Part 3

(Miként fogták el palotánkban gróf Batthyányit? – A mentési kisérlet. – Csurgói viszontagságaink. – Anyám megmenti Komáromban gróf Károlyi Lajos nagybátyámat. Jegyzetek: gróf Kreith Béla. – Vitás kérdések gróf Batthyányi elfogatása fölött.)

Hogyan fogták el gróf Batthyányi Lajost, ezt sokszor leirták már, én csak ugy mondom el, a mint gyerekészszel láttam és hallottam.

Január 9-én volt 1849-ben, igen kemény, havas hideg idő, mikor gróf Batthyányi jó későn sötét este hozzánk jött. Otthon volt apám, anyám s mi valamennyien. Nálunk volt nagybátyám, gróf Károlyi István, azután gróf Szapáry Antal, báró Mesznil Viktor, de voltak ott többen is, a kiknek nevére már nem emlékszem.

Ilyen napszakban máskor apám és társai a Kaszinóban szoktak lenni, de ezen a napon nem mentek oda. Az országgyülés már elment Debreczenbe, azzal a kormány tagjai s az ismerősök sokan elmentek, Windischgrätz herczeg előcsapatai már az előző napon este bejöttek Budára, ezen a napon pedig Pestet is elárasztották; apámék ugy gondolták, czélszerűbb otthon maradni, mint a Kaszinóban.

A palotában a hosszu szalónban voltunk, mikor gróf Batthyányi betoppant. A nagy lépcsőfölmenetnél előszoba van, azon tul egy kis ebédlő, azon belül a hosszu szalón. Mindnyájan eleibe siettek az urak s elhalmozták kérdésekkel. Mily eredménynyel jártak Bicskén? Mit akar Windischgrätz? Ő maga mikor jött és kivel jött Pestre? S több effélék.

A társalgás német nyelven folyt. Akkor gyerekkoromban én is jobban tudtam németül, mint most, Franczia- és Olaszországban kijöttem a gyakorlatból.

Batthyányi azt mondta, hogy ő Deák Ferenczczel jött egy kocsin. Deákot elvitte az István főherczeg-szállóba, ott letette, maga pedig ide jött, de siet ki a városból, mert Windischgrätznek valami ostoba terve van ő vele. Őt nem akarta elfogadni Bicskén se.

Batthyányi szintén tagja volt az országgyülés küldöttségének Windischgrätzhez Deákkal, Majláthtal és Lonovics érsekkel együtt. E küldöttségről folyt a társalgás.

Anyám rögtön intézkedett, hogy Batthyányinak vacsorát, theát s egyéb italokat hozzanak, mert ki volt fázva, éhezve. Evés közben kérdezte valamelyik komornyik, hogy készitsenek-e szobát Batthyányi számára.

– Semmi szobát, – felelte, – a bundám is hagyjátok a kocsiban.

Azt hiszem, kilencz és tiz óra közt volt jó későn este, a mikor hallottuk, hogy a palota előtt lovasság robog el s aztán megáll.

Egy inas futott be hozzánk jelenteni, hogy katonák vannak a kapu alatt, s hogy egy tiszt néhány katonával jön fel a lépcsőn. Az urak mind felálltak azonnal, de akkorra már be is jött egy dragonyos főhadnagy vagy kapitány. S merev katonás állásba helyezkedve szólt:

– Windischgrätz herczeg nevében és megbizásából gróf Batthyányi Lajos urat kell letartóztatnom, az uraságok közül melyik az?

Batthyányi előlépett:

– Én vagyok.

De anyám, a ki hősies gondolkozásu s gyors elhatározásu nő volt, szintén odalépett a tiszt elé.

– Ez gróf Károlyi György palotája, – szólt, – s Batthyányi a mi vendégünk, hogy jönnek önök ide?

A dragonyos tiszt udvariasan meghajtotta magát.

– Bocsánat grófnő, e kérdésre nem felelek, felsőbb parancsra gróf Batthyányit fogolynak kell nyilvánitanom s le kell tartóztatnom.

– Jól van, jól van – felelte Batthyányi, – tudtam előre, csak siessünk.

Intett, hogy hozzák elő felső kabátját. Ezt felöltötte, az urakkal kezet fogott, anyámnak kezet csókolt; nekem, aki melléje furakodtam, hajamat megsimogatta s ment a dragonyossal. Az ajtóból visszaszólt:

– Legyetek nyugodtak, majd értesitlek benneteket.

Én bizony nem tudom, hogy halála órájáig volt-e alkalma bennünket értesiteni. Én soha többé nem láttam se életében, se halálában. Csak gróf Kreith barátunk mutatott nemrég egy rongyos, ócska barna hálószövetet s el akarta velem hitetni, hogy ez gróf Batthyányi Lajos szemfedőjéből való, a ferenczi barátok sirboltjából szerezte. Kreithot mindnyájan szeretjük, hát csak elhittem neki én is.[2]

Hanem édes anyám nem az az asszony, a ki félt volna vagy nagybátyám sorsába beletörődött volna.

Batthyányit a Neugebäudéba, a kaszárnya börtönébe vitték. Ezt anyám mindjárt kitudta s rövid időre már talált módot arra, hogy a porkolábbal megismerkedjék s őt, azt hiszem, nem puszta szép szóért, a maga tervének megnyerje. Ez a terv nagynéném beleegyezésével készült.

A terv pedig abból állott, hogy Batthyányit megszöktetik. Anyám megnyerte a tervnek egyik osztrák tábornok suhancz fiát is, ki vállalkozott arra, hogy kocsisnak öltözik, zárt kocsival áll és vár a Neugebäude kapuja előtt, Batthyányit, ha jön, beülteti s elviszi oda, a hova kell, biztos helyre.

Mind erre Batthyányit is rá kellett birni. Volt a porkolábnak egy felnőtt lánya, termete csaknem anyámhoz hasonló. Anyám ezt is beavatta annyi titokba, a mennyi szükséges vott. Felöltözött ennek ruhájába s igy feltünés nélkül, észrevétlen meglátogathatta sógorát. Vitt be hozzá parókát s idegenszerü, más szabásu öltönyt. Batthyányinak át kellett volna öltözni s igy menekülni. Anyám minden ékesszólását elővette, hogy erre rábirja.

De nem sikerült. A hogy Deáknak nem fogadott szót a bicskei táborban, a hogy utközben, mikor Gráczba kisérték s mikor két izben is kiszabaditották, nem szökött meg, ugy anyámnak se fogadott szót.

– Engem nem itélhetnek el – ugymond, – ne is aggódjatok miattam, én szeme közé akarok nézni a biróságnak.

Hiszen bizonyos, hogy nem itélhették el, hanem azért mégis csak kivégezték. De ez már őszszel történt.

Mi apámmal és anyámmal az 1849-ik év tavaszát és nyarát a csurgói kastélyban töltöttük. Távol a csaták szinhelyétől, de jó közel Komárom várához. Egy-két apróbb dolgot, a mire emlékszem, fölemlitek.

Egyszer kijöttek hozzánk látogatóba Komáromból gróf Bethlen József, gróf Eszterházy István és gróf Szápáry Géza. E három férfi akkor java korbeli fiatal ember volt s asszonyok, férfiak közt az a vélemény volt meggyökeresedve, hogy a főranguak s a közélet férfiai közt ez a három a legszebb férfi. Valódi Apollók és Adoniszok.

Huszártiszt volt mind a három s lóháton jöttek Komáromból.

Alig végződött az ebéd, a kastély erkélyén alig merült jókedvü beszélgetésbe a társaság, csak jön a parkon át nagy sebten a községi biró és jegyző. Egyenesen mennek apámhoz.

– Nagy baj van, méltóságos uraság.

– Mi az a nagy baj?

– A határt körülvették a horvátok, most jönnek a faluba s halálra keresik méltóságtokat.

Általános megdöbbenés. Lassankint azonban kezdtek gondolkozni, honnan jöhetnének ide horvátok? Komárom akkor már föl volt szabaditva s Windischgrätz hadserege már Bécs felé menekült. A mig azonban e fölött tünődtek, a kastélyban a cselédek lakosztályaiból nagy sivalkodás támad s futnak többen az uraságok felé jajgatva, kiabálva: itt vannak a horvátok, itt vannak a horvátok! – Közben ugyanis a főkapu felől több falubeli cselédismerős bement a kastélyba s fölzaklatta, agyonrémitette a cselédeket.

Valaki az urak közül valami magaslatra ment széttekinteni s hozta a hirt, hogy csakugyan jönnek a horvátok, ő látta is az országuton erre is, arra is, a mint kibontott zászlóval oszlopban közelednek gyalogos ezredek a falu felé.

Nosza lett ijedtség, de nagy. Elragadt az nemcsak a cselédségre s nemcsak ránk gyerekekre, hanem mindenkire egyaránt.

Apám, de a többi is különösen gróf Szápáry Gézáért aggódott, ki a rendes hadseregből lépett át a honvédekhez s kit a miatt akkor szökevénynek tekintettek. Ha megkapják: rögtön főbe lövik. A három huszártiszt számára rögtön nyergelték a lovakat s nekik mellékutakon nagy gyorsasággal menekülni kellett. Azért mellékutakon, mert Bodajk felé is, Fehérvár felé is az országut tele volt zászlós, lobogós népséggel.

Csakhogy nem horvátokkal, hanem bucsujárókkal. Bodajk tudniillik nagy bucsujáró hely volt akkor s néhány jövő-menő zászlós csoport ellepte közelről s távolról az országutakat. A nagy porban és ijedtségben mindenki horvátoknak nézte őket.

Anyám egyszer Komáromba is ellátogatott, még pedig a négy hires szép tarka lovas fogatán.

Nagybátyám, gróf Károlyi Lajos, apám legidősb testvérje, valami osztrák komiszárius volt; korábban-e, vagy akkor is: nem tudom. Czirkáló honvédcsapatok elfogták, Komáromba vitték s ott Klapka alatt a haditörvényszék egyszerüen agyon akarta lövetni. Nagybátyám valahogy értesitett bennünket s anyám rögtön sietett megmentésére.

Klapka nem akart engedni, hivatkozott a többi tábornokra s törzskarára. Anyám többekkel beszélt s különösen hangsulyozta, hogy sógora gróf Batthyányi Lajos az osztrákok kezében van, ha gróf Károlyi Lajost agyonlövik: azzal agyonlövetik egyuttal Batthyányit is.

Ez az érv hatott s igy Károlyi gróf megmenekült.

De nem hatott az osztrákokra. Az osztrák mégis csak kivégeztette Batthyányit. Fölhasználta-e ennek meggátlására befolyását gróf Károlyi Lajos: nem tudom. De azt hiszem: fölhasználta, csak sikere nem volt. Anyám és nagynéném bizonyosan mindenkit mozgósitottak, Lajos bátyámat is.

Batthyányi haláláról is megirom azt, a mit eddig – tudtommal – meg nem irtak.[3]

* * *

_Jegyzet._

[Footnote 2: Gróf Kreith Béla iró, volt huszártiszt, mivelt derék fiu, nálunk valamivel fiatalabb, társaságunk állandó tagja s bizalmas barátunk. Élete feladatául tüzte ki az 1848–49-iki függetlenségi harcz emléktárgyainak s ereklyéinek összegyüjtését. Buzgó fáradozása s nagy áldozatkészsége nagy sikert aratott. Fegyverek, honvédöltönyök, fölszerelési czikkek, nyomtatványok, kéziratok, képek, rajzok, hadi jelvények óriási tömegét sikerült összegyüjtenie s az elkallódástól megmentenie. Egy vagy két alkalommal a Nemzeti Muzeum is vett tőle nagy mennyiséget. Igy szerezte meg a pesti ferenczrendi barátoktól gróf Batthyányi Lajos szemfödőjét is, melyet a zárda sirboltjában fedezett föl, a hol azt egy sarokba félredobták, mikor a nagy vértanu hamvait a nemzeti kegyelet ez előtt harmincz évvel a kerepesi temetőbe áthelyezte.

Különös figyelmet fordit gróf Kreith Kossuth Lajos ereklyéinek összegyüjtésére. Kossuth arczképe, a mint az három világrész hirlapjaiban időnként megjelent, közel ezer változatban van meg nála. Angol nyelven tartott beszédeit is összegyüjtötte s azoknak magyarra forditásáról gondoskodik.

A nagy idők emlékeinek megőrzésében nagy érdemei vannak.]

[Footnote 3: Mikor s miként fogták el gróf Batthyányi Lajost, Magyarország első alkotmányos miniszterelnökét; hol és mikor kezdődött fogsága, melyből csak vértanuhalálával szabadult, erre nézve sokféle leirást és elbeszélést ismer irodalmunk.

Az egyik gróf Károlyi Gáboré e műben.

A másik Éble Gáboré. Éble a gróf Károlyiak György-ágának tisztje, jeles és gondos iró, a gróf Károlyi-család jelesebb tagjairól becses monografiákat irt. Gábor gróf halála után két év mulva 1897-ben jelent meg Budapesten egy műve e czim alatt: »A Károlyi grófok nagykárolyi várkastélya és pesti palotája«. E műben a pesti egyetemtéri palota történetét irja meg egyebek közt. E palotában fogták el gróf Batthyányit, kiterjeszkedik tehát az elfogatás részleteire is.

Két forrásból meriti értesülését.

Az egyik forrás Bártfay László naplója, mely a grófi család levéltárában van elhelyezve s mely napvilágot még nem látott, de neki módjában állott azt áttekinteni.

A másik forrás özvegy gróf Károlyi Györgyné, született gróf Zichy Karolina szóbeli elbeszélése, a ki az elfogatásnak szemtanuja volt s a ki elbeszélésének közzétételére az irót feljogositotta. A grófnő mindenesetre elsőrendü tanu.

Bártfay naplója, legalább a mint Éble közli, fontos részletben nem ellenkezik gróf Károlyi Gábor följegyzéseivel. De e napló csak röviden emlékezik meg az elfogatás jelenetéről. A mi azért is természetes, mert az elfogatásnál a palota ama termében, a mely az elfogatás szinhelye volt, Bártfay nem volt jelen. Ő ugyan a palotában lakott, de az egyik szárnyépület helyiségeiben s az elfogatás idején nem volt együtt az uraságokkal.

A grófnő előadása azonban, a mint azt Éble közli, sok részletben nem vág össze fiának, Gábor grófnak előadásával. A két előadást vagy ki kell egyenliteni, vagy az eltérő részletek egyikét-másikát tévesnek kell megállapitani. Hogy mindkét szemtanu a teljes igazságot akarta elmondani: e fölött semmi kétség nem támadhat. Ha van tévedés: az csak az emlékezőtehetség tévedése lehet.

Gróf Károlyi Gábor, mikor az eset történt, 7 éves és 52 napos volt. Gyerekkor, de a melynek figyelése éles. Oly kor, melynek eseményeire gyakran élénkebben emlékszik az ember, mint későbbi életkora dolgaira. Jegyzeteit 44 vagy 45 év mulva 1892-ben és 1893-ban tette papirra, de ez esetről kétségtelenül többször megemlékezett időközben is.

Ez a körülmény áll a grófnőre is. Ő talán csak 1896-ban beszélte el, tehát 47 év mulva a jelenetet Éble előtt, de ő már 1849-ben is érett elmével figyelte meg annak minden részletét s teljes lehetetlenség, hogy azóta idegenekkel is, családtagokkal is többször ne beszélgetett volna arról. Hiszen gróf Batthyányi Lajos az ő idősb édes nőtestvérének, Antóniának férje volt s igy igen közeli rokona, tehát annak sorsa ez okból is mélyen érdekelte őt. De érdekelte volna akkor is, ha nem rokona. Nagy történelmi esemény az, ha előkelő államférfit, miniszterelnököt saját házunkból szemünk láttára hurczolnak el fogságba és azután vérpadra. Az ilyet nem szokás, mert nem lehet elfeledni.

A grófnő és fia Gábor gróf előadása közt való eltéréseket tehát gondosan meg kell vizsgálni. Mind a két tanu magas tiszteletben áll előttünk. E tisztelet követeli meg a gondos vizsgálatot.

Azt irja Éble: »Batthyányi Lajos gróf élén állott az országos küldöttségnek, mely a császári fővezérnél – Windischgrätznél – a táborban tisztelgett, hogy parlamentair gyanánt közölje vele a nemzet törvényes kivánságait«.

Ezt az előadást ki kell igazitanom.

A parlamentair küldöttségnek tagja volt ugyan gróf Batthyányi Lajos, de egyáltalán nem állott annak élén. Az országgyülés Deák Ferencznek adta a megbizó-levelet. Deák gondoskodott utlevélről és katonai kiséretről. A küldöttség szónoka Windischgrätz herczeg előtt országos állásánál fogva Majláth György országbiró volt s rajta kivül a herczeggel a találkozás alkalmával még csak Deák beszélt. Deák kérte tőle, engedje meg, hogy az országgyülésbe visszatérhessenek s ott küldetésükről jelentést tehessenek. Ha tehát szó lehet arról, hogy a küldöttségnek valaki élén állott: csak Deák Ferenczet vagy Majláth Györgyöt lehet a küldöttség vezetőjének tekinteni. Lonovics érsek szólni se mert, Batthyányi grófot pedig a gőgös herczeg maga elé se eresztette.

Nem szabatos szó az se, hogy a küldöttség a császári herczegnél »tisztelgett«.

Dehogy tisztelgett. Esze ágában se volt a tisztelgés. Az országgyülés békekövetei voltak azok a férfiak tárgyalás és nem tisztelgés végett.

Azt is irja Éble emlitett műve 80- és 81-ik lapjain, hogy a Windischgrätz herczegnél járt küldöttség eredménytelenül széledt el s ekkor Batthyányi Lajos gróf Pestre ment, engedve Windischgrätz kivánságának, hogy »Pesten várja be feleletét«. Gróf Batthyányi tehát január első napjaiban Pesten várta Windischgrätzet.

Éble Gábornak mindezen állitása ellenkezik a történeti valósággal.

Windischgrätz herczeg se Batthyányi gróf előtt, se a küldöttség többi tagja előtt nem szólt semmi afféle kivánságáról, hogy Pesten várják be feleletét. Batthyányi gróffal Bicskén a táborban, de azután is egy szót se váltott, sőt maga elé se eresztette őt.

Hogy az egészet tisztán megértsük: meg kell határoznunk a békeküldöttség napirendjét s utazási naplóját. Hogy a küldöttség mikor, melyik napon indult el Pestről: ez följegyezve sehol sincs, de ezt az utazási napok rendje alapján meg lehet állapitani.

Kisértsük meg.

A küldöttség az első napon Martonvásárig jutott. Ide már estennen ért, a Brunszvik-kastélyba nem ment, hanem a községi biró által rendelt fütetlen, hideg szobában töltötte az éjszakát. Egyetlen szobát kapott a küldöttség. Irtóztató hideg napok jártak akkor. A küldöttség négy tagból állt, de Lonovics érsek magával vitte valami Szánthó nevü fiatal pap titkárát is. Öten voltak tehát. Felöltözötten huzták ki az éjszakát.

Másnap tovább mentek, mindenfelé kérdezősködve Windischgrätz táborának előőrsei után. Martonvásárról Baracskára mentek, innen a petendi puszta felé. Nyékre nem tértek be, hanem a petendi pusztán átvágtak Vereb felé. Délután értek Verebre, a hol verebi Végh Jánosnál, Deák jó ismerősénél szálltak meg. Itt természetesen meleg szobához jutottak s jó ellátásban volt részük. Itt is háltak. De ezt biztosan nem tudom.

Ez volt tehát a Pestről való kiindulás után a második nap.

Harmadnap értek Bicskére, Windischgrätz herczeg főhadiszállására. Itt egy törzstiszt jelentette a herczegnek a küldöttség megérkezését. De jelentette magánuton Majláth országbiró is, a ki korábbi időből személyes ismerőse volt a herczegnek s a ki magas állásánál fogva is legalább békés időben mindig érintkezhetett a herczeggel. Az országbiró tisztségre és méltóságra nézve a nádor után mindjárt következő magas zászlósura volt az országnak s közvetlen tanácsosa a koronának.

A herczeg rögtön kijelentette, hogy Batthyányi grófot nem fogadja s őt látni se akarja. A küldöttségnek pedig megmondta, hogy ő a küldöttséget mint olyat el nem ismeri, minthogy az országgyülést a király már rég feloszlatta, tehát az semmiféle küldöttséget nem választhatott. Nem is bocsátkozik semmiféle tárgyalásba. Föltétlen meghódolást (»Unbedingte Unterwerfung«) követel s a fegyverek és várak átadását. Megtagadta azt is, hogy a küldöttség a király elé járulhasson. Akkor már I. Ferencz József volt egy hónap óta az uralkodó s nem V. Ferdinánd.

Deák Ferencz végül azt kérte, engedje meg a herczeg, hogy küldőikhez visszatérhessenek.

A herczeg első szava az volt, hogy egész biztossággal visszatérhetnek, de azután egyik törzstiszt jeladására azt mondá, hogy néhány napig várjanak a táborban, a főhadiszálláson; nem lesz bántódásuk s ő majd gondoskodik ellátásukról, a hogy csak lehet.

Ez volt tehát a harmadik nap.

Bicskén a küldöttség összesen öt napot töltött s január 9-én mehetett be Pestre. Ez utirend szerint a küldöttség január 3-án indult ki Pestről, ha az öt napi bicskei időzésbe beleszámitjuk azt a napot is, január 5-ét, a melyen Bicskére érkezett s azt a napot is, január 9-ét, a melyen Bicskéről Pestre jött.

Ez utirendben pedig nem lehet kételkedni, mert ennek igazsága mellett Deák Ferencz tesz tanubizonyságot.

Windischgrätz herczeg január 7-én még Bicskén volt, de 8-án már Buda felé elindult. A mikor a küldöttség január 9-én Pestre ért: Windischgrätz főhadiszállása akkor már, sőt az előző napon is már Budán volt s a herczeg a nádori palotát foglalta le magának lakásul.

Tévedés tehát Éble részéről az az állitás, hogy gróf Batthyányi Lajos január első napjaiban Pesten várta Windischgrätzet.

Dehogy várta.

Fogoly volt ő már a bicskei főhadiszálláson is. De innen könnyen menekülhetett volna. Hogy miként: annak elbeszélése nem tartozik ide.

Alig töltött ő pár órát is szabadon itt Pesten.

Deák Ferencz sötétnek látta Batthyányi sorsát már Bicskén is. Ez okból szándékosan vele volt mindig. Mindig egy kocsin ült vele s Bicskén is egy szobában laktak együtt. Január 5-én a herczeg ünnepélyes ebédjét is azért nem fogadta el, hogy barátja gróf Batthyányi az ebédre nem volt hivatalos. A gőgös osztrák hadvezér és herczeg előtt Deák tüntetőleg be akarta bizonyitani, hogy ő, bármi sorsot szánt a herczeg Batthyányinak, az ő barátját igaz embernek tartja és el nem hagyja.

Deák és gróf Batthyányi Lajos a keményen befagyott Duna jegén kocsin jöttek át január 9-én estefelé. Deák lakása az István-főherczeg szállóban volt. Először oda mentek. Ott a gróf Deákot fölkisérte lakására. Egy ideig beszélgettek, mig csak föl nem melegedtek. A beszélgetés egyik tárgya most is gróf Batthyányi menekülése volt. Deák most is kérve-kérte barátját, hogy meneküljön. Ma még alig vannak a városból kivezető utak tökéletesen elzárva.

A gróf nem vette elég komolyan a dolgot.

– Majd meggondolom. Előbb fölnézek Károlyiékhoz.

Kocsira ült s ment az egyetemtéri Károlyi-palotához.

Az elfogatás itt következett be nem sokára. A párbeszédeket, melyek az elfogatás alatt történtek, más szavakkal adja elő gróf Károlyi Gábor és más szavakkal édes anyja. Hitelesnek fogadom el mind a két változatot. Megtörténhetett mindakettő, sőt természetesnek tartom, hogy mindakettő megtörtént.

Mind a két szemtanu megegyezik abban, hogy a végzetes estén gróf Károlyi György és neje és gróf Károlyi István jelen volt. Gábor gróf nem emlékszik Orczy Lajos báró, Festetich Géza gróf és Almássy György jelenlétére, édes anyja pedig nem emlékszik Mesznil Viktor báró jelenlétére.

Ez eltérések nem lényegesek.

Eötvös Károly.]

GRÓF BATTHYÁNYI LAJOS HALÁLA.

(Gróf Batthyányi Lajos Pesten. – A halálos itélet. – A franczia gyóntató. – A tőr. – A holttest megmentése. – Jegyzetek: A „vajda“ név. Családi felvilágositás. Vitás kérdések a holttest megmentése körül.)

Azt mondod édes vajdám,[4] hogy mielőtt gróf Batthyányi Lajos halálát elbeszélném, olvassam át az erről már nyomtatásban megjelent közleményeket, hogy emlékezetemet felujitsam. Én bizony nem olvasom át, nem természetem az olvasgatás; – hátha az olvasás épen félrevezetné emlékezetemet. Nem akarok én történetet irni, csak a te nógatásodra följegyzem azt, a mire én emlékszem. Öregében, nagyjában azt hiszem, nem tévedek.

Mihelyt nagybátyámat, gróf Batthyányit Haynau Gráczból Pestre hozatta: anyám azonnal sietett Pestre bejönni, hogy ha lehet, nagybátyámat megmenthesse. Ez szeptemberben történt. Első dolga volt természetesen Antoni nagynénémmel értekezni s összebeszélni.[5] Minden, a mi történt, e közös összebeszélés alapján történt.

Anyámnak egyáltalán meg nem engedték, hogy Batthyányit a Nengebäude börtönében meglátogathassa. Talán azért se, mert Haynau előtt anyám is, apám is bűnrováson volt. Csakis neje, Antoni nagynéném látogathatta meg.

Batthyányi legközelebbi rokonai, József és Kristóf grófok éltek még akkor s Bécsben semmi se terhelte őket, de mindkettő igen öreg ember volt s közbenjárásuk nem sokat érhetett. Azért mégis irtak nekik, valamint gróf Barbo Ottóné csillagkeresztes hölgynek, Batthyányi unokatestvérének is. Tettek-e ezek kisérletet, nem tudom. Egyébiránt a következés megmutatta, hogy minden kisérlet Haynaunál hiába való volt.

Anyám megint a téli módszerhez folyamodott. A porkoláb családjának s kivált lányának egyetértésével álruhába öltözve, mégis meglátogatta sógorát. Megszöktetésről most már a roppant szigoru őrizet miatt szó sem lehetett.

Mikor már föltétlenül bizonyos volt, hogy nagybátyámat akasztófára itélik s hogy az itéletet okvetlenül végre is hajtják: nagybátyám arra kérte anyámat is, nagynénémet is és gyóntatóját is, hogy tegyék lehetővé, adjanak neki módot arra, hogy a szégyenletes kivégzési mód elől öngyilkossággal menekülhessen. A gyóntató keresztet hányt magára s hallani se akart se méregről, se pisztolyról, se tőrről. Nagynénémet ájulás fogta el a gondolatra is. Csak anyám őrizte meg hősi gondolkozását, de ő is csak a legutolsó pillanatban tudta elhatározását végrehajtani.

A történetből mindenki tudja, hogy gróf Batthyányi az utolsó éjszakán tőrrel akart életétől megválni s nyakát oly mélyen, oly sulyosan összevagdalta s annyi vére folyt el, hogy csakugyan nem akaszthatták föl másnap, hanem ugy lőtték agyon.

Hol vette a tőrt? Ki vitte be hozzá? Ki adta neki? Tudni való, hogy a foglyok s kivált a halálra itéltek fogpiszkálót se tarthatnak maguknál.

Azt mondták és irták is, hogy a gyóntató pap vitte be a tőrt.

Ez nem igaz.