Part 8

No csak várj öreg spanyol bankár! Mi az ő szavára se hajoltunk s e miatt ugyan okos emberek lettünk mi később az ő szemében.

Alexandriában mi kiszálltunk s a hajótól és szenteskedő társaságtól elváltunk. Nem is gondoltunk arra, hogy velük valaha az életben találkozzunk.

Ez egyiptomi nagy kikötővárosban csakhamar átengedtük magunkat a kényelemnek és vidám szórakozásnak. Gondtalan életünk azonban néhány nap alatt elborult annál az egyszerü oknál fogva, hogy pénzünk nem érkezett.

Mi még Algirból intézkedtünk pénz iránt s megjelöltük azt az időt, a mikor Alexandriába érünk. Oda is értünk alig pár napi késedelemmel, de pénzünk nem ért oda.

Volt ugyan még akkor, mikor kikötöttünk, néhány száz frankunk, csakhogy egyikünknek se jutott eszébe takarékoskodni addig, mig pénzünk meg nem érkezik. Elköltöttük mi minden nap a szokott összeget. Hiszen holnap majd csak megjön a pénz, ha van esze.

De hát a mi pénzünknek nem volt esze. Fölosztottuk aztán magunk közt a postára járást. Minden reggel, délben, este egyikünk a postára ment zaklatolódni, de hiába. Táviratoztunk is erre-amarra, az is hiába volt. A merre táviratoztunk: arra rendesen meg volt szakitva az összeköttetés.

Végre utolsó ötven frankosunkat váltottuk fel. Ez már komoly dolog volt.

Deuchmannak volt ugyan hitellevele vagy utalványa, de ez Kairóra vagy Bairuthra szólt, itt nem adtak rá egy fillért.

Mit volt tenni, nyakunkba vettük a várost, hátha valami ismerősre akadunk.

Én voltam szerencsés. Volt a piaristáknál egy tanulótársam, Finale, Fialla vagy Finály nevü. Valami Hugó, Brúnó vagy mi volt a keresztneve. Budapesti orvosnak volt a fia. Később megnősült, gazdag lányt vett el, a lánynak volt sok milliós nagybátyja, ez a nagybátyja folyton pénzelte a lányt is, férjét is, végre a férj Párisban telepedett meg, ott nyitott bankházat s ma is gazdag, ha még meg nem bukott s ma is él, ha még meg nem halt. Házasságáról sok mindenféle ostobaságot beszéltek. Nos hát ez a tanulótársam az 1860-as évtized elején Alexandriába került s egy előkelő angol bankháznál volt alkalmazva. Ezt valahogy felfedeztem s közöltem vele fenakadásunkat.

Rögtön ment főnökéhez s ajánlott ennek, hogy ideiglen adjon hitelt.

A bankár elkérdezte: kik vagyunk, hányan vagyunk, hová valók vagyunk, mi az utazási czélunk, meddig maradunk Alexandriában, mért fogyott el pénzünk. Megfeleltem röviden s már-már hajlandó volt tárczáját kinyitni, mikor azt kérdezte Finálytól:

– Mennyire becsüli Ön a nemes grófok családi vagyonát?

– Negyven-ötven millióra.

Persze bolondságot mondott az én Finály barátom. A mi kitünt nyomban, mert a bankár azonnal becsapta tárczáját s hidegen kijelentette, hogy kölcsönt nem adhat, előbb majd Londonon át tudakozódik utánunk, egy hó mulva keressem föl.

– Akkor csak üljön ön a pénzére, nem egy hónap mulva kell nekem, hanem ma vagy holnap.

Némi gondolkodás után kérdezte: miféle igazoló papirjaim vannak?

Mutattam neki párisi, madridi és algiri barátaink leveleit, látogatójegyeit s ezek közt Mac-Mahonét is. Nem adott rá semmit.

De mutattam neki Buchanan látogatójegyét is. Ez az ur az amerikai szövetséges államok elnökének volt testvére, vele együtt utaztunk Marseilléből Algirba s bizalmas ismeretség fejlett ki köztünk. Ennek jegyére megadta magát az angol s adott elegendő pénzt.

Kérdeztem azután, miért zárkózott el előlünk, mikor Finály megmondta családi vagyonunk értékét.

– Hjah tisztelt gróf ur, negyven-ötven milliós vagyonu ember nem szokott pénz dolgában fenakadni. Ez a szám gyanut költött bennem.

Pár nap mulva visszavittem a kölcsönpénzt, melyről azonban utólag meg kell még jegyeznem, hogy az angol ezt mégse a mi szakállunkra, hanem Deuchmann hitellevelére kölcsönözte.

Épen Alexandriában létünk alatt tartotta a Khedive az első lófuttatást. Kimentünk oda mi is.

Maga a futtatás nem igen érdekelt bennünket; hanem igen is a közönség.

A Khedive vendége volt az egész közönség. Nagy sátorok voltak felállitva nagy számban s ezek alatt fagylaltot, czitromlevet, szorbetet, süteményeket tálaltak a közönség számára ingyen. No hiszen azt a tolakodást kellett látni, azt a huzalkodást, kiabálást, a mi itt az oda tóduló éhes tömegnél bekövetkezett.

Kavaszok, olyan rendőrfélék őrizték az asztalokat s vigyáztak a rendre. Minthogy pedig személyválogatás nélkül ingyenes volt az élvezet: a kavaszok azt gondolták, először nekik kell jóllakni. Nekifeküdtek tehát a fagylaltnak, ennek az ismeretlen édességnek s puszta kezükkel két marokra fogva tömték magukba, mint a disznók.

Azután eresztették csak oda a tömeget.

Hogy az alexandriai alsórendü nép miféle fajzat: azt megmondani nem lehet. Török, arab, zsidó, berber, olasz, görög, franczia, máltai egymásba keveredve, olyan furcsa nyelven beszél, a melyet se franczia, se olasz, se arab meg nem ért. A nyelvük is valami keverék, az erkölcsük se különb.

Előbb megettek, megittak mindent. Azután burnusz alá, kaftán alá, salavári zsebbe rakták a tálczákat, tányérokat, csészéket, poharakat halom számra. Egy máltai különösen annyit rakott zsebre, hogy azt már a kavaszok is megsokalták s elvitték a biró elé. Elég kalóz képe volt hozzá, hogy elzárják.

Nem tudom, vannak-e még lófuttatások Alexandriában. Azt se tudom, ha vannak, a Khedive rendezi-e? Azt azonban szentül hiszem, hogy a közönség ingyen ellátása régen elmaradt.

A lófuttatás bevégeztével Kairóba mentünk fel a Niluson. Nagyon kellemes szállónk volt a Hôtel de Nil czimü vendéglőben. Gyönyörü árnyékos udvara és kertje volt. Kirándulásokat tettünk innen mindenfelé. Kirándulásaink közt legérdekesebb volt az, a mikor a nagy piramisokat és az Ápisz-sirokat néztük meg. Mindezen emlékeket nem beszélem el. Százszor jobban le vannak azok irva, mint én azt el tudnám beszélni. A legnagyobb piramisra mi is felmásztunk s a mászkálásban igazán elfáradtunk. A minek egyik oka volt a nagy hőség is.

Hanem, hogy a piramis belsejét miként látogattuk meg, azt mégis el kell mondanom. Medor kutyám itt okosabbnak látszott, mint mi vagyunk.

Szamarakon mentünk ki Kairóból a piramisokhoz. Elől a vezetők, utánuk mi ketten Tibor öcsémmel, utánunk Medor kutyám, leghátul Deuchmann, a ki e napon különösen kedvetlen, ideges és ingerült volt. Szemei kidülledtek s ugy nézett, mint a vasvilla. Különben igen jó fiu volt.

Társaságunkat körülrajozta a baksiskérő arab koldusok serege. Mi pedig, hogy tréfát csináljunk, minden kéregetőt Deuchmann nyakára zuditottunk, azt mondván a kéregetőknek, hogy ő a bej, ő az uraság. Majd lehuzták szegényt a szamaráról. Adott is nekik valamit, de szidta, kergette is őket minden módon. Magánkivül volt dühében mikor a piramishoz értünk.

A piramisra fel kell menni egy kissé s ott az oldalán nyilik a belsejébe vezető akna vagy csatorna. Ez rézsút lefelé meredeken vezet le a belső barlangba. A csatorna nem oly magas, hogy állni lehessen benne. Csak ülve csuszhatunk lefelé. Feneke oly sima, oly sikos, mint a csiszolt márvány a sok csuszkálástól, melyet sok idő óta az utazók itt gyakorolnak. Sötét is meglehetősen. Itt kellett nekünk is ülve leszánkáznunk.

Elől ment a vezető arab, utána Tibor öcsém. Azután megint arab s utána én. Mögöttem Medor kutyám s megint egy arab. Legvégül Deuchmann.

Alig kezdjük meg Tiborral és arabjainkkal a szánkázást: irtózatos por támadt. Előttünk néhány napig nem járhatott ott senki s a szél az alatt finom porral befutta a csatornát. Alig tudtunk lélekzetet venni a szük csatornában s az iszonyu porban. Csak ugy czikákoltunk.

De mi azért kiálltuk, hiuságunk nem engedte a visszavonulást.

Medor kutyámat azonban semmi hiuság nem bántotta. Ő bizonyára azzal is tisztában volt, hogy ő egyiptomi utazásáról emlékiratot nem készit. Egyáltalán nem látta be, miért kelljen neki e bolond uton végig menni. A hátulsó részén való szánkázásnak meg semmiképen se volt barátja. Elég az hozzá, a mint engem eltakart előle a nagy por, elkiáltotta magát; visszafordult, az arabot és Deuchmannt hanyatt döntötte s ugy kiugrott a nyiláson, csak ugy pattant.

Deuchmann barátunk egyébként is izgatott volt; most meg azt sem tudta, mi rémitette meg Medort, azt pedig érezte, hogy ez az ut még kutyának is rossz ut – kapta magát, ő is visszament arabjával együtt.

A nagy por és a homály daczára is azonnal észrevettem Deuchmann szökését, mert kutyám után visszanéztem s a csatorna nyilásának világánál jól láttam, hogy mögöttem már se Deuchmann, se kutya, se arab nincs. Kiáltoztam Deuchmann után; hivtam, hogy jöjjön utánunk. Nem jött.

Mi szerencsésen leértünk a piramis fenekére, a nagy termekbe s ezeket összejártuk.

Nem találtunk mi semmi különös megjegyezni valót. Se rajzok, se képek, se szentirások, se mumiák. Ha volt is valami valaha e termekben: azt már bizonyára századok előtt ellopták innen. Hanem látogató-jegyeket találtunk eleget. Meg is néztünk néhányat. Egyet kivéve, mind angol nevet mutatott. Az az egy volt német. Kétségtelenül német is sok járt már itt, de a piramislátogatók tulnyomó része mégis csak angol. A termek fala, a mint én megitélhettem, ép oly természetü s ép oly alakra kifaragott kövekből áll, mint az óriási épitmény lépcsőzetes külseje. A nagy kövek eresztékeinél, a mint egymáson feküsznek, apró nyilások vannak. E nyilásokban is sok látogató-jegyet találtunk.

Egy látogató-jegy uj házasoké, nászutazóké lehetett. Férfi- és nőnév együtt s az volt irónnal ráirva: »mi itt a mélységben vagyunk, de azért mégis a mennyországban vagyunk«. Kék irónnal idegen irással utána volt irva szintén angolul: »jöjjenek csak önök ide vissza tiz év mulva«. Bizonyosan valami elkeseredett házasfél irhatta oda. – Én is visszatettem a látogató-jegyet előbbi helyére.

Mire valók ezek a látogató-jegyek?

Nem azért teszem ám fel a kérdést, mintha én látogató-jegyet nem használnék. Akár emberség, akár majomság, akár okos, akár oktalan dolog a látogató-jegy: én is használom. Követem a többi embert, meg is szoktam, egyben-másban kényelmes is, tehát csak használom.

Hanem itt a piramis üregében mégis eszembe jutott, a mint azt a sok látogató-jegyet láttam, hogy voltaképen mire való is ez a papirossal való játék itt a három-négyezer esztendős kőoduban.

Természetesen hiuság.

A hogy a diákgyerek a maga nevét, a hogy a bomlott imádó az imádott nevét gyémánttal vagy tűzkővel felkarczolja a vasutak ablaküvegére, a hogy a mesterlegény és a közkatona bevési neve kezdőbetüit a vár falába, a faköpönyeg oldalába, a sétáló-kert fapadjaiba: valami efféle ösztön vezeti az utazót, hogy látogatójegyét beledugja a piramis repedésébe, vagy ott hagyja a Montblank tetején, vagy bedobja Romeo és Julia sirboltjába, a mely egyébiránt sohase volt se Romeo, se Julia sirboltja, de azért mégis tele van látogatójegygyel annyira, hogy minden két-három esztendőben kocsi számra hordják ki onnan. Még én is bedobtam egyszer-kétszer a magamét.

Furcsa ez!

Azt hiszi a kedves ifju vagy kedves lányka, vagy az épen nem kedves öreg Miszter és agg Missz, hogy ezzel már megörökiti nevét jó csomó időre.

Bolondság.

Van-e nagyobb látogató-jegy, mint ez a hatalmas piramis? Valami bolond király százezer emberrel csináltatta huszonöt esztendőn keresztül. Azután ide tette az utba a Nilus partjára, a futóhomokba, a nagy sivatag sziklák közelébe. De hát ki tudja most már, hogy hivták azt a bolond királyt? Az ördög se tudja. Talán néhány penészes kedélyü tudós ember tudja. Én azt se hiszem, hogy az is bizonyos volna, a mit ő tud. Csak hirdeti, hogy tudja és számit arra, hogy mi jámbor tanulatlanok elhiszünk neki mindent.

Én akkor csináltattam először látogató-jegyet a mikor az érettségit letettem. Az előtt is volt ugyan, de azt még apám irodája csináltatta számomra.

Ugy rémlik előttem, apám először gróf Széchenyi Istvántól tanulta a látogató-jegy használatát. S mintha hallottam volna, hogy Széchenyi meg a bécsi kongresszuson csináltatta magának az elsőt. Annyi bizonyos, hogy Magyarországba a mágnások hozták be s utánuk a zsidók terjesztették. Ma már minden diák, minden pinczérfiu el van vele látva.

Ugy emlékszem, hogy a régebbi látogató-jegyeken csak a név van, semmi más. Mi az illetőnek állása, rangja, foglalkozása, kenyérkeresete: azt a régiek a látogató-jegyre nem szokták rányomatni. Régebben igazán csak látogató jegy volt, nem üzleti jelentkezés.

Én háromszor csináltattam feketeszegélyü látogató-jegyet. Apám, fiam és nőm halálakor. Ha én behunyom a szemem: én utánam nem csináltat senki. A mit ugyan okosan tesz, édes vajdám, mindenki.

Ott a piramis odujában is találtunk feketeszegélyü jegyet.

De találtunk olyat is, melynek a sarka be volt hajtva. A szokás, a divat ebben sem mondhatott le önmagáról. Pedig hát ki az ördög törődik itt a nagy faraók vakondok tanyáin azzal, hogy azt a látogató-jegyet tulajdonosa hozta-e személyesen, vagy hordár által küldte ide vagy valaki ugy lopta el?

Van-e már a látogató-jegyek feliratairól gyüjteményes munka? Akadt-e német vagy angol, a ki erre időt szentelt volna?

A sirkövek feliratai, a pompéji szerelmi disznóságok, a börtönfalak karczolatai, még a vasuti félrehelyek szellemességei is összegyüjtvék már. A látogató-jegyek is megérdemelnének annyi figyelmet és gondot. Ezeken is van szellemes ostobaság ezerféle.

A piramis odujában nincs akkora hőség, mint kint a nap alatt. Legalább akkor, a mikor én ott jártam, nem volt. De azért nem is hüvös a levegő. Boros pinczének nem lenne jó. Hanem ugy vettem észre, nagyon száraz, de nem kellemetlen, nem dohos vagy penészes. Hogy is teremhetne itt penész?

Alig lehettünk fél óráig az üregben. Siettünk kifelé.

Más nyiláson mentünk ki a napvilágra, nem azon, a melyen jöttünk. A kimeneti nyilás sokkal kényelmesebb járás-kelést engedett. Medor már ott várt. Mintha tudta volna, hogy ott fogunk kijönni.

Deuchmann barátunk még mindig dühösködő állapotban volt. Bizonyosan az irtóztató hőség volt izgatottságának oka. Arcza vörös és kék. Nyaka duzzadt. Izzadt keservesen. Fején fez volt, mint nekünk is s az a fez ugy összezsugorodott az izzadtságtól, hogy ugy állott feje bubján, mint némely szentképen szűz Mária fején a korona. Kérdeztem, miért boszankodik? Csak Medor kutyámat szidta, ez ijesztette meg, ezt okolta azért, hogy a piramis belsejébe nem jöhetett. Nem is tudott szegény kutyámmal többé kibékülni soha.

Tettünk több kirándulást is, melyről irni nem akarok.

A Szfinksz furcsa hatást tett reám. Erről sok képet és rajzot láttam már szebbnél-szebbet. E rajzok sajátságos komoly benyomást tesznek az emberre. A festők és rajzolók igazán remekelnek, annyi hangulatot csinálnak a rajzon s annyi hangulatot keltenek az emberi képzeletben.

A Szfinksz! Az örök rejtély! A négy-öt ezer év előtti emberek és történetek tanuja! A ki láthatta volna már Mózest is és Józsefet is, ha Mózes és József valaha ott jártak volna. Arab vezetőink mohamedánok voltak, de azért a zsidó szentkönyvekből, az ó-testamentomból okoskodtak s annak egyiptomi történeteit mesélgették. Bizonyosan a vakbuzgó angolok kedvéért beszéltek igy s talán minket is angolnak néztek. De sokat beszéltek a nagy faraókról is. A mit maga csupán a Szfinksz tudhatott volna: azt nekünk mind el akarták fecsegni.

Szóval a Szfinksz, ha képeken látjuk, az ábrándozó és vallásos komoly hangulat érzését kelti bennünk.

Ha pedig természetben látjuk: akkor szürke futó homok-buczkák közt fekvő, szürke, idomtalan kődarabot látunk, mely se szól, se beszél, se nem mutat semmit, melyre ráképzeljük, hogy emberfej alakja van, de se szeme, se orra, se füle, se szája, se álla, se nyaka.

– Hát ez az a hires Szfinksz?

Az én arabom halkabb és mélyebb torokhangon beszélt, mintha valami szentségről beszélt volna.

Aztán én a Szfinkszet mindig nő alakjának hittem, itt meg el akarták velem hitetni, hogy férfi alakja.

Azt kérdezte arabom, nem akarok-e emlékül egy darabka követ venni a Szfinksz testéből? Nem szabad ugyan – ugymond – belőle letörni, de ő azért jó baksisért szerez nekem. Mutatta is kis kalapácsát, melylyel majd letört volna egy dió nagyságut.

– Nem kell nekem arabus barátom, ingyen se.

No hiszen, ha mi minden hires épületből, a merre jártunk, egy tarisznya emléket akartunk volna elhozni: hajóval szállithattuk volna Európába.

Kairóból Alexandriába mentünk vissza s ott felkészültünk a sziriai és palesztinai utazásra. Ide már több előkészület kellett, mint Algirba, pedig itt vadászni se akartunk. Itt nem a vadállatok, hanem a vad fanatikus felekezetek s a rablók válhattak veszélyesekké ránk nézve.

Alexandriában alkalmas dragománt fogadtunk s vele irásos szerződésre léptünk.

Negyvenöt napra szabtuk Sziria és Palesztina beutazását s szerződésünk ennyi időre szólt.

Ellátás, vezetés, személyi és vagyoni biztosság – mindez a dragomán feladata volt. Ő tartozott gondoskodni menedéklevelekről a török hatóságok, a felekezeti főemberek s a rablófőnökök ellenében. Ő volt a tolmács is minden nyelven.

Uti készletünket röviden el kell mondanom. Ugy utaztunk, mint hajdanában Árpád apánk vagy Batu kán.

Volt három nagy sátorunk. Az éjjeli sátortanyát ugy osztottuk föl, hogy egyikben hált Tibor öcsém és Deuchmann. A másikban én, Abel komornyikom és Medor kutyám. A harmadik volt a konyha és a cselédek tanyája a dragománnal együtt.

Igy voltunk mindaddig, mig Tibor öcsém Deuchmannal össze nem szólalkozott. Akkor Deuchmann jött az én sátoromba, komornyikom pedig Tibor öcsém sátorába.

Volt egy arab szakácsunk. Ez meglehetősen jól főzött. Az igaz, hogy nagy választék nem volt az ételekben, de a juhval, kecskével, szárnyassal ugy el tudott bánni, jobban, mint akármelyik itthoni szakácsné.

Volt öt lovunk. Négy a magunk számára, egy pedig a dragomán számára. Volt hat öszvérünk. Ezek vitték a sátrakat, ágynemüeket, konyhaeszközöket s az enni-inni valókat, valamint ruhanemüinket.

Fegyverünk, lőporunk, késünk volt elég mind a magunk, mind a személyzet számára.

Nem emlékszem egész biztosan, mibe került ez az utunk, de ugy rémlik előttem, mintha naponként száz forintot nem költöttünk volna egészen el. A szent földön persze nem mulattunk olyan vidáman, mint Gibraltárban vagy Algirban és Alexandriában.

A SZENT FÖLDÖN.

(A szent sir templomában. – Salamon templomának fala. – A holt tenger. – Diab sejk rabló beduin főnök. – Megesszük a lopott kecskét. – A szegény spanyol bankár. – Az Ana Szultána szent forrásnál. – Názárethi vacsoránk. – A sáska. – A sapheti csata. – Balbek romjai. – Sztambulban.)

Alexandriából Jaffába hajóztunk, itt kikötöttünk s innen lóháton karavánszerüleg mentünk Jeruzsálembe. Infámis, köves, rideg, kopár vidék. Olyan mint a Karszt Laibachtól Nabresináig.

Jeruzsálemben a Jósafát-völgyi oldalon ütöttük föl sátorunkat s innen jártunk be a szent városba s jártuk össze annak minden zege-zugát. Ugy megtanultam az uj testámentomot ezalatt a néhány nap alatt, hogy talán még maig se tudtam egészen elfelejteni.

Hanem azért a szent sir temploma sehogy se tett rám jó hatást.

Kétszer vagy háromszor voltam a szent sir templomában, de olyan dolgokat láttam én ott édes vajdám, a melyek nem hogy áhitatos érzést nem keltettek bennem, hanem még azt is elrontották, a mi talán önkénytelenül is támadhatott pusztán arra a gondolatra, hogy ott járunk, a hol Krisztus járt ez előtt 1865 esztendővel. Nem tudom, ugy van-e máskor is, de mikor én ott voltam, akkor nagyon is piaczi dolgok történtek ott.

A templom belsejében semmi különös épitészeti vagy művészi összhangot nem találtam. Már én illetékes műbiráló ugyan nem vagyok, de ugy öregéből mégis tudom, hogy mi különbség van a román, a bizanczi és a góth formák közt, – ebben a templomban pedig össze-vissza van hányva és zsufolva minden korszaknak és minden felekezetnek minden művészeti iskolája. Azt hiszem, azért, mert e templomhoz tulajdonjogot tart minden keresztyén felekezet. Római katholikus, görögkeleti, mindenféle protestáns, örmény s több efféle. Valamennyinek van vagy egy oltára, vagy egy kápolnája, vagy egy képe vagy zászlója.

No, de ez csak hagyján! Hanem valamennyinek ott van egy csomó püspöke, zárdafőnöke, gyóntatója, egyházfia s száz meg száz zarándoka. Ezek közt pedig, a kik mind buzgó áhitattal térdelnek, imádkoznak, sirnak, sóhajtanak és kiabálnak, ott vannak a magamforma turisták is, ott vannak a vezetők, magyarázók, dragománok, olvasó- és szentkép-árusok.

És ott vannak a török kavaszok.

Ezekre pedig nagy szükség van. Mert ezek tartják fenn a rendet. Ezek nélkül egymás vérét ontaná ott a Jézus sirja fölött a sok gyülölködő keresztyén.

Ugy láttam, nem a kegyes zarándokok gyülölködnek, hanem vezetőik. A barátok és remeték, a papok és egyéb egyházi emberek. Annyiféle papról és barátról fogalmam se volt. Van, a kinek torzonborz szakálla és bajusza és hosszu haja. Van kopasz képü. Van, a kinek se haja, se bajusza, csak hosszu szakálla. Hát a csuha és a kámzsa hány szinü és hány szabásu. Még az olvasó is az oldalukon. Egyiké kicsiny, másiké nagy. Egyik fehér, másik fekete, a harmadik barna. Hát még a lábbelik! Mezitelen láb, fapapucs, szijjas talp, szijjas bocskor, széles saru össze-vissza. S valamennyi morog, kiabál, imádkozik, hányja a keresztet és tolja, taszigálja egymást. Mindegyik előbb akar ott lenni a hagyományos helyen, mint a másik. A maguk oltárát és annak környékét őrzik keményen a tolakodóktól.

A török kavasz katonai egyenruhában ott áll mindenütt. Oldalán fegyver, kezében egy hatalmas fütykös. Ki merev, ki álmos szemmel nézi a tolongó és zajongó tömeget.

Egyszerre szemem láttára összevesz s dulakodásba kezd egymással két barátforma ember. Egyik a fülébe, másik a szakállába kapaszkodik ellenfelének s ránczigálják egymást a Jézus nevében. A kavasz oda néz, szó nélkül fölemeli fütykösét s végig veri mind a kettőt, csak ugy csattog, Mohammed nevében. S mikor a két viaskodó elereszti egymás fülét és szakállát, a kavasz megint helyére áll mereven s néz tovább álmos szemmel. Egy szót nem szólna a világért.

Hihetetlen a lenézés és megvetés érzetének az a mértéke, melylyel Mohammed hive nézegeti itt a szent helyen Jézus hiveit. El nem képes se gondolni, se hinni, hogy a puszta buzgóság okozná azt a nagy türelmetlenséget és gyülölködést.

A töröknél nem ugy van. Megnéztük Omár mecsetjét. Nagyszerü épület. Be ugyan nem mentünk, mert nem mehettünk, de itt a hivők csendben, némán buzgólkodnak, egymás iránt türelemmel vannak s békén várja mindegyik, mikor kerül rá a szertartás sora.

Talán legérdekesebb mégis Salamon templomának fala pénteken délután. Itt meg a vakbuzgó zsidók siratják Jeruzsálem elpusztulását.

Furcsa ez.

Mikor először hallottam az imádkozást s ima közben a fájdalmas felkiáltásokat, a sirást, a jajgatást s az orditozást; mikor először láttam, mint tépik azok a rongyos zsidók ruháikat s némelyik mint ugrik a szent falnak, mint a kos vagy kecskebak, fejjel, hogy fejét összezuzza: nevető idegeim vettek rajtam erőt s fél- vagy egész bolondok szinjátékát láttam az egészben.

De ez nem sokáig tartott. Láttam az igaz fájdalom omló könyeit. Dragománunk arab és mohamedán volt, a ki nagyon lenézte a koldus zsidót s tévelygőnek tartotta a hivő zsidót, de őt is nagyon meghatotta e jelenet. Kérdeztem tőle, mit csinálnak ezek a zsidók és miért sirnak?

– Az ő istenük háza volt itt, – ugymond, – s az ő apáik voltak itt az urak hajdanán. Lehet őket sajnálni.

Igaza volt. S én is, minél tovább néztem őket, annál inkább kezdtem érezni azt a fájdalmat, melyhez e szegény zsidóknak joguk volt.

A szállókat, zárdákat, kórházakat, laktanyákat nem igen nézegettük. De a Gecsemane kertet korhadt fáival s a Golgotha hegyét megnéztük.

Kirándultunk Jeruzsálemből Bethlehembe, a Jordán vizéhez és a holt tengerhez.

Első utunk a holt tengerhez volt. Borzasztó a vidék kopársága, melynek sziklás göröngyein át az ember oda ér. De a holt tenger környéke se más.