Part 10

Általános kaczagás volt a visszhang.

Egy másik kijelentésem is nagy hatást keltett.

– Nem fogom megcsókolni azt a korbácsot, melylyel Windischgrätz megfenyegette anyámat s gróf Batthyányiné nagynénémet.

Mindenki tudta, hogy anyám és nagynéném lelkük egész lángjával ragaszkodtak a függetlenség ügyéhez.

S még egyet meg kell emlitenem beszédemből.

A ki rögtönözve beszél: vagy buta marad időnként, mint a föld és se szó, se gondolat nem jut eszébe, – vagy pedig oly gondolatai, oly emlékei támadnak, oly eszmék sarjadznak ki az agy mélységeiből, mintha lángelme volna birtokában. Beszédem alatt nekem is eszembe jutott egy kis dolog, a melyre talán negyven év óta, talán 1849 óta nem gondoltam.

49-ben hét éves gyermek voltam, Pista öcsém még fiatalabb, de Viktor bátyám is csak gyerek volt még. Szüleink vagy nevelőink, vagy talán a jó Laczi bácsi – Bártfay László – ugy vélték jónak, hogy játszótársul ne csak kutyát, macskát, hanem őzet is adjanak mellénk. A ki az állatot kis gyerek korában megszereti: az, ha felnő, embertársát is jobban szereti. Mátrai uradalmainkból behoztak tehát egy kis őzgidát, azt a palota parkjában eleresztették, az ott felnőtt szépen, szelid lett, mint egy kis lányka, szeretett bennünket, mi meg őt még jobban szerettük. Az őzgidát elneveztük Lilinek.

Bártfaynak volt egy növendék lánya, fogadott lánya. Bujdosó lengyelnek volt nálunk született porontya. Apámnak is voltak lengyel bujdosói 1831 után, Bártfaynak is volt.

Ez a kis lengyel lányka ennivaló gyönyörü kis barna lány volt. Őt is Lilinek neveztük s ő is ugy szerette az őzikét, mint mi.

Mikor Hentzi ágyuztatta Pestet: a Nemzeti Muzeumot is össze akarta ágyuztatni, de a mi palotánkra is szemet vetett. A Muzeumig nem értek el ágyugolyói, de a mi palotánkig elértek. Néhány golyó odaesett a közelbe.

A kis lengyel lánykának nem engedték meg, hogy az ágyuzás alatt kint futkározzon a kertben, de a kis őzikének elfelejtették megmondani, hogy álljon a födél alá.

A kis lengyel lányka nem feledte el.

Meglátta az ablakon át, hogy a kis őzike föltartott fejjel s szétálló fülekkel kint a gyepen hallgatja az ágyuzást. Odakiáltott hozzá:

– Lili állj a fa alá, mert jön az ágyugolyó.

Mintha az a kis gyönyörü állat e szót igazán megértette volna: nyomban odaugrott egy hatalmas szilfa árnyékába.

De abban a pillanatban egy ágyugolyó beleütött a a szilfába, egy óriási ágat leszakitott, az ág az őzikére esett s a mi kis játszótársunk nyomban meghalt.

A kis lengyel lányka sikongatva, könnyeit ontva futott az őzikéhez. Nem félt a golyótól; nem törődött az ágyuzással, odafutott játszótársához, átölelte fejét, csókolgatta homlokát, lelket akart belé lehelni.

Hiába volt.

Zuzott testét a faág alól se tudta kivenni. Addig könyörgött, sirt, rimánkodott, mig a palotabeli cselédek oda nem mentek s a kis halott őzikét ki nem szabaditották. De biz annak ragyogó fényes szeme már ekkor homályos volt.

A kis lengyel lányka sokáig sirdogált ez eset miatt. Sulyos szemrehányást csinált magának azért, mert – mint gyerekészszel gondolá – ő tanácsolta Lilinek, hogy fa alá álljon, tehát ő volt az oka halálának.

Ez a kis lengyel lányka nálam pár évvel idősebb volt, vagy legalább idősebbnek látszott. A neve Marsalkiewicz Henrietta volt. Szülei rég elhaltak. Bártfay vendégeinek s barátainak is, kik a palotába jártak, nagy kedvenczük volt a szép és okos kis lány. Különösen szerette Bajza, báró Wesselényi és Bezerédy István, de maga Deák Ferencz is, a ki már mint hajadont s menyasszonyt is jól ismerte. Harminczkét év előtt ment férjhez, 1860 körül s férje Bácskába vitte. Férjét nem ismerem, de a vajda pár év előtt megismerkedett férjével is, ő vele s gyermekeivel is.

Szapáry bukásához ugyan mindez nem tartozik, de hiszen én nem is rendszeres történetet irok. Csak egy rossz és közönséges élczet akartam képviselőházi beszédemben Szapáryra mondani. Azt akartam mondani, hogy a Hentzi-koszoruzás tervével bakot lőtt. Erről jutott eszembe a mi kis őzünk s apámnak egy ehhez kapcsolódó adomája.

Hol-hol nem: apám találkozott egyszer Albrecht főherczeggel, ki szemére hányta apámnak, hogy a császári hadsereg iránt se ő, se családja, se tisztjei nem elég loyalisok. S szemrehányás közben azt kérdezé apámtól:

– Mit vétett a gróf urnak a császári hadsereg?

– Nekem ugyan fenség nem vétett egyebet, csak egy bakot lőtt nálam.

A főherczeg hátat forditott apámnak, valami segédtisztje pedig egyenesen magyarázatot kért apámtól, a miért a főherczeget megsértette ezzel a szóval. Apám erre elmondta a mi kis őzgidánk történetét, a mivel azután a főherczeg is – ugy látszik – megelégedett.

Hát én is elmondtam Szapárynak, hogy ha a mi kis őzgidánkat Hentzi agyon nem löveti, abból gyönyörü őzbak nőtt volna s ezt Szapáry nagy kedvteléssel meglőhette volna.

Az eszmetársulás és az ötletek lehetősége végtelen, mint a világtér. Szabályai nincsenek s talán soha se is lesznek. Ez az én kis őzgida-visszaemlékezésem is ezt bizonyitja. Csupán ezért is mondtam el.

Figyelmeztettem e beszédemben Szapáryt arra is, hogy szurony és golyó nélkül Hentzit meg nem koszoruzzák s hogy a hol ő szuronyt és golyót akar használni: ott én is ott leszek.

E kijelentésemmel titokszegést követtem el, de természetesen rossz szándék nélkül.

Nem voltunk ugyanis föltétlenül biztosak abban, hogy a vitát november 2-ig képesek leszünk kihuzni. Voltak köztünk álorczások, kik pártunk egyes tagjait le akarták beszélni a komolyabb parlamenti harczról.

A Sötét Ur 16-án elutazott előlünk. Hivtuk őt tanácskozásainkba, de ő megszökött. Még a vasuti indóházba is utána küldtünk valakit az én fiakkeromon, de nem jött vissza, sőt sértő izenetet küldött hozzánk. De ennek daczára se kételkedtünk még benne.

Csak 17-én tudtuk meg, hogy ő bizalmasa és titkos ügynöke e kérdésben a miniszterelnöknek. Ekkor már az volt kivánatos, hogy távol legyen. Csakhogy a mikor már Szapáryra nagyon komoly lett a helyzet, a Sötét Ur 20-án csak köztünk termett s kezdett nyafogni, siránkozni, hogy ő neki sok a gyereke, ő a Bum-bum generális szerepét már megunta, neki jövendőjére is gondolni kell s több efféle nyavalyás szólással állott elő.

Álnokság volt az egész. Csak a pártot akarta a vitától elkedvetleniteni. Szoritotta őt Szapáry. De minthogy lehető volt, hogy a Sötét Urnak társai is akadnak a pártban s hogy a vitát még tiz napig elhuzni nem leszünk képesek: biztos szert kellett kigondolnunk, a mivel a koszoruzást minden esetre meggátoljuk.

Ki is gondoltunk.

Felöltözünk mint képviselők diszruhába. Elég lesz harmincz-negyven ember is. Körül álljuk a Hentzi-szobrot még hajnalban. S ha jön Ivánka és Lobkowitz a koszoruval, mi azt a Hentzi-szoborra tenni nem engedjük. Ellentállunk testünkkel. Kijelentjük, hogy ellenállásunk addig tart, mig szuronynyal vagy golyóval onnan minket el nem távolitanak.

Az eszme a vajdától származott.

Először csak velem közölte. Én jónak láttam. Azután együtt közöltük a jó Adával és Hentallerral. Azután másokkal is. Közöltük Csávolszkyval is, az »Egyetértés« szerkesztőjével és tulajdonosával, a ki az eszmét pompásnak találta. Egyenkint fontolgattuk: kivel lehetünk egészen bizalmasak. Ugronékban nem nagyon biztunk. A Sötét Urral nem álltunk szóba. A nemzeti pártból Horváth Gyula első szóra hozzánk állott. Idegent be nem avattunk a tervbe.

A vajda kifejtette, hogy nem valószinü, hogy Ivánkáék és Lobkowitzék vérrel és halállal is s katonai erőszakkal is megkoszoruzzák Hentzi-szobrát. Hogy a Hentzi-szobornál képviselőket lőjjenek és vágjanak agyon azért, hogy a 49-iki honvédek a Gotterhalte hangjai mellett tegyék le koszoruikat Hentzi lábaihoz: ezt föltenni se lehet.

De tegyük fel, hogy ez történik. Tegyük fel, hogy közülünk egy-kettő ott hagyja a fogát s vértanuja lesz a honfikötelességnek.

Annál jobb.

Mi se érünk többet, mint azok, a kik a csatában elhullanak. Mi sem érünk többet, mint azok, a kiket Aradon és Pesten felakasztottak és agyonlőttek. Mi értünk se lesz nagyobb kár, mint elhullt dicső honvédeinkért.

De a nemzet nyereségét megmérni, elgondolni se lehet.

Meglátja a nemzet, hogy a függetlenségi párt férfiakból áll, nem szájhősökből.

Megérzi a király és udvara, hogy a magyar nemzet legszentebb érzéseivel paczkázni nem lehet.

A Hentzi-kérdésnek vége lesz azonnal és pedig mindenkorra. A hazafiak vérével itatott földön ott tovább nem maradhat.

S végül felocsudik aléltságából a nemzedék s az erkölcsi sülyedésnek vége szakad.

Igy beszélt a vajda. Láng volt minden érve, minden lehellete.

Voltak, a kik féltették nemcsak életüket, hanem diszruhájukat is. Ezeket külön vigasztalta meg a vajda.

Szurony és golyó és öreg ágyu nem lesz. Legföljebb az történik, hogy két-három rendőr belekapaszkodik egy-egy képviselőbe s elvonszolja onnan a Hentzi-szobor közeléből. A Gotterhaltét hadd fujja a katonabanda, a hadsereg diszszázadai hadd készüljenek a diszlövésre vaktöltéssel föl a levegőbe; az öreg honvédek ősz szakállal, hajlott termettel, roskadó inakkal nem nézik tétlen a dulakodást, hanem vagy elmennek onnan sirva és átkozódva, vagy ők is az elvonszolt képviselők segitségére sietnek. S akkor aztán az átok, a zsivaj és az általános dulakodás közben hadd tegye Lobkowitz herczeg a koszorut a Hentzi-szobor talapzatára.

Az ilyen ünnep lesz méltó Hentzihez.

Csakhogy ilyen ünnep még se lesz, mert Lobkowitz azon kivül, hogy katona, még ur is, mivelt ember is, a kinek van izlése. Ugy ott hagyja diszszázadával és táborkarával együtt Hentziéket és Ivánkáékat, mint Szent Pál az oláhokat.

Ez volt a vajda terve.

Csakhogy ennek sikeréhez mulhatatlanul szükséges a titoktartás.

Mert ha ezt a kormány megsejditi, már este rendőrséggel és katonasággal nagy körben körül veszi a Hentzi-szobrot s mi képviselők oda közel se férhetünk.

És én mégis öntudatlanul majdnem elárultam az egész tervet képviselőházi beszédemben.

De hát nem volt szükség, nem volt alkalom a tervet megvalósitani.

Jobban félt Szapáry s jobban féltek Ivánkáék és Tisza Lászlóék, mintsem végletekig eresztették volna a dolgot. Az országos honvédegyletek küldöttségei még az én beszédem napján délután összejöttek tanácskozni s Ivánkáékat ugy leszavazták, mint a parancsolat.

Nem lesz Hentzi-koszoruzás.

Nem lesz még budavári honvédszobor-ünnep se november 2-án. Hanem elhalasztjuk a jövő 1893-ik évi május 21-ik napjára.

Ekkor vettük be Buda várát, ez napon leplezzük le a hősök szobrát.

Igy határoztak öreg dicső honvédeink.

Ezzel a kérdés lekerült a napirendről. Csak Szapáry kormánya maradt még a napirenden. De az se sokáig.

A következő napon, október 22-én, győzelmi áldomásra jöttek össze az ellenzéki pártok a Hungária nagy teremében.

Eötvös és Apponyi egymás mellett ültek az asztal élén. Őket illette meg a diszes hely. Eötvöst igazságból, Apponyit pártok közti udvariasságból. Mi kezdtük, mi vezettük az egész mozgalmat, minket pedig Eötvös vezetett. Hogy az ő határozati javaslata győzzön: azért folytattuk a nagy parlamenti vitát.

A vajda felköszöntője volt az első. Kire másra emelte volna poharát, mint az 1848–49-iki dicső honvédekre?

Apponyi felköszöntője volt a második. Sudár termetével, gyönyörü hangjával szép beszédet mondott a nemzeti párt vezére Irányi Dánielre, a függetlenségi párt agg és beteg és igen távol vidéken haldokló elnökére.

A villám elvitte a szót a nagy beteghez. Meg is értette, meg is köszönte a haldokló az édes megemlékezést, de élve többé nem láttuk őt. A mely napon meg kellett volna lenni a szobor-koszoruzásnak, november 2-án meghalt. Utolsó küzdelmünk, utolsó lakománk csak hirből jutott már el hozzá.

A Sötét Ur az áldomásról el nem maradhatott. A harcz elől elmenekült, de az áldomásra jó idejében haza jött. Senki sem bizta meg a felszólalással, de ő azért Apponyit köszöntötte fel, mint miniszterelnököt. Bocsánatot kellett kérnünk Apponyitól az izléstelen hang miatt.

Végre Horánszky köszöntötte fel a vajdát. Okos és lelkes volt beszéde.

Áldomást és lakomát leirni csak vidéki hirlapocskában szokás s én bizony ezt se emlitettem volna fel, ha ebben az áldomásban nem lett volna valami nevezetes.

Ez volt az összes ellenzéki pártok utolsó közös lakomája. – Ez benne a feljegyzésre méltó.

Felszinre jöttek csakhamar a haladás nagy kérdései, az egyházpolitikai javaslatok. Ezek körül bujkálni már nem lehetett. Itt mindenkinek el kellett magát határozni: hazafi marad-e és szabadelvü vagy álorczás és sötétségkereső.

Ugy megbomlottak az állapotok, ugy megkeveredtek az emberek, ugy összezavarodtak az elmék, ugy széttöredeztek a pártkeretek: hogy az ellenzéki pártokat ezentul közös lakomára összehozni nem lehetett.

Nem is lett volna tanácsos. Az emberek késsel mentek volna egymásnak, nem felköszöntővel.

Én már bizonyára nem érem meg, hogy ujra visszatérjünk a régi állapotra.

Még tizennégy napig állt fenn Szapáry miniszterelnöksége. De ez a tizennégy nap már csak vonaglás volt. A király, bár szerette egyénileg Szapáryt, november 6-án elfogadta lemondását. A Hentzi-ügyből látta, hogy Szapáryra nem bizhatja többé a kormányzást.

Fiatal korunkban jó barátságban voltam Szapáryval, de azért egy adomát el kell róla mondanom.

Neje Festetich grófné s szellemes derék nő. Szapáry volt már élete folyamán összeesküvő, hevesi királyi biztos, államtitkár, belügyminiszter, pénzügyminiszter, kereskedelmi miniszter s utóbb miniszterelnök. Szellemes neje azt mondta egykor:

– Ez a Gyula olyan, mint a vidéki szinész. Minden szerepet eljátszik.

Tökéletesen igaz.

Vajjon minő szerepe lesz a szabadelvüség ezentuli nagy csatáiban?

AZ ELSŐ UT KOSSUTHHOZ.

I. FEJEZET.

(A vajda szerepe a függetlenségi pártban. – Nem akarja Kossuthot fölkeresni. – Mégis elmegyünk Turinba. – Turinba érünk.)

Nem az én első utamról van szó, hanem Eötvös Károlyéról.

Én már nagyon sokszor voltam Turinban, laktam is ott s a Kormányzót nagyon sokszor meglátogattam. Ugy mentem hozzá, mint apám házához. Turint jobban ismertem, mint Pestet. Nem is emlékszem már, hogy gyerek koromban mikor voltam ott először.

Hanem a vajda még sohase volt ott s Kossuthot még sohase kereste fel se személyesen, se levélben. Pedig kértem, biztattam, sőt hajszoltam rá sokszor.

Mikor én 1887-ben képviselővé lettem, a vajda akkor már tiz év óta volt a függetlenségi párt valóságos vezére. Mások ragyogtak ugyan a vezér aranyos öltözetében a nagyközönség előtt; a sajtó másokat hirdetett vezérekül, hol Helfyt, hol Ugront, hol a jó Irányit, sőt időnként egyebeket is; – Mocsáry, a kemény magyar és jó hazafi, a párt elnöki állásában vezérkedett is, de nagy válságok, nemes harczok idején s a mikor nagy eszmék és nemes szenvedélyek viaskodtak egymással, bizony mindig a vajda volt az igazi vezető. tartotta a képviselőházban a legragyogóbb beszédeket.

Ő fogalmazta mindig a pártnak a nemzethez intézett nyilatkozatait, a választási szózatokat, az alapigékül szolgáló nagyobb határozati javaslatokat, a királyi trónbeszédre adandó válaszfeliratokat.

Ő volt a pártnak első hirlapirója. Az ő czikkei és emlékbeszédei növelték s örökitették meg a párt hű tagjainak s jelesebb férfiainak érdemét és dicsőségét. Ez a mi jó függetlenségi pártunk, ha kidőlt valamelyik kitünő fia, nyomban ugy megfeledkezett arról, mintha sohase élt és sohase működött volna. Ha a vajda iratai s beszédei egykor gyüjteményben látnak napvilágot: akkor tudja meg csak az ország is, a párt is, mennyit dolgozott az ő fényes szelleme és tolla a függetlenségi eszmékért.

Pártértekezleteken a nagy kérdésekben ő adott eszmét, világosságot, érveket a párt tagjainak.

Vidéki pártgyülésekben s választási harczokban az ő csodálatos beszédei rázták fel a közönséget. Képei, hasonlatai, példabeszédei, adomái, jellemző mondásai közkincscsé váltak s jól vagy rosszul, száz alakban járták be a városokat és olvasó köröket. Száz apróbb-nagyobb szónok éldegélt abból az anyagból, melyet az ő kimerithetlen, de röst szelleme teremtett.

Ha zajongani és kiabálni kellett a képviselőházban s a minisztert vagy kormánypárti szónokot ledörögni: azt a vajda mi ránk hagyta. Ha egyéb ellenzéki pártokkal kellett tárgyalni, összesugni, taktikázni: azt is mi ránk hagyta. Ha lakomákon a dicsőséget és felköszöntőket s vidéken a fogadtatást, a fehér ruhás lányok üdvözletét s a zászlós és fáklyás zenéket kellett élvezni: azt is ránk hagyta, nekünk engedte át.

De ha aztán fészkelődő, üzérkedő vagy hitvány emberek, vagy a pártunk hátán felkapaszkodó más ellenzéki pártok a rágalmak özönét zuditották ránk: akkor meg mindig a vajda volt a rágalmak és gyanusitások áldozata. Természetesen az ő széles válla s egykedvü vidámsága eltürt, de el is birt mindent. Akkor a mi jó pártunk mindig félreállt s egész élvezettel, de némán nézte: no, mi lesz most már a vajdából.

A Kormányzó barátsága vagy szives és bizalmas levele természetesen nagy ajánló levél volt mindenki számára a nemzet előtt. S különösen a jó függetlenségi és jó magyar közönség előtt. S épen arra unszoltam én mindig a vajdát, hogy irjon vagy látogasson el Turinba s szerezze meg a Kormányzó barátságát.

S unszoltam különösen a miatt is, mert a Kormányzó mindig bizonyos fanyarsággal emlékezett meg bizalmas körben a vajdáról. Előttem is, mások előtt is. Ennek pedig nagy oka volt.

Nagy pártban mindig akad nehány silány lélek s a vajdának mindig volt egy csomó irigye s titkos ellensége. Ezek részint levélben, részint élő szóval szakadatlanul rágalmazták a vajdát a szent öreg előtt. Én ritkán találkoztam a Kormányzóval, az én szavam nem tudta eléggé ellensulyozni a rágalmazók befolyását s azért a Kormányzó nagy lelkében Eötvös neve körül mindig volt egy kis árnyék, melyet én nem tudtam eloszlatni. A rábeszéléshez és a hosszas, alapos beszélgetéshez különben sem volt tehetségem és hajlamom s gyakran mikor a Kormányzó éles megjegyzéseit elháritani nem tudtam: még engem is harag fogott el s inkább félbeszakitottam a tárgyalást, sem mint hallgassam barátom ellen a rossz indulatu besugásokból eredő téves birálatot.

Ezért hajszoltam a vajdát Turinba. Az ő tökéletesen átlátszó egyéniségét a Kormányzó nagy lelke és éles szeme a személyes érintkezés által nyomban felismerte volna.

Azonban a vajdának hiába beszéltem, akár a részeg tótnak. Kigunyolt, kinevetett aggodalmaimmal. De rendesen meg is nyugtatott.

– Lásd édes Gáborom, nekem a párt ugy se adhat semmit s ha adhatna se adna; – minek nekem tehát kölcsönbe kapott dicsőség, habár azt Kossuth Lajos adná is kölcsön? Annyi silány, kótyonfitty ember csuszkál-mászkál Kossuthhoz s koldul tőle jó szót, ajánló levelet, kortes igét, választásokhoz való üzenetet, üzleti ajánlatot bajuszpedrőhöz, életelikszirhez, budai keserüvizhez, képviselői mandátumhoz, naptár- és hetilapterjesztéshez és népbolonditáshoz, hogy azt hiszem, a szent öreg gyomra már émelyeg, ha megint ujabb szélbali képviselőt lát ajtaja előtt ólálkodni. Erre már én bizony nem adom a fejem. Én dolgozom és áldozok tehetségem szerint, élek a közügynek, az irodalomnak s függetlenségi eszméinknek becsülettel; – akármit sugdosnak felőlem Kossuthnak, az ő villám-esze utóbb is fölismer engem is, másokat is.

Hát hiszen ez is igaz.

Mikor a jó Ruttkayné intésére a vajda megalakitotta a Kossuth-bizottságot s Basso számára elküldötte tavaly azt a megfelelő összeget: akkor ujra sürgettem őt, menjünk Turinba. Most se fogadott szót, hanem a helyett letorkolt.

– Most már jó Gáborom, épen nem megyek Turinba. Ha a szent öreg semmit sem tud is arról, miben fáradozunk az ő háztartása érdekében, de tud Basso s tud az áldott Ruttkayné, ők utóbb még azt is gondolhatnák, hogy én most a köszönet és elismerés babérkoszorujáért utazom a Kormányzó közelébe. Eredj jó Gáborom az ily lehetőségekkel a pokolba.

Nem hoztam elő többé a dolgot 1893-ik évi juniusig. De akkor aztán előhoztam s nem nyugodtam addig, mig czélom el nem értem.

Időközben ugyanis nagy dolgok történtek.

A vajda lemondott a párt elnökségéről.

Nehány nap mulva 24-en kiléptünk a pártkörből s a vajda vezérlete s az én ideiglenes pártelnökségem alatt uj pártalakuláshoz fogtunk.

Apponyiék befolyása napról-napra erősödött az anyapártban s a klerikális reakczió emberei, Polónyiék napról-napra vakmerőbbek kezdtek lenni. És minduntalan Kossuthra, az ő nagy nevére hivatkoztak mentségül.

Az anyapárt eretnekséggel kezdett vádolni nyiltan, kormánypártisággal titkon s a klerikális sajtó orditott ellenünk az egész vonalon, sőt Polónyi a Kormányzó urnak egy hozzá intézett levelét is közzé tette a vajda ellen.

Az alföld jó függetlenségi népe egy szivvel, egy lélekkel a mi oldalunkra állott s hatalmas elvbarátaink Kecskemétre országos gyülést hivtak össze, hogy köztünk és az anyapárt közt kiegyenlitse az eltérést s az anyapártból kikergesse a nyilt és titkos klerikálisokat, a paktáló álorczásokat.

Az áldott lelkü Ruttkayné junius 7-én szép és sürgető levelet irt hozzám, hogy menjek Turinba s vigyem magammal a vajdát is. A Kormányzó nagyon vár engem is, de várja Eötvöst is.

A Kormányzó könyvtára dolgában is intézkednünk kell, a Kossuth-bizottság elé javaslatot kell terjesztenünk s e czélból a Kormányzóval mulhatlanul szükséges értekeznünk.

Mind ez okok végre megtörték a vajda makacsságát s ő is elhatározta a Turinba utazást.

De csak küldöttségként s nem egymagában.

Pártunkat értekezletre hivtam magamhoz, eléje terjesztettem a kérdést s pártunk engem, Eötvöst és Nagy Gyulát választott meg küldöttségül a Kormányzóhoz.

Nagy Gyula nálam talán öt-hat évvel fiatalabb, nemes modoru, olvasott, mivelt ember. Fehérmegyei előkelő birtokos s ugyanonnan képviselő. Kitünő gyakorlati gazda. Elvei sok irányban radikálisok. Szónoklatokat tartani nem szeret, talán nem is tudna; de bizalmas értekezleteken vannak eszméi és érvei. Ősnemes nemzetségből való. De a politikát nem veszi komolyan. Inkább a jó társaságért tartozik valamelyik párthoz. Az anyapárti klerikálisok cselszövényeit megunta, a körből velünk együtt kilépett s velünk volt mindaddig, mig az anyapártban az Ugron-Justh-féle ádáz háboru válságra nem vezetett.

Junius 10-én Kossuth Feritől is kaptam levelet. Ez a levél is, de még inkább a jó Ruttkayné sürgetése sietteté utazásunkat. Az elindulást junius 17-re, a Turinba érkezést 19-re határoztuk s erről ugy a Kormányzó urat, mint Ruttkaynét, de Basso doktort is értesitettük.

Négyen indultunk, velünk jött országot-világot látni s különösen Kossuthnál tisztelkedni Eötvös Bálint is, a ki épen előző napon lett jogtudorrá. Nagyon megkedveltem a gyereket, a ki különben a vajda fia. Utazási költségünk kezelését rábiztuk.

Velenczébe 18-án érkeztünk s ott ki is szálltunk. Innen szintén értesitettük táviratban Ruttkaynét.

Másnap 19-én dél tájban pontosan berobogott velünk a vonat a turini pályaudvarra. A Kormányzó megbizásából Basso várt ránk. És várt Battoni vendéglős barátom, a kinek egykor fogadója volt Turinban, a hol én mindig szállni szoktam. Most is táviratoztam neki, hogy nála szállunk és pedig négyen. Most már nem volt fogadója, hanem azért egyik fogadóban kitünő lakásról gondoskodott s diszes bérkocsikkal várt bennünket, hogy lakásunkra kisérjen.

Basso értesitett, hogy a Kormányzó kitünő egészségben van, örül jöttünknek s mind ő, mind Ruttkayné nagyon szivesen vár. Sőt a Kormányzó már most meghí bennünket délután 3 órára s egyuttal ebédre, mely 7 órakor leend.

Szállásunkra hajtottunk s átöltöztünk. Mosdás közben a vajdával mulatságos baleset történt. Eddig még nem volt fogainak hija, de itt két ingó-bingó metsző foga észrevétlenül kiesett. Mikor ezt másnap a Kormányzónak eladomáztam, ő tréfásan a vajdához fordult:

– Intő jel önnek, hogy ezentul szelidebb legyen. Ha már hiányoznak fogaink, nem tanácsos a viaskodók közé keveredni.

De az első napon nem volt a Kormányzónak tréfálkozó kedve. A mint arról mindenki meggyőződik, ha társalgásunkat lehető részletességgel leirom.

Előbb azonban elmondom mindazt, a mit a Kormányzó háztartásáról s mindennapi életmódjáról tudok.