Part 5

Mikor az érettségit letettem: akkor jutottam végre havonként 200 forint költő pénzhez. No hiszen volt is aztán hegyen-völgyön lakodalom, későn-korán dinom-dánom. A legelső napon, mikor ily tenger pénzhez jutottam, már a következő nap reggeli 6 órája vetett haza. Tivornyáztunk egész éjjel szakadatlan.

Jó kompániára akadtam. Nem maradt el Tibor öcsém sem. Velünk tartott gyakran Nádasdy Feri és az öreg Thaly Kálmán. No akkor nem volt öreg, most se az, de csak ugy nevezzük. Kormos Béla, Bartha Guszti, Kuliffay Ede s többen, az ifjuság hangadói, jó vivók, legénykedő athléták. Kávéház, czigány, felelősség nélküli udvarlás, holmi politikai tüntetések: im ezekből állott a korhelykedés.

Az az élet, melyet az iskola, a tanárok és a tankönyvek társaságában töltöttem, ezzel a jóizü, hazafias korhelykedéssel ért véget.

Megtanultam magyarul, németül és francziául beszélni, irni és olvasni. Ezenkivül nem tudtam semmit, alaposan pedig nem tudtam épen semmit. Világtörténet, hazai történet: köd volt előttem. Latin nyelvből néhány mondat, görög nyelvből néhány szó volt a tudományom. Még a magyar költészet termékeiből legtöbbet ismertem.

Az osztrákot gyülölni, a papot komolyan nem venni, a vallásba el nem merülni, a keresztet nem nyaldosni, az álnokságot és szinlést kerülni s mindig, mindenben igazat mondani: ide edződött ki fiatalkori erkölcsünk.

De jó magyar érzésem, azt hiszem, megmaradt annyira, a mennyire oly embernél, ki élete nagy részét külföldön tölti, megmaradhat.

És azt hiszem, emberszerető és demokrata tudtam maradni.

Gyerekkoromban az én apám még földes uraság volt. Főur, zászlós ur, uradalmak tulajdonosa, jobbágyok és zsöllérek ura, száz tisztnek és ezer cselédnek urasága, egyházak, templomok és papok kegyura, alattvalóinak főbirája, a szatmári nemességnek vezére s több efféle jogok, méltóságok, tisztségek és szabadságok birtokosa.

Valóságos kényur a régi alkotmány értelmében, a kinek a királyon kivül nem parancsolt senki s a ki a királyon kivül nem is félt senkitől. Ura volt, mint nekem mondták, életnek és halálnak is. Minden uradalmában volt uriszéke, minden uriszéknek ő lehetett elnöke és vezetője. Az uriszék börtönre és halálra is itélhette a bűnösöket s az apám kegyelmet is adhatott, ha akart, az elitélteknek. Igy volt-e egészen, én nem tudom biztosan, de azt tudom, hogy olyan főurnak, mint az apám, a joga vagy legalább a befolyása határtalan volt.

Azt ugyan nem hallottam, hogy az apám kényuraskodott volna. Azt se vettem észre, hogy belém akarta volna csepegtetni, hogy én valami isten kedvező kegyelméből született önkénykedő uracska volnék. Nevelőim, tanitóim is oly szabad és nemes gondolkozásu férfiak voltak, hogy ily bolond középkori szellemet meggyökerezni gondolkodásomban sehogy se engedtek volna.

De azért volt alkalom erre is.

Ha Nagy-Károlyban voltunk, a városi kézmüvesek és parasztok gyerekeivel sehogy se engedtek együtt játszani, a napot együtt tölteni.

A kastélybeli huszároknak, hopmesternek, cselédeknek örökké az volt intésük hozzám, hogy én a rongyos mesteremberkölykekkel és parasztkölykekkel ne barátkozzam. Furcsa az, hogy az efféle cselédek, az urasági udvarokban élő s kényelemben, gond nélkül henyélő szolgák mennyire lenézik a maguk fajta szegényebb néposztályt.

Egyszer valamelyik kegyurasági faluból egy fiatalabb koru pap vagy barát jött a kastélyba s nekem is kezet csókolt. Lehettem hat-hét éves.

Elbámultam.

Azt láttam ugyan, hogy apámnak mindenki kezet csókol, a főtiszttől kezdve a kanczellistáig, de még a nagykárolyi városi tisztviselőség is, de nekem még főtiszt és papféle ember nem csókolt kezet. Gyerekészszel megkérdeztem a papot:

– Miért csókolta meg maga a kezemet?

– Mert a mi jó istenünk a kis gróf urat arra rendelte, hogy nekünk uraságunk legyen.

Elmondtam ezt nevelőmnek, Kovács Károlynak, vagy talán ő maga is látta ezt a jelenetet. Kovács Károly jól összeszidta azt a papot, hogy az ily magaviseletével ne rontsa a gyerekeket. Előttem meg aztán szamárnak, butának nevezte folyton azt a papot s azt mondta, azért hizelkedett nekem, hogy engem megrontson.

Ez a nevelőm, de utóbb Vallér és Pados még sokkal jobban fejembe verte, hogy a jobbágyot lenézni nem szabad, az emberek mind egyenlők, az én születésem s apámnak rengeteg vagyona csupa véletlen és esetlegesség; hogy ebben nekem semmi érdemem, sőt ezt valahogy ezentul kell emberszeretettel, jó magaviselettel megérdemelnem s a sorsnak meghálálnom. Sőt Vallér annyira ment, legalább én ugy értettem, hogy én nagy terhet vettem vállaimra, mikor ilyen előkelő nagy urnak születtem s hogy nekem ezért egész életemen át bünhődni és vezekelni kell.

No ezt akkor se akartam elhinni, ma se hiszem. Nekem ugyan magas születésem és nagy vagyonom előnyeiben alig volt részem, de a hogy magam ismerem, valószinünek tartom, hogy egy kis demokrataság minden esetre fészket vert volna lelkemben.

Apámnak volt háromszázezer hold földje s azt se tudom, hány kastélya és palotája. Én apám uradalmainak se számát, se nevét soha nem tudtam, de nem is kerestem. Engem nagy és fényes multu családom neve és dicsősége se kápráztatott el soha. Én igen jól éreztem magam minden rang és minden nagy név nélküli jó emberek között. Kenyérkereső munkát ugyan se nem tanultam, se meg nem szoktam s ennyiben demokrataságom csonka volt, de azért én bennem a demokrata felfogás és érzület mély gyökeret vert. Mikor pedig hosszu távollét után haza jöttem s a magyar mágnások engem ugyszólván bojkottáltak: ez se esett rosszul nekem. Azt hiszem s te is jól tudod édes vajdám, hogy én ujabb koru jó barátaim közt igen jól éreztem magam.

S ezt gyerek- és ifjukori nevelésemnek s a Francziaországban töltött hosszu időnek köszönhetem. E nevelés más volt, mint a mostani mágnásfiuké.

Német norddeutsche, szentszivkisasszony, angol miss, franczia gouvernante, cseh muzsikus, cseh jáger, osztrák rittmeister, angol jockey, német és franczia abbé, jezsuita prédikáczió, karlsburgi iskola: ezek veszik körül ma a mágnásfiut és leányt. Hát a magyarság hol marad? Hát a hazafiérzés buzgalmát hol sajátitják el? Hát a szabadság lángoló szeretete, hát a munkásembernek igazi megbecsülése hol marad? Hol az a mágnásfiu most, a ki a püspökkel és az uralkodóval szemben a nép mellé álljon s készen legyen bitóra és vérpadra is menni, ha küzdelme bukni talál?

Én mint gyermek, láttam ilyeneket s mint ifju és férfi ott voltam Garibaldi és Kossuth körül s a mit ők és embereik rám biztak, azt törekedtem elvégezni. Nem biztak rám sokat, nem is volt tehetségem sokra, de nem is válogattam a munkában.

Apám 1862-ben kiment a londoni világkiállitást megnézni s engem is magával vitt. Nem hiszem, hogy csupán az én kedvemért ment volna ki.

Együtt egy időben s egy hotelben szállva volt ott velünk együtt báró Wenckheim Béla, gróf Szápáry Antal és Majláth György, a későbbi országbiró.

Wenckheim Béla, bár jóval idősebb volt, mint én, jó pajtásom volt, semmi fölényét nem éreztem s minden dologról csak oly komoly vagy ledér felfogása volt, mint nekem. Vig és jó kedvü volt mindig s apám is nagyon szerette. Többet pedig semmivel se tudott, mint én. Csodálkoztam is, mikor Párisban meghallottam, hogy miniszterré is lett.

Mikor később hazajöttem s találkoztam vele és kérdeztem, miként mert ő miniszterségre, sőt még miniszterelnökségre is vállalkozni, azt felelte:

– Bagatell az Gábor, sokkal nehezebb négy csikót négyesbe jól elhajtani, mint a miniszterelnökséget elviselni.

Azt hiszem, miniszterelnök kartársai nem voltak ebben a véleményben.

Szegény Wenckheim, egész életében magamforma könnyü vérü ember volt. Olyannak ismertem a hires csákói vadászatokon. Azt hallottam róla, mikor meghalt, előbb végrendeletet csinált, de csak azért, hogy örököseinek megparancsolhassa, hogy őt vörös frakkban temessék el. Ugy tudom, igy is történt. Valamikor nagyon szeretett vörös frakkban vadászgatni s a kopóvadászatot nagyon kedvelte.[7]

Gróf Szápáry Antallal is igen jó barátságban álltam. Ez nagy pecsovics volt s később egyszer a nemzeti kaszinóban nagyon összeszidtam; ha rákerül a sor, elbeszélem.

Majláth Györgygyel nem tudtam anyira rokonszenvezni. Mindig bölcs mondásokban beszélt velem s akkor huszonegy éves koromban ezt még ugy se szerettem, mint ma.

Apám lelkemre kötötte, hogy a kiállitást szorgalmasan látogassam s kivált a vasgyártás, szövés-fonás, mezőgazdaság és hajózás gépeit jól megfigyeljem. De bizony nem tettem én ezt. Nem volt hozzá semmi kedvem. Sohase tudtam én eligazodni se egy lokomobil, se egy szövőszék gépezetén, hiába magyarázták nekem. Ott meg volt száz számra, ezer számra. Mindössze is egy peniczilust vettem emlékül fél fonton.

Mikor értesültünk Tibor öcsém párbajáról, melyet Kapczyval vivott s melyben Kapczy meghalt, azonnal eljöttünk haza.

Apám ugyan jó szemmel nézte, ha nem igen ijedünk meg az árnyékunktól, de azért még se nagyon kedvelte volna, ha párbajokban vitézkedünk. Kedve volt ahhoz, hogy mi nagyobb utazást tegyünk s később szivesen belenyugodott, hogy afrikai vadászatra vállalkozzunk.

Meglátogatott bennünket 1863-ban Genfben s ekkor rávett, hogy utazzuk be Spanyolországot. Igaz, hogy mi is szivesen beleegyeztünk. Némi okunk is volt Genfből távozni, mert Tibor öcsémnek némi kalandja volt egy férjes szép nővel, mely könnyen veszélyessé válhatott volna. E miatt czélszerü volt, hogy Genfből távozzék, én pedig nem akartam őt elhagyni.

Hárman vállalkoztunk az utazásra. Én, aztán Tibor öcsém és Deuchmann barátunk. E velünk egykoru fiatal emberrel Genfben az egyetemen ismerkedtünk meg s igen jó barátság fejlődött ki köztünk. Fia volt egy kölni bankárnak, sokáig voltunk vele együtt s egyszer itthon Magyarországban is meglátogatott bennünket, a mint ezt lassanként majd egymás után elbeszélem.

* * *

_Jegyzet._

[Footnote 7: Magam is láttam egy érdekes vörös frakkos vadászjelenetet. Ezelőtt több mint harmincz évvel, gróf Batthyányi István, gróf Nádasdy Ferencz s tán mások is kopófalkát tartottak Polgárdin és Lepsényben, s minthogy uradalmaik az én mezőszent-györgyi birtokommal szomszédosak, az én birtokom is néha megtaposták. Kárt is tettek, kivált a kisebb birtokokban, de a kárt az uradalmi ügyvédek mindig elpörölték s azért a parasztgazdák nagyon haragudtak a kopóvadászó urakra. Egy alkalommal egy szentgyörgyi parasztgazda látja ám, hogy jön a falka, kerget egy nyomorult nyulat s a falka nyomában egy csomó vörös frakkos ur nyargal. Valamennyien egyenesen az ő szőlejének tartanak. A szőlőben pedig éppen akkor nagy kárt tehettek. Kezébe fogott tehát egy hosszu dióverő póznát s magasra tartva, már messziről integetett a nyulnak, hogy oda ne találjon futni az ő szőlejébe, mert különben baj lesz. A nyul azonban nem ügyelt rá s épen neki futott. Utána a kutyák, a peczérek és az uraságok. Hejh a paraszt se volt rest s a kutyákat el kezdte a póznával lazsnakolni, a mig csak el nem tisztultak keze ügyéből. A lovasok közt volt Wenckheim is, akkor belügyminiszter. Oda ugrat a paraszthoz s rá kiált:

– Héjh te goromba paraszt, hogy mered bántani a kutyákat?

Oda néz a paraszt.

– Nini, a német teremburádat, még neked áll följebb?

Megcsóválja a dióverő póznát s Wenckheim felé suhint. Ha el nem ugrat előle, leüti a lóról.

– Hogy türheted ezt, – kérdi egyik társa, – belügyminiszter létedre?

– Hát hiszen németnek nézett, csak nem bántom azért, hogy egy németet meg akart verni.

Ez 1867-ben történt.

Eötvös Károly.]

UTAZÁSAINK.

(A spanyol határon magyar zsidó. – Gróf Batthyányi Iván. – Gibraltárból Malagába. – Spanyolországban. – Átmegyünk Algirba. – Egy nagynénémet fölfedezem az arabok közt. – Mulatságaink. – Orvul meglőnek. – Bonbonnel barátom és rettentő vadászesete. – Megmentjük őt a gyilkostól. – Havas tél szorit meg Afrikában.)

Mikor az utazás végleg el lett határozva, Genfből Párisba mentünk s ott szereltük fel magunkat. Ajánló levelünk Wodianer Móricztól volt Madridba Weiszweiler bankárhoz, ki aztán ellátott bennünket egész Spanyolországba a kellő ajánlatokkal.

De el is láthatott, mert a királyi udvarnál csaknem mindenható volt. Abban a hirben állott ugyanis, hogy ő Izabella királynőnek egyik kegyencze, még pedig nagy kegyencze s a királyné legbensőbb titkainak is részese.

Párisból Bordeauxba, onnan Biarritzba mentünk. Itt találkoztunk véletlenül gróf Károlyi Alajos unokatestvéremmel.

Spanyolországi utazásunkat részletesen elbeszélni nem akarom. Nem is volt az nagyon érdekes, mert gyorsan végeztük s különös ismerkedésre nem volt se időnk, se alkalmunk.

Hogy miként hatoltunk át a franczia-spanyol határon, ezt mégis megemlitem.

A finánczok és vámőrök mindenünket apróra át akarták kutatni s minden podgyászunkat tizszer is össze-vissza turkálták. Én nem vagyok nagy türelmű ember s utóbb el kezdtem őket szidni francziául is, németül is, magyarul is, a hogy a nyelvemre jött. Már épen büntetni és letartóztatni akartak, mikor magyar káromkodásomra egy véletlenül ott ácsorgó ur figyelni kezdett s kérdezte, hogy kik vagyunk? Megmondtuk nevünket s arra bemutatta magát: ő Raschowitz nevü pesti zsidó s most Spanyolországban tartózkodik.

Ezután egy-két szót intézett a vámtisztekhez s arra azok félben hagytak minden fürkészést s nagy udvariassággal kértek bocsánatot.

Néztem ezt a pesti zsidót. Ördöge van ennek? Nem volt az neki, hanem Narvaez generálisnak volt kedvencze s attól volt levele. E félelmes névre megjuhászodtak a finánczok.

Két Raschovitz élt egykor Budapesten. Testvérek voltak. Az egyik terménykereskedő lett s itthon maradt. Vagyonra és tekintélyre tett szert s mint hallom, valamikor hitközségi elnök is volt.

A másik Raschovitz Párisba költözött s ott harmad-negyedrangu bankárrá lett. Csinos vagyonra tett szert. Spanyolországnak mindig kölcsönre volt szüksége s ez a Raschovitz közbenjáró volt a kölcsönök kötésében. Ez okból járt gyakran Spanyolországban s igy ismerkedett meg a rettenetes Narvaez generálissal is.

Jó hasznát vettük ott a vámhatáron.

Ugy hallom, mind a két testvér utóbb tönkrement s családjuk elszéledt.

Spanyolországi utazásunk nem tanulmányozási utazás volt. Nem vizsgálgattuk mi se az embereket, se az intézményeket, se az ipart, se a földmivelést. Alkotmány, törvénykezés, közigazgatás s egyéb efféle eszünkbe se jutott. Csak jöttünk, mentünk egyik városból a másikba. Az utczákat, a város fekvését, a hiresebb palotákat és templomokat megnéztük; a vendéglők kényelmét vagy kényelmetlenségét végig élveztük; mulattunk, ha lehetett, minden kicsapongás nélkül; – ha ismerősre akadtunk, azzal elbeszélgettünk; – akármit láttunk vagy néztünk, semmit föl nem jegyeztünk. Nem volt utazásunknak semmi más czélja, mint utazás által tölteni az időt s az unalmat az utközben talált dolgok megtekintésével elüzni. Nem használtunk mi Baedeckert sem, sőt azt se tudom, hogy akkor már volt-e Baedecker.

Igy barangoltuk be Madridot, Cordovát, Sevillát és Cadixot. Egészségben, jó kedvben, pénzben nem volt fogyatkozásunk.

Cadixból hajón mentünk át Lissabonba, Portugallia fővárosába, hol véletlenül ugyanabba a vendéglőbe szálltunk, a hol szegény gróf Batthyányi is szállva volt.

Nagy örömöt okozott neki, hogy velünk találkozott. Érdeklődött irántunk s ezer kisebb-nagyobb dolog iránt kérdezősködött. Ő már akkor hosszabb idő óta volt külföldön, a minthogy élete nagy részét külföldön töltötte. De azt mondotta nekünk, hogy már készül haza, már megunta a künlétet. Csak azt várja, hogy az egészsége jobbra forduljon.

– De hogyan jösz haza, hiszen régen elszoktál te már a hazától s az is tetőled.

– Dehogy szoktam, majd visszaszokom, aztán az igaz, hogy sohase vágyakoztam azelőtt ugy haza, mint most. Ugy látszik, ha megvénül és elgyengül az ember, megváltozik a természetünk. Én legalább most már minden esetre haza megyek, csak azt várom, hogy kissé megerősödjem.

Az igaz, hogy kiszáradt, elerőtlenedett, elaggott ember szinében volt. Hiszen öreg ember is volt. Lehetett már hetven-nyolczvan éves is. De azért többször előhozta, hogy csak haza, csak haza!

De nem lett ebből semmi. Akkor is utban volt Madeira felé. A tüdővész már nagyon elhatalmasodott rajta, a párisi orvosok azt mondták, hogy Madeira tengeri levegője még segithet rajta. Maga mellé vett egy franczia orvost s azzal utazott Madeirába. Igy találkoztunk vele véletlenül.

Sohase jött haza, de a kontinensre se. Meghalt Madeirán.[8]

Benéztünk Gibraltárba is az ottani angol állomáson. Nagy előzékenységgel fogadtak az angolok s mutatták meg erődüket, majmaikat és rettentő sorhajóikat. Legalább ezer ágyut láttunk az erődökön és sorhajókon.

Volt oka az előzékenységnek. Gibraltárban volt Codrington, a ki a walesi herczeg udvarához tartozott, a herczegnek kisérője s voltaképen udvarnagyja volt. Ez valamikor a bonni egyetemet járta s Bonnban Deuchmann barátunk apjánál, ennek házában volt szállva s a családdal jó ismeretségbe jutott. Ehhez volt utitársunknak, Deuchmannak ajánló levele.

Codrington ismeretsége vagy legalább jó tanácsa életünket mentette meg.

Innen ugyanis hajón akartunk menni Malagába. Valami Louise nevü franczia hajó indult oda s mi meg is váltottuk e hajóra jegyeinket. A hajónak éjfélkor vagy hajnalban kellett elindulni.

A bucsuebédet este együtt ettük meg Codringtonnal. Ebéd alatt a nemes lord lebeszélt hajón való utazási szándékunkról. Azt mondta, hogy okos ember, ha csupán szórakozni akar, csak ott megy hajón, a hol ki nem kerülheti s akkor megy postakocsin, a mikor kevés a pénze. Menjünk mi lóháton.

Elfogadtuk tanácsát, noha hajójegyünk értékét elvesztettük. Még az este intézkedtünk Codrington segélyével nyerges lovak iránt s másnap vidáman elindultunk lóháton.

Azonban podgyászunk is volt s málhás lóval vesződni nem akartunk. Felfogadtunk hát a hotelben egy bérszolgát, átadtuk neki podgyászunkat s hajójegyeinket, hogy ő hajón menjen Malagába s ott várjon be bennünket, – ha esetleg előbb Algesirásban nem találkoznánk. A podgyász közt egy kis eleven kutya is volt, melyet én ajándékba akartam vinni Lyonba egy barátomnak.

Iszonyu zivatar, eső, felhőszakadás, árvíz lepett meg bennünket mindjárt elindulásunk után. Három álló napig mindig áztunk, mindennap csuronvíz lettünk s lovaink néhol hasig gázolták a vizet. No hiszen áldottuk mi Codringtont ezért a bolond tanácsért.

Malagába érünk, keressük a bérszolgát, keressük podgyászunkat, egyiknek sincs se híre, se hamva.

Hanem azt igenis meghallottuk, hogy utközben a Louise hajótörést szenvedett s emberestül, patkányostul, mindenestül elveszett. Két holttestet már ki is vetett a tenger, s bár egyik se a mi bérszolgánk volt, mindamellett őt podgyászunkkal együtt elveszettnek tartottuk. Ha hajón utazunk, minket is ez a sors ér s én neked, édes vajdám, most nem mesélgetnék, Tisza Kálmánt nem hajszolnám és Samu infámis karczosát nem az én asztalomnál inná a jó Ada.[9]

No hiszen áldottuk most Codringtont bölcs tanácsáért.

De még bérszolgánk és podgyászunk is megkerült. A bérszolga ugyanis a jó borravalóból annyit ivott, hogy elaludt és a hajóról lekésett s kocsira kapva, a következő napon szerencsésen megérkezett. Épen uj felszereléssel akartuk már magunkat ellátni, mikor hozzánk betoppant. Tibor öcsém ugy megszoritotta a kezét, hogy fölsikoltott s féllábon tánczolt előttünk.

Innen Granadába mentünk. Ennek már emlékeit s minden nevezetességét jól megnéztük. Deuchmann barátunkban itt különösen fölébredt a jó német tudnivágyás s hurczolt bennünket mindenhova s magyarázott és magyaráztatott vég nélkül.

Megnéztük a czigányokat is. Muzsikájukat, tánczukat, lakásukat, szép lányaikat. Az igaz, hogy öltözetük a mulatóban szebb és gazdagabb, mint a mi czigányainké, de lakásuk ép oly piszkos, öregjeik ép oly rongyosak, mint minálunk. Hanem hegedülni nem tudnak, csak holmi cziterát, hárfát pöngetnek.

Utba ejtettük Valencziát is s ugy mentünk Marseillebe s onnan a kis kutyát Lyonba expediálva, mentünk Nizzába.

Itt találtuk édes anyámat, kinél ott volt Pálma hugom. De épen ott volt Viktor bátyám is, ki e tájban házasodott s nászutjában nejével együtt meglátogatta édes anyámat. Augusztus végén vagy szeptember elején volt, a mikor itt családunk tagjai közül vagy hatan összekerültünk.

Itt határoztuk el véglegesen afrikai utazásunkat. S itt is szereltük fel magunkat az utazásra.

Vettünk sátrat, vadászati szereket, ágynemüeket, pokróczokat. Volt egy Ábel nevü régi franczia komornyikom, ezt vittük magunkkal hárman s több szolgánk egyelőre nem is volt.

Marseilleben szálltunk hajóra. Egy Tiber nevü franczia hajó vitorlázott el velünk Afrikába, hol mindenek előtt Algirba siettünk.

Algir kormányzója akkor Mac-Mahon volt, a későbbi köztársasági elnök. Volt hozzá ajánló levelünk Malaez grófnőtől, ki a florenczi udvarnál székelő akkori franczia követ neje volt. Anyám ismeretsége volt ez a grófnő.

Mac-Mahon nagyon szivélyesen fogadott bennünket, mintha csak régi ismerősek lettünk volna. Rólunk magyarokról ugyan átkozottul keveset tudott a már akkor is hires generális, de tudatlansága szivélyességét nem zavarta. Egyszer például ebédközben jó kedvében azt kérdezte tőlem, hogy nekem miféle magyar foglalkozásom van?

– Semmi sem. De hogy jut e kérdés Önnek eszébe?

– Bocsánat, de én ugy tudom, hogy a magyar vagy huszár, vagy muzsikus, vagy czirkuszlovas és állatszeliditő.

Persze Mac-Mahon más magyart alig látott, mint huszár-egyenruhát. Ilyet visel a huszár s Párisban ilyet visel minden magyar muzsikus czigány és igen sok czirkuszlovas és állatszeliditő, a ki különben még hirét se hallotta a magyar nemzetnek.

Adott Mac-Mahon fölötte kitüntető ajánló leveleket nekünk Afrika, illetőleg Algir belsejébe, a hová csak menni akartunk, az összes arab bürókba. Vettük is ezek hasznát nem egy helyütt.

Mielőtt azonban afrikai élményeinket lejegyezném, meg kell emlitenem egy rokonommal való találkozásunkat.

Volt anyai nagyapámnak, gróf Zichy Károlynak egy nővére, gróf Zichy Leopoldina, ki báró Kresz Károlynak, később lovassági tábornoknak volt felesége. Ez a Kresz báró már régen meghalt, még az 50-es években. Én nem is igen ismertem, csak egyszer találkoztam vele, mint gyerek, ha jól emlékszem, Bécsben vagy valahol Bécs környékén. Bajorországi báró volt eredetileg Kressensteini előnévvel, de a neve után mindig odatette egyéb német nemességi czimeit is. »Herr auf Kraftshof und Röttenbach bei St.-Wolfgang.« Magyarul: »Kresszensteini báró, Kraftshófnak és a szent Farkas mellett való Röttenbachnak ura.« Pedig bizony nem volt ő semminek se ura, még a feleségének se. Elmult már negyven éves, mikor nagyapai nagynénémet elvette. Ez meg akkor még 22–23 éves televérü Zichy-lány volt, s férje egyebet se hozott a házhoz, mint katonai csillogó egyenruháját. Különben a franczia háborukban vitézül verekedett s utóbb egy ulánus ezredet is kapott Ferencz császártól. Házasságuk első évében mégis született egy lányuk, a kit Leontine névre kereszteltek, s ki később gróf Khevenhüller-Metsch Otmár felesége lett. Ő vele többször találkozhattam volna, találkoztam is, de a köztünk levő atyafiságról soha nem emlékeztünk meg.

Mi mágnások ugy vagyunk az atyafisággal, mint a zsidók. A szegény atyafit, ha már másod vagy harmad ízbeni a rokonság, sehogy se akarjuk vérrokonnak elfogadni. Mint a kinek sok pénz van zsebjében, nem szivesen ül le kártyázni oly emberrel, a kiről tudja, hogy semmi pénze sincs. A legjobb esetben is mit nyerhessen tőle?

Erre a kresszensteini bajor bárócska sógorra is csak azért emlékezem ily elevenen, mert ha valami kis vagyonu mágnásról volt köztünk, gyerekek közt szó, nem egyszer kérdeztük dévajkodva egymástól, vajjon nem kraftshófi és röttenbachi uraság az illető?

Ez a Kresz báróné nagynéném 1830-ban sulyosan megbetegedett, s orvosai tanácsára Montpellierbe, Francziaországba ment üdülni. Innen, mikor már jobban érezte magát, egy alkalommal áthajózott látogatás végett Algirba s onnan nem is jött többé vissza soha. Pedig jó hosszu ideig élt, az 1872-ik év végén halt meg. Anyámnál láttam a franczia nyelven irt halotti jelentést.