Part 1

Eötvös Károly Munkái

VIII. KÖTET

GRÓF KÁROLYI GÁBOR FÖLJEGYZÉSEI

II

Eötvös Károly Munkái

VIII

GRÓF KÁROLYI GÁBOR FÖLJEGYZÉSEI

MÁSODIK KÖTET

BUDAPEST MDCCCCII

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

EÖTVÖS KÁROLY

GRÓF KÁROLYI GÁBOR FÖLJEGYZÉSEI

MÁSODIK KÖTET

BUDAPEST MDCCCCII

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL

Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.

KOSSUTH LAJOS „IRATAI“.

(Genuai uzsorásomhoz utazom. – Látogatásom a Kormányzónál. – Szerződése az Athenaeum embereivel. – Kossuth Ferencz aláirása hasonlit apjáéhoz. – Miért kell Kossuth aláirásához közjegyző? – Kossuth szegényül hagyta el hazáját. – Az ég alatt hál. – Uti málhája? – Mit ér a magyar korona? – Miből élt Jézus Krisztus? – Mac Ádám mint jó barát. – Gunszt Bertalan a titkár. – Mi volt fizetése? – Miként dolgozott Kossuth? – Tolla, téntája, papirosa. – Buvárkodások a könyvtárakban. – A két luthránus diák. – Titkárát elbocsájtja.)

Az 1879-ik év őszén, október végén vagy november elején, föl kellett keresnem Genuában signore Goutot, magyarul Gaut urat. E kirándulásomnak története van s az a történet elég érdekes. Ekkor ismertem meg a Kormányzó iratainak történetét s anyira-menyire vagyoni viszonyait.

Ekkor már Párisban laktunk. Átkozottul megszorultam pénz dolgában. Kimerült minden hitelem, nagyon megfogytak zálogba adható tárgyaim is, pár ezer frankra mulhatlanul szükségem volt, szomjas zsebem tehát egyik genuai forrásomhoz, Gout vagy Gaut urhoz kivánkozott.

Ez a Gout ur kisebb fajta uzsorás volt Genuában. A kegyetlen, de mindig jókedvü fajtából. Sokat sohase adott, de mindig adott. Istentelen kamatot számitott ugyan, néha husz százalékot is, de üres kézzel sohase eresztett el.

Ott lakott egy kis utczában, mely az Aqua Sola-térre torkollott. Volt egy kis boltja, abban kirakata nyakkendőkből. Szebb és drágább nyakkendők Párisban se voltak. Száz lirán alul alig adott nyakkendőt. De ez csak ürügy volt, hogy a legelső gavallérok is bemehessenek hozzá. Különösen idegenek, utazók, turisták, montekarlói játékosok voltak pártfogoltjai. Ezek közt sok angol is.

Az angolok adták neki a Gout nevet is. Eredeti neve olasz vagy görög volt, nem is emlékszem már rá. Én is csak Gout néven ismertem s ugy is szólitottam.

Gout angol szó. Magyarul azt teszi: száraz fájás vagy köszvény. Ha uzsorás-pénzt kellett fölvennünk, magunk közt még Párisban is azt mondtuk: meglepett bennünket Signore Gout.

Hitelmüveletem szerencsésen sikerült.

Épen indulni akartam Páris felé, mikor véletlenül találkoztam az utczán vagy talán a vasuti indóháznál Kossuth Tivadarral s ő kérdezte tőlem, nem látogatom-e meg az öreg urat?

Igazán nem volt szándékom, nem is jutott eszembe, de e kérdésre rögtön Turin felé indultam s másnap már kint voltam Collegno al Baracconeban. Jó ideje nem láttam a Kormányzót,[1] jól esett fölkeresnem, ő is különös örömmel és szivességgel fogadott.

Néhány nap előtt voltak nála az Athenaeum emberei Budapestről. Ekkor szerződött meg velük iratai kiadására nézve.

Ott volt Vérei József, az Athenaeum igazgatója. Eszes, mozgékony, ügyes üzletember. A nyakkendője vagy az inggallérja mindig nyomta valahol a nyakát, mert a fejét folyton igazgatta. Valami régi idegbaj lehetett nála. Folytonos fejbólintása feltünt a Kormányzó urnak.

Urváry Lajos a Pesti Naplónak volt szerkesztője már nyolcz vagy kilencz év óta s az Athenaeumnak szintén valami igazgatója. Hebegve beszélt s szemeivel örökké pislogott. Ezt is a Kormányzótól hallottam. Különben jó alaku, üde szinü, fiatalos külsejü ember volt. Később hallottam, hogy ez ember életének nagy titkai voltak. Első házassága borzasztó erkölcsi szerencsétlenséggel végződött. Utóbb el kellett hagynia a lapot s nagy nélkülözések közt élt. Már itthon laktam, a mikor nyelvrákban meghalt.

A harmadik Sigray Pál volt, az Athenaeum jogtanácsosa. Erre is tett a Kormányzó valami jókedvü megjegyzést. Ha jól emlékszem, azt, hogy sohase nyitja föl szemét egészen, csak félig, – mintha a napba nézne.

Hogy Helfy barátunk ott volt-e a szerződéskötésnél: erre bizony most már nem emlékszem. Alig képzelem, hogy ott ne lett volna, hiszen ő volt a Kormányzó és az Athenaeum közt a közbenjáró. De meglehet mégis, hogy nem volt ott. Ha ott lett volna: saját nevének minden esetre helyet szoritott volna a szerződésen.

A szerződés 1879-ik évi október hó 15-én készült el véglegesen.

Tartalma hosszu és bő. Tartalmára bizony nem emlékezem. Annyit tudok, hogy az iratok tiz kötetre voltak tervezve s hogy az első három kötet megjelenése meglehetős szabatossággal időhöz volt kötve.

Nekem feltünt ez.

Hiszen akkor a Kormányzó már 76–77 éves öreg ember volt. Oly életkor, a melyben az emberek nagy és terjedelmes irodalmi munkát nem szoktak végezni. S tíz kötet! Ha minden kötetre egy évet számitunk is: 86 vagy 87 éves kora előtt a Kormányzó be nem fejezheti művét.

Kérdeztem a Kormányzót, hogy csupán iratokat ad-e vagy azokat fel is dolgozza s megfelelő megjegyzésekkel s történelmi felvilágositással kiséri? Nagy különbség van a kettő között.

Csupán iratokat rendezni sajtó alá: könnyebb munka. Szorosan véve, ez nem is irodalmi működés. Nem irói, nem szerzői, nem költői munka. Erre kivételesen nyolczvan éves ember is képes lehet.

De a Kormányzó azt felelte nekem, hogy semmi esetre se nyers anyagként adja át iratait, hanem azokat emlékiratszerü megjegyzésekkel világitja meg. S szándéka az, hogy az iratokat nemzetünknek s a külföldnek főbb történelmi eseményei szerint csoportositsa s ez eseményeket önálló részekben külön is megirja.

Ez hát nehéz irodalmi mű lesz.

De hát lehet-e erre 77 éves életkoru embert kötelezni? S lehet-e arra, hogy nyolcz-tiz éven keresztül végezzen ily munkát?

Ember és ember közt nagy a különbség. Akkora, mint a jellem és jellem közt.

Mi az, a mit jellemnek nevezünk?

A nemes felelősségérzet. A kötelesség teljesitésének önmagunkra szabott erkölcsi kényszere. Az a fenséges adósság, melyet magunkra vállalunk a hazával, a nemzettel s az emberekkel szemben s azokkal szemben, a kik szivünknek részesei, – hogy érzést, lelket, munkát, örömet, egészséget s minden sikert és vagyont, mely a miénk, az ő boldogulásukra áldozunk fel. S hogy feláldozhassuk: ebből álljon minden boldogságunk.

Ez a jellem a maga teljes tisztaságában és épségében. Ilyen volt Kossuth Lajos.

Minő csodálatos nagy lélek volt ő!

Mikor a vajdával nála voltunk s a vajda a munka negyedik és ötödik kötete után kérdezősködött: akkor mondta a Kormányzó:

– A negyedik kötet egészen kész s az ötödikből is csak három-négy ivnyi van hátra. De azért nagy lelki nyugtalanságot okoz nekem, hogy eddig is késlekednem kellett. Talán nem én vagyok az oka, de azért nekem fáj az. Sietek is a legelső napon, a mint tehetem, Emich urtól mentséget szerezni a magam számára. Nem tudnék meghalni, mig kötelességemet egészen nem teljesitettem.

Emich ur alatt Emich Gusztávot értette, a képviselőház volt tagját s az Athenaeum vezérigazgatóját. Nemes gondolkozásu férfiu, a ki sokkal több figyelemmel volt a Kormányzó iránt, mint a mennyire a szerződés kötelezte. A Kormányzóban nemcsak a szerzőt s nem csak a szerződő felet látta.

Bizonyosan tudom, hogy Turinból elutazásunk után egy-két napra meg is kapta a Kormányzó levelét. Ha e levél egykor napvilágot lát: ebből látja meg a világ, ha semmi más bizonyság nem volna is, miként érzett, miként gondolkodott a Kormányzó a kötelességről.

A szerződés természetesen magyar nyelven van szerkesztve. Készitésekor otthon volt Kossuth Ferencz is s Lajos Tivadar is. Ki fogalmazta: nem tudom.

A szerződés keltének helye igy van megörökitve: Baraccone-Collegnói terület, turini provinczia. Szerződő felekként aláirták Kossuth Lajos, Kossuth Ferencz és ifju Kossuth Lajos. A könyvkiadó-vállalat részéről Urváry és Vérei irták alá. Tanuk gyanánt az okiraton Ihász Dániel és Sigray Pál szerepelnek.

Azért gondolom, hogy Helfy barátunk nem volt jelen az aláirásnál, mert az ő neve még a tanuk közül is hiányzik. Ha ott lett volna: legalább tanuként aláirja.

Kossuth Ferencz a »Kossuth« szót csaknem tökéletesen ugy irja, mint édes apja a Kormányzó. A két név, a mint egymás mellett fekszik, nyilvánvalóvá teszi ezt.

Gyakori tünet, hogy a fiu névaláirása hasonlit az apáéhoz. Különösen gyakori akkor, ha mind az apa, mind a fiu igen sokszor irja le saját nevét; ha élete foglalkozásához tartozik a sok névaláirás.

De ez természetes is. Ha száz kéznek kell ugyanazon nagy és kis betüt százszor meg ezerszer gyorsan leirni; utóbb mind a száz kéz egyenlően irja le azokat a betüket. Csak akkor lesz állandó eltérés, ha a kéz alkatában van valamelyes különösség vagy ha a kéz a kisgyerekkortól kezdve egészen más természetü iráshoz szokott.

Ugy látom, ily eset van Lajos Tivadarnál. Az ő betüi s vonásai messze térnek el a Kormányzó betüitől s vonásaitól.

Az irásszakértők intézménye buta és gaz intézmény. Ostoba vagy lelketlen biró az, a ki az irásszakértők véleményét figyelembe veszi. Mekkora eltérés van ugyanazon kéz irása közt, ha a tinta, a toll, a papiros vagy a testi és lelki állapot különböző. S minő könnyü és természetes az idegen betük és vonások utánzása, ha az utánzó fiatal, keze ép s gyorsan és sokat szokott irni.

De hát hagyjuk ezt.

A szerződést közjegyző is hitelesitette. Természetesen olaszul. A közjegyző neve Vittorio Angley volt Pianezzából. Ráütötte pöcsétjét is, a melynek czimere egy kövér fehér kereszt.

Minek kellett ide a közjegyző?

Meglehet, Olaszországban nem érvényes az olyan kétoldalu kötés, melyet közjegyző nem hitelesit. Nem tudom. Ha igy van: akkor ott kellett lenni a közjegyzőnek.

De ha nem igy van: akkor csakugyan mosolyogni való dolog az a közjegyzői hitelesités.

Hát eltagadhatná valaha valaki Kossuth Lajos nevét vagy neve aláirását? Kellett oda még tanu is? S ha kellett: Ihász Dani öreg barátom neve nem lett volna elég önmagában is?

A királyok aláirásához miért nem kell tanu? A spanyol király még a nevét se irja az okiratra. Csak annyit ir: »én a király«. A napkeleti fejedelmek némelyike csak a tenyerét üti a papirosra, mintha legyet csapna agyon s még se kételkedik senki az ő sajátkezeirásában. Van-e annyi király és napkeleti fejedelem a világon, a kinek kezeirása összevéve érne annyit, mint Kossuth Lajosé?

Hajh de hát magánjogi dolog, szerződés, pénz, részvénytársaság s több e féle: igy szólnak a jogtudósok.

Hát hiszen épen ez a nevetni való, mikor Kossuth Lajos kötelezvényéről van szó.

Deák Ferencz csak egy iskolásgyerek palatáblájára irta föl irónnal, hogy vagyonát halála után adják a szegényeknek. Alá se irta a nevét, mert haldokló szemei előtt már sötét volt a világ s keze nem engedelmeskedett többé az elhervadt akaratnak.

Kételkedett azért valaki abban az írásban? Vagy meg merte volna támadni valaki azt a végrendeletet? Száz szegény rokona maradt apjának testvérei után. Jogtudós is volt köztük akármennyi. Vagyona is tisztes maradt, a mint a kegyelet fölverte az ő szegényes tárgyainak értékét. Még se találkozott senki, a ki éhes örökösként elő mert volna állani, hogy a szegények pénzét magának követelje. Még azt se hiszem, hogy biró akadt volna, a ki megsemmisitse azt a végrendeletet.

Igy lett volna bizony Kossuth Lajos szerződésével s névaláirásával is.

De hát végre is, miért kellett a 77 éves agg embernek arra vállalkoznia, hogy tíz nagy kötet irodalmi munkát készit az életnek még hátralevő éveiben?

Szomoru kérdés ez és szomoru a felelet rá.

– Anyagi körülményeim szigorusága kényszeritett, hogy a terhes munkára vállalkozzam.

– Agyam és kezem munkájával kerestem meg hontalanságomban mindennapi kenyeremet.

– Igy akarom kenyeremet megkeresni életem végnapjaiban is, ha lehetséges.

Ez a felelet nagyon szomoru.

De fönséges is!

Oh ti császárok, királyok és mindenféle biboros fejedelmek! Ti nem ismeritek a mindennapi kenyérnek gondját, még akkor se ismeritek, ha nyomorgatott népetek pokolba kerget benneteket. Mert a kincsek özöne akkor is megvan kezetekben, a hogy népetek verejtékéből azt összeharácsoltátok.

Az oroszlán nem gyüjt. S nem fogad el senkitől mindennapi élnivalót. Hanem élte alkonyán is önmaga keresi meg kenyerét – büszkén, bátran, nyugodtan.

A hogy Kossuth Lajos.

Kossuth Lajos szegényül hagyta el hazáját, a mikor bujdosóvá lett. Talán pár száz arany volt erszényében, kormányzói fizetésének nem is egészen egy hónapra való része. Ezzel vágott neki idegen földön, idegen népek közt a hányt-vetett életnek.

Pedig nagy állam feje volt egy ideig. Kormányzó czimén választott fejedelme Magyarországnak. Hatalma és tekintélye akkora az ő országában, mintha királya és vallásalapitója lett volna nemzetének. S minő élet várt rá!

Az idegen földön töltött első éjszaka némi sejtelmet nyujtott arról az életről előre. A hogy ezt a Kormányzó a vajdának röviden elbeszélte.

Alkonyat felé járt az idő, mikor társaival, a bujdosókkal együtt Kossuth a Duna jobb partjára, török földre lépett. Kis számu török katonaság és partőrség várta. A nap lenyugodott, de még világos volt, a mikor a partőrség által értesitett török főtiszt lóháton néhány lovastiszt kiséretében közelgett. Ezredes volt a főtiszt, Kossuth eléje ment.

Az ezredes e szóval fogadta:

– Tudom, ki vagy. Tudom, hogy ellened fordult a szerencse. A padisah palástjának árnyékában nyugalmas pihenőd lesz. Allah nevében üdvözöllek.

A kormányzó néhány szót szólt. A főtiszt nem akart tárgyalásba bocsátkozni.

– A nap lenyugodott, este van. Feküdjél le nemes vendég, majd ha a nap fölkel: beszéljünk sorsodról. Készitettem számodra éjjeli tanyát.

Valami kisázsiai tanulatlan ember, de jó ember volt az a török főtiszt. Sejtelme se volt arról, ki az a Kossuth Lajos s az ő alakjában mekkora történelmi egyéniség áll előtte. Nagy nemzet üldözött, bujdosó fejedelme! Az a jó török ezredes csak egy urat ismert. Az a szultán, a ki az ő fölséges uralkodója. Ő hozzá képest mindenki csak egyenlő szegény és kis ember.

Kossuth sötét szinü, de ékszer nélkül való magyar diszruhában volt. Kalapja mellett toll, csizmáján sarkantyu, oldalán kard.

– Ragyogó öltözet nem lett volna méltó se az én helyzetemhez, se nemzetem sorsához, de mégis diszesebb ruhát kellett felöltenem, mert keleten voltunk már s hiába, a tisztességet ott is csak a ruha után osztogatják.

Igy mondta a Kormányzó.

Volt kényelmes hintókocsija s podgyász-kocsija is. Három jókora utazó ládája volt s minden holmija ezekben. Fehérnemüje tizenöt pár, teljes öltöző két ruha s a most rajta valón kivül még egy magyar diszruha. Lábbelik, harisnyák, kendők, keztyük, rojtos nyakravalók elegendő számban. Néhány könyv, azután irások, irószerek, néhány fegyver s talán négy pár diszes művü pisztoly az egyik ládában. Fegyverek, pisztolyok elajándékozni valók. Keleten ez a jó és régi szokás.

Nem messze volt az éjjeli tanya, melyet a Kormányzó számára a török ezredes készitett.

Biz ez nem palota volt. Nem is hán vagyis keleti vendégfogadó. Még csak nem is csárda az utszélen, de még sátor se.

Hát mi volt?

Lombos iharfa s alatta buja gyep.

A gyepre volt teritve gyékényfonat, annak tetejére egyszinü gyapjuszőnyeg, derékalj semmi más. Még fejalja se volt. Ruhával tömött kis kézitáskát tettek a Kormányzó feje alá, palástja volt takarója s igy töltötte az első éjszakát idegen földön Magyarország bujdosó fejedelme.

Szép enyhe nyári éjszaka volt. Nem nagy messzeségben volt a Duna, melynek zugó moraját mintha hallotta volna a bujdosó füle. Egyéb zaj nem hallatszott az éjszakán át.

Vajjon hogy töltötte az éjszakát a nagy bujdosó?

– Hajnal felé elaludtam. Alvásom nem volt hosszu, de azért felüditett. Mióta Világost elhagytam, még ilyen álmom se volt.

– De mielőtt elaludt volna: merre járt elméje a csillagos ég alatt?

Ezt irja erről:

»Arczomon öntudatlanul a kifejezhetlen fájdalom könyzápora omlott alá.«

»Minden volt e könyzáporban, a mi a hazafi szivének fáj; – minden! Csak egy nem! A reménytelenség nem; a kétségbeesés hazám jövője felett nem.«

»Ugy tetszett nekem, – még akkor a fájdalom első lázrohamában is ugy tetszett nekem, mintha az ég csillagainak fényszikrázatából könyeim fátyolán keresztül egy sugár lövellene felém, mely azt hirdeti borult lelkemnek, hogy nemzetem szenvedni fog ugyan, irtózatosan fog szenvedni, mert boszuja rettenetes a féktelen uralomvágynak: – hát szenvedni fog nemzetem irtózatosat, de nem hal bele!«

Ime tehát sirt.

Sirt, mert nemzetének irtózatos szenvedéseire gondolt.

De szentül hitte akkor is, hogy fel fog támadni nemzete.

Ime az első éjszaka idegenben. És ettől kezdve még negyvennégy és fél esztendőt kellett töltenie idegenben.

De hát miért akart szegény maradni? Miért nem vitt pénzt, aranyat, kincset magával? Ha király lett volna, bizonyosan nem üres kézzel bujdosik el hazájából!

Joga lett volna hozzá. Egy egész esztendőre járó tiszti fizetés még a polgári jog, még a hétköznapi felfogás szerint is megillette volna őt. Negyedévre ugyis előre volt hozzá joga. A mostani királyi udvartartás költségeit is előre fizeti ki országos kincstárunk. S aztán néhány ezer főre rugott bujdosó társainak száma. Szentséges joga volt ahhoz, hogy ezek tisztes ellátását az ő bölcsesége intézze egyelőre.

Módja is lett volna benne.

Hiszen kezében volt, hatalmában volt a kincstár, a melyet Duschek őrzött. Mintegy három millió forint volt ez aranyban, ezüstben. A nemzet ajándékából gyült ez össze. Haynau vitte el, az osztrák nyelte el ezt a nemzeti kincset. Kossuth szavára adták ezt össze a hazafiak. A nemzetnek adták s nem az osztráknak. Az osztráknak nem adtak volna egy fillért se. A hadijog és a nemzetközi jog szerint is ezt magukkal vihették volna a bujdosó honvédek. Hisz az üldözött, a menekülő harczos magával viheti még idegen földre is tábora minden kincsét, egész pénztárát.

A Kormányzó nem nyult ehhez.

Kezében volt a korona is. Ez is országkormányzó fejedelmi jogánál fogva volt kezében. A nádor elszökött, itt hagyta, de elvinnie jogában se állott volna. Az uralkodó családot trónjavesztettnek nyilvánitá a debreczeni országgyülés, tehát ez országgyülés felfogása szerint az uralkodó család kezében se lehetett a korona. Az országot osztrák és orosz hadak árasztották el. Ők a hóditás jogára hivatkoztak. A hóditási jog nem jog, hanem csak hatalom és erőszak. Csak az az övé, a mit erőszakkal elvehet. De a korona nem jutott kezébe. Azt a nemzet jogának alapján Kossuth kezelte teljes joggal. Az osztrák és orosz sereg kezébe át nem adhatta. Ez nem állott kötelességében, sőt jogában sem.

Erzsébet királyné négyszázhatvan év előtt ellopta a koronát s zálogba adta Frigyes császárnak. Pedig nem volt rászorulva s nem kellett a magyar nemzet bujdosó hőseit tartania. Kossuth fenséges lelkéhez még gondolatban se fért oly terv, hogy ő a nemzet vagyonát érintse. De ha zálogba teszi a koronát azért, hogy a zálogösszeget hontalan bujdosóink közt kiossza: én bizony ezért nem kárhoztattam volna soha.

Furcsa legények azok a jó történetiró urak. Azt a királynét nem mondják tolvajnak, mert királyné volt. Hanem tolvajnak mondják szobalányát, Kottaner Ilonát, a ki kézi kosarában asszonya parancsára vitte el karján a koronát. Mintha bizony koronát lopna egy szobalány, ha már épen lopni akar s mintha bizony szobalánynál állana a koronaszekrény kulcsa!

Csak igazságosan történetiró urak!

De mit ér hát az a korona, melyet Kossuth nem vitt át a Dunán, nem vitt el magával, hanem elásatott Orsova határában mélyen a föld alá?

Azt mondják, a kik jól megnézték, hogy aranya, ékköve amugy nyersen megér hét-nyolcz ezer forintot. Tehát megér annyit, mint hires méntől származott három-négy telivér csikó, ha nem idősebb egy évesnél.

Teringettét! A római pápa és a bizanczi császár nem nagyon erőltették meg magukat pénz dolgában, mikor ezt a koronát nekünk ajándékozták. Mert hiszen nekik akkor nem sokkal került több pénzbe, mint a nyers anyag értéke.

Mint műtörténeti tárgy természetesen mégis sokat ér ma már.

Frigyes császártól nyolczvan ezer arany forinton váltották ki őseink. Alább nem adta a császár. Sőt még igy is kisérletet tett hamis koronát adni át az igazi helyett. S a rendőrség még csak be se zárta a csalót és sikkasztót. Mivelhogy császár volt a csaló és sikkasztó. Az a nyolczvan ezer forint mai értékben fölér tizezer ökörrel. Szép összeg volt tehát akkor is.

Ma mint műtárgy is többet ér a korona. A frankfurti Rothschild, ha élne, megadna érte három vagy négy millió forintot. Mert a korona felső abroncsainak zománcza a VIII-dik vagy IX-ik századból való s abból a korból ily ép, ily szép s ily nagy zománcz nincs már a világon. Még Rómában sincs.

De még ez se az igazi érték. Hanem az a szentséges szent kegyelet és áhitatos ragaszkodás, melylyel a magyar nép szive ezt a koronát körülveszi. Mint az urnak testét. Mivelhogy alkotmányának és szabadságának biztosságát látja benne.

Ezért hagyta itthon a Kormányzó is. És azért, hogy abból, a mi a nemzeté, ne legyen nála semmi. Csak az a »csipetnyi por«, melyet az orsovai Duna balpartján magához vett a hazai földből.

Hejh nagy bujdosónk – jó voltál, nemes voltál, bölcs voltál, hogy önmagadnak semmit el nem vittél, hanem mindent itthon hagytál! Hanem azért bujdosó társaid panaszát ki nem kerülhetted idegen országban s a becsülettépő lelkek rágalmait ki nem kerülhetted itthon!

– – De miből is élt hát a Kormányzó negyvennégy éven keresztül?

A történetirók, a regényirók, a költők, a szinműirók elsiklanak e kérdés fölött. Még az ókor nagy iróinak se jutott eszébe, mikor a hősökről szól dicsőitő szavuk, hogy mit is ettek-ittak, hol laktak, miként ruházkodtak, miből költekeztek azok a hősök, a mikor csak emberek voltak?

Homérósz leirja Akhilleüsz paizsát és fegyverét. De azt nem irja le, hogy mibe került az a paizs és az a fegyver, ki adta hozzá a vasat és a munkát, mibe került az egész készség, kifizette-e Peleüsz király dicső fia a fegyverkovácsot és vasművest vagy most is adós a munka árával?

Miből élt Szokratesz és Demoszthenesz? Ki tudták-e fizetni házbérüket s miből? Hány öltöző ruhája volt Kszantippe urnő ő nagyságának s Párisból hozatta-e illatszereit vagy Bécsből, mint a budapesti urnők?

Volt-e valami vagyona Jézus Krisztusnak? Vagy mestersége vagy műhelye vagy állandó lakása? Hol és miből szerezte a vemhes szamarat, a melynek hátán bement Jeruzsálembe? Mibe került palástja, a melyen megosztoztak a tömlöcztartó emberei, a mindenféle hajduk, porkolábok, biztosok és fogházőrök? Pedig az a palást értékes lehetett, mivelhogy méltónak tartották arra, hogy szétdarabolják s maguk közt elosztogassák.

Miből élt Kossuth Lajos?

Elmondja maga.

Beszédeket és felolvasásokat tartott Angliában és Amerikában. A felolvasásokat zárt helyeken, nagy ünnepre való termekben tartotta. A közönség hallani akarta őt a kornak minden nagy kérdéséről. Őt, a magyar nemzet bujdosó fejedelmét, két európai nagyhatalom üldözöttjét, a népek szabadságának tiszta bajnokát, a bölcset, a lángszavu nagy szónokot. De beszédeit se nem kérték, se el nem fogadták az ő ingyen kegyelméből. Minden nagy városban akadt néhány nagy miveltségü, előkelő, kitünő férfiu, a ki társasággá állt össze, rendezte a beszéd ünnepét, belépti dijat szabott, értesitette a közönséget, meghivta a Kormányzót s felolvasását magas tiszteletdijjal jutalmazta.

A felolvasás elmemunka. Ép olyan munka, mint az iparosé. A lángelme és egészség mellé még nagy tudást is kell szerezni a felolvasónak s ennek megszerzése szintén sok munkába és sok pénzbe került.

Régóta jól tudják ezt Angliában. S a hogy a vasiparostól ingyen nem fogadnak el kályhát vagy gépet, a költőtől verset vagy szinmüvet: ugy nem fogadják el a lángelmétől se a nyilvános beszédet.

– Mint munkás állok előttetek; – ezt mondta a Kormányzó a közönségnek. S a közönség megbecsülte a munkást.

Anglia jeles férfiai közt száz meg száz kiváló férfi rendezte a felolvasásokat.

Nem számlálom el őket. De egyet meg kell neveznem, mert e nélkül Kossuth Iratainak történetét tökéletesen megirni nem lehet.

Glasgow tekintélyes családai közé tartozik a Mac Ádám család.