Part 18

Egyetértőleg azt tanácsolták, mikor ügyem részleteit megtudták, hogy vigyázzak magamra, mert valakinek érdekében van, hogy én be legyek zárva. Félnem kell tehát, hogy ujra elcsipnek, kivált ha ellenfelem tud költeni s másodszor jobban vigyáznak s nem szabadulok olyan könnyen.

– Ha kiszabadul ön, – mondták, – menjen Goldberghez s lakjék ott az első vonat indulásáig, mely Páris felé vezet. Kocsin menjen az első állomásig. Londonban sehol ki ne szálljon.

Megköszöntem, megfogadtam.

Azután azt kérdezték: van-e még pénzem? Mondtam, hogy két Napoleon-aranyom van.

Rögtön összeadtak 50 fontot, mintegy hatszáz forintot nagy szivességgel s tukmálták rám, hogy fogadjam el. Nemes szivü jó emberek. Sohase láttak és sohase fognak többé látni, csupán nyolcz napig voltunk együtt a börtönben s ugy gondoskodtak rólam, mintha jó testvéreim lettek volna.

Meg nem fontolt vonakodással csupán 20 fontot fogadtam el kölcsön tőlük.

Rögtön és egyenesen az ügyvédhez mentem, ő pedig azonnal kivitt nyári lakásába s ott ültem fel annak közelében egy vonatra s azon is a harmadik osztályra váltottam jegyet. Siettem, siettem.

Az ügyvéd mosolyogva mondta, hogy ugy-e lett utiköltségem?

Ő már tudta azt, hogy a Herr Majesty első osztályu foglyai kiszabadult társukat pénz nélkül utra nem eresztik.

MENEKÜLÉSEM.

(Ügyvédem esze. – Pénzem elfogy, koplalok. – Utazásom Genuába. – Apám kitagad. – Haldokló apám mellett. – Temetésére nem mehettem.)

Érdekes ügyvéd volt ez a Goldberg.

Stephenson furcsa elméletet alkotott magának a londoni ügyvédekről. Felosztotta őket különböző osztályokra. Minden osztályt fölségesen jellemzett. Hangos kaczagásra tudta vele gerjeszteni a börtöntársaságot. A nagy ügyvéd, az előszobás ügyvéd, a nyargaló, az uzsorás, a jótékony, a keritő ügyvéd stb. Ismert jó ügyvédet is.

Goldberget a keritő ügyvédek közé sorozta. A ki minden elkövetendő bűnben tanácsot tud adni első pillanatra s minden elkövetett bűnt fölismer első pillanatra. És a kiben nincs semmi nagyravágyás.

– Őrizkedjék kedves gróf Károlyi, – mondá, – a nagyravágyó ügyvédtől. A ki parlamenti tag akar lenni, a ki főurak közé vágyakozik, a ki jótékonysági intézet élére törekszik, a ki a tudomány mivelését űzi: annak körmei közé ne keveredjék. Vagy szamár, a ki elveszti pörét; vagy hütelen, a ki hiuságból elárulja. Csak maradjon kedves gróf mindig a nyargaló, az uzsorás és keritő ügyvédek mellett. Ezek csak zsebjét ürítik ki, de le nem vetkőztetik. Ezek óvatosak. Ezek nem számitanak arra, hogy nevük vagy állásuk tekintélye megvédi őket.

Nagyon sokszor eszembe jutottak e bolondos, de bölcs szavak később, a mikor már engem csakugyan vetkőztettek.

De Goldberg kérdéseiben is fölismertem utóbb a csodálatos nagy emberismeretet. Börtönbe hurczoltatásomat csakugyan azért idézték elő, hogy végrendeletében apám rám nézve hátrányosan intézkedjék. Ez az éles eszü ügyvéd már akkor látta ezt, a mikor én se nem sejtettem, se el nem hittem volna.

No de Angliából menekülnöm kellett. Ez volt most első tenni valóm.

A vasuton és a tengeren szerencsésen áthatoltam. Calaisban Párisig megváltottam jegyemet és pedig a legközelebbi expresszvonaton első helyre, minthogy azon a vonaton egyéb hely nincs. Ezzel aztán szerencsésen elértem azt, hogy egy marok rézpénznél egyéb pénzem nem maradt.

Kedvem, egészségem, étvágyam jó volt. Sőt éhes voltam, mint a farkas.

De elhagytam Angliát. Azzal a szent fogadással, hogy engem többé Nagy-Brittannia nem lát, a büszke angol nemzet többé keblén nem melenget, de börtönbe se zár és Nagy-Brittannia és Irland királynőjének s India császárnőjének legmagasabb figyelme rám többé ki nem árad és sherifjei többé nem kérdezik tőlem, ki vagyok, mi vagyok, hol születtem, merre jártam s van-e feleségem s hány gyermekem?

Szegény feleségem, nem volt annyi pénzem, hogy táviratban értesithettem volna kalandor sorsom fordulatairól s arról a sietésről, a melylyel Génua felé tartok.

Calaisban már elővett az éhség. Éhség! Ennél a szónál egy kissé meg kell állapodnom édes vajdám.

Ott álltam az európai szárazföld kapuja küszöbén. A kapu nyitva állott előttem. Szabadon mehettem Genuáig, mint a madár. Ezerötszáz vagy valamivel több-kevesebb kilométernyi ut állott előttem. Csekélység. Hiszen bejártam én Afrikát, Ázsiát, Európát: mi ehhez képest ezer vagy ezerötszáz kilométernyi ut? Huszonnégy órai utazás, semmi több.

Igen, de pénz nélkül és éhesen.

Volt egy maroknyi rézpénzem. A vasuti indóház éttermébe benéztem. Semmiféle étel és ital ott nem volt, a melyet rézpénzzel ki lehetett volna fizetni. Enni-inni pedig kell.

Buta állat az éhség. Ha tárczám tele volt pénzzel: alig volt jó étvágyam. Ha pedig nem volt pénzem: mindjárt jött az éhség. Ugy jött rám, mint a rablóbanda. Mért nem rohanja meg azt, a kinek sok pénze van? Mért bántja azt, a kinek üres a zsebje?

Bementem az utolsó osztályu utasok éttermébe. Körülnéztem.

Volt egy asztal, a melyen papirra rakva hideg ételmaradékok voltak egy-egy adagba rakva. Egyebek közt a sonkának letisztogatott zsiros czafatjai. S az első osztályu vendégek által a tányéron hagyott zsiros részecskék. Ezeket az élelmes vendéglős összegyüjti, adagot épit belőlük, papirra halmozza s eladja adagonként öt krajczárért. Két darab tegnapi fekete kenyéradag négy krajczárt ér. Egy jókora adag komisz pálinka hat krajczár. Mindez kitelt rézpénzemből, sőt maradt is vagy tizenöt krajczárom.

Jól laktam. Uraságoktól levetett ételmaradékból ugyan, de jól laktam.

Eszembe jutott az öreg Mohos. Ez egy bivalyos volt apám csurgói uradalmában valamelyik majorban. A bivalyos az utolsó ember a cselédek közt. Nem egyszer láttam, mint gróf urfi, a mikor ez az öreg redves bivalykormányos eddegélt jó buzalisztkenyeret és illatos töpörtyüt sós-paprikás füszerrel behintve. Oly jóizün eddegélt, hogy még piszkos, bozontos bajuszát is élvezettel törülgette. Minő undorral néztem én akkor ostoba gyerek-észszel azt az ennivalót! Minő alsó rendü állatnak néztem én azt a bivalyost, a ki ilyen ételt meg tud enni, a kinek ilyen ételt meg kell enni!

Pedig hát az az étel nem uraságoktól levetett ételmaradék volt. És az az ember csak bivalyos volt s nem gróf Károlyi, az országot elfoglaló Kaplyon nemzetségből, a kinek még grófi czimerét is tizenegy águ herczegi korona ékesiti.

Párisig elég volt az a lakoma, melyet Calaisban tizenöt krajczárért rendeztem magamnak. De miként koplaljak Génuáig?

Most már tudom, hogy egy-két napi koplalás nem nagy dolog. De akkor nem jutott eszembe.

Koldulni?

Koldulni csak akkor lehetett volna, ha nevem eltagadom és ha ruhám rongyos. De előkelő öltönyben, gróf Károlyi névvel koldulni nem lehet. Okát kellett volna adnom. Hazudni nem lehet. Meg kellett volna mondanom, hogy Londonból jövök, az adósok börtönéből. Ez ok lett volna, de hát minő szánakozással vagy talán megvetéssel néztek volna rám barátaim abból a magas arisztokrácziából.

Tünődtem: mit csináljak? Hogy anyám hol van e pillanatban, nem tudtam. Apám beteg és elkeseredett. Közeli tisztjei a balsorsot szőtték-fonták ellenem. És aztán mire Magyarországból hetek mulva felelet jön: akkorra éhen döglöm.

Ejh, mit tünődjem? Jövel édes jó barátom, te kemény szivü uzsorás. Te nem haragszol soha semmiért. Te nem esel kétségbe soha fiatal grófi sarjadék sorsa fölött. Ha egyiknél elveszted a pénzed: megtalálod a másiknál. Jövel uzsorás barátom!

Párisban a Gare de Nordhoz nem messze lakott egy ismerősöm. A neve Pincherat. Megemlékeztem már róla. Most is tartozom még neki. Őt kerestem föl. Pénzes ember volt, üzletember volt, az ő segitségét kellett igénybe vennem.

Nyomoruságos százötven frankot kértem tőle az utra. Elmondtam londoni kalandjaim egy részét neki. Szives készséggel nyult zsebjébe s letett az asztalra egy marék aranyat. Rendelkezésemre adta. Kivettem a halomból 150 franknyit.

Siettem Genuába.

Mikor Aix-hez értünk, le kellett szállnunk a vonatról s vagy egy órát gyalogolnunk. Az ut akkor se volt még helyreállitva. A nagy vasuti szerencsétlenségről csak akkor értesültem. A halottak egy része már el volt temetve, más része a hazaszállitásra elkészitve. Tehát ha Kossuth Tivadart otthon találom Turinban s a balesetes vonattal indulok, sohase jutottam volna Holowayba, hanem a helyett a poklok fenekére. A papok legalább igy beszélik.

Otthon az egész házat kétségbeesésben találtam. Kis fiam alig pár hónapos, feleségem még mindig gyönge. Tudták, mely vonattal kellett indulnom. Semmi hir rólam. Az aix-i vasuti szerencsétlenséggel minden lap tele volt. Naponként hozták a halottak és sebesültek névsorát. Sok olasz is volt a vasuton. Egyik genuai lap ostoba jólértesültséggel kiirta, hogy én is azzal a vonattal utaztam. Nevem se a halottak, se a sebesültek közt nem volt, de a megmenekültek közt se. Az ismerősök, jó barátok megrohanták a feleségemet. Egyik a másiknak adta a kilincset. Képzelhető, szegény asszony minő lelki állapotban lehetett.

Mikor haza értem, akkor ijedtem meg magam is: minő sors várna azokra, a kik szivemen vannak, ha engem a végzet kiszólitana közülök.

Londoni esetemről én nem irtam haza és nem értesitettem a követséget se. Egyáltalán nem akartam, hogy esetem köztudomásra jusson. Hiszen valamennyi hitelezőm mind rám ront és egyuttal minden hitel bezárul előttem. S a mi fő, szegény beteg apámat ujra fölingerli ellenem.

De hát épen ez volt a czél.

Esetem, adóssági fogságom szélesen, hosszan, részletesen leirva megjelent néhány bécsi lapban. Azok, a kik a kelepczét szőtték ellenem, gondoskodtak arról, hogy megjelenjék. Hiszen ez oda tartozott a kelepczéhez.

Minden lapot megküldtek apámnak s azon kivül élőszóval is lefestettek előtte gyönyörüen. Végkép elveszett és elvetemedett csavargó gyanánt állitottak eléje. A halálos beteg apa elé.

A sikert, melyre törekedtek, el is érték.

Apám 1877-ik évi február hó 15-én aláirta azt a végrendeletet, melylyel engem minden örökségből kitagad és a melylyel köteles részre szorit. Sőt még köteles örökségi részem összegét is meghatározza fél millió forintban. Apámnak pedig csak évi jövedelme is elérte az egész milliót.

Kinek a keze irása az a végrendelet: elfeledtem. Meg kell néznem a periratokat, ott megtudhatom. Valamint azt is, kik voltak a végrendelet tanui.

Testvéreim alig tudták meg hamarjában ezt az intézkedést.

Én gyorsan megtudtam. Valami jó ember az udvari tisztek közül azonnal megirta. Egyuttal kért, menjek haza rögtön, a kegyelmes ur – apám – szivesen megváltoztatja, ha engem lát.

Nem mentem.

Jó kis fiam már kezdett kis kezeivel hadonázni s már kezdett rám mosolyogni, ha látott. Ezt a kedves mosolygást el nem mulasztottam volna élvezni a világnak minden kincseért se. Azért meg épen nem, hogy én szegény beteg jó apámmal az örökség miatt zsörtölődjem.

Hiszen, akárhogy szól a végrendelet, az örökség dolga többé nem apámé, hanem testvéreimé. Bennök pedig bizhattam is, biztam is.

Az ügyvéd urak pedig eszembe se jutottak.

Apám, mikor kitagadott, már nagyon beteg volt. Sorsát már tudta, a halál gondolata már lelkén borongott s veszélyes köd gyanánt nyomta el nála az élet minden örömét. Ily hangulatban, a léleknek ily tompaságában már nincs akkora harag, nincs akkora felindulás, mely jó apát nem rossz fiu ellen kitagadásra birhatna. Pedig ő jó apa volt s én nem épen rossz fiu.

Hanem a bágyadt lélek, az örökös bujtogatás és zaklatás terhe alatt, képes lehetett erre.

Apám a nyarat csurgói kastélyában töltötte. A park elég szép s terebélyes nagy fákban elég gazdag. E fák árnyékában vezetgették vagy ezek alatt üldögélt, mig volt ereje kint lenni a szabad levegőn.

Szeptemberben magához hivatott s én siettem hozzá azonnal. Egy hónapot töltöttem vele.

Beszélni már nem tudott. Egykor nyulánk, magas deli termete sovány volt és meggörnyedt. Arcza elváltozott s szemeit, melyek egykor szépek, parancsolók, hatalmasak voltak, valami különös szintelenség, valami halálos szürkeség lepte el.

A napnak minden óráját vele töltöttem reggeltől estélig. Csak mikor etették és itatták, akkor nem akarta, hogy jelen legyek. Ez is gyöngédség volt. Kinjainak látásával nem akart engem gyötörni. Vagy tán fájt volna neki, hogy én őt oly elnyomorultnak lássam.

Szenvedése nagy volt. Nyelvrákja már elhatalmasodott s nehézzé tette a táplálkozást. Utóbb a lélekzést is.

Apám is sokat utazott életében. Csaknem annyit, mint én. De ő mindig nagy uraság gyanánt utazott s ámbár nagyon takarékos volt, Párisba el nem indult soha, hogy fél millió franknyi aranyat, papirt vagy hitellevelet ne vitt volna magával.

Ugy mondták nekem, hogy 1835 táján, a mikor már vőlegény volt, gróf Szápáry Antal társaságában látogatta meg Párisban a hires Lenormand asszonyt, hogy mondjon neki jövendőt. Ez az asszony világhirü jövendőmondó volt.

Egyik kérdése az volt hozzá: mikor és miként fog meghalni?

A jósnő azt felelte:

– Tovább él, mint akár apja, akár nagyapja, de éhen fog meghalni.

Elnevették magukat.

Egy Károlyi gróf fog éhen halni, kinek magának is sok milliója s jegyesének is több milliója van.

Ez a hir s ez a hit annyira el volt terjedve, hogy a mikor halála után tiz év mulva Székesfehéváron engem képviselővé választottak, egyik választóm még akkor is kérdezte tőlem: igaz volt-e ez a hir?

Én erre nem tudtam felelni. Apámtól ezt soha nem hallottam. Igaz, hogy betegségének természete hozta magával, hogy utolsó napjaiban semmi táplálékot le nem nyelhetett.

De a mig mellette voltam, szeptemberben még erős levessel, tejjel s finom szeszes italokkal türhetően tudott táplálkozni.

Mindig papirra irta, a mit velem közölni akart.

Kérdezte, miként töltöm napjaimat, éveimet?

Elmondtam, hogy családomnak élek.

Kérdezte: jó asszony-e feleségem?

Azt feleltem, hogy én igazán szeretem, nélküle nincs életem.

Száz kérdést intézett hozzám kis fiamról. Erről beszéltem legszivesebben, örömmel hallgatta minden szavam.

– Igazán szereted fiadat?

– Igazán szeretem, édes apám.

Megszoritotta kezemet, perczekig tartott kézszoritása.

Nem mondta, de én szentül hiszem, hogy azt gondolta, a ki gyermekét igazán szereti, annak apját is igazán kell szeretnie.

Most is meg van tárczámban ez az irása:

»Aláirtam ezt az irást, de ne aggódjál se magad, se unokám miatt, gondoskodtam én rólatok, csak hitelezőiddel végezzetek.«

Én soha sem hoztam elő neki a kitagadó végrendeletet. A beteg embert, a jó apát nem akartam ezzel búsitani. Egy szavamba került volna, hogy uj rendelkezést csináljon.

Egy hónap után ezt irta papirra:

»Most menj haza családodhoz, novemberre készen légy az utra, majd értesitelek Pestről, akkor rendet csinálok.«

Elbucsuztam tőle. Megcsókoltam kezét és homlokát. Sokáig ölelve tartottuk egymást. Az én könyem is kicsordult, az övé is. Ő zokogott is.

Ha ezt az elválást látták volna az ügyvéd urak, a kik engem megholt apám szivéből és vagyonából kipöröltek!

Mégis csak jó az, hogy a szeretethez nem szokás ügyvédet hivni közbenjárónak.

Sohasem láttam többé jó apámat. Se élve, se halottaiban. Ő tovább látott engem. Karszékén odavitette magát, a honnan messze ellátni arra az utra, mely Fehérvár felé vezet s melyen porzott velem a kocsi nőm és gyermekem felé.

Apám ezentul mindig rosszabbul lett. Haldoklás volt ezentul minden napja.

Október végén a lapokból arról értesültem, hogy állapota javult s november 6-án budapesti palotájába fog átköltözni.

– November 6-ika után minden nap vártam levelét.

Az Aqua Solán levő lakásomat megváltoztattam s a Via Romá-ba hurczolkodtam át. Épen holmim áthordásával s uj lakásom rendezésével foglalkoztam s estére készen akartam lenni, hogy édes kis Endrém születése napját néhány benső barátommal együtt megünnepeljem. Fiam ez napon töltötte be életének első évét. Ez volt november 9-ike.

Délután táviratot kapok. Az volt benne, hogy apám hajnali fél három órakor meghalt.

Vége lett családi örömöm ünnepének. Készültem a hazautazásra.

Ez napon már nem indulhattam. Az alkalmas vonatról már lekéstem. A halott beszentelését 12-re, a kaplyoni sirbolti temetést 13-ára határozták. Volt időm hazaérni.

Másnap korán reggel ujabb táviratot kaptam, mely Gyula bátyám nevében anyám által volt aláirva. Ebben későbbi napra volt a temetés téve s kér Gyula bátyám, hogy fontos okokból, melyek engem érdekelnek, ugy intézzem utamat, hogy csak a temetésre érjek haza.

Azt gondoltam, azt jelenti e távirat: nehogy hitelezőim megrohanjanak.

Szót fogadtam. Később indultam. Érkezésemről Gyula bátyámat értesitettem. Fehérváron eleibém jött a hirmondó egy ügyvéd személyében. Közölte velem, hogy apámat már pár nap előtt eltemették.

Tehát én még temetésén se lehettem jelen.

Később anyámtól és Gyula bátyámtól felvilágositást kértem a távirat felől, mely engem tévedésbe ejtett s kisült, hogy ez hamis távirat volt. Anyám és bátyám nem tudtak erről semmit. Ezt a cselszövényt is tehát afféle kéz intézte, a melyik Londonba csalt az adósok börtönébe.

Én Fehérvárról visszafordultam s mentem egyenesen Genuába.

Egy jó emberem, családomnak valamelyik alsóbb rendü tisztje összeszedte a hirlapokat, melyek apám haláláról és temetéséről irtak. A lapokban azt olvastam, hogy apám négy végrendeletszerü intézkedést tett.

Kettő ott feküdt a törvényszéknél.

Egy bepecsételt iratot valamelyik palotabeli szolgának adott át, hogy Gyula bátyám azt a halál bekövetkeztével bontsa fel. Ebben azt rendelte, hogy holttestét föl ne bonczolják s temetését minden pompa nélkül a lehető legegyszerübb módon intézzék.

Egy rendelkezése pedig Steinbach közjegyzőnél volt elhelyezve. Erről azt irták a hirlapok, hogy ebben »atyai szive sugallata szerint emlékezik meg kitagadott fiáról.«

Igy olvastam a lapokból.

Mi volt igaz ezekből: nem tudom. A kitagadó végrendelet előkerült. Előkerült egy másik is. Volt-e vagy nem volt az én javamra is utolsó intézkedés: erre bizton nem felelhetek.

* * *

Édes vajdám!

Zárjuk be itt életem első korszakát. Ez után nagy nélkülözések ideje köszöntött be rám. Apám halála uj korszakot tárt elém.

Genuából elköltöztem.

Párisban meghalt édes jó kis fiam.

Visszajöttem hazámba s végig csináltam ostoba és szerencsétlen örökségi pörömet.

Te édes vajdám belevittél a képviselőségbe s engem magukkal ragadtak a közélet nagy viharai.

Elvesztettem életem társát, szivem mindennapi táplálékát, lelkem rajongását, szeretett nőmet. Te bucsuztattad el tőlem.

Régi barátaimtól el kellett válnom, uj és hű barátok nőttek szivemhez.

Kezedbe adom följegyzéseimet uj életemről is, holott ezt 1886 óta te talán jobban ismered, mint én. Ha jónak látod: adj nekik türhető alakot s tedd közzé alkalmas időben.

Talán nekem is jól esik, ha fájdalmas is az emlékezet.

TARTALOM.

A mit előre kell mondanom 1

(A kegyelet. – A Károlyi nemzetség. – Hogy szerezte a grófságot? – Mi van a két kötet munkában s mi lesz a harmadikban? – Ki e munka irója? – Gróf Károlyi Gábor életének hátralevő része. – Halála és temetése.)

Gyerekkorom 30

(Születésem. – A halálra itélt katona megmentése. – Latour a lámpásra akasztva. – Elfognak bennünket. – Jegyzet: Ki volt a halálra itélt?)

Gróf Batthyányi Lajos elfogatása 37

(Miként fogták el a palotánkban gróf Batthyányit? – A mentési kisérlet. – Csurgói viszontagságaink. – Anyám megmenti Komáromban gróf Károlyi Lajos nagybátyámat. – Jegyzetek: Gróf Kreith Béla. – Vitás kérdések gróf Batthyányi elfogatása fölött.)

Gróf Batthyányi Lajos halála 52

(Gróf Batthyányi Lajos Pesten. – A halálos itélet. – A franczia gyóntató. – A tőr. – A holttest megmentése. – Jegyzetek: A „vajda“ név. – Családi felvilágositás. – Vitás kérdések a holttest megmentése körül.)

Mire tanitottak? 65

(Nevelőim, tanitóim. – Pados János. – Első utazásaim külföldre. – A kamaszkor évei. – Miként nevelik a magyar mágnások gyerekeit? – Genfi tanulmányaim.)

Utazásaink 80

(A spanyol határon magyar zsidó. – Gróf Batthyányi Iván. – Gibraltárból Malagába. – Spanyolországban. – Átmegyünk Algirba. – Egy nagynénémet fölfedezem az arabok közt. – Mulatságaink. – Orvul meglőnek. – Bonbonnel barátom és rettentő vadászesete. – Megmentjük őt a gyilkostól. – Havas tél szorit meg Afrikában.)

Vadászatom Afrikában 104

(Miként lőttem oroszlánt? – Chassaing. – Négy oroszlán jött rám. – Chassaing barátom iszonyú sorsa. – Karthágó romjai. Nem gyönyörködöm a multban. – A kutyám oroszlánkalandja.)

Vadászatom Egyiptomban 120

(Gerard úr, a szent. – A spanyol bankár. – Elfogy a pénzünk. – Az első lófuttatás a Nilus partján. – A piramisok – A szfinksz.)

A szent földön 138

(A szent sír templomában. – Salamon templomának fala. – A holt tenger. – Diab sejk rabló beduin főnök. – Az Ana szultána szent forrásnál. – Názárethi vacsoránk. – A sáska. – A sapheti csata. – Balbek romjai. – Sztambulban.)

Összeesküvő leszek 165

(Anyám társaságában. – Hogy kerültem az összeesküvésbe? – Kossuth tanácsa. – Tibor és Pista öcséimet elfogják. – Kiszabaditom őket. – Hogy kezdődött adósságom? – Miként merültem el benne nyakig.)

Házasságom 186

(Amelit feleségül veszem. – Esküvőm. – Egy asszony is megér egy életet. – Konyhabeli tudományom. – Az öreg Dumas. – Mikor Párist fenyegetik a poroszok.)

A nagy háboru alatt 199

(Menekülünk Párisból. – Nyomoruságunk Brüsszelben. – Gróf Károlyi Ede. – Darwin. – Olivier barátom.)

Milanóban 211

(Milanói lakásom. – Fofó kutyám élete és halála. – A japáni ember sirja. – Rothschild Adolf. – A párisi ostrom alatt mindenem elpusztult. – Nápolyi utunk. – Apám nem ad szállást. – Mit vétettem?)

Genuában 231

(Milán Comello grófné. – St.-Dalmas fürdőben. – Orgyilkosság fenyeget. – Philomén. – Valsi barátaink. – Ducamp. – Ducamp halála.)

Fiam születése 252

(Vanetti úrral leszámolok. – Bűnpöröm. – Velenczei utaink. – Beppina halála. – Endre fiam megszületik.)

Barátságom Garibaldival 268

(Meglátogatom Garibaldit Caprera szigetén. – Garibaldi Genuában. – Fiam Garibaldinál. – De-Marini kertje. – Bonbonnel. Apám tervei. – A cselszövények.)

Az adósok börtönében 283

(Uzsorásom okosan beszél. – A bécsi ügynök. – A vasuti szerencsétlenség. – Az angol királynő nevében fogoly vagyok. – A börtön. – Börtönbeli barátaim. – A mogorva ezredes. – A vidám Stephenson szerelmi ügye. – Ügyvédem Goldberg.)

Menekülésem 305

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

4 |Arpádtól kezdve |Árpádtól kezdve

27 |En azt |Én azt

37 |gróf Batthyanyít |gróf Batthyányit

104 |lőttem oroszlant |lőttem oroszlánt

171 |Irányi Dáníel |Irányi Dániel

193 |O is rögtön |Ő is rögtön

233 |én csak ismétlen |én csak ismétlem

253 |rólam, bogy |rólam, hogy

305 |Es a kiben |És a kiben]