkor járkáltak az ős emberek. Az állat sohase járkál czél nélkül, mégis egészséges. A mi jó magyar őseink nagy utat tettek hajdanában Bendegúztól kezdve Árpád apánkig, de sohase hallottam, hogy ezt gyalog szerrel tették volna. A mezei ember ma se sétálgat. Vagy dolga után megy, vagy otthon pipáz és üldögél.

Én se megyek már sétálni vagy nyolcz-tiz év óta. Az előtt se volt hozzá különös kedvem, noha mindig városban laktam. Igaz, hogy mozogtam azért eleget. De a mióta szivbajom, nehéz légzésem, bordaközi idegfájásom s egyéb istenadta vagy magamszerezte nyavalyám hol együtt, hol külön-külön erőt vett rajtam, azóta én se sétálgatok. Kocsin járok a képviselőházba is, az Abbáziába is.

A vajda épen nem sétál. Azt mondja, nem magyar ember természete a czéltalan gyaloglás. Száz élcze és adomája van a sétálás ellen. Legjobban megjegyeztem ezt az adomáját. Egyik bátyja találkozik egy táblabiróval az utczán s megszólitja. »Mi járatban van uramöcsém?« – »Sétálok urambátyám.« – »Van-e ezer forint a zsebjében uramöcsém?« – »Nincs biz abban urambátyám.« – »No hát akkor csak járkálgat uramöcsém!« – Egy másik nagybátyja után azt is szokta mondani a vajda, hogy csak a kisasszony sétál meg a páva, de hamis a czélja mindakettőnek. Szegény Ameli, egyszer nagyot nevetett e szóra.

Széchenyi István gróf fiatalabb korában sokat gyalogolt, sokat vadászott, de különös napi rendszere nem volt a sétában. De rendszert csinált belőle a döblingi tébolydában. Volt vagy hat szobája. Ezek ajtai egyenes irányban nyiltak. S addig nem nyugodott, mig naponként vagy husz kilométer utat nem tett egy hujjában.

Deák Ferencz mind Kehidán, mind Pesten, a mióta ide jött lakni, rendszeres nagy sétákat szokott végezni naponként. De élete utolsó tiz évében, a mióta dolga és látogatója is több volt s el is nehezedett, már épen nem sétált és svéd gimnasztikával se lóbáltatta óraszámra kezét-lábát.

Kossuth Lajos napi rendszerré tette maga számára a sétát. Jót tett egészségének. Elmaradhatatlan szokásává vált. Ugy látszik, Basso barátunk legalább határozottan állitja, hogy mind kedélyének üdeségét, mind egészségének és életének oly hosszu tartamát előmozditotta a rendszeres séta.

Collegno al Baracconei tartózkodása alatt reggeli sétáját saját kertjében, de igen gyakran kint az uton vagy utczán végezte s ilyenkor jó messze el szokott távozni lakásától. Turinban rendesen kiment a Pó partjára, gyakran a Viktor Emánuel-sétányra is. A mióta azonban Basso barátunk került melléje házi orvosnak: azóta némileg változott a napirend.

Basso barátunk, mint már emlitettem, rábirta a Kormányzót a minden napi gyuró, dagasztó, testgyakorló orvosi »beavatkozások« megszokására. A fürdőszobába be volt rendezve egy kis svéd tornászó készlet. Létrák, rudak, kötelek s efféle furcsaságok. Ezeket a Kormányzó maga mutatta meg s magyarázgatta el a vajdának. Ezen tul ez az egészségi tornázás, valamint a dagasztás is elfoglalta a sétára szánt idő tetemes részét.

De azért a séta egy nap se maradt el.

Később az utolsó években, a mikor a Kormányzó már a kilenczvenedik éve felé ballagott, gyakran nehezen ment a séta, kelletlenül mozogtak az inak. A test jobban szerette volna a pihenést. Newton törvénye napról napra jobban érvényesült. A mélységek mélységéből, a világ központjából mind ellenállhatatlanabbul szivta magához a szent öreget az a hatalom, a melyet a tudósok központi vonzerőnek neveznek. A láthatatlan erő, a hangtalanul mozgó örvény, a feneketlen mélység, mely elnyeli a testet. A halál.

Basso barátunk a sétára is utóbb mindig elkisérte a Kormányzót. Basso rövidlátó volt. Inkább orrával nézett, mint szemeivel. Csetlése-botlása sok mulatságra adott okot a Kormányzónak. De azért üdvös volt az ő sétakisérete. Karon fogva kisérgette nagy türelemmel és szives készséggel a Kormányzót. Gondosan ápolta egészségét, nyujtotta életét s az aggság szürkülő alkonyán sok enyhe vidámságot szerzett neki. Ezért még Basso barátunkat valamikor valamiben megáldja az isten!

De hát minő volt Kossuth Lajos sétája?

Séta és séta nem egy dolog.

Az orvosok a legnagyobb kérdéseket, az élet titkának kérdéseit tárgyalják az ő kis tudományukkal és kis elméjükkel, de azért még nem hallottam, hogy a sétálás kérdését is tökéletes megoldásra tudták volna vinni. A vajda legalább az ő végtelenül csapongó vad erejü elméjével olyan észrevételeket tett a sétálásról, a milyeneket én soha nem hallottam s a milyenekre a Kormányzó is nagyot nézett.

Másnapon junius 20-án esett erről egy-két szó, a mikor a Kormányzó és a vajda a magyar ékesszólásról s a mai magyar szónokokról beszélgetett. Ezt a beszélgetést érintem majd; most csak a sétálásnak azt az elméletét adom elő, melyet ekkor a vajdától hallottam.

A vajda ugyanis olyanforma kérdést intézett a Kormányzóhoz, vajjon merre kalandoz elméje, a mikor sétálgat? Vajjon nem töri-e fejét ilyenkor gondolatainak alakitásán? Ékesszólásának erejét nem mozditja-e elő a sétálás?

Ilyen bolond kérdést még sohase intézett a Kormányzóhoz senki. Én nevettem is, boszankodtam is ezen. De a vajda ugyancsak megfelelt nekem. Felelete lényegben következő:

A Kormányzó rendkivül nagy életkort ért el. Maga ez a tünemény is megérdemli a gondos vizsgálatot. Megérdemelné még akkor is, ha a Kormányzó csak közönséges ember volna, a kinek se neve, se történelmi multja, se szellemi nagysága.

De a Kormányzó 91 éves korában irta Emlékiratainak IV-ik kötetét. És irta akkora irói erővel, az agy működésének akkora üdeségével, a mekkora az élet delén levő iróknál is ritka. A mióta az emberiség öntudatra jutott s tudását följegyzi: azóta Kossuth Lajoshoz hasonló férfi, az övéhez hasonló agy még nem született. A világirodalom története nem ismer embert, a ki 91 éves korában Kossuth műveihez fogható, csak igen messziről is hasonlitható irói művet tudott volna alkotni. Az emlékiratok negyedik kötetében oly lapok, oly fejezetek vannak, melyek örök szépségü remekek maradnak az idők végéig. A hajdankor Mózese, Homérosza és Tacitusa, a középkor szent atyái, az uj kor Luthere, Kálvinja, Verulámi grófja s Macaulay, Beaconsfield, Gladstone, Bismarck mind óriási elme s nagy alkotó, de élete vége felé, a mennyire tudjuk, elgyengült mind, pedig egy se érte el közülök a 92 évet. Shakespeare nem ért nagy kort, a világszerte elismert legnagyobb elme, Newton pedig élete utolsó évtizedében megingott és elhomályosult.

Kossuth tehát mint hosszu életü ember se mindennapi jelenség; mint 91 éves iró pedig egyetlen a világ irói közt.

Hogy ily tünemény létrejöhetett: ehhez az okok seregét a születésben, a fajzatban, az életsorsban és az életmódban kell keresni.

Mi az életmód?

A lakás, az étkezés, a munka, a ruházat, az alvás, a szórakozás, a séta. Tehát a séta is. A Kormányzó sétája nem lehetett ostoba séta. Se oktalan, se elhibázott. Ha az ő életmódjában egyetlenegy dolog is oktalan és elhibázott lett volna: agya 91 éves korában nem lehetett volna oly fenséges, tiszta és erős.

Tehát sétája is okos volt.

Mi az okos séta? Majd rá jövünk lassanként, csak egy kis türelmet kérek.

Az orvosok azt állitják, a séta arra való, hogy az ember lábizmai, ágyék- és hasizmai s bizonyos mértékig derékizmai is mozogjanak, munkát végezzenek, terhet emeljenek s igy a vér megfelelő részét a test alsó részeire téritsék s ekként az agyat a vér odaáramlásától mentsék meg, az emésztő szervek működését pedig élénkebbé tegyék. Az agyban ne legyen vértolulás, az altestben ne legyen vérpangás, a vér egyenletesen mozogjon a test egészében: ime erre való nagy részben a rendszeres sétálás.

Igazuk lehet.

Ám ez az eredmény csak akkor áll elő, ha a séta egyuttal valódi szórakozás.

Ezt a szót: szórakozás, a magyar nép tudtommal nem ismeri. E szót valószinüleg a betüző szuhok, a nyelvtudósok, a nyelvnek furói és faragói valami idegen nyelvből tákolták össze vagy csempészték át. A magyar nép a szórakozás fogalmát a felejtkezés szóval alkotta meg.

Ha kérdik a nagy gondu embertől: hova megy?

– Felejtkezni akarok.

Ez a felelete, ha társaságot keres, vagy erdőre-mezőre sétálni megy, hogy házi vagy családi vagy üzleti gondjaitól szabaduljon.

A Kormányzót nagy gondok környezték igen gyakran; agyát nagy és nehéz gondolatok szállták meg, mint varjusereg a vetést, az élet nagy részén át.

Sétája arra való volt, hogy felejtkezzék. Gondjait elüzze; agyáról a nehéz gondolatok varjuseregét elhessegesse.

És ő erre használta.

Hatalmas idegzet s nagy bölcsesség az, hogy erre tudta és erre akarta használni. Ezért volt sétája okos. Felejtkezett általa.

A ki a sétára is magával viszi gondjait, rejtélyeket old, találmányon töri fejét, hitelezőivel veszekszik, követeléseit vagy pénzeit számolgatja, hűtlen asszonyán busul, hazájáért eped, zsarnokát átkozza, multján sirdogál, jövendőjén kételkedik és számitgat, verset farag, tőzsdekötéseken töpreng, árfolyamokat vet egybe, csatatervet csinál, összeesküvést sző vagy szónoki képeken és hasonlatokon emészti magát: az hiába megy sétálni. Fáradni ugyan elfárad, de üdülni nem üdül. Sőt bágyadtabbá lesz, mint a rossz álom után. Mert az altest is több vért emészt a mozgás és munka által s az agy is több vért pusztit el a tünődés, töprengés, aggodalom, gond és gondolkozás által. Annyi vére pedig nincs a testnek, hogy vele a test egy időben többféle fokozott munkálkodást végezhessen.

A ki a sétán se tud agyának és szivének nagy terheitől szabadulni: az ne menjen sétálni.

Keressen az társaságot.

Vagy tudós vagy bolondos vagy vidám és könnyelmü társaságot. Valamelyik képes lesz őt felejtkezésre birni.

Jegyezzék ezt meg az orvos urak is. S gondosan kémleljék ki, hogy betegjeiknek felejtkezésre mikor ajánljanak sétát s mikor alkalmas társaságot.

A szórakozásnak, igazán mondva: a felejtkezésnek csak egyetlen módja van. Az a módja, ha az ember nem gondol magára, ügyét-baját kiveti elméjéből s minden tervét és gondolatát félre teszi, mint a czigány a hegedüjét.

Lehet-e ez?

Lehet.

A vajda, ha nagy ritkán sétálásra tökélli el magát: megnéz, megvizsgál mindent, a mivel találkozik. Fűt-fát, tücsköt-bogarat. Sorra nézi a fák és cserjék törzsét, ágait, levelét, virágját. Szakit falevelet s annak alakját megvizsgálja. Olyan-e az a falevél, a milyen az ő gyerek korában volt? Ismert fűről-fáról elmesélget; – ismeretlen után kérdezősködik vagy annak faját, nemét, családját megállapitani törekszik. Minden fűről, gazról, bokorról megmondja: van-e ilyen az ő birtokán, az ő határában? Végig vizsgálja a rovarokat, csigákat, csuszómászó állatokat. A hangyák hadjáratát vagy tolvajlásait figyelemmel kiséri. A hol rendes csapáson előre-hátra futkározó hangyát lát: ott rögtön megáll. Társát, ha van társa a sétában, agyon öli mindenféle állattani és növénytani kérdésekkel. A járó-kelő embereket és lovakat szemügyre veszi s korát, természetét, kórságait mindegyiknek kitalálni törekszik. Minden emberrel arról beszél, a mihez az az ember ért. Séta közben nagyon szereti maga mellett az okos embert, de még sokkal jobban az ostobát, a mezei munkást, az ismeretlent, a messze vidékről valót. Mire sétáját elvégzi: agya elpihen, mint a kis gyereké.

Rájött arra s ennek nagyon megörült, hogy a Kormányzó is ugy sétál, mint ő. A Kormányzónak a 60-as évek végén s a 70-es években sok ideje volt. Külföldi szövetségei elmultak. Bujdosó társai elhaltak vagy elhagyták, elszéledtek vagy haza jöttek. Elhalt jó neje is, fiai pedig erre-amarra munkában, hivatalban. Megnézett andalgásai közben ő is minden fűt-fát s lassanként növénytudós lett belőle. Ha itthon lehet s gazdasági birtokhoz juthat, ősi magyar táblabirói szokás szerint kitünő gazdává vált volna. A természet gyönyörü alkotásai, a mezők és havasok füvei és virágai elvonták elméjét az élet örömeit pusztitó terhes gondolatoktól, rettentő veszteségeinek fájdalmas emlékezetétől. Sétája és álma egyaránt édes felejtkezés volt. És könnyü és léleküdítő tanulás.

Széchenyi sétái mások voltak. Széchenyi a magános séta közben is küzdött, évődött magával is, a világgal is, terveivel is. Meg-megállt, ajka mozgott, kezeivel gyakran hadonázott is. Idegeit a séta nem nyugasztotta meg. Meg is ölték utóbb háborgó idegei.

Basso barátunk valóságos áldás volt a Kormányzóra séta közben. Kivált élete utolsó éveiben, a mikor Turin egyenes utczáit, kaszárnya épületeit s minden lépten-nyomon ácsorgó örökös szobrait elhagynia nem lehetett s ereje már nem engedte, hogy átmenjen a Pó jobb partjára s a hegyeket és erdőket s a Superga magasságait bekóborolja. Nagy lélek jobban tud üdülni a természet ölén, mint nagy város poros, meleg, unalmas utczáin. De Basso barátunk társalgása pótolni tudta a természetet.

Ez a jó fiu ugyanis nem tudott alaposan semmit, de azért határozott véleménye volt mindenről. S annál határozottabban megalkotta véleményét a dolgokról, minél kevésbbé ismerte azokat. Különösen szeretett politizálni. A nemzetközi állapotok megvitatása kedvelt tárgyai közé tartozott. Egy alkalmat se mulasztott el, hogy ki ne fejtette volna, mikor és miként lesz urrá az olasz nemzet a földközi tenger összes partjain. A francziák és spanyolok iránt kegyelmes volt; azoknak még hagyott valamit, de már a mórokat, arabokat törököt-görögöt, zsidót, angolt s egyéb oláh czigány népséget pokolba kergetett. Albánnak, czernagorcznak, dalmatának csak épen annyit engedett, hogy itatni lejárhassanak az Adriára s nekünk is odaengedte Fiumét arra az időre, a mig Kossuth él, – azon túl fizessünk érte házbért.

Elképzelhető, mennyi vidám órát szerzett a Kormányzónak séta közben e jó fiu politikus csizmadiáskodása. Csak séta közben társalgott vele hosszabb időkön át nemzetközi kérdésekről. A társalgás természetesen abból állott, hogy hagyta az orvost beszélni, csak néha intézett hozzá egy-egy mókás vagy beugrató kérdést vagy tréfás ellenmondást. A mi csak élesztette Basso barátunkban a buzgóságot elveinek kifejtésére.

Pedig voltak nagy elvei.

Át akarta alakitani az emberek ruházkodását. Férfit-asszonyt vissza akart tériteni a mezitlábjárásra.

Államilag akarta szervezni a csecsemők testi nevelését. Svéd tornászatra akarta kötelezni már a csecsszopót is. Ki akarta mondani, hogy a leánygyermek három esztendeig szopjék, hogy a mikorra felnő: neki is legyen elég teje.

Az alkotmány ellen ezer kifogása volt. A trónörököstől megkivánta volna, hogy orvosi oklevelet szerezzen, pedig neki magának se volt. A képviselőktől megkivánta volna: tegyenek le óvadékot, bánatpénzt s veszitsék el, ha jól nem viselik magukat.

Mindezt s száz meg száz efféle tervét mindig séta közben közölte a Kormányzóval, a ki ezt meghallgatta derüs türelemmel.

A földrajzban igen hiányos ismeretei voltak Basso barátunknak.

Egyszer valami afrikai csavargóval találkozott, a ki jól beszélt olaszul. Beült vele egy albergóba s kikérdezte az afrikai dolgok felől. A csavargó hazudott, mint egy lócsiszár. Elmondta neki, hogy a Zahara-sivatagban a Tibulbu oázon van három felesége és tizenhárom gyereke; a Dzsebbel-Gur-Rhamban van két urodalma és nyolcz Bir-Tuilja; rokonságban, komaságban és vérszövetségben van a Tuarég, Benezid és Hamama törzsekkel s hogy e törzsek csak egy olasz zászlót várnak s nyomban kiverik az angolokat Egyiptomból, az olaszoké lesz Tripolisz azonnal. Basso barátunk e pogány neveket nyomban beirta naplójegyzékei közé. S alig várta a következő napot, hogy sétára kisérje a Kormányzót.

Sietett aztán a Kormányzót értesiteni nyomban e nagy nemzeti ügyről s megkérdezte: ne menjen-e rögtön a szindakóhoz, hogy ez csináltasson egy szép selyem nemzeti lobogót Itália büszke csillagával s küldje el azonnal a Dzsebbel-Gur-Rham hegység szakadékaiba. Ha majd mindent elnyerünk: akkor értesitsük a királyt Rómában s ajánljuk fel neki Tripoliszt. Basso barátunk a maga részéről nem köt ki egyebet, csak azt, hogy Afrikában ne legyen se pap, se barát, se apácza. – Tudni kell, hogy Basso barátunk sehogyse szerette a papokat.

A Kormányzó mosolyogva hallgatta e lelkes nemzeti törekvést. S mosolyogva jegyezte meg:

– Egy kis tévedés van a dologban, tisztelt barátom.

– Nem lehet az! Miféle tévedés lenne?

– Csak az, hogy a mennyire én tudom, a Hamama és Tuarég arab törzsek Tuniszban laknak Algir szomszédságában, nem pedig Tripoliszban.

– Nem tesz semmit. Én előttem Tunisz és Tripolisz egy dolog.

A Kormányzó nagyot nevetett e bölcs beszédre. De azért halálos holtáig se tudta Basso barátunk fejébe verni, hogy Tunisz is más, Tripolisz is más s a maga Zaharájával mindegyik nagyobb mint Francziaország és Spanyolország együttvéve.

A sétának rendesen féltizenkettőre szokott vége lenni. Ekkor ment haza a Kormányzó s ekkor reggelizett.

Reggeli után ujságot szokott olvasni.

Sok magyar lap járt neki. A szerkesztők tiszteletből küldték. Csak a »Budapesti Hirlap«-ot zárta ki valami indiszkréczió miatt asztaláról. Ennek történetét fölöslegesnek tartom elbeszélni. Az »Egyetértést« gondosan átnézte naponként. Ebben se tetszett neki sok dolog igen gyakran. De azért kedvelte, mint hozzá legközelebb állót.

Nehány franczia, angol s olasz lapja is volt. Ezekből is megnézett egyet s mást.

Lajos fia »butitó szer«-nek nevezte a hirlapokat. Félig komolyan, félig dévajul alkalmazta e jelzőt a hirlapokra. A Kormányzó nem mondott ellene, nem tiltakozott e felfogás ellen. Csak afféle megjegyzést tett, hogy embere, olvasója válogatja, kire nézve butitó szer a hirlap. A ki gonddal, figyelemmel, meggondolva és birálva olvassa: arra nézve nem butitó szer.

Igaz, hogy ilyen ember kevés van. Oktalan és rossz szokásból az emberek több lapot olvasnak naponként, arra pedig alig van ideje valakinek, hogy minden lapot, sőt több lapot is nagy figyelemmel, meggondolva s megbirálva olvasson el. Olyan ember is kevés van, a ki elég tudással, elég gyakorlati tapasztalattal birjon arra nézve, hogy a hirlapok százféle és óriási közleményeit alaposan megbirálhassa.

Hirlapolvasás után iróasztalához ült a Kormányzó s dolgozott. Bujdosásbeli életének nagy tömegü levelezéseit rendezte s Emlékiratait készitette. Miként dolgozott: ezt talán később elbeszélem. Csak annyit jegyzek itt meg, hogy Emlékiratai három első kötetének összeállitásában Gunszt Bertalan barátunk volt hatalmas segitsége, kiről már bővebben megemlékeztem.

Folytatom a napirendet.

Képzelhetlen munkakedv és munkaerő lakott a Kormányzóban.

Hetvenhat éves elmult, a mikor Emlékiratai megirásához hozzáfogott 1879-ben és 1880-ban. S ennek irása közben is csodálatos pontossággal vezette háztartását, tartotta rendben pénzügyeit s folytatta óriási terjedelmü magánlevelezését.

Déli 12 óra vagy fél egy óra tájban szokott leülni asztalához s dolgozott egy ülőhelyt esti 7 óráig, az ebéd idejéig. Pedig nem könnyü munkát végzett. Hiszen nehéz fogalmazási munkában fáradozott agya, nagy és rendszeres irodalmi műveket kellett alkotnia.

Birta lelke, a mely üde volt mindig; – de birta teste is, a mely pedig aggott, öregedett. Hét órai szakadatlan, nehéz fogalmazás fiatal embernek is nagy munka. Hejh de derék legény lenne az a magyar iró, a ki erre képes volna!

Néha a hét órai ülő munkában mintha elzsibbadt, elmerevedett volna egész teste! S e miatt, mikor a 7 óra már közel volt, gyakran felállt asztala mellől s karjait feltartva nagyot nyujtózkodott. De igen gyakran két kezét hátra téve s öklét a vesetájra szoritva, gerinczét jóizüen megropogtatta. S ilyenkor valamelyik gyerekkorabeli öreg rokonának mókás szavát szokta alkalmazni.

– Uram ne vigy a kőfalnak!

Ezzel szokta elütni a fáradtságot. Aztán ment az ebédlőbe.

A munka terhe miatt panaszos szó soha el nem hagyta ajkait.

Ebéd végeztével átment a billiárd szobába s ott egy óra folyásig lökdöste az elefántcsonttekét.

Billiárd-asztala halála után Budapestre került s gróf Kreith Béla barátunk tart rá számot. Az asztal régi divatu, nagy és lyukakkal van ellátva a piramid nevü játék számára. Gyerekkoromban én is ezt a játékot szerettem, a Kormányzó fiatal korában pedig ez volt a divatos Európaszerte. Apám billiárd-asztalai is minden kastélyában ilyenek voltak.

Esti 11 órakor szokott hálószobájába vonulni. De még egy-két órán át olvasgatni szokott ezután is.

Ágya elég széles és elég hosszu közönséges faágy, a minő Magyarországon uri házaknál divatos. Holmi czifra vas és rézágyakat, sallangos, bojtos, zsinóros menyezeteket nem használt, nem szeretett. Ősi magyar természete ebben se változott meg.

Ágynemüje is magyaros volt. Csakhogy derekaljnak tollas párnát nem használt, mint hajdan édes apja házánál.

VIII. FEJEZET.

(Olaszországban nincs madár. – Kossuth könyvtárának ügye. – Irja meg Kossuth gyermekkorának és ifju korának történetét. – Nem akarja. – Adomája Ferdinánd királyról. – Szilágyi és Apponyi szónoklata. – A vajda szemébe mondja Kossuthnak, mikor tartott előre megirt beszédet.)

A Kormányzó nyugodtan aludt ez éjszakán. Nagyon érdekes társalgásunk s pillanatonkint heves kitörésünk észrevehetőleg nem izgatta fel. Junius 20-án szokott időben kelt, öltözött, sétált és reggelizett.

Reggel hozzánk küldte titkárját, Aulichot azzal, hogy délután két órakor a vajdát négyszemközt fogadja, három órakor pedig engem szintén egy órára; – négy órától kezdve mindhármunkat, az egész küldöttséget.

Mi magunk közt apróra megbeszéltük azt a hatást, melyet a Kormányzó hangulata, modora, megjegyzései ránk gyakoroltak.