Part 4

Batthyányi gyóntatója a halálra vezető út utolsó napjaiban valami Bourges nevü franczia jezsuita abbé volt. Jól ismertem magam is, abbé Bourgesnek neveztük magunk közt is, szemben is. Ez egy alacsony, köpczös termetü, kis és négyszögletü fejü furcsa figura volt. Gróf Károlyi István nagybátyám födözte fel a negyvenes évek elején valahol Francziaországban s igy került ide nevelőnek gróf Károlyi Sándor mellé. Nagyon szerette a bort meg a tubákot. Ez lett aztán nagybátyám utolsó gyóntatója, ő kisérte a vesztőhelyre is. De sokkal jobban remegett, mint nagybátyám. A kivégzés után szájára tette tenyerét, se szólt, se beszélt senkinek, utlevelét kikérte s ugy elpályázott vissza Francziaországba, hogy képpel se fordult többé vissza hozzánk.

Egyszer Párisban hallottam is róla valamit. Valami papi alkalmazásban volt ott is. A hatvanas években még élt, jól tudom.

A tőrt édes anyám vitte be s adta át nagybátyámnak. De csak akkor, a mikor a halálos itélet már ki volt hirdetve s az akasztás órája kitüzve. A mikor nagybátyám már a siralomházban volt.

Két fegyveres katonaőr gyors időközökben felváltva őrizte őt bent a siralomház szobájában. Másik kettő vagy több is szintén fegyveresen a szobaajtóra vigyázott a folyosón. Fegyveres őrök az ablak előtt.

A tőr egy kis alaku selyem pihenő vánkosban volt elrejtve. A vánkost édes anyám vitte be s nagybátyám tudta, hogy a tőr benne van. Akkor is csodálták, ma is csodálatos, hogy a két őr szemeláttára miként tudta magát nagybátyám összevagdalni a nélkül, hogy észrevették volna. Ágyban fekve, pokróczával betakaródzva tette.

A tőrt anyám évek előtt egyik olaszországi utjában vette Velenczében.

Ez egy kis papirvágó tőr. Pengéje kétélü s legföljebb 4–5 hüvelyk hosszuságu. Fogantékján domborműalakkal, mely Ádámot és Évát ábrázolja összeölelkezve s a paradicsomi kigyóval körültekergetve. Végén a fogantéknak pecsétnyomóvéset e szavakkal: »Ora e sempre.« Magyarul azt teszi: »Most és mindig.« Ez a Giovene Italia, az Ifju Olaszország nevü pártnak volt akkor nemzeti jelszava.

E tőr Batthyányi Elemér birtokában volt később. De kérésemre 1862-ben nekem ajándékozta s én kegyelettel őriztem ép ugy, mint ő. Egyszer anyám meglátta nálam, mindjárt elkérte s én neki adtam. Most is ott tartja az iróasztalán. Aczéltokban ott fekszik az a keresztalaku tőröcske.

Mindezek kis dolgok, édes vajdám, de a Batthyányi halála körüli nagy dolgokat már annyiféleképen leirták és elbeszélték, hogy én azokat bizony nem ismétlem. Legnagyobb részét közvetlenül nem is láttam.

De egyet mégis elmondok.

Apámnak Bártfay László volt a titkárja. Nagyon derék, nevezetes férfiu, ki az ország legelső embereivel barátságban állott s kit apám is nagyon tisztelt. Ott lakott családjával együtt a palotában.

Bártfay naplót vezetett. Már 1820 körül érintkezett ő a nemzetébresztő nagy hazafiakkal, irókkal, költőkkel, államférfiakkal. Ezek nagy része személyes barátságot tartott fenn vele, daczára annak, hogy ő az én apámnál tiszti állást viselt.

Naplója vagy a Nemzeti Muzeumban vagy az Akadémiában van elhelyezve s nemzeti irodalmunk történetének megirásánál már többen használták. Ugy tudom, Gyulai Pál is használta, mikor Vörösmarty életét megirta.

A kivégzés napján nagy kétségbeesés és nagy szomoruság volt a családban. Bártfayné keservesen siratta nagybátyámat. Utóbb egyszer felkiáltott:

– Ha férfi volnék, én elhoznám a holttestét, nem hagynám a kutyák kezében.

Bártfay csendesen odaszólt:

– Nem lehet az édes lelkem.

– De én nem nyugszom addig, mig meg nem teszem.

Ott volt a szobában velem együtt Bibi is. Ez volt az én felvigyázó asszonyom. Akkor Kindsfraunak neveztük. Jámbor, jó asszony volt. Hol sirt, hol sikoltozott, hogy a holttestet ott ne hagyjuk, ő is elmegy érte.

De ott voltak Bártfayéknál Szontágh Gusztáv, dr. Hausmann homeopátha orvos s egyebek is. Bártfayné addig beszélt Szontághnak és Hausmannak, mig ezek elhatározták, hogy a holttest átvételére mindent elkövetnek. A lelke ennek a vállalatnak mégis Bártfayné volt.

A kivégzettek holttestét ott szokták azon a helyen eltemetni s jeltelen sirba behantolni, a hol a kivégzés történt. Bibi okvetlen látni akarta a helyet, engem kézen fogott s már sötéttel elmentünk a vesztőhelyre.

De nem láttunk mi semmit. A Neugebäude északkeleti sarkánál kevés ház, nagy pusztaság volt. Egy csomó ember, asszony, gyerek jött-ment, álldogált ott, de a katonák nem engedtek közel menni az épülethez.

Bártfayné azonban bement a porkolábékhoz. Én nem tudom, de szentül hiszem, hogy anyám is tudott a dologról. Alig képzelem, hogy ne ő adott volna felvilágositást, hogy kivel és miként beszéljen a porkolábéknál. Elég az hozzá, pénzen alkudta ki az egészet s aztán hirt adott Szontághnak és Hausmannak.

Azt irták, hogy a barátok vitték el a holttestet. Nem igaz az. Majd azok a nyavalyás barátok mertek volna is ilyet tenni vagy gondolni is. Elbujt akkor valamennyi s az olvasót pörgette. Mikor bealkonyodott, október 6-án pedig hamar leszáll az este, Szontágh és Hausmann kocsival odamentek, a porkoláb átadta nekik a holttestet s ezek elvitték a ferenczi barátok sirboltjába ott a Hatvani- és Kecskeméti-utcza sarkán. Elég becsület a barátoktól, hogy befogadták.

Ki volt az a porkoláb, sohase hallottam nevét. Anyám szava után ugy emlékszem, hogy lányát Lórinak hivták. A kis selyemvánkos sorsáról se tudok semmit.

Hanem Bibi másnap a maga fejétől elment a barátokhoz, a maga pénzéből adott nekik misére valót, hogy egy misét legalább szolgáltassanak az elhunytnak lelki üdvösségeért. Hiába mondták neki, hogy gondoskodik majd erről a család.

Anyám ez után nem sokára ismét kiment Csurgóra s engem is magával vitt.

Ott fogták el apámat is. Én is jelen voltam az elfogatásnál. Fehérvárról jöttek oda katonák s velük zsandárok is. Ekkor láttam először osztrák zsandárt mi nálunk. Sárga csúcsos fekete sisakját ugyan megbámultam.

Esős idő volt. Apám étkezett. A katonák is jó ellátást nyertek s azután apám egy felhuzott félfödelü kocsiban egy katonatiszttel elutazott.

Mely napon volt ez, nem tudom.

Néhány nap mulva mi is bejöttünk anyámmal Pestre.

Ennyiből áll mindaz, a mire jóformán a forradalomból emlékezem.[6]

* * *

_Jegyzet._

[Footnote 4: Sok képviselőnek tréfás nevet adnak barátai. Mindenki tudja, hogy például báró Kemény Jánost »fejedelem«-nek nevezték. Tisza Kálmánt »generális«-nak nevezik. Vannak kevésbbé gyöngéd jelzések is. Az én tréfás nevem a Deák-párton »tudós« volt, adomáim sokfélesége miatt Paczolay János adta rám e nevet. Mikor a függetlenségi pártnak elnöke voltam: akkor a »vajda« név ragadt rám. Eredt egy Gábor-napi pártlakomán, melyet gróf Károlyi Gábor tiszteletére adtunk. E lakomán Olay Lajos felköszöntött engem s felköszöntésében »Nagy-mogul«-nak nevezett s biztositott a hinduk hűségéről és ragaszkodásáról. Én erre azt feleltem, hogy ha a hűséget és ragaszkodást belehozzuk a dologba, akkor a nagymogul czim nincs helyén, »inkább nevezzetek – igy folytatám – vajdának, igy egymással jobban összeillünk.« Valamennyien az egyházpolitikai cselszövényeket értettük, melyek akkor már czigányok módjára a párton belül és kivül megindultak ellenem. Csakugyan e miatt nemsokára le is mondtam az elnökségről. De a »vajda« név rajtam száradt. Gróf Károlyi Gábor mindig igy nevezett szóban, levélben, táviratban. Épen most kaptam Horváth Ádám képviselőtársamtól is levelet, mely igy szól: »Édes jó vajdám! Az a jó Isten áldjon meg, a miért feledhetetlen Gábor barátunk áldott emlékét felujitod és megörökited. Ölel hozzád ma is hű tisztelő öcséd Kecskemét 1899. márcz. 30. Horváth Ada s. k.« – Mindezt egyszer s mindenkorra azért jegyzem meg, mert gróf Károlyi Gábor jegyzeteiben az édes vajdám szó gyakran előfordul.]

[Footnote 5: Köztudomásu ugyan, de az ifjabb nemzedék kedvéért mégis megjegyzem, hogy Gábor édesanyja, gróf Zichy Karolina és gróf Batthyány Lajos neje, gróf Zichy Antónia, testvérek voltak. E két ünnepelt nevü urnő az, kihez Petőfi egy gyönyörü költeményt irt »Batthyányi és Károlyi grófnőkhöz« czim alatt a nemzeti védegyleti mozgalmak idejében. Gróf Batthyányi Elemér tehát, a nagy vértanu fia, kiről ez emlékiratban szintén lesz szó, gróf Károlyi Gábornak első izben való unokatestvére volt.]

[Footnote 6: Itt is ki kell lehető röviden terjeszkednem amaz eltérésekre, melyek gróf Károlyi Gábor és Éble előadása közt fenforognak. Noha már előre is kijelentem, hogy itt a kiegyenlités még nehezebb.

Gróf Károlyi Gábor Bourges abbénak, Éble Plante abbénak nevezi gróf Batthyányi Lajos utolsó gyóntatóját.

Mindketten megegyeznek abban, hogy az abbé nevelő volt s franczia volt s hogy e szomoru eset után nyomban visszaköltözött Francziaországba.

Vajjon nem mind a két név egy emberre vonatkozik-e? Vajjon igazi neve vagy legalább egyik neve nem Plante volt-e, de a grófi fiuk maguk közt is, szemben is nem Bourges abbénak nevezték-e?

Nem tudom eldönteni. Egyéb forrásoknak nincs időm utána nézni.

Minden esetre feltünő, hogy gróf Károlyi Gábor sokkal több részletet tud Bourges abbéról, mint a mennyit Éble Gábor közöl Planteról. Más részről Bártfayról alig lehet föltenni, hogy ő a névben tévedhetett volna, ha Bártfay naplójában csakugyan Plante van megnevezve.

Éble Gábor könyvéből látom, hogy Bártfaynak nem minden naplója jutott az Akadémia birtokába, s hogy 1848-iki és 1849-iki naplóját még a gróf Károlyi-család őrzi. Éble közléseiből itt-ott nagyon nehéz tökéletes biztonsággal megtudni, hogy adatai melyik részét meriti Bártfay naplóiból s melyiket gróf Károlyi Györgyné kegyeletes szavaiból.

Éble könyve szerint Ungvárynak hivták azt a tábori papot, a ki a vértanut a vesztőhelyre kisérte. A név után gondolva magyar ember lett volna az utolsó gyóntató. Én nem dönthetem el, nem igy történt-e, de előttem szinte hihetetlen. Az összes szóbeli hagyományok franczia abbéról emlékeznek. Gróf Batthyányi utolsó szava is franczia és német szó lett volna az őt agyonlövő katonákhoz. Gróf Károlyi Gábor emlékezete határozottan franczia abbéra vall. Szinte képzelhetlen, hogy Haynau vérengző emberei magyar papot tartottak volna akkor a hadbiróság közelében, s magyar embert adtak volna utolsó gyóntatónak. Az is képzelhetlen, hogy a vértanu tábori papot kért volna utolsó vigasztalóul, a mikor ismerős és bizalmas papot is kérhetett. Azt még épen nehéz elhinni, bármily fenevadtermészetü volt is Haynau, hogy a haldokló utolsó kérését erre nézve megtagadták volna.

Azonban minden megtörténhetett akkor.

A vértanu holttestének megszerzése s eltemetése fölött is van némi eltérés.

Gróf Károlyi Gábor nem emlékezett már arról vagy talán akkor se tudta meg, hogy a holttestet előbb a józsefvárosi, a mostani Kerepesi-uti temetőben akarták elhelyezni és csak miután ott nem találtak alkalmas sirboltot, csak azután vitték éjfél tájban a Ferenczrendi barátok sirboltjába.

Ezt igy én nem is hiszem, ha mindjárt Bártfay naplója igy állitja is.

Azt igen is hiszem, hogy a holttest megszerzői elmentek a holttesttel a temetőbe is, minthogy Haynau engedélye arra szólt, hogy a temetés közönséges temetőbe és sirba történjék. De ezt csak látszat okából s a katonai hatóság félrevezetése végett tették. Lehetetlen, hogy ott alkalmas sirboltot ideiglenesen ne találtak volna. Az se valószinü, hogy Lichtenstein Ferencz herczeg térparancsnok időközben engedte volna meg a családnak, hogy a holttestet ne a temetőben temessék el, hanem a Ferencziek sirboltjában helyezhessék el. Éble könyve természetesen jóhiszemüleg igy beszéli el.

De nézzük csak meg e részleteket közelebbről!

Mit tesz e szó: »időközben?«

Estennen volt a vértanu kivégzése. Október 6-án délutáni 5–6 óra közt. Bártfay naplója pontosan 6 órára teszi a kivégzés idejét. Október 6-án 5 óra után 11 perczkor nyugszik a nap. Ha felhős volt az idő, ekkor már sötét volt. Fáklyát kellett a kivégzésnél használni. Este sötéttel végezni ki valakit nem szokás. A törvényes kivégzések ideje a reggeli idő, de legalább a délelőtti idő. Csakis Haynau örjöngése rendelhette Batthyányi kivégzését a sötét esti időre. De azért ez se lehetett napnyugta után, hanem legföljebb napnyugta körül 5 óra tájban vagy nem sokkal később.

Ha ez igy van: mikor lehetett az az »időköz«, a mely alatt Lichtenstein herczeg térparancsnok a Ferencziek sirboltjába való temetést megengedte?

Esti 6 óra és éjféli 12 óra közben?

A holttestet 10 óra tájban szerezték meg s éjféli 12 óra tájban temették el a barátoknál.

Esti 10 óra és éjféli 12 óra közt mentek a holttesttel ki a józsefvárosi temetőbe s jöttek onnan vissza a Ferencziek-templomához.

Ha Lichtenstein herczeg a kivégzés előtt adta meg az engedélyt: akkor nem tették volna meg a hiábavaló utat a temetőbe. Valamint akkor se, ha kivégzés után, de esti 10 óra előtt ad engedélyt.

Egyáltalán, hogy a térparancsnok éjjel adjon engedélyt ily természetü dologban: ez nem hihető. Ha pedig minden hihetőség ellenére engedélyt adott: mi szükség volt akkor arra, hogy a holttestet titokban és orvul temessék el s hogy a holttest hollétét az egész Bach- és Schmerling-rendszer idején át gondosan titokban tartsák?

Előttem gróf Károlyi Gábor hézagos és töredékes előadása valószinübbnek látszik.

Szerinte a holttestet Bártfayné buzditására Szontagh Gusztáv és Hausmann orvos szerezték meg. Bizonyára ezek kisérték a koporsót is. Éble könyve csak Hausmann doktort emliti, ki a holttest átvétele s eltakaritása körül eljárt. Szerinte még Bártfay Jozefina és Szánthóffy Antal józsefvárosi plébános kisérték a koporsót.

E két nevet, mint a koporsó kisérőit, gróf Károlyi Gábor nem emliti. Pedig Szánthóffy csakugyan kisérte.

Végül meg kell jegyeznem, hogy bármint tünődöm is, hogy az eltérő adatok közt melyik a valódi, melyik a téves: mindenképen oda jutok, hogy az én elhunyt nemes barátom följegyzései minden esetre fontosak s azok közzététele szükséges.

Meg kell még néhány dolgot jegyeznem.

Bártfayné neve Mauks Jozefina volt, zemplénmegyei származásu magas miveltségü s nemes lelkü nő, férjéhez teljesen méltó. Ő beszélte Matolay Ida urnőnek, hogy gróf Batthyányi holttestét éjfél tájban ő és Balassa doktor hozták el a vesztőhelyről. A vesztőhely gödréből emelték ki s zárt kocsiban maguk közé ültették, mintha élő lett volna s a katonák közt mint beteget vitték keresztül. A Ferencziek zárdájánál Agapius atya várta őket koporsóval. Ez volt a gvárdián.

Ez igaz, a pater gvárdián neve Dank Agapus volt.

A doktor nevében tévedés van. A doktor Hausmann volt. Balassa csak délelőtt szerepelt Batthyányi sebjeinek megvizsgálásánál.

Matolay Ida urnő szerint a kést, melylyel gróf Batthyányi magát megsebezte, szintén Bártfayné varrta be egy paplan vattája közé, melyet a franczia abbé vitt be a grófnak.

Eötvös Károly.]

MIRE TANITOTTAK?

(Nevelőim, tanitóim. – Pados János. – Első utazásaim külföldre. – A kamaszkor évei. – Miként nevelik a magyar mágnások gyerekeit? – Genfi tanulmányaim.)

Arra biztatsz édes vajdám, hogy irjam meg, miként nevelik a mágnások gyerekeit. S különösen miként nevelték az én gyerekkoromban. Azt mondod, érdekes volna tudni s a nagyközönséggel is tudatni, hogy azok, a kik már születésük véletlensége által az ország törvényhozói s roppant birtokok tulajdonosai, hogyan szerzik meg gyerek- és ifjukorukban az erkölcsöt és a tudományt.

Mind ennek megirásába nem avatkozom. Nem nekem való az. Különbség is van a dologban. Az erdélyi mágnások, ugy tudom, jó magyarnak nevelik gyereküket. A dunántuli és felvidéki mágnások, a mint tapasztaltam, németnek nevelik. A tiszavidékiek vegyesen, ki németnek, ki magyarnak neveli, a milyen az apa vagy az anya.

Az én apám meglehetősen jó magyar ember volt. Anyám Zichy volt és dunántuli nevelésü, de a negyvenes években a nemzeti mozgalomhoz csatlakozott s állandóan a legjobb és legjelesebb hazafiakkal állott érintkezésben, tehát hazafias érzülete erősen kifejlődött. Igy történt, hogy apánktól, anyánktól egyaránt ragadt ránk valami, mely minket a hazafias, sőt a forradalmi nemzeti irányhoz vonzott.

És aztán nevelőink, tanáraink és az a korszak, a melyben felnőttünk, azt hiszem, ezek csináltak én belőlem is egy kis forradalmi névtelen ügynököt.

Az ápoló és felügyelő asszonyt, a ki mellettem volt, az én időmben Kindsfraunak neveztük, persze németül. A mágnásoknál és zsidóknál ma is igy nevezik s ma is németül nevezik. Azt hiszem, többnyire németek is. Én a Kindsfrau magyar nevét nem is tudom.

Az én Kindsfraumat Bibinek neveztük a családban, mint már emlitettem. A neve volt Rakovics Krisztina. Leány volt-e, asszony volt-e, nem tudom, de nagyon tisztes koru volt. Gondos, jóravaló, magyar nő. Annyit tudok róla, hogy korábban gróf Vay Ábrahám családjában szolgált s Vay László grófnak volt Kindsfrauja. Hogyan és mikor jött hozzánk, nem tudom, de azt tudom, hogy én előttem már Gyula bátyámnak is Kindsfrauja volt s én ő utána örököltem.

Mellettem nyolcz éves koromig, 1849-ig maradt, azután én utánam rá szállt Pista öcsémre és Pálma hugomra. Ezeket külföldre is elkisérte. Később visszajött és Csurgón a kastélyban halt meg. Csurgón temették el is. Attól kezdve, mikor hozzánk került, többé házunkat el nem hagyta.

Engem gyönge testalkatom miatt későn fogtak tanulásra, Kovács Károly volt az első nevelőm, segédje pedig Lukics; – ezek tanitottak irni, olvasni, számot vetni. Utánuk Vallér vett kezei alá. Hazafias érzésekkel tele szivü, buzgó férfiu, a ki a Rákóczy-indulóhoz magyar verses szöveget készitett. Ezt: »Isten adj hazánk felett – Tiszta, fénylő, kék eget!« Istentelen rossz vers, de mi megtanultuk s az induló zenéjére fülhasitó gyerekhangon untig énekeltük. Első nevelőm, Kovács Károly, 1853-ban halt meg, a kolera vitte el. – Vallér után Pásztory jött hozzánk Palicsról. Gyula és Viktor bátyáimat ez készitette elő a gimnáziumi 5-ik és 6-ik osztályra, a mint akkor az osztrák tanrend megkivánta. Ez tanitott volna azután engem is.

Hogy e tanitók beszerzésében apámat ki látta el jó tanácscsal, én bizony nem tudom. Azt hiszem, Bártfay László volt, mig élt, ebben a tanácsadó. Nagyon kitünő és tisztelt férfiu volt Bártfay. Életének története, mint emlitettem már, a nemzeti irodalom történetének is egy részét képezheti. Családunknak ilyen országos nevü és tekintélyü tisztviselője sohase volt azelőtt.

Azután Pados János kezére kerültem. Ez a Pados nem mindennapi ember volt.

Ez a forradalom kezdetén Székes-Fehérváron a káptalanban volt szentszéki jegyző, káplán és pap. De 1848-ban földhöz vágta a csuhát is, a tollat is s beállt honvédnek. A háboru alatt magasabb tiszti állásra vergődött s valami különös esetei is lehettek, mert a helyett, hogy a háboru után az osztrákok besorozták volna, hadi törvényszék elé állitották, el is itélték, s mint várrabot Josefstadtba vitték. Ott lánczra füzve, vasba verve töltött el valami három-négy évet, mig végre kiszabadult.

Első dolga volt Fehérvárra menni s a püspöknél jelentkezni s papi állást kérni. Az akkori püspök Farkas Imre volt, a ki tele kételylyel és aggodalommal, a rebellist, az elitéltet, az államfoglyot egyházmegyéjében papi állásba helyezni nem merte. »Pedig én – ugymond Pados – honvédnek is, papnak is fölesküdtem, tehát vagy a generálisom, vagy a püspököm köteles nekem kenyeret adni. A generálisomat már fölakasztották, most hát püspökömhöz fordulok, ezt már csak föl nem akasztják«.

– Magam se szeretném, – felelt a püspök. – Hanem hát édes fiam, hogy én neked papi állást nem adok, az bizonyos. De hogy papi állást mégis kapsz: az is bizonyos.

Kocsira ült a püspök, behajtott apámhoz Csurgóra s apámat rábeszélte, hogy Padost nevezze ki udvari káplánjának s gyerekei nevelőjének. Igy került mellém házi nevelőnek és tanárnak Pados János, a ki a mellett a csurgói kastély kápolnájában a miséket is végezni szokta. Ő volt különben Tibor és Pista öcséim mellett is a nevelő mindaddig, mig az érettségi vizsgát mind a hárman le nem tettük.

Abban a nagy munkában, hogy belém valami tudományt beszoritsanak, segédei voltak: Tanács Márton hirlapiró és beszélyiró, a »Hölgyfutár« czimü lapnak munkatársa, s utána Sal Ferencz, szintén iró, s végre Gerlóczy Gyula. Házi tanárom és oktatóm volt hát elég.

Ezek mellett bejártam, mint rendes hallgató, itt Pesten a piarista barátok gimnáziumába is, hol több jeles tanulótársam akadt. Jelesebb tanáraim: Lengyel, Szepessy, Lutter Nándor voltak, s bizony nem rajtuk mult, hogy én olyan keveset tanultam és tudtam.

Napirendünk következő volt: reggel télen-nyáron 4 óra után mindjárt felkeltünk s fürdés, mosdás, öltözködés után azonnal tanuláshoz és leczkefelmondáshoz fogtunk. Ez eltartott két-harmadfél óráig. Pista öcsémmel egy szobánk volt, melynek ablakai a kőrösi udvarra néztek. Ez a kőrösi udvar Nagy-Kőrös városának szállója volt s ott feküdt, a hol most a Czukor-utczai nagy iskolaépület van. Az ablakokon keresztül sokszor leselkedtünk, kivált vásárok idején a szálló udvara körül s nem egy dévajságnak s nem egy vaskos szerelmi kalandnak voltunk szem- és fültanui.

Egyik nap ugy, mint a másik nap, reggeli 7 órakor pontosan átmentünk a piaristákhoz misére s mise végeztével a gimnáziumi előadásra. Pados kisért bennünket oda is, de haza is.

Este tizedfél órakor ágyban kellett lenni.

Gyerekek, nevelők, tanárok, tanulótársak szabad köztársaságot képeztünk együtt. Apám hetenként egyszer ebédelt velünk s akkor egyről-másról kérdezősködött, hol tőlünk, hol nevelőinktől. Anyánkkal csak iskolaszünet idején találkozhattunk. Ő emigráns volt, külföldön lakott és csak szünet idején látogathattuk meg.

Nagyapám, gróf Zichy Károly, vitt ki hozzá engem 1852-ben. Anyám akkor Svájczban (Luzernben) lakott. Ott lakott gróf Teleky László is, kit akkor láttam először s ott ismerkedtem meg vele anyám házánál.

Azután 1855-ben látogattuk meg öcséimmel együtt anyámat s ezután minden évben 1860-ig. 1855-ben Genfben lakott anyám. Innen Velenczébe ment át, mikor 1856-ban meglátogattuk. Épen akkor voltunk ott, mikor Velencze népe a kibékités végett oda küldött Miksa főherczegnek hátat forditott. Sajátságos volt ez, én nem is értettem, anyám magyarázta meg.

Nagy sétatér Velenczében a Szent-Márk tere s a rabszolgák partja. Séta idején telidestele emberrel. De a mikor Miksa főherczeg, az uralkodó császár testvérje, Velencze császári helytartója és kormányzója diszes környezet kiséretében a Szent-Márk-térre, vagy a rabszolgák partjára, vagy a Lidóra kiment sétálni: egyszerre minden ember eltakarodott onnan s magára hagyta a főherczeget, mintha bélpoklos lett volna. Még levegőt se akart együtt szivni Velencze lakossága az osztrák hóditóval. Én láttam egy ilyen jelenetet!

Hejh ha ilyen tudott volna lenni valamikor a magyar nép!

Az érettségi vizsgát husz éves koromban, 1861-ben tettem le a piaristáknál. A pesti egyetemnek rendes hallgatója már nem voltam. Tanultam ugyan privátim a nemzetgazdaságtant Kautz Gyulánál s a magyar jogot Gerlóczy Gyulánál, de nem volt annak semmi sikere. Sikerét legalább se én nem tapasztaltam, se tanáraim.

Tibor öcsémmel 1862-ben a genfi egyetemre mentünk. Ott lakott akkor anyám is. Sok hires tanár volt itt akkor, különösen az öreg Vogt és a hires köztársasági emigráns Barni. Mindkettőt hallgattuk. Tiborral rendesen bejártunk az egyetemi előadásokra, de azért a tanulmányokat komolyan nem vettük. Inkább szórakozásszámba ment az egyetemrejárás. Eszünk ágába se jutott tudósnak készülni.

Pénz dolgában igy álltunk: tizennégy éves koromig soha se kaptam kezemhez egy krajczárt sem. A mire szükségem volt, azt beszerezték s nekem költekezésre nem volt szükségem. De magam nem is mentem sehova, a palota udvaráról magam talán nem is távozhattam volna. Mindenütt kisérőm volt. A nevelő vagy segédje.

Tizennegyedik évem betöltével pár évig havonként 5 forintom, azontul 10 forintom volt. De ezt se kaptam kezemhez, ezt is Pados János kezelte és csak akkor adott, a mikor séta vagy kimenés közben valamit épen vásárolni akartam. Tizennyolcz éves koromig pénz fölött szabadon nem rendelkeztem. Igy nevelődtek testvéreim is.