Part 12

– Mágnásainknak legalább fele nem ismeri nemzete történetét s például sohase hallotta hirét Hunyady Jánosnak. Ha előhozzuk neki, azt hiszi, a kéthelyi gróf Hunyadyak valamelyikéről van szó. A Laczit meg a Kálmánt jól ismeri s aztán tünődik, hogy a Mukival hol is találkozott utoljára, a kaszinóban vagy az orfeumban, vagy a gyepen? S aztán csodálkozik, hogy nem akar eszébe jutni. A képviselők feléről el lehet mondani, hogy tudományosan mivelt. De publiczisztikánk tudományossága sivatag tájképet tár elénk!

– Nem azt az időt értjük Kormányzó ur, a mikor ön mellett Széchenyi István, Desewffy Aurél, Kemény Sigmond, Eötvös József, Csengery Antal s később Szalay László, Salamon Ferencz foglalkozott hirlapirással. Nagy tudás, mélységes magyar érzés, lángoló lelkesülés, nagy eszmék imádása s elvek szigoru követése vezette akkor az irónak lelkét is, tollát is. Hová tünt el az a korszak? Akkor a sajtó az emberiség haladását s a nemzeti jobblét előmozditását képviselte. Ez volt gyakorlati feladata. Ma különös érdekeket képvisel, melyek egymással s gyakran a közérdekkel is harczban állanak. El kell hinnem, hogy a sajtó fejlődésének ez a természetes iránya más nemzeteknél is, nálunk is. El kell hinnem, hogy a különös érdeket képviselő hirlapnak ma az is feladata, hogy az ellenkező érdeket s annak férfiait legázolja. El kell hinnem, hogy a korszerü sajtó eszközei közül a rágalmazás, gyanusitás, becsmérlés nem hiányozhatik. S a mi még ennél is rosszabb, nem hiányozhatik a hitvány férfiak és hitvány törekvések dicsőitése. Ám minderre gazdag lelkü s önbecsét érző férfiu nem vállalkozik. De minthogy ezt mégis el kell végezni: vállalkozik tehát olyan, a kinek lelke üres s a ki önnön értékére semmit se ad. De hát hová vezet ez? Látná csak Kormányzó ur, kik manapság nálunk a közvélemény hivatalos tolmácsai! Pedig a mi sajtónk még mindig tisztességesebb, a mint illetékes férfiak nekem mondják, mint például a franczia napi sajtó. Bizonyos, hogy hirlapiróink közt van sok derék fiu is. De igazán tanult ember kevés. Husz év előtt a Pesti Napló szerkesztőjétől azt hallottam, hogy a kinek elve van, a kinek meggyőződése van s a kinek alapos tudása van: az jó hirlapszerkesztő nem lehet. Ostoba élcznek tartottam e beszédet. Tiz év mulva már nem tartottam egészen ostobának. Ujra megkérdeztem ugyanazt a szerkesztőt, Urváry Lajos volt, magyarázza meg elméletét. Kinevetett gyermekes kivánságom miatt. »Hisz azt látod – ugymond – hogy minden politikai lapnak gazdája van, a ki vagy a hatalmát védi vagy a hatalomra törekszik. A gazdának pedig munkásra van szüksége, a ki egyedül neki dolgozzék, ne pedig saját elvének, meggyőződésének vagy tudásának.«

A Kormányzó közbe szólt:

– Derék legény lehetett az a szerkesztő, kissé különben magam is ismerem. De hát nem gondolja-e ön, hogy a haladás nagy folyama azért nyugodtan és akadálytalanul nyomul előre, habár felszinét és széleit gyakran efféle tajték és szemét lepi is el?

– Sokat gondolkodom ezen s élénken figyelek meg minden tünetet. Nem merek határozottan nyilatkozni. De én csak a mai nemzedékről beszélek, a mely beteg és gyönge. Jöhet más kor, más nemzedék s jöhetnek igazi nagy férfiak, kiket az a nemzedék vezérül elfogad. A mai el nem fogadna ilyet vezéreül. Még önt se fogadná el Kormányzó ur!

– Régóta nem fogad már el, tudom én azt. De én nem is tartom magam nagy embernek.

Bizonyos kedvetlenséggel mondta ki e szót a Kormányzó. Lehajtott fejjel s rekedt hangon.

Ekkor tünt fel nekem hangjának rekedtsége. Tavaly, 1892-ben, mikor születése kilenczvenedik évfordulója alkalmával a függetlenségi párt nagy küldöttsége üdvözölte, még nem vettem észre rekedtségét. Pedig akkor erős hangon hosszabb beszédet tartott előttünk.

Ez a rekedtség azóta származott. Volt még érczcsengés a hangjában, de már akadozó. Mint a ki heves hörghurutban szenved: olyan volt a hangja. Pedig heves hurutja nem volt. Ugy látszik: az utolsó év aggulása idézte elő ezt a hangot.

Még más is feltünt nekem is, de különösen a vajdának.

A mint ugyanis ott ült karos székében nyugodtan a vajda előtt, felső teste állandóan jobbra volt kissé hajolva s bal válla mintha kissé magasabban állt volna, mint a jobb.

Igy is volt.

A Kormányzót meglepte a gerincznek félrenövése, mely magas életkorban gyakran meg szokta lepni az aggulókat. Nyilván láttuk ezt akkor, a mikor kilencz hó mulva holttestét lepel nélkül láttuk. Kérdezősködtem másoktól én is, a vajda is: mikor kezdődhetett ez a görbülés? A jó Ruttkayné nem tudott erről számot adni. Gunszt Bertalan a fiatal ember éles szemével s élénk figyelmével észlelte a Kormányzót mindig, de 1886-ig nem vett észre semmi görbülést. Basso barátunk elég hebe-hurgya ember, de 1888 végén – ugy mondja – kezdte már észrevenni. Mind ezekből ugy gondolom, az utolsó 5–6 évben fejlődött, noha igen lassan ez a görnyedés.

»De én nem is tartom magam nagy embernek.«

Ezt mondá a vajdának a Kormányzó.

A vajda igen jól megjegyezte magának ezt a szót, de nem felelt rá semmit.

Este 11 óra után beszélgetés közbe e szóra is rátértünk. Ez jó alkalom lett volna a vajdának arra, hogy elmondja véleményét a Kormányzó egyéniségének vagy történelmi szerepének nagyságáról. De a vajda nem használta föl ezt az alkalmat.

– Nem akartam, ugymond. Mi mint az anyapárt vádlottjai állunk a Kormányzó előtt. Én érveinkkel akarom a Kormányzót eljárásunk okos és szükséges voltáról meggyőzni, nem pedig udvarlással és hizelgéssel. Ehhez minden pity-poty ember ért. S én elvégre elnöke voltam az országos függetlenségi pártnak s valakije most is vagyok. Tőlem csak nyers, őszinte, férfias szót hallhat a Kormányzó.

Pedig hát a Kormányzó szavának: »én nem tartom magam nagy embernek« még nagy története lesz, a mint ez jegyzeteimből ki fog tünni.

Még egyet kell most előre bocsátanom.

Ha te édes vajdám egykor majd, akkor, a mikor, kiadod jegyzeteimet: minden olvasónak fel fog tünni s talán sok meg is ütközik a fölött, hogy én inkább a te beszédeidet jegyeztem föl, mint a Kormányzóét.

De hát tudja meg mindenki, hogy a Kormányzó egyenesen maga intézte ugy a társalgást, hogy csaknem mindig a vajda beszéljen. A mit első nap nem vettünk észre, de a mit a következő napokon nagyon is észrevettünk, az volt, hogy a Kormányzó a legnehezebb politikai és tudományos kérdésekkel voltaképen meg akarta faggatni a vajdát. Nyilván meg akart arról győződni, vajjon csak szemfényvesztés-e vagy teljes valóság az, a mit a vajda tehetségéről és tudásáról neki beszéltek? A hozzá intézett kérdések természete tesz erről bizonyságot.

Egyik kérdése igy szólt:

– Ön, mint tudom, Deák Ferencznek nagy barátja volt?

– Nagy hive voltam, mig élt s pártjához tartoztam, mig közdolgainkat vezette. Holta után mély tiszteletem környezi emlékezetét.

A Kormányzó gondolkodott egy perczig. A Kormányzó minden jó alkalmat megragadott arra, hogy Deák műveire és gyakran egyéniségére is megfelelő birálatot alkalmazzon. De most ezt nem tette. Látta, hogy a vajda határozott kijelentése után semmiféle birálatnak se lenne jelentősége.

Minden felelete ebből állott:

– Nem jutott-e önnek is eszébe, hogy Deák nagyobb dolgokat tudott volna művelni, ha nem szerette volna annyira a nyugalmat?

– Engedje meg Kormányzó ur, hogy erre ne feleljek. Bizonyára nekem is eszembe jutott ez és csaknem mindenkinek. Egy igen derék, jóravaló, de jelentéktelen képviselő, Urányi Imre mondta ezt egyszer: »Senki se lett olyan könnyen nagy ember, mint Deák Ferencz. Se csatában el nem esett; se börtönbe, se számüzetésbe nem jutott; föl se akasztották, csak ült a pamlagon s egyszer csak nagy ember lett belőle.« Nagyon messze vezetne annak vitatása, volt-e az ő történelmi szerepében része az ő kényelemszeretetének?

IV. FEJEZET.

(A pápaság erősödik. – A pápaság vádlottból közvádlóvá válik. – Mikor szünik meg ártalmas ereje. – A szent öreg.)

A Kormányzó jóizüen mosolygott Urányi Imre ötletén, a mint azt a vajda az ő ismert adomázó ügyességével előadta. De Deák Ferenczről tovább nem folytatta az eszmecserét.

E helyett egy nagy kérdést, valósággal világkérdést vetett föl a vajda előtt.

Emlékiratai negyedik kötete adta hozzá az alkalmat. E kötet már jószerével egészen készen volt s egyes ivei, mint már emlitém, ott feküdtek előtte az iróasztalon. A vajda kérdezte, mi lesz e kötet tartalma?

A Kormányzó erre nem felelt, hanem e helyett azt kérdezé:

– Mi az ön nézete? A pápaság ereje és hatalma növekedőben vagy csökkenőben van-e, mióta megszünt világi állami szervezete és hatalma?

A vajda rögtön felelt.

– Régóta nagy figyelemmel és nagy aggodalommal vizsgálom a tüneteket. Megyei tisztviselő koromban benső barátság kapcsolt a veszprémi püspöki udvarhoz és székes káptalanhoz. Több jó barátom volt tagjai közt. A kornak összes kérdései fölött gyakran cseréltünk eszmét. S valósággal a magyar klérus tagjai akkor mind nemzetünk történetének, mind a napi politikának, mind az általános haladásnak lényeges kérdéseiről csaknem akként vélekedtek, mint én, vagy akár a pápai és debreczeni kollégium bármelyik gondolkodó növendéke. Ma nem igy van már. A püspöki udvarok ifjabb tagjai, a titkárok, a szentszéki jegyzők, a szemináriumok ifjabb tanárai, sőt a leghazafiasabb szerzetes tanitó rendek tanárai is ma sokkal zárkózottabbak, sokkal inkább felekezeteskedők, a multak emlékeire s a jelennek törekvéseire nézve sokkal pápásabbak, mint husz–harmincz év előtt. A magyar műveltség nem oly egyetemes s nem oly egynemü, mint az előtt volt. Egyházanként s felekezetenként szét kezd töredezni. Nemzeti jellemére e műveltségnek árnyék kezd borulni. Az egyetemes klerikális irány kezd feltünni mindenütt, – irodalomban, politikában, sőt már magán társalgásban is. S ez az állapot nem Magyarországban kezdődött. Az erjesztő anyag külföldről s legközelebb Ausztriából és Németországból került hozzánk. Ennek pedig nem lehet más központi forrása, mint a római kuria. Az előtt a római kuria egymagában képtelen lett volna nálunk ily hatást előidézni.

– Ebből következtetem Kormányzó ur, hogy a pápaság hatalma ma folyton erősödik s hogy ma nagyobb, mint világi államszervezete korában.

– De másból is következtetem, sőt egyenesen természetesnek tartom.

– A római állam az előtt a korszerü államok egyike volt s a pápa a mellett, hogy a római egyetemes egyház feje volt, egyuttal államfő, uralkodó, király, sőt kényur is volt s e minőségében semmi erkölcsi és politikai felelősség alól ki nem térhetett.

– Rosszabb kormányzat még nem volt a világon, mint a harminczas évektől kezdve a római államé. Még rosszabb volt, mint talán a nápolyi királyságé. Minden esetre rosszabb volt, mint a Habsburg – másodszülöttségi olasz államoké. A sanfedizmusban az orgyilkosság állami szervezetet kapott s az orgyilkosság, hamis vád, hamis tanuságtétel az állami igazgatásnak és jogéletnek rendszerezett és hatalmas intézményévé vált. Ily ördögi gondolatra nem jött az előtt soha egyetlen államszervezet se. A haladás minden férfia, a polgárosult nemzetek minden mivelt tagja, minden nemes sziv, a költők, tudósok, hősök egész dicsőséges serege tudta és érezte ezt s irtóztató vádként tartotta a népek elé a római államszervezet működését. »Ide nézzetek! Igy kormányozza a népet Róma! Ime: lássátok az egyházi államot, a nagy gonosztévőt, a kinek élete a század miveltségével és emberszeretetével immár össze nem fér!«

– A pápaság, mint egyházi hatalom csak oly üdvös volt, mint bármikor. De mint állami szervezet átok volt, fekély az emberiségen s népének kárhozata. A művelt világ közvádlóként állott fel ellene.

– Ma megforditva áll a dolog. Ma a pápaság vádlottból vádlóvá lett.

– A pápaság többé nem állam, hanem csupán erkölcsi hatalom. Látja maga előtt a korszerü államot a gyönge királyokkal, a marakodó országgyülésekkel, az üzérkedő törvényhozókkal, az elviselhetlen közterhekkel, a terjedő szegénységgel, a terjedő militárizmussal s a kenyérkérdés vonaglásaival. A kor szenvedélyeinek csatáin kivül áll az egyház, nem éri sebzés, de sár és szemét se. A pápa az előtt csak a rossz és gyönge királyok egyike volt s most a királyok, császárok és köztársasági elnökök fölé emelkedett. Nem ő a vétkes többé a köznyomorban, hanem mások a vétkesek; a kormányok, törvényhozások, népek és királyok. Ő most már biró mindenki fölött.

– Hatalma tehát emelkedik és pedig rohamosan emelkedik. Ezt látom és ezt állitom én Kormányzó ur!

A Kormányzó a figyelő lélek egész erejével hallgatta a vajda előadását. Szép és hatalmas szemei egészen ott függtek a vajda alakján. Egyetlen szónyi ellenvetést se tett a vajda felfogása ellen. Csak hosszabb hallgatás után kérdezte:

– Az ön nézete szerint hova fog fejlődni ez az állapot?

– Bizonyos, hogy végtelenbe nem fejlődik. A nemzetek megunják az erkölcsi feddést és biráskodást s annál inkább s annál gyorsabban megunják, minél több igaza lesz az egyháznak a korszerü államszervezet nyomoruságai ellen. A kinél a hatalom van: az nem türi a szemrehányást; nem türi, hogy ne neki, hanem másnak legyen igaza. De még idáig se fejlődik az állapot. A pápaságnak óriásivá nőtt erkölcsi hatalmát a hierarchia gyorsan, lázasan és vigyázatlanul siet kizsákmányolni, mint nálunk Mária Terézia idejében. Rohamosan megszaporodnak a szerzetek, mérhetlen vagyont törekesznek összegyüjteni s beférkőznek majd a családok kebelébe, a közoktatási intézetekbe, a törvényhozások termeibe s a királyok fényes barlangjaiba is. A hatalom birtokosai valamelyik szép napon azt veszik észre, hogy a hatalmat az egyház törekszik magához ragadni. A hogy ezt észreveszik: föltámad az ellenhatás, előállnak a nagy összeütközések s Olaszországnak lesz majd egy napja, a melynek folyamán nap keltétől nap nyugtáig kétszáz pap és szerzetes lesz legyilkolva. Ez a nap lesz a forduló pont.

Igy beszélt a vajda.

Én ugyan láttam ilyenforma napot már Olaszországban s magam is részt vettem a munkában, a mikor Garibaldi megsértése miatt Genuában egy zárdát elpusztitottunk s lakóit agyonvertük vagy a pokolba kergettük, de a vajda ilyen mulatságot még csakugyan nem látott. S azért engem is meglepett, Nagy Gyulát is meglepte ez a fölfogása. De nem maradt hatás nélkül a Kormányzóra se. S én szentül meg vagyok győződve, hogy Emlékiratai IV-ik kötetének egyik-másik fejezetén a társalgás hatása alatt javitott egyet-mást.

Különösen a pápaság kérdésének fölvetésénél láttuk be tisztán, hogy a Kormányzó a vajdát faggatni akarja, hogy gondolkozásának mélységeibe betekinthessen. Miként jött volna rá épen e különös nagy kérdésre?

De ez aztán azt is bizonyitja, hogy e kérdés fölött már korábban maga a Kormányzó is tünődött.

Isteni lélek, örök bámulatra egészen méltó óriás elme, csodálatos nagy jellem volt Kossuth Lajos.

Ime elmult már régen kilenczven éves! Öreg, agg, törődött. Vagyonban szegény, kényelme épen csak hogy nem hiányzik. Gyermekei távol a nehéz munkával járó becsületes kenyérkereset utjain. Szolgasereg sincs körülötte, a ki neki engedelmeskedjék. Mint a szedett szőlő tőkéje: elhagyott és árva. Idegen földön, idegen nép között bujdosásban telik élete. Csak hátra tud már nézni, sok gyásznak és sok dicsőségnek sok esztendejére. Mit látna, ha előre nézne? Egy sirt, a melyhez igen közel van már utja.

És a sirnak szélén még rajong nemzetéért s még az emberiség nagy kérdései fölött ábrándozik erős lelke. Minden tagja lekivánkozik már a föld felé s a föld, e jó anyánk mindkét kezét kitárja már, hogy őt nyugasztaló kebelére zárja. De ez a nagy szellem nem engedelmeskedik. Fölszárnyal a magasba s a napok és csillagok magasából tekint szét a népeken, miként lehetne az ő boldogságukat biztositani s évődik hosszu életének nagy gondolatán, vajjon mikor lesz már szabad és független és boldog az ő szegény magyar nemzete!

V. FEJEZET.

(Az én ételem. – A vajda idegen kotyvalékot nem eszik. – Ruttkayné jó magyar ebédet ad. – Miként fogad cselédet Kossuth? – A kormányzó fölöstökömje, ebédje, itala, bora. – Mindig bajba keveredett, ha magyar bort küldtek neki. – Dohányzása.)

Bejött Giorgio s kelepelt valamit olasz nyelven, mint a gólya. A kelepelés azt jelentette, hogy az asztal már teritve van s az étel az asztalon.

A Kormányzó a vajdát ültette jobbjára. Rajtunk s Ruttkaynén kivül részt vett az ebéden még Basso barátunk az orvos és Aulich a titkár. Nyolczan ültünk tehát az asztal mellett. Az udvarra néző ablakok egészen bevilágitották a nagy ebédlőt.

Kiváncsi voltam, a jó Lujza néni miféle ételeket ad.

Nem magam miatt voltam kiváncsi, hanem a vajda miatt. Én olasz és franczia és svájczi koromban megszoktam minden ételt. Nincs az a féreg vizen és szárazon, a mit én már meg nem izleltem. Én a polipot csak ugy meg tudom enni, mint az amerikai száritott bölényhust vagy a pemmikánt. Füben, fában se válogatok. Szivesen rágom a pinczében fehéritett zellerlevelet, az árticsókát pedig épen nagyon kedvelem. Az olasz kenyér nekem különösen jól izlik, a melyik egy rőf hosszu s olyan vékony, mint a plajbász. Kenyérnek is jó, fogpiszkálónak is. Sőt műfogaimmal még jól tudom ropogtatni is. A mindenféle makarónik s parmezán sajtok nélkül Olaszországban el se tudnék lenni. De azért a francziák hetvenhét-féle mártása is emlitésre és becsülésre méltó. Valami ötven-féle mártás készitésének titkos tudományát magam is megtanultam. Készitettem egyszer-kétszer a vajdának is saját asztalomnál. De mindig csuffá lettem vele. Majd a fejemhez vagdalta a vajda a mártásokat.

Igy jártam a vajdával Olaszországban is. Semmiféle olasz ételt be nem vett a gyomra. Inkább koplalt és csak kétszersültet evett, semmint hogy az olasz leveshez, hushoz és tengeri halhoz hozzá nyult volna.

Az igaz, hogy a hal nagyon szagos, mig az ember meg nem szokja. A vad kálvinista magyar gyomor pedig azon kivül még az olajt és a sült vajat se szereti. Szagos olajba sütött szagos hallal a kálvinista magyart ki lehet kergetni a világból.

A vajdának különös természete van, mint a macskának.

A macska, a mint idegen helyre kerül, apróra megvizsgál mindent. Minden butort, minden edényt, minden tárgyat megnéz külön-külön. Bejárja a szobát, a szögleteket, felugrik székre, pamlagra, asztalra, szekrényre, egyenként szemügyre vesz minden kelmét, széklábat; összejárja még a pohárszék tetejét is. Minden hangot megfigyel külön. Kitől ered, mit jelent? Ellenség-e, jó barát-e? A jó hirlaptudósitó legnagyobb erénye van meg a macskában.

Efféle természetü a vajda.

Ha utra megy: nem alszik, nem ábrándozik, nem tünődik, nem olvas, hanem néz és ügyel-figyel, kérdez, vizsgál, hallgatódzik, észlel, hasonlitgat, szid, birál, élczelget, tanulmányoz s több dolgot észrevesz, mint az egész tudós társaság. Alig győztem kérdéseire felelgetni, alig győztem a tolmácskodást.

Legelőször megakadt az olasz levessel. Megizlelt egy kanálnyit, aztán ott hagyta az egészet. De nem nyugodott addig, mig föl nem fedezte, miként készül az olasz leves.

Vizet tesznek az edénybe s azt megsózzák. Azután hámozott petrezselyemgyökeret és hasogatott sárgarépát tesznek a vizbe s aztán addig forralják a sós vizet, mig a zöldség meg nem puhul. Akkor kitálalják, adnak hozzá tányért és kanalat s egy csészealja őrletett parmezánt s ez a husleves. Husnak természetesen hire sincs. Nem látott hust az a sós viz és az az olasz szakács hetek óta.

Az efféle levesre száz adomával állt elő a vajda.

Rendeltem azután neki száraz levest.

»Száraz leves.«

Ez a szó nagyon tetszett a vajdának. Rögtön elmondta annak a füzfa-poéta pápai diáknak a történetét, a ki egyik költeményét igy kezdte: »Kiviritott száraz ágon – Nyögdicsél a döglött gerle.« A mire Petőfi a pápai Képzőtársulatban azt a birálatot irta: Ez az irótársunk bizonyosan maga szoptatta az édes anyját, a mikor édes anyja még csecsemő volt.

A száraz levest csakugyan látni akarta a vajda.

Megfőzik a vékony makarónit, egy nyalábot belőle lé nélkül tányérra tesznek, kissé besózzák, evőkanálnyi paradicsom-mártást a tetejére tesznek s egy csészealja őrletett sajtot melléje adnak s ezzel kész a száraz leves.

Az olasznál ez már nagy fényüzés s nekem jól is izlik, de a vajda kinevetett vele. Ő meg se izlelte.

Mire Turinba értünk, jobban ismerte az olasz ételeket, mint a szakácskönyv, de azért éhes volt, mint a farkas. A mindenféle puha és kemény kolbászra, szalámira, mortadellára rá se tudott nézni. Szerencsére a milanói vasuti vendéglőben magyar szalámit is találtunk, kemény volt ugyan, mint a kutyabőrből készült nemesi oklevél, de volt legalább íze.

Ilyen tapasztalatok után támadt föl tehát kiváncsiságunk, vajjon minő ebédet ad a vajdának a jó Ruttkayné?

De bizony adott ő olyan tökéletes jó magyar ebédet, hogy a vajda az édes anyja asztalánál se evett különbet. Még a fölséges huslevesben is olyan tészta volt, a mit az Alföldön csigának, tul a Dunán pedig ludgégének nevez a háziasszony. Pörkölt csirke, kitünő rétes nem hiányzott.

Csodálkozott is e fölött a vajda, rá is terelte a Kormányzó figyelmét és szavait a sütésre, főzésre, ételekre. El is mondta a Kormányzó az ő asztalának történetét: – 1861-ben jöttem – ugymond – Olaszországba lakni s azóta állandóan itt lakom. Eszünk bizony mi olasz ételeket is, de azért magyar étel nélkül sohase volt se ebédem, se vacsorám. Ha szerét tehettük, tartottunk magyar szakácsnét. Az itteni szakácsok és szakácsnék magyar ételeket késziteni nem tudnak, de boldogult lelkem feleségemnek is mindig az volt első gondja, hogy olasz szakácsát vagy szakácsnéját magyar ételek készitésére betanitsa. Ezt cselekszi Lujza hugom is.

Birtokomban van a Kormányzónak egy sajátkezü irata, melyben a szakácsné vagy kulcsárné feladatát szabja meg, a kit házához fogad. Olyan szegődvénylevél-féle fogalmazvány. Gunszt barátunk szivességéből jutottunk hozzá. A Kormányzó magánéletének s egyénisége nagyságának egyik ékes jellemző vonása ez, közlöm tehát egészen.

Igy ir a Kormányzó:

»Szükség van egy jó erkölcsü, szelid természetü, tisztességes s a gondos magyaros háztartásban jártas, 35–40 éves nőszemélyre, legyen az kisasszony vagy gyermektelen özvegyasszony, ki főzni s varrni tud és (mert a háziasszony beteges) az ápoláshoz is ért.«

»A családdal együtt fog enni, annálfogva nem cselédnek, hanem a családhoz tartozónak fog tekintetni.«

»Évi fizetése 400 frank (egy frank annyi, mint egy hajdani váltó forint.) Uti költsége hazulról idáig megfizettetik. – Három évre kell magát köteleznie s ha a három évet kiszolgálván, haza akarna menni, visszautazási költséget is kap.«

»Lesz mellette egy konyhaszolgáló és egy szobaleány.«

»Kötelességei pedig lesznek:

Főzés a család számára, mely négy tagból áll;

fehérvarrás;

felügyelés a cselédekre, hogy kötelességeiket rendesen, pontosan és tisztán végezzék;

általában gondviselés a háztartásra;

ápolása a háziasszonynak, a midőn annak egészségi állapota azt megkivánja.«

»A főzést illetőleg: Az ebéd rendesen egyszerü, de tisztán és jól készitett három tál ételből áll. – Magyaros tésztákat, minők a rétesek, palacsinta, fánk stb. tudnia kell késziteni.«

»A családban mindig magyar beszéd folyik, – de a cselédek nem tudnak magyarul. Ez azonban ne tekintessék akadályul, majd könnyitünk a dolgon, a hogy lehet.«

Ime Kossuth Lajos cselédfogadási szerződése a szakácsné s egyuttal kulcsárné számára. Bölcsesség és emberszeretet sugalma ez. A jó cseléd nem alárendelt ember, hanem tagja a családnak. A munkás kérdés megoldásának egyik módszere ez.

E szerződés bevilágít a Kormányzó háztartásának titkaiba. Egyszerü, szerény háztartás ez minden fényüzés, minden szükségtelen uraskodás nélkül.

Neki magyar asztal, magyar étel s legalább egy magyar szolgálattevő kellett a messze idegenben.

Ez a szerződés 1863-ban kelt, Vilma leánya akkor már nem élt. Ő 1862. évi április 22-én halt meg Nerviben. Négy tagból állott már akkor csak a család. A férj, a feleség s Ferencz és Lajos fiuk. A jó Ruttkayné akkor még nem lakott együtt a Kormányzóval. Tengeren tuli utait járta családjával.

A Kormányzó neje 1865. évi szeptember 1-én halt meg. Halálának oka sulyos betegség volt, melyet mellrák idézett elő. Több éven át szenvedett e betegségben. Igazi ápolója a Kormányzó volt, a kinél gyöngédebb és nemesebb férj nem volt a világon.

A háztartás a nő halála után se változott. Se szükebbé, se bővebbé nem vált.