Part 6

Benső barátságba keveredett egy hegedüvirtuózzal, vett birtokot Algirban s birtokán Bonfarikban épitett kastélyt, de tartott házat Algirban is. A virtuóz utóbb elhalt, vagy elhagyta őt s akkor arabokkal vette magát körül s tökéletesen megtanulta az arab nyelvet is.

Az igaz, hogy magyarul beszélni vagy sohasem tudott, vagy teljesen elfelejtett.

Meglátogattam. Ekkor már igen öreg volt, hiszen még a mult században született. Elkérdezte tőlem az egész gróf Zichy-atyafiságot, mintha én azt tudtam volna.

Szivesen fogadott, de többé én se láttam. Ugy tudom, ott halt meg Bonfarikban. Egész regény volt élete. Szép sudár termetü arab imádói voltak, de csak szegényebb sorsuak. Ha megunta őket vagy ha azok unták meg őt, vett nekik egy kis házat, kertet, földet s adott hozzá egy lovat vagy öszvért s ezzel elbocsátotta őket.

Enyelegtem vele imádói miatt. De nagyon meg tudott felelni.

– Ne fecsegj öcsém. Különb legények ezek imádónak, mint ti vagytok otthon Európában. Ha szeretnek és a mig szeretnek: igazán szeretnek s más nő után nem futkosnak. Ha pedig nem szeretnek: megmondják nyiltan. Nem is hazudnak, nem is féltékenykednek, nem is viszálykodnak. És ha szeretnek, nem a grófnét szeretik, hanem az asszonyt, a valóságos asszonyt.

Volt vele Bonfarikban egy öreg huszár is. Ezt magával vitte még Francziaországba s azután Áfrikába is. Magyar huszáros, zsinóros ruhában volt s magyarul szólítottam meg. De ő francziául felelte, hogy nem tud magyarul.

Jól összeszidtam.

– Micsoda magyar vagy te, hogy nem tudsz magyarul?

– Hát hiszen cseh vagyok én, nem magyar!

– – – No Isten áldjon meg jó öreg néném. Maradj hát te csak arabusnak. Sohase láttam többé!

Rendszeres uti naplót ne várj tőlem édes vajdám. Mondtam már, hogy naplót nem vezettünk. Én csak egyszerüen, minden összefüggés nélkül elbeszélem azt, a mi fontosabb dolog történt velem, vagy a mire élénkebben emlékezem. Még az időrendről, kalendáriumról, egymásutánról se állok jót egészen, nem is tartom fontos dolognak. A mi pedig barangolásunk geografiáját illeti: ezt majd te fogod üres óráidban – ha lesznek ilyenek – összeállitani.[10] Én bizony a térképeket se igen nézegettem, a városok és hegységek nevének helyesirásáról se vagyok biztos. Mit tudom én, hogy a francziák szeleburdi s az arabok, mórok, kabylok torokhangu, suttogó kiejtését jó helyesirással jegyeztem-e föl?

Algirban, a tengerparti városban tudniillik, hetekig mulattunk. Megismerkedtünk s összebarátkoztunk a helyőrség sok tisztjével, fiatal, könnyü vérü legényekkel. Elvittek ezek bennünket minden mulatóhelyre, kávéházakba, táncztermekbe, érzéki látványosságok és szórakozások helyiségeibe s bemutatták nekünk a könnyü erkölcsü arab, mór és zsidó női szépségek egész algiri gyüjteményét. E nők különben se ivásban, se tánczban, se énekben nem oly zajosak, tobzódók és ugrándozók, mint a hasonló életmódu párisi és budapesti leányok. Akár természetük, akár tettetés náluk, de a komolyság látszatát jobban megőrzik. Az igaz, hogy zenejátékuk se klarinéttal és hegedüvel dolgozik. Még csak nem is zongorával.

Nekem akkor nagyon megtetszett ez a katonaélet.

Mi itthon nem voltunk katonák. Olyan légkörben növekedtünk, mely gyülölte a katonát, minthogy az a katona akkor osztrák volt. Még csak gondolnunk se lehetett arra, hogy katonáskodjunk. A katona valódi feladatáról fogalmam se volt, vagy ha volt, nagyon félszeg. Azt gondoltam, az az igazi katona, a minőt Algirban láttam.

Karddal, pisztolylyal bánni tudni; diszes egyenruhában fesziteni, sétálni, udvarolni; a hátas lovat az utczán és tengerparton végig finczoltatni; naponkint egy-két órai gyakorlatot megcsinálni; ebédnél enni, inni, élczeskedni és nevetni; éjfélig vig lányok közt lenni, ha pedig az arabok és a kabylok békétlenkednek, azokat rettentő hideg vérrel legyilkolni, összelőni, agyonkaszabolni: ebből áll a katonáskodás.

Az ördög gondolt arra, hogy a katonának tanulni is kell. A tudós katonáról ugy beszéltek algiri uj barátaink, mint valami pápaszemes, tobákos, csoszogó iskolamesterről. Nekem, akkori eszemmel és tapasztalásommal nagyon tetszett ez a felfogás. De a társaság is nagyon tetszett. Karddal, pisztolylyal mi is tudtunk ugy bánni, mint ők, talán még jobban is. Tibor öcsém edzett izmai nem utolsók voltak, a mi pedig a tudományokban való jártasságot illeti, mi ugyan semmit se tudtunk, de annyit mégis tudtunk, mint algiri franczia barátaink.

Elvégre mi utazni és vadászni akartunk, ki kellett tehát tekinteni a vidékre is. Meg akartuk járni nemcsak az algiri, hanem a constantinei és esetleg oráni tartományt is s az Atlashegység néhány ágazatát, a kis Saharát s ha lehet, egy kissé a nagy Saharát is megismerni. Mindebből kevés történt meg, de mégis csak megtörtént valami.

Legelőször is elbeszélem meglövetésem történetét.

Milianában s annak környékén időztünk egy alkalommal. S egyszer Milianától 47 kilométernyire lovagoltunk ki egy jó vadászterületre.

Én a ló hátáról egy nagy csapat foglyot vettem észre a harasztban. Leszálltam a lóról, lovamat átadtam egy arab szolgának, közel mentem a fogoly csapathoz, mely be is várt jó közelre s egy követ a foglyok közé hajitottam, hogy repüljenek föl s közibük lőhessek. A foglyok felröppentek, én kapom a puskát s lövésre vállamhoz szoritom, mielőtt azonban lőhettem volna, jobb karom csak leesett s a puskát balkezemmel alig tudtam megtartani. Első pillanatra nem tudtam mi történt. A másik pillanatban fájdalmat éreztem jobb vállamban a hónalj táján, oda tekintek s látom, a ruhám csupa vér.

Puskagolyó talált a felkaromon a bicepsizom felső széle mellett s keresztülhatolt karomon.

Honnan jött a golyó, sohase tudtuk kipuhatolni. Igaz, hogy nem is volt idő a vizsgálódásra. Előttem senkise állt. Nem valószinü, hogy társaim valamelyike hibázott rám. Valami kósza arab lőhetett meg.

Sebem nagy volt, a vérzés is nagy volt. Hol lovon, hol kézen azonnal visszavittek Algirba s Mac-Mahon, mihelyt balesetemről értesült, azonnal saját orvosát küldte hozzám ápolni és gyógyitani.

Az orvosi tanácskozás arra az eredményre jutott, hogy ha életemet meg akarják menteni, karomat okvetlenül le kell vágni, még pedig tőben. Közölték velem.

De ebbe én semmiképen bele nem egyeztem. Én tőben levágott karral élni nem akartam. De bántott az aggodalom, hogy narkotizálnak, elkábitanak s azalatt vágják le karomat. Ezt meg kellett akadályoznom.

Tibor öcsémet érzékenyen megkértem, hogy ezt semmiképen meg ne engedje. Megigérte. De én becsületszavát is kértem erre. Egyuttal becsületszóra fogadást tettem előtte én is, hogy ha karomat levágják s életben maradok, nyomban agyon lövöm magam. Tibor öcsém becsületszavát adta s ezzel megnyugodtam.

Csakugyan nem is volt szükség a kaszabolásra. Mac-Mahon orvosa, fiatalságom s a jó természet gyorsan és alaposan segitett s én három hét alatt rendbe jöttem. Üdülés közben igen gyakran voltunk Mac-Mahon vendégei s mindig szives házi gazdánk volt.

Betegségem alatt ismerkedtem meg a hires párduczvadászszal, Bonbonnellel. Sokkal idősebb volt, mint én, de azért benső, igaz rokonszenv és barátság fejlődött ki köztünk, mely fennállott haláláig. Arczképével is megajándékozott, ismered te is édes vajdám. Közöltem veled, hogy mint öreg ember, tavaly halt meg s kivánatára családja nekem is megküldte a halottjelentést. Szegény kis Endre fiammal kapcsolatban sok emlék köt ez öreg nemes barátomhoz s azért elmondok róla egyet és mást.

Volt egy életveszélyes kalandja egykor egy óriási párduczczal.

A Ben-Assenatt arab törzs vidékén vadászott s egy párduczra, mely az arabok marháiban sok kárt tett, harminczhárom éjszakán át ment ki lesre. Végre egy éjszakán a csalétekül kikötött kecskére csakugyan oda ment a párducz, Bonbonneltől hat méternyire, levágta a kecskét s kezdte vinni. Nagyon sötét volt az éj, Bonbonnel a párduczot nem láthatta s jól czélba nem vehette, tehát nem volt czélszerü rá lőni. Bonbonnelt azonban arra a gondolatra, hogy harminczhárom éjszakát már hiába virrasztott át s most mégis az orra elől menekül a párducz, elhagyta hidegvére és okossága és csupán csak a sötét körvonalaiban látott állattömegre rálőtt. Eltalálta ugyan a fenevadat, de annak csak az első két lábán levő csülkét törte össze golyója. A párducz nagyot orditva, a kecskére rogyott.

Pár percznyi néma várakozás után Bonbonnel – megint a vadász-okosság ellenére – megmozdult s erre a párducz két hátulsó ép lábán vonszolva magát, rárohant, feldöntötte s minden védekezése daczára balkezét és arczizmait összemarczangolta, a pofacsontot és egyik állkapczáját fogaival összetörte, koponyáját is itt-amott összeharapdálta, mig végre Bonbonnel által meglökve, a meredek sziklaoldalon nagy orditozás mellett lezuhant.

Bonbonnel kigyógyult iszonyu sebjeiből, de arczán és koponyáján örökre megmaradtak a nagy csont-, izom- és bőrhegedések s arczvonásai is lényegesen megváltoztak. Balkarja örökre béna maradt.

Hosszu betegsége alatt Algirba szállitották, hol dr. Bodichon kezelte szerencsével. Ez az orvos az én betegségem feletti tanácskozásban is részt vett később, s Bonbonnel ennek utján tudta meg az én meglövetésemet s jutottunk el egymás ismeretségébe.[11]

Bonbonnel megszerezte magának a párducz koponyáját.

Hajnal felé ugyanis az arabok fölkeresték őt s elvitték duárjukba, egy Corso nevü gazdasági telepre, hol a legnagyobb gonddal s testvéri szeretettel ápolták. Ő még később is, betegsége sulyos napjaiban is dühbe jött arra a gondolatra, hogy a párduczczal szemben vigyázatlan volt s azt nem ölhette meg. S naponként többször kérte és biztatta az arabokat, hogy a párduczot nyomon kisérjék, minthogy összetört két első lábával messze az nem mehetett.

Nem is ment.

Másnap az arabok s néhány franczia jól fölfegyverkezve s nagy, erős vérebekkel megszaporodva, kimentek a küzdelem szinhelyére. Meg is találták azt a helyet. Onnan leszálltak a hegyszakadék fenekére s ott megtalálták a vérnyomokat s Bonbonnel köpönyegének kámzsáját. Ezt a fenevad akkor szakitotta le, mikor Bonbonnel koponyáját utoljára befalta és összeharapta. Itt a mélységben sok vére elfolyt, de a jelek azt is kétségtelenné tették, hogy a párducz többször megkisérlette a fölmenetelt a meredeken, hogy Bonbonnelt végkép megölje. De nem volt képes, mert első lábait kapaszkodásra nem használhatta.

Tovább nyomoztak. A vérnyomok messze be az erdőbe vezettek. Elől a kutyák. Egyszerre azonban a kutyák elkezdettek vonitani s felborzolt szőrrel, behuzott farkkal, rémülten futottak vissza. Ők szagról s talán látásból is felismerték a vad közellétét. A franczia vadász urak sem voltak bátrabbak, mint a kutyák s töltött puskáikat átadták az araboknak, hogy ezek menjenek be a sürübe. De ők is megköszönték e megbizatást s kijelentették, hogy Allah nem akarja, hogy a fenevadat a mai napon keressék föl. A kutyák magukviselete is bizonyitja ezt.

Bonbonnel azonban tovább biztatta az arabokat s ezek leskelődtek is a párducz után. S megtudták, hogy ez egy vad-vizes nagy szakadékba vánszorgott. Itt a vizben, bozótban nyomát vesztették és csak tizennégy nap mulva jelentették a kecskeőrző arab gyerekek, hogy ők látták a párduczot holtan s már rothadó állapotban. Bonbonnel pénzt igért nekik, ha elhozzák fejét. El is hozták.

Ő a fejet aztán kifőzette s a koponya- és állkapocscsontokat tisztára kikészitette. Ez később Párisban is mindig ott volt iróasztalán. Homlokára ráirta e két szót: memento mori. Barátai előtt a párduczfejet, mint valami sisakot, föltátott szájjal rátette saját fejére, a fogakat beleigazitotta a saját koponyáján behegedt sebekbe s igy mutatta meg az életre-halálra való küzdelem egyik-másik pillanatát.

Nekem is megmutatta többször is.

Egy alkalommal én és Tibor öcsém mentettük meg az én öreg barátom életét. De ez már nem vadászat közben volt.

Egyik reggel egyáltalán nem volt kedvem kimenni vadászni. Tibor öcsém Deuchmannal jókor kiment kis vadra s engem is hivtak. Nem akartam. Fáradtnak éreztem-e magam, valami előérzet bántott-e, egyáltalán nem volt kedvem, hanem e helyett bevonultam közös sátorunkba, leheveredtem s nyugodtam és nyujtózkodtam.

Bonbonnel sátora, mert ő is velünk volt, nem messze volt felütve. Vele volt egy komornyikja, valami Blachair nevü franczia. Fekete, vad arczu ficzkó, ugy negyven év körüli életkorú.

A mint sátramban heverészek, egyszer csak hangokat hallok:

– Megőrültél fiam? Mit akarsz? Miért akarsz te engem megölni? Megbolondultál édes fiam, Blachair?

Fölismertem: ezek Bonbonnel szavai.

De e szavak közben vad, dühös, rikácsoló szavakat is hallottam, melyeket azonban nem értettem.

Fölkelek, kimegyek, hát csak látom ám, hogy Blachair egy éles, hegyes késsel az öreg Bonbonnelt akarja megölni. Ennek nem volt puska keze ügyében, egyébként pedig az erős, vad ficzkóval nem birhatott.

Első pillanatban én is azt hittem, hogy ez az ember megőrült. Oda ugrottam hozzá s hátulról elkaptam azt a kezét, melyben a kés volt. Akkor pedig nekem fordult s velem kezdett viaskodni. Nem tudom, mi történt volna, ha véletlenül segitség nem érkezik.

Honnan, honnan nem, Tibor öcsém egyszer csak ott termett, mint a villám. Kicsavarta a kést Blachair kezéből, azt eldobta s azután megfogta a nyakánál fogva a gazembert s ugy vágta a földhöz, csak ugy nyekkent. Akkor oda fordult hozzánk:

– Most ne keveredjetek ti a dologba, majd én végzek magam.

Oda állt Blachair elé, boxoló állásba helyezkedett, két kezét ökölre szoritá:

– No kutya, most gyere hát, én velem próbálkozzál.

De bizony nem próbálkozott ő vele. Föltápászkodott a földről, szügyébe vágta a fejét, Tibor öcsémnek szeme közé se mert nézni, elsompolygott, félreállt.

Akkor kérdeztük Bonbonnelt, hogy mi történt hát voltaképen? Hogy eshetett az meg, hogy az ő hű Blachairje, ki vele annyi vadászati kirándulásban vett részt s mindig hüségesen viselte magát, most őt meg akarta ölni?

Öreg barátunk védte a szolgát. Maga se érti az esetet. Bizonyosan megőrült a ficzkó. Valószinüleg a forró nap nagyon megsütötte a fejét, a vér a fejébe ment s ettől megbolondult.

Minket nem nyugtatott meg ez a megoldás.

Eszünkbe jutott, hogy ez az ember, mikor fecsegő kedvében volt, sokat beszélt nekünk is, Abel komornyikomnak is utazásairól, de soha se emlegetett más helyet, mint Toulont, Brestet és Cayennét. Elkezdtük őt vallatni.

Kisült, hogy nem is franczia, hanem arab.

Kisült, hogy gályarab volt, a bagnóban volt sok éven át és csakis onnan ismerte Toulont, Brestet és Cayennét.

És kisült, hogy már két gyilkosságot is követett el. Megölt egy idegent, mint ő mondotta, boszuból és megölte saját sógorát is, egy arabot, hogy annak lovát, puskáját és burnuszát megkaparinthassa.

Miként szabadult a gályarabságból: erre már nem igen voltunk kiváncsiak. Belátta öreg barátunk is, hogy e romlott lelkü és veszedelmes embert el kell bocsátania. A mi még az napon meg is történt.

Megmondtuk neki, ha még szemünk elé mer kerülni: lelőjjük, mint a kutyát. Nem is láttuk többé.

Az a vidék, a hol ez történt, csak kis vadra volt jó vadászterület. Mi azonban nagyobb vadra is vadászni akartunk. Vaddisznóra, párduczra, sőt oroszlánra.

Tovább vonultunk. Folytattuk utunkat az Atlász-hegység belső részeibe. Behatoltunk a Laures nevü hegységekbe.

Itt nagy és több napig tartó hóesés lepett meg bennünket. Az ördög számitott erre. Nekem mindig azt mondták, az iskolában azt tanitották is, hogy Áfrikában olyan nagy a hőség, hogy az ember majd elolvad, itt meg a hó se akart elolvadni.

Nem voltunk mi szibériai utra felkészülve. Bunda épen nem volt velünk. Se füthető szoba, se kályha. Hanem volt egy-egy pokróczunk, közönséges nyári vadászruhánk s becsületes szellős sátorunk, mely a szél és hideg ellen nem sokkal ért többet, mint itthon Magyarországon a czigánysátor.

Nekünk pedig se a sok nevelő, se a piarista professzorok soha se tanitották a czigánymesterséget s bőrünk egyáltalán nem akart a téli förgeteghez hozzá szokni.

Kivált nem az enyém. Iszonyuan fáztunk s ébren is, alva is folyton dideregtünk. Nappal még csak türhető volt, mert a tűz mellett tölthettük az időt, de éjjel a sátorban csakugyan nem tüzelhettünk. Elmenekülni azonban nem akartunk, de nem is lehetett volna hamarjában – hova.

Végre is én irtóztató csuzt, rheumát kaptam, mely egész testemet agyon gyötörte. Én csak tudom állni a testi fájdalmat, volt benne részem elég, de ez a fájdalom kiállhatatlan volt. S legalább tizennégy napig tartott a sulyosabb része. E tizennégy napon át vagy a sátorban feküdtem, vagy kitettek a hóra a tűz mellé.

Pedig vadászatunknak szép része volt ez az idő. Velünk volt Chassing is, hires oroszlánvadász e hegységben. E derék vadásztársunkról, kinek élete és boldogsága borzasztó véget ért, többet kell közölnöm. Most betegségem kapcsán csak annyit jegyzek meg, hogy Tibor öcsém ennek társaságában lőtt egy oroszlánt, de e nevezetes kirándulásban én részt nem vehettem. Ez ok miatt e lövés részleteit nem is tudom hiven előadni.

* * *

_Jegyzet._

[Footnote 8: Hogy melyik Batthyányi volt ez: gróf Károlyi Gábor jegyzeteiben nem találom. Ugy rémlik előttem, mintha azt mondta volna beszélgetés közben, hogy gróf Batthyányi Iván volt, az 1806-ban elhalt Lajos herczeg másodszülött fia s a még akkor élő Fülöp herczeg egyetlen testvéröcscse. Ez csakugyan 1865-ben halt meg, nem sokára a leirt találkozás után. Ha csakugyan ő volt: a lissaboni találkozás alkalmával 78 vagy 79 évesnek kellett lennie.]

[Footnote 9: Gróf Károlyi Gábor, mikor e följegyzéseket előttem papirra vetette, Czeglédnek volt országgyülési képviselője. Pártelnöke Bába Molnár Samu, czeglédi tekintélyes birtokos s volt polgármester és képviselő, minden őszszel egy hordó sajáttermésü czeglédi bort szokott neki behozni, mely elég erős és izletes, de mindig zavaros szinü volt. A »jó Ada« Horváth Ádám kecskeméti képviselő. Ezekre hivatkozik gróf Károlyi Gábor.]

[Footnote 10: Meg is fogom kisérteni, de majd csak ez utazási jegyzetek gyüjteményes kiadásánál, a melyhez némi térképet is óhajtottam mellékelni. Az »Egyetértés« tárcza-közléseinél ezt nem lehetett tennem. A részletesebb kidolgozáshoz ugy hiszem kérhettem volna gróf Károlyi Tibor emlékező tehetségének segitségét. Deuchmann ur egyébiránt csinált is némi jegyzeteket, ugy emlékszem Gábor előadásából. A térkép e kötet végén.]

[Footnote 11: Gróf Károlyi Gábornál megvolt Bonbonnel aczélmetszetü arczképe s voltak tőle levelei is. Arczkép és levelek hová lettek halála után, nem tudom. E párduczkalandból kedélyes tréfát csináltam én derék barátommal. Ő ugyanis Bonbonnel ezen kalandját gyakran elbeszélte ismerőseinek. Nekem is. Én azonban emlékeztem, hogy e párduczkalandot a »Hazai és Külföldi Vadászrajzok« czimü könyv, melyet 1863-ban Bérczy Károly irt s Emich Gusztáv adott ki, részletesen közli. Könyvtáramban megvan e könyv s én a közlést ujra elolvastam s természetesen a kaland részleteit sokkal bővebben tudtam, mint maga gróf Károlyi Gábor. Mikor aztán előttem ő ujra el akarta mondani, én közbeszóltam, hogy én ezt jobban tudom.

– Ha jobban tudod, mondd el.

Elmondtam. Bámult, csodálkozott.

– Honnan tudod, vajda, ezeket?

– Tőled magadtól.

Nem mondtam meg neki, honnan tudom s ő egész életében mindig emlegette, hogy a mit én tőle tudok, sokkal jobban tudom, mint ő. Utóbb, ha el akarta mesélni s én is jelen voltam a társaságban, csak felém fordult.

– Te mondd el édes vajdám, te jobban tudod, mint én.

Sokat nevetett e fölött társaságunk.

Eötvös Károly.]

VADÁSZATOM AFRIKÁBAN.

(Miként lőttem oroszlánt? – Chassaing. – Négy oroszlán jött rám. – Chassaing barátom iszonyu sorsa. – Karthágó romjai. – Nem gyönyörködöm a multban. – A kutyám oroszlánkalandja.)

Ez a betegség engem nagyon megviselt. Mikor már lázaim és fájdalmaim csillapodni kezdettek, én is, de társaim is sürgették, hogy valamerre mozduljunk ki, hogy födél alá juthassanak s orvos is legyen rendelkezésemre. Legközelebb volt hozzánk Batna, egyik jelentékenyebb város a constantini tartományban, oda igyekeztünk. Engem felkötöttek egy lóra s ugy hurczoltak oda.

Itt felüdültem ugyan annyira, hogy a további vadászatokban és utazásokban részt vehettem, de ettől az átkozott bajtól egészen sohase tudtam megmenekülni s időnkint ujra meg ujra visszatért. Emlékszel édes vajdám, mikor pár év előtt abban a bordaközi neuralgiában annyit szenvedtem s mikor Bolfras[12] barátunk annyit vesződött velem, a bordáimmal is, a lábaimmal is, melyek akkor is tele voltak rheumával. Hát ezt a rheumát onnan hoztam a Laures[13] hegységből s épen harmincz esztendeje hurczolom magammal, mint az adósságaimat.

Elmondom most oroszlánlövésemet.

A mint én tudom, az európai vadász urak az oroszlánvadászattal, mint tourista kirándulással mi előttünk alig öt-hat év óta kezdtek foglalkozni. Gerardnak, a leghiresebb oroszlánvadásznak tudósitásai keltették föl a kiváncsiságot és a vágyat sok franczia, angol és orosz s néhány német vadászban. Bonbonnel és Chassaing, s több más franczia barátunk nem egy vadászkalandot közöltek velünk, sikereset is, gyászosat is, komikusat is.

Magyar vadász kevés járt ott mi előttünk. Gróf Forgách Károly négy-öt évvel előbb járt ott, mint mi, de inkább sasokra, gazellákra, bivalyokra vadászott. Gróf Széchenyi Béla és gróf Erdődy Gyula épen velünk egy időben vadásztak s velük nagy, de kellemes meglepetésünkre épen Batnában találkoztunk, mikor engem lóháton oda vittek. Látogatásuk, társalgásuk, adomáik nekem a betegnek különösen jól estek.

Az oroszlánvadászatnak nem egy módja van.

Egyik módja az arabok régi szokása.

Az arab sohase keresi föl az oroszlánt azért, hogy oroszlánt lőjjön. Hanem mikor valamely oroszlán akár magánosan, akár családjával együtt rászokik egy arab telepre s ott a tevét, juhot, kecskét, egyéb lábas jószágot tömegesen rabolja és pusztitja: harmincz-negyven arab puskás összebeszél, lesbe áll az oroszlán jól ismert utján s ha jön az oroszlán, azt tömeges lövéssel addig lövi, mig agyon nem lövi. Ha jól nem találják, az oroszlán közibük megy s egy-két arabot ő is levág vagy csuffá tesz rendesen.

Ezt a módot mi nem próbáltuk.

A másik módja az, a melyet kezdetben Gerard követett, a ki magánosan kereste fel éjjeli lesen az orszlánt s lövését mindig biztosnak tartotta.

Egyik módja az is, a melyet utóbb Gerard is követett, hogy a vadász vagy a vadászok hajtókkal zavarják föl és keritik az oroszlánt, kivált ha az nőstény s fiai vele vannak. A hajtás gyakran kutyákkal és trombitával történik. A kutyát ugyan, akármennyi, kutyába se veszi az oroszlán s a kutyák nem is mernek hozzá közel menni, de a trombitahangot ki nem állja a fenevad s az elől lassu menésben meghátrál s akkor a kutyák tisztes távolban s ugatva utána mennek, látszólag hajtják.

Mi ehhez se folyamodtunk. Hanem lesből lőttünk. A lesnek is több módja van. Engem Bonbonnel barátom vezetett. Összesen három vadászaton voltam jelen, a hol oroszlánra lövés esett. Egyet én lőttem.

Az araboktól biztosan kitudtuk az oroszlán ottlétét, járását, éjjeli utját. Éjjeli utja közelében kiválasztottunk egy hatalmas lantiszk-bokrot s abban készitettük el a leshelyet.

Hogy a lantiszk micsoda fanem vagy facsalád s mi a tudományos neve, én neked, édes vajdám, meg nem mondhatom. Cserjeszerü növése van, száz szál nől egy bokorból olyan formán, mint nálunk a mogyoró vagy orgonafa; minden szála ujjnyi vastag s roppant erős, szivós fa, mint nálunk a somfa. Ennek a közepébe ugyan beugrani az oroszlán se képes.

Tehát ennek a közepébe napközben fejszével vágtunk egy bejáró utat s belül annyi helyet, a mennyi egy embernek ülésre szükséges volt. A csalétkül használt rossz lovat a bokortól tíz lépésnyire kikötöttük, én estennen beültem a bokor közepére s ébren, nyugodtan, mozdulatlanul vártam az oroszlánt. Jó puska, biztos és hatalmas töltéssel a kezemben.

Több éjen át vártam hiában, mig végre egy éjjel megérkezett az oroszlán. Orditása már messziről hangzott időközönkint.

Csakhogy nem egy jött, hanem négy. A him, a nőstény és két kölyök, de a kölykek is oly nagyok már, mint a legnagyobb mészáros kutya.