Part 2

Itthon maradásának egyik oka az volt, hogy szeretett volna itt a fővárosban Budapesten kis házat szerezni, a melyben csak ő maga lett volna lakó s a mely elvégre örökös s állandó otthona lett volna.

Sokat tünődtünk e fölött, sok eladó kis házat megtekintettünk.

Végre augusztus első napjaiban találtunk egyet a városliget közelében a Lendvay-utczában.

Kis telek, nyaralószerü csinos házacska, néhány szép eleven fa, az utczára elég hosszu homlokzat. Megvehettük volna tizennyolczezer forintért, átalakitás és kibővités s egyéb költség tiz vagy tizenkétezer forint.

De hol vegyük a pénzt?

Az én elhunyt barátomnak készpénze soha nem volt. A családtól járó időszaki járadékából is öt-hat ezer forintot rendesen előre fölvett valamelyik intézetnél az én jótállásom mellett. Most pedig szükség volt vagy harminczezer forintra.

Ugy terveztük, hogy a pénz felét fölvesszük a házra jelzálogos adósságként, a másik felét pedig fölvesszük váltóra az én kezességem segélyével. Az volt számitásom, hogy ha a grófi család utólag megtudja, mire kellett az uj kölcsönpénz, legalább édes anyja segiteni fog azt lefizetni.

Figyelmeztettem előre bizton nem látható nehézségekre.

– Hátha valami akadály jön közbe édes Gáborom s a család semmi segitséget, semmi könnyitést nem nyujt. Adósságnak nem épen csekélység ez a harminczezer forint.

– Mindegy az, édes vajdám. Mindig óhajtottam volna egy kis tanyát, mely enyém legyen, örök tulajdonom. Vágyam sohase teljesült. De vágyam sohase volt olyan erős, mint most. Mintha valami különös érzés hajtana, erőltetne. Az erdei vadnak is megvan az ő különös barlangja, a hova más nem jár s a hol ő nyugodtan pihenheti ki magát. Ilyen kis odu kell nekem, akármi lesz a következése. Anyám csak nem hagy cserben – ha már minden törik szakad is.

Sajátságos ösztön! Néhány nap mulva megtalálta örök nyugvóhelyét a föld alatt. Mintha csak valami ilyet keresett volna még hátralevő napjaira!

Hány birtokuk, hány nyaralójuk, hány uradalmuk van az ő testvéreinek! Lehetetlen, hogy ha megkérjük őket, valahol egy hitvány kis telket, de alkalmas telket ki ne hasitsanak, át ne adjanak!

Hallani se akart róla.

Van egy gróf Károlyi-alap. Elszegényedett Károlyi grófok részére a családi főágak fejei által félretéve egy millió forint érték. Három szép és óriási palota épült már ebből az alapból a fővárosban. Szoros értelemben véve Gábor grófnak már igénye lett volna ahhoz, hogy ez alapnak jövedelmeit élvezze. Hisz ő már elszegényedett gróf Károlyi. Se tőkepénze, se ingatlan birtoka, se apai se anyai öröksége, csak adóssága.

De erről se akart tudni semmit.

Időnkint valami ellenőrzés vagy elszámolás végett a családtagok tanácsot tartanak ez alap kezelése fölött. Az alapszabályok értelmében az egyes ágak idősb férfitagjai, a seniorok, kötelesek a jegyzőkönyvet aláirni. A György grófi ágban ekkor már Gábor gróf volt a legidősb élő testvér, minthogy Gyula és Viktor bátyjai már elhaltak. Az én elhunyt nemes barátom se a családi tanácsban részt nem vett, se a jegyzőkönyvet aláirni nem akarta.

Hiába kérleltem én is: nem akarta.

– Én édes vajdám, jól tudod, semmiféle családi dologba be nem avatkozom. Engem kitudtak mindenből, ha én ebben már megnyugodtam, hagyjanak engem nyugodni.

Makacs volt e kérdésben.

Életrendje e nyáron is az volt, a mi máskor szokott lenni.

Dél tájig ágyban szeretett pihenni.

Ebéd idején keveset evett, hanem erős szeszes italokat ivott s erős kegyetlen szivarokat szítt.

Délután két-három óra tájban benézett az Abbáziába az én kerek asztalomhoz. Kocsin jött mindig. Gyalog járni szivbaja, nehéz légzése, köszvénye miatt nem tudott. Magával hozta mindig vagy az egyik, vagy mindkét kutyáját, Fifit és a Puszit. Nagyon szerette mind a kettőt.

Kávéház után megnézte elhunyt felesége sirját, a Kerepesi-uti temetőben. Egy virágot tett mindig a keritésen át a faragott kövü sirhalomra.

Ezután sörözni szeretett vagy a városligetben vagy másutt.

Este haza ment, otthon vacsorált. A vacsora-időt rendesen nála töltötték barátaink, ha Budapesten voltak. Most nyári országgyülési szünet volt, most minden országházi barátunk otthon volt, vagy nyaralni ment. Most csak én voltam Budapesten.

Augusztus 28-án, egyik szerdai napon, sajátságos esete támadt.

Drechsler vendéglőjébe ment sörözni az Andrássy-uton, az Operával szemközt. Az árkádok alatt ült le egy asztalhoz.

A szomszéd asztalnál egy magas, termetes, piros képü falusi esperes-plébános sörözött, s valakivel beszélgetve, engem szidott és rágalmazott.

Az én elhunyt barátom igazán nemes, hű barát volt. A rágalmazást nem hagyta szó nélkül s belekötött a papba. Kemény hangon kérdezte tőle:

– Ismeri ön Eötvöst?

A pap oda néz, látja gróf Károlyi Gábor előkelő alakját s bár nem ismerte, mégis érezte, hogy nem mindennapi ember intézi hozzá ezt a kérdést. Kissé daczosan felelt:

– Nem ismerem!

A daczos hang csak fokozta Gábor gróf haragját.

– Nohát tudja meg ön: hitvány ember az, a ki olyan férfit rágalmaz, a kit nem is ismer.

A pap fölpattan e szóra. Fölugrik, előveszi látogató jegyét s oda löki Gábor gróf asztalára és ezt mondja:

– Ön se tudja, kivel beszél ilyen durva hangon! Ime lássa.

– Nem vagyok rá kiváncsi!

Fogta a pap látogató jegyét, meg se nézte, kétfelé szakitotta s a földre dobta. Aztán rá se nézve többé a papra, oda szól a pinczérhez:

– Spanyol falat ide rögtön. Nem akarom látni ezt a papot, a kit azért fizetnek, hogy az Isten igéjét hirdesse s e helyett hazudik és rágalmaz.

A pinczérek rögtön spanyol falat vittek oda, a papot pedig udvariasan valamelyik távoli asztalhoz tuszkolták s ott tudatták vele, ki az a kemény hangu előkelő ur.

Szegény elhunyt nemes barátom nagy beteg volt már évek óta. Veszedelmes szivbaja fokozatosan erősödött; mind jobban kifejlődött nála az ingerlékenység; igen gyorsan jött izgatottságba, fellobbanó haragja irtózatos volt s ily pillanat életét veszélyeztette, mert a beteg szivet könnyen arra birhatta, hogy szüntesse meg dobogását.

Együtt töltöttük ez napon is, valamint a következő napon is az estét. Ő maga nekem el se mondta ez esetet, valamelyik hirlapból tudtam meg. De bágyadtnak, kedvtelennek látszott. A nagy lelki indulat mégis ártott neki.

Augusztus 30-án szintén fölkeresett a szokott időben a kerek asztalnál s lelkemre kötötte, hogy este elmenjek hozzá. Valami megfoghatatlan okból épen ez estén elmaradtam.

Másnap, augusztus 31-én reggel kilencz óra tájban robog be hozzám Aczél Endre fiatal hirlapiró barátom s lelkendezve kiáltja:

– Gróf Károlyi Gábor meghalt!

Felugrom az ágyról. Későn fekvő, későn kelő ember voltam akkor én is.

– Lehetetlen! Mikor?

– Ebben a pillanatban.

Rögtön kocsiért küldök, rohanunk orvosunkhoz, Reiner doktorhoz s viszem oda lóhalálában.

Késő volt.

Ott feküdt alvó ágyán hálóköntösében, paplannal félig betakarva. Hálóköntöse mellén fölszaggatva s az élesztési kisérletek miatt nedvesen. A Puszi kutya ott feküdt vele az ágyon, a halottnak ölébe kuporodva. Ismeretlent nem engedett a halotthoz nyulni. A másik kutya, Fifi, a földön járt-kelt nyugtalanul s folyton nyöszörgött, mintha jajgatott volna.

Bizony halott volt már az én nemes barátom.

Rettenetesen fájt halála. Doktoromat megkértem, vizsgálja meg szemem láttára gondosan, bizonyos-e halála? Nem lehetne-e még segíteni?

A szivtájra tette füleit s hallgatódzott. Néma volt már a sziv körül minden.

Kihallgattam a cselédséget: mikor és hogy történt az eset?

Reggeli fél kilenczkor, mint rendesen, most is beadták adag tejét s ő azt megitta. A lány nem vett észre semmi változást, kiment a hálószobából s maga után becsapta az ajtót. A házi nő, a ki vezette a háztartást, hozzá fogott a maga szobájában az öltözködéshez, a piperéhez.

Kilencz óra tájban hallják, hogy a Fifi kutya kétségbeesetten ugat s kaparja a cselédség felé vezető ajtót. Bemennek. A kutya az ágy felé fut. Az ágy előtt fekszik a gróf mozdulatlanul. Fölemelik, nagy nehezen az ágyra teszik, kétszer lélekzetet vesz s szó nélkül meghal.

A szükséges rendelkezéseket megtettem. A pénzt és ékszerféléket számba vettem, a napi háztartási kiadásokra pénzt adtam s a rendőrségnél intézkedtem, hogy felvigyázásra is, diszőrségül is diszbe öltözött legények legyenek a halottas háznál éjjeli-nappali felváltással.

A gyürüt ujján hagytam.

Ez a gyürü ugynevezett Borgia-gyürü volt Olaszországból. Volt fölnyitható ékköve s az ékkőben elzárható kis üreg. Ebben az üregben gyorsan ölő mérget szoktak valamikor a gyürü viselői tartani. Olaszországnak sok zsarnoka, sok elvetemedett hatalmasa volt egykor. Az ármány, boszu, kapzsiság és irigység üldözöttjei gyakran a fogságtól s keserü és hosszas kinzásoktól menekültek meg, ha ez a gyürü tele méreggel ujjukon volt.

Gábor grófnak ezt a gyürüt, ha nem csalódom, Izidor barátja szerezte. De ő nem mérget tartott ebben, hanem elhunyt fiának és nejének hajfürtéből egy-egy szálat. A kis fiu világos szöszhaja s a nő sötét gesztenyeszin haja együtt. Az volt szándékom, hogy ez a gyürü a két hajszállal maradjon a halott kezén örökkön-örökké.

Azután elmentem az egyetem-téri palotába. Jött velem Reiner orvos is. Az ügyészi és titkári irodából valaki által értesitettem Gábor gróf édes anyját.

A grófnő kijött azonnal reggeli egyszerü sötét öltönyében. Nem sirt, de mély érzés látszott rajta. Alig tudott velem akadozva beszélni.

Közöltem vele a szomoru esetet s egyuttal azt is, hogy a szükséges intézkedéseket megtettem. Kérdeztem egyszersmind, vajjon a család fog-e a temetésről rendelkezni, vagy átengedi a nemes halottat nekünk, barátainak?…

A grófnő azt felelte, hogy erre nézve csak később nyilatkozhatik, fiai nincsenek Budapesten; a család feje Tibor gróf, vele értekeznie kell.

Kérdezte azt is, nincs-e az elhunytnak rendelkezése arra nézve, hogy hova temessék?

Megmondtam, hogy alakszerü rendelkezése nincs. Csak két nyilatkozatára emlékszem. Egyszer fülem hallatára mondta, hogy elhunyt feleségével egy sirban óhajt pihenni. Mondta ezt mások előtt is, de csak beszélgetés közben. Irásba nem foglalta s azt sem emlitette előttem, hogy irásba akarja foglalni.

A másik nyilatkozata 1893. évi januárban történt Kaplyonban, a családi sirboltban.

Akkor a függetlenségi párt elnöke voltam s szatmárvármegyei kerületek szervezése czéljából magammal vittem Gábor grófot is – Szatmárra. Ez utunk közben kirándult Kaplyonba is, megnézni az ősi családi sirboltot, melyet kis gyerek kora óta nem látott. A barátok nagy készséggel, nagy hódolattal mutatták meg neki a sirokat, a koporsókat s magyarázták el különösen az ott porladó asszonyok élete történetét. Ő gunyos és dévaj megjegyzésekkel kisérte a barátok fecsegését.

Egyik barát borittas fejjel azt mondta.

– Itt van méltóságodnak is örök lakóhelye.

– Fölmondom a lakást barát; nem költözöm ide, csak adjátok ki albérletbe.

Mind e nyilatkozatok arra mutatnak, hogy elhunyt barátom nem akart a családi sirboltba temetkezni. De ezek nem törvényes végrendeletszerü nyilatkozatok. A család szabad elhatározásától függ, átveszi-e a holttestet?

Értesitettem a halálról rögtön Tibor és István grófokat s Pálma grófnét távirattal, valamint a czeglédi választókat és a párt czeglédi elnökét, Bába Molnár Samut, közös benső barátunkat. Tudósitást küldtem Nápolyba Kossuth Ferencznek s Lajos Tivadarnak is. Kossuth Lajos egykor azt mondta gróf Károlyi Gáborról:

– Ő az én harmadik fiam!

Barátaink azt óhajtották, köztük különösen Luby Géza, hogy mi temessük el az elhunytat. Az országgyülés nincs együtt, de mi, az én kis pártom egykori tagjai, tartsunk gyülést s mondjuk ki, hogy őt a nemzet halottjának tekintjük. Gondoskodunk a temetés költségeiről; – Czeglédről bejön ezer választója s kihült testét oda teszszük neje sirjába.

Én azt mondtam, a család beleegyezése nélkül ezt nem tehetjük. Igaz is. Törvényes beavatkozást nem óhajtottam.

Este kellő alakban értesitett a család, hogy a temetésről ő akar gondoskodni.

Szeptember 1-én délután 6 órakor zártuk le a koporsót. 2-án volt Budapesten a beszentelés és a temetkezési szertartás. Ott volt a család minden tagja, sok képviselő s a képviselőház elnöke Szilágyi Dezső is. És óriási közönség.

Nagyon szerette a főváros népe szegény elhunyt barátomat.

Kaplyonban szeptember 4-én volt a temetés. Délelőtt 11 órakor a templomban gyászoló istentisztelet. – A család kegyurasága alatt levő husz pap végezte a szertartást. Azután letették a koporsót a sirbolt üregébe.

Ott Gyula bátyjának koporsója mellé helyezték az övét.

Pártunk részéről Luby Géza és Sturman György barátaink kisérték a halottat utolsó utjára. De Kaplyonban ott volt már Kossuth Ferencz is, a ki sietve jött haza Nápolyból a temetésre.

* * *

Itt és igy végződik életének története.

De emlékezetének története még be nem végződött. Ez a történet még folyni fog sok ideig. Folytatni fogja az a nemzedék, mely ismerte őt s mely csak akkor fogja elfeledni, a mikor maga is elmulik.

E könyvekben pedig gondoskodom arról, hogy a következő nemzedékek is emlékezzenek meg róla.

S a mig lesznek nők és férfiak, öregek és ifjak, kik a nemes lélek emberi életének történetén lelkesülni tudnak: addig az ő neve nem lesz elfelejtve.

Nem volt nagy szellemi tehetség; gyöngeség is volt benne sok. De szerelme, férjhüsége, barátaihoz való ragaszkodása, elvszilárdsága s jó magyar érzése fölülemelte őt nemzedékének szinvonalán. S a nemzet csakhamar észrevette, hogy ő különb, mint nemzedékének ünnepelt nagyjai közül a legtöbb.

Minő korban élünk mi most?

A nagy ideálok elhalaványodtak. Köd boritja a nemzeti élet vezető csillagait. A hősiség a költészetben él csak s ott is bágyadtan immár. Hiuság és önzés vezeti a nemzet nagyjait s azokat már különösen tisztelnünk kell, a kiket csupán csak a hiuság vezérel. Apró emberek ágaskodnak minden felé s a siker fölött tapsol a tömeg, habár hitvány lelkek sötét uton jutottak is el a sikerhez.

Ily korban, a gondolatok és érzések, a vágyak és törekvések ily szennyes áradatában élt, mozgott, harczolt az én nemes barátom fáradtan és gyöngén, vagyonban és egészségben szegényül, de ragyogó tisztán, lángoló szivvel s lelkesülve szakadatlanul. A haladásért, a tiszta elvekért, a nagy eszmék diadaláért és a magyarságért!

Ezer éves multja van a Károlyi-családnak s e nagy és hosszu időből hétszáz esztendőre okiratok nyujtanak tanubizonyságot. De e nagy családnak nemesebb tagja soha se volt, mint ő. És senki se született e családból, a kit ugy szeretett volna a nemzet, mint a hogy őt szerette.

Hozzám határtalanul ragaszkodott haláláig.

De szive szerint szerette szükebb baráti körünk minden tagját.

Korának magas állásu és szereplő férfiai közül Wekerle Sándort, Szilágyi Dezsőt, báró Bánffy Dezsőt s Hieronymi Károlyt és Ludvigh Gyulát szerette legjobban. S becsülte is őket, nemcsak szerette. – Nem nevezem meg azokat, a kiket szive szerint meggyülölt. Gróf Károlyi Gábor emlékének dicsőségéhez nem akarom ezek nevét odaragasztani.

* * *

Most pedig vegye át tőlem a szót az én elhunyt dicső barátom. Az ő szavaiból ismerjük meg életének szép történetét.

Budapest, 1901. október.

Eötvös Károly.

GYEREKKOROM.

(Születésem. – A halálra itélt katona megmentése. – Latour a lámpásra akasztva. – Elfognak bennünket. – Jegyzet: Ki volt a halálra itélt?)

1841-ik évi november hó 19-én születtem. Ugyanazon a napon, melyen Kossuth Ferencz is született. Az én keresztapám volt gróf Széchenyi István, keresztanyám pedig Széchenyi neje Seilern Krescentia grófné. Kossuth Ferencz keresztapja Deák Ferencz volt, azért is keresztelték Ferencznek. Azt már nem tudom, ki volt keresztanyja.

Engem másnap 20-án kereszteltek meg apám palotájában. Ki volt a keresztelő pap, nem tudom. Nem is törődöm vele többet, mint akkor törődtem. Hanem mikor már eszemet tudtam, közöltek velem egy érdekes dolgot, mely születésemmel összeesett.

Ugyanazon a napon ugyanis, melyen én születtem, egy katonát valami bűntény miatt itt a pesti helyőrségben halálra itéltek. Akkor még fennállott az a szokás, hogy ha egy anya, ki akkor szül, a mikor a halálos itéletet kimondják, a halálra itélt katona érdekében kegyelemért folyamodik, a katonának megkegyelmeznek. Az én születésemet tehát Bezerédy István felhasználta, irt egy kegyelmi kérvényt s azt elhozta a palotába s apám engedelmével azt édesanyámmal személyesen iratta alá. Anyám szivesen megtette. Bezerédy sietett a kérvénynyel az ezredeshez s teljes sikere lett vállalkozásának.

Anyám tehát egyszerre két életet alkotott. Az enyémet, a ki ott nyöszörögtem mellette és egy közkatonáét, a ki talán valami cseh vagy német cserepár volt. A nevét nem tudom. Ha nem röstelsz vele vesződni, édes vajdám, keresd meg nevét. Megtalálod Kovács Pál verses könyvében. Ez a Kovács Pál nemrég halt meg Győrben, valami iró ember volt vagy doktor.[1]

Mint gyermek: nőttem, nőttem ugyan, de nagyon gyönge, beteges, vézna kölyök voltam s az orvosok azt tanácsolták anyámnak, hogy vigyen el valami enyhébb, déli vidékre.

El is vitt 1847-ben Velenczébe. Ebben az utban született Bergamóban egy kedves kis hugocskám. Velenczébe eljött utánunk apám is és eljött anyám testvérje, gróf Zichy János, valamint gróf Batthyány Lajos, anyám testvérének, Antónia nagynénémnek férje. Azt tudom, hogy valami családi perpatvart egyenlitettek ki, de hogy mit, azt nem tudom.

Az 1847-ik év vége felé visszajöttünk. Pestről lementünk Nagy-Károlyba s onnan késő őszszel Pozsonyba az országgyülésre. Innen gyakran átrándultunk Bécsbe is.

Nevelőm Kovács Károly volt, a ki Gyula és Viktor bátyámnak is nevelője volt. Ez kisérgetett Bécsben azon a napon is, a melyen Latour grófot, a hadügyminisztert az utczán fölakasztották. Hogyan kerültünk oda, nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy egy csomó ember zajongott az utczán nem is valami nagy lármával s egy kapu mellett egy ember felállott egy padra, másik két-három ember fölemelte Latourt, a padon álló neki nyakába akasztott egy szijat s azzal fölakasztotta egy lámpásra. Az a fölakasztott ember se nem szólt, se nem rugdalózott, hanem már akkor egész arcza, ruhája véres volt. A katonák a kapu aljából nézték, de az egészbe bele nem szóltak.

Másnap Sopronba mentünk s onnan kocsin Csurgóra igyekeztünk, mikor meghallottuk, hogy Jellasich közeledik, a ki akkor már a pákozdi csatából menekült Bécs felé.

Iszka-Szent-Györgyön majdnem bajba kerültünk. A parasztok ugyanis Jellasich elszökése után minden járókelő ismeretlen uri embert elfogtak s mikor Iszka-Szent-Györgyre értünk, a mi kocsinkat is körülfogták, megállitottak bennünket s azt kiabálta egyik-másik, hogy mi is gróf Zichy Eugén spionjai vagyunk. Alig hallgatták meg nevelőmet, a ki azt kérte, vigyenek a falu házához, majd ott megmondja és igazolja, hogy mi kik vagyunk.

Ugy is lett.

De azért nem hitték el, hogy mi vagyunk a csurgói uraság. Csurgói uradalmunk és kastélyunk szomszédos Iszka-Szent-Györgygyel s a parasztok előbb oda akartak kérdezősködés végett hirmondót küldeni. Azonban beesteledett s nevelőm azt kérte, hogy legalább tisztességes, kényelmes helyen tölthessük az éjszakát. Ezt megenged ték s beszállásoltak bennünket éjszakára báró Bajzáth kastélyába, de ott azután őriztek is reggelig.

Az őrök jól ettek-ittak a mi költségünkre egész éjjel, mi pedig jól aludtunk. Kovács Károly sokáig kedélyesen beszélgetett az őrökkel. Reggelre megjött a hirmondó, egy tisztünk is jött vele s mi aztán vigan mentünk át Csurgóra.

Mikor házunknál gróf Batthyány Lajost elfogták, akkor otthon voltam s arra meglehetősen emlékszem. Elmondom ugy, a hogy emlékszem.

* * *

_Jegyzet._

[Footnote 1: Én bizony kerestem Kovács Pál verses könyvét a Nemzeti Muzeumban, de Szinnyei bácsi előadni nem tudta, mert ott nincs meg. Hanem utasitott az Egyetemi Könyvtárhoz, a hol – szerinte – Kovács Pál verses kéziratai megvannak. Bizony nem találtuk ott se, pedig Ballagi Aladár barátom is segitett a keresésben.

Hanem Baksay Sándor jeles irónk és költőnk megtalálta a megkegyelmezett katona nevét. Regényes alak ez a katona s azért közlöm Baksaynak hozzám erre nézve intézett szép levelét.

A levél igy szól:

»Kedves barátom! Ha én nem röstellem leirni, te ne rösteld elolvasni. Nem nyersz vele semmit, de nem is vesztesz. Ott a hol a többi sok elfér, elfér ez a kevés.

Az a szegény katona, kit boldogult Károlyi Gábor születése perczében élettel ajándékozott meg, kunszentmiklósi ember volt s Bogdán-Szabó Lajosnak hivták. Debreczeni filozófus deákkorában csapott fel katonának. Kalandos hajlamu, de nem incorrect ember. Már deákkorában megtette, hogy az utonállás és utonállók impressióit ex concreto ismerni vágyván, két babkáros krányicznak utját állta, kirakatta velük minden portékájukat s utnak kergette őket. Mikor egy puskalövésnyire szomoruan elballagott a két károsult, visszaparancsolta őket, fölszedette minden portékájukat s minden vám nélkül elbocsátotta. Katonának állva, több izben megszökött Olaszországból; mindannyiszor szerencsésen eljutott a hazai földre. Itt érte utól végzete egy izben Pápán. Vesszőfutások, végre kötél. A megkegyelmezés azon módon, a mint megirtad. – Személyesen ismertem. Magas, barna, sötét arcz, horgas orr, majdnem hóhérkép; de semmi szennyezőt nem hallottam róla. A 70-es években Kis-Kőrösön valami alsóbb rendü közhivatalt viselt, – ott agyonlőtte magát.

– Honnét tudom ezeket, – különösen pedig a gráczia históriáját?

Volt nekem két kedves öreg barátom.

Bernáth István az egyik, felső-baranyai pap, ki a kunszentmiklósi gimnáziumra tetemes vagyona tetemes részét reá testálván, ezelőtt két évvel halt meg (1897-ben). És Szőke Gábor a másik, ki 1848 előtt valamivel a Vértesalján káplánkodott és Sárközy Kázmérnak kedves embere volt. Az akkori consistorialis és dislocans rendszer szerint Sárközy a maga kedvenczét Nyékre rendelte papnak. A nyéki urak (ott tartózkodott a consistorium is) meghallották ezt, rárontottak a consistoriumra és elkezdtek eburafakózni Kázmér ur és jelöltje ellen.

Meghallotta Szőke Gábor is a tiltakozást, utánuk rontott s kijelentette, hogy Nyéknek ő sem most sem soha papja nem lészen, hiába is kérlelték, ölbe szedte könyveit, leszaladt az orgoványi patrimóniumába, 40 esztendeig ott szántott-vetett, fát ültetett, de 70 esztendős korában is lehetett volna bátran minden tanszéken, – a magyar irodalmon is – professzor. Deákul pedig oly választékosan és folyékonysággal beszélt, a minőt sohasem hallottam.

Tehát ez a két ur, mindkettő kunszentmiklósi származás, Bogdán-Szabó Lajosnak kor és tanulótársa, gyakran megfordult nálam s tőlük hallottam.

Van azután a dolognak egy kis függeléke, a min sokat nevetgéltünk.

Ez az én két öreg barátom, mindkettő öltözetben, háztartásban, erkölcsben és tudományban kiváló két kálvini pap, két igazi gentleman, késő vénségig még a finom humor adományával is birtak.

Akkoriban, mikor szegény Szabó Lajos patriótájukat akasztani akarták, talán mint végzett diákok, vagy talán végzett akadémiai rektorok, itthon dégáltak s nem voltak megállapodva a pályaválasztás kérdésében. Fölvetették a kérdést: hogy mire is volnának ők tulajdonképen hivatva, a hol valami hasznukat vehetné Isten vagy ember? Mikor megállapitották, hogy olyan nincs: abban egyeztek meg, hogy együttesen irnának (akkor jutott hozzájuk a Bogdán-Szabó grácziájának a hire) gróf Károlyi Györgynek, melyben felajánlják magukat, hogy ők ugyan nem tudják, mire volnának használhatók ezen a kerek világon, de ha a gróf ki tudja belőlük nézni, hogy mire használhatja őket, hát tegyen velük próbát, nem bánja meg!

Szinte szégyenlem, hogy ennyit összefirkáltam, de ez két szeretetre méltó ember, jól esik, hogy beszélhetek felőlük annak is, a kit nem érdekelnek. Csak az nyugtat meg, hogy téged minden érdekel. Tartson meg ebben az érdeklődésben az Isten. Kunszentmiklós, 1899. április 10. Hű barátod

BAKSAY SÁNDOR.«

– – E levelet, mint érdekes felvilágositást, nyomban közöltem hozzám érkeztekor az »Egyetértés« napilapban.

Még egy megjegyzésem van. Gróf Károlyi Gábor ugy beszéli, hogy ő 1841. évi november 19-én született azon a napon, a melyen Kossuth Ferencz. Kossuth Ferencz azonban november 16-án tartja születésnapját. Valahol tehát tévedésnek kell lenni.

Eötvös Károly.]

GRÓF BATTHYÁNYI LAJOS ELFOGATÁSA.