Part 17

Szegény jó apám! Én is tudtam, hogy betegségének természetében most már nem lehet kételkedni. Mégis fájt, hogy ezek az emberek erre üzletet akarnak alapitani. Pedig nem is sejtettem, mi lesz ennek a vége.

Közöltem a dolgot feleségemmel. Meghánytuk-vetettük azt minden oldalról. Hiszen ha apám már nem élne, akkor is konvertálni kellene adósságainkat. Öt százaléknál olcsóbb kamatot pedig a szárazföldön nem találunk. Az ajánlatot el kell fogadni.

Elfogadtam.

Az ügynök azt mondta, magamnak is el kell menni Londonba ő vele. Mert biztosan és gyorsan csak akkor sikerül, ha személyesen járok el az ügyben.

Reggeli négy órakor indult a vonat Turinba. Én Turin felé akartam menni, hogy ott Kossuth Lajos Tivadarral találkozzam s a dolgot vele is közöljem. Táviratban értesítettem tehát, hogy a reggel négy órakor induló vonattal hozzá megyek, várjon rám.

Turinba érek s mindjárt a vasutnál tudakozódom Kossuth után. Mondják, hogy tegnap délben elutazott, hivatalos ügyben el kellett mennie Milanóba.

No most mit csináljunk? Milanóba nem megyek barátom után. A párisi gyorsvonat pedig csak öt vagy hat óra mulva indul.

Tanácskozom az ügynökkel.

– Jobb lesz, gróf úr, a vasuton tölteni az időt. Egy óra mulva is indul egy vonat, menjünk azzal.

Jó lesz. Indultam Páris felé rögtön.

Ez volt a szerencsém. Ez mentette meg életemet.

Az a gyorsvonat ugyanis, melyen utazom, ha Kossuth Tivadart otthon találom, borzasztó szerencsétlenségbe rohant. Aix le Bain és Chatillon között a Lac de Bourgé mellett iszonyú baleset történt vele: az egész vonat összetört s valami 300 ember halt meg vagy zúzódott össze. A milyen szerencsés fiú vagyok, legalább kezem, lábam nekem is eltört volna. Ekkora vasúti szerencsétlenség se az előtt, se azóta nem történt Európában.

Én azonban szárazon és vizen szerencsésen megérkeztem Angliába s Londonban egy hôtelben kényelmes szállást fogadtam. Mindeddig velem volt az ügynök is, a ki azonban itt elpárolgott mellőlem. Azt mondta: megy az ügy után, fölkeresi mister Brown urat s mihelyt végez: jön hozzám vissza azonnal.

Bizony nem láttam én őt ezentúl.

Másnap reggeli után ugy három óra tájban lemegyek az olvasó szobába s nézegetem a képes lapokat. Egyszerre jön hozzám a szolga s jelenti, hogy három úr óhajt engem meglátogatni, menjek fel szobámba s fogadjam el őket.

Fölmegyek szobámba, utánam a három úr. Három egyszerűen, de jól öltözött, rettentő komoly és udvarias úr.

Kettő megáll s egyik elém lép. Bemutatja magát, hogy ő valamelyik kerületnek, vagy városrésznek a sherifje.

Örűltem neki hivatalos komolysággal. Ő azonban azt kérdi tőlem:

– Uraságod-e gróf Károlyi Gábor magyar mágnás, 36 éves, nős, ez idő szerint olaszországi genuai lakos, a Dublin nevű személyszállító hajóval átjött a csatornán, tegnap Londonba érkezett s most itt van szállva ebben a hôtelben, az emeleti 33. számú szobában?

– Az az ember, tisztelt sherif úr, a kire mindez ráillik, én vagyok.

Erre egy lépést közelebb jött hozzám s jobb kezét vállamra teszi és igy szól:

– Ön uram Nagy-Brittannia és Irland királynője ő felsége nevében foglyom és figyelmébe ajánlom a törvények tiszteletét.

Elbámúltam. Első pillanatban alig jött valami okos gondolatom. El nem tudtam képzelni, hogy ki az, a kit agyon ütöttem vagy a kinek a pénzét elraboltam? Ki ismerhet, ki vádolhat engem Londonban, a hol nem jártam évek óta? De csakhamar magamhoz jöttem s kutya-jókedvem kerekedett felül. Az angol nyelvben akadozva tudtam beszélni, tehát francziául feleltem:

– Ön sherif úr alighanem téved. Lehetetlen, hogy én a királyné ő felségének magas figyelmét ennyire magamra vontam volna.

A sherif azonban nem akart velem tárgyalásba bocsátkozni.

– Uraságodnak velem kell jönni, legszükségesebb ruháit és eszközeit magával hozhatja.

Egy öltöző ruhát, fehérnemüt s pénzemet, ékszereimet magamhoz vettem. Ő felsége a királyné nevében az egyik komoly úr lehozta paktáskámat, kocsiba ültünk s elvittek valami hivatalba.

Derék, komoly képü urak fogadtak ott is, udvariasan leültettek s egy csomó kérdést intéztek megint hozzám, hogy én vagyok-e én s nem más valaki vagyok-e, mint a ki vagyok? Jegyzőkönyvbe vezettek mindent.

Elvégre meguntam ezt a sok kérdést.

– Urak, – mondtam, – most már én is szeretném tudni, mire való ez a sok teketória? Ki vádol engem?

– Türelmet kérek uraságodtól, – felelt a hivatalnok. – Uri szavára fogadhatja-e ön, hogy nincs valami ragályos betegsége s hogy nincs szüksége orvosra?

– Nem fogadok én semmit, egészségemmel meg vagyok elégedve.

Ekkor tudtomra adták, hogy Schiller bécsi lakos és hitelezőm jogot nyert a királyné ő felsége nevében arra, hogy engem az adósok börtönébe zárathasson, ha tehát nem vagyok hajlandó a megitélt követelési összeget nyomban kifizetni: akkor elzárnak. A hivatalszolga rendelkezésemre áll, hogy fizetés végett a végrehajtót vagy felperes ügyvédjét ide hivathassam. Egyébként kellő szolgálattal el leszek látva, hogy ügyvédemet vagy bankáromat vagy valamelyik barátomat, ki helyettem fizetni akar, értesithessem.

Nevetnem kellett e komolynak látszó sok jóindulatra.

Fizetni? Miből?

Bankárom, ügyvédem, jó barátom, a kik helyettem fizessenek? Hol vannak azok?

A Her Majesty-fogház, a Holoway irtóztató nagy épület. Tele van az mindenféle gyilkossal, csirkefogóval és kapczabetyárral. De tele van ártatlan szegény ördöggel is, a ki néhány font adósság miatt ide bekerült. Ide hoztak engem.

Átadtak a felügyelőnek, a kiben megint annyi komolyság lakott, mint az egész nagy épületben. Velem együtt holmi iratokat is átadtak neki.

A felügyelő ujra meggyőződött arról, hogy én ki vagyok? Azután azt kérdezte:

– Minő osztályu fogságot akar a nemes gróf választani?

– Mit értsek én ez alatt?

– Üdvözlöm önt nemes gróf, hogy ilyen járatlan a mi viszonyainkban. Az első osztály az, melyben 10 shillingért, a második osztály, melyben 5 shillingért gondoskodunk ellátásról. A többi osztály ingyenes. Ön nemes gróf bizonyára az első osztályt választja. Már ez másként nem lehet.

Volt egy kis pénzem, talán ezer s néhány frankom, én tehát a legjobb osztályt választottam. A felügyelő bizalmának meg kellett felelnem. Ha oly előkelő név, mint az enyém, a második osztályt választaná: jobban lenéznék, mint egy szegény kefekötőt.

– Van-e önnek nemes gróf még valami parancsolni valója?

– Köszönöm felügyelő úr. Legelőször azzal az ügynökkel szeretnék találkozni, a ki engem ide csalt Londonba, hogy azt a gazembert egy kissé agyon üssem. Erre szeretnék egy kis szabadságot.

Nagyon sajnálta, hogy kivánságomat nem teljesitheti. Biztositott egyébiránt, hogy erre még lesz alkalmam.

Elvezettek szobámba.

Szobám emeleten volt. Elég tiszta és világos, de kicsiny szoba. Volt benne ágy vasszerkezettel, matráczczal, vánkossal és vastag pokrócztakaróval. Volt mosdóasztal teljes készülékkel. Volt iróasztal, de nagyon kicsiny és két szék. Egy pinczér-forma kis emberke jelentkezett nálam szolgálatra, podgyásztáskám felügyeletére és kezelésére s hetenként csak öt shillinget kért.

Az étkezés nagyon jó volt. Egy vastag, kövér és öreg néni volt a szakácsné és konyhamester. Meleg ételek, főzelékek, sültek, de csak ebédre. Hideg étel azonban nagy bőséggel reggelire és vacsorára. Sonka, halak, rákok, kaviár, vaj, sütemények. A konyha mellett volt egy nagyobb terem. Itt összegyülhettek s rendesen össze is gyültek az elsőosztályu foglyok társalogni, dohányozni és teázni. Olvasmányt hozathattunk szobánkba, a mennyi tetszett.

Szobám egy hosszu, vasoszlopos és rácsos folyosóra nyilt. Itt szabad volt a sétálás a nappal minden órájában. Innen kényelmesen le lehetett látni egyik oldalon egy fedett udvarba, a hol a második osztálybeli foglyok töltötték az időt s másik oldalon egy gondosan őrzött udvari helyiségbe, a hol az ingyenes foglyok mulattak. Szegényebb emberek, közbüntettes vádlottak, éjszakánként elfogottak s effélék.

A mint szobámba vezettek: nem igen volt kedvem ezeket látni. Lefeküdtem ágyamra, hanyatt vágtam magam s ez nap nem is ebédeltem. Elkezdtem gondolkozni. Bolond helyzetem adott rá alkalmat, okot és időt eleget.

Első gondolatom Genuába röppent feleségemhez és szegény kis fiamhoz. Értesitsem-e feleségemet? Szabad-e azt a szegény asszonyt, a ki alig épült fel a gyerekágyból, ilyen izgatottságba hozni? Nem árt-e súlyosan egészségének? De más részről elhallgathatom-e előtte helyzetemet? Szabad-e a férjnek ily dolgot eltitkolni felesége elől? Szabad-e eltitkolni akármit is?

Bizonyos, hogy feleségem rajtam nem segíthetett. Több pénze nem volt, mint a mennyi a háztartásra kellett. Ötven-hatvanezer forintot pedig csakugyan nem teremthetett, a melylyel engem kiszabadíthasson. De hát ennyivel is kiszabadíthatott volna-e?

Egyik gondolat a másikat űzte agyamban.

Elvégre, hogy kerültem én börtönbe? Adósság miatt. Ki az a bolond ember, a ki ebből hasznot akar látni? Hiszen, ha szabadon vagyok és akkor se tudok fizetni: miként fizethessek, ha börtönben ülök?

Itt valami gazságnak, valami cselszövénynek kellett történni. Közönséges hitelező esze, számitása és türelmetlensége erre nem lett volna elég. Az a bécsi ügynök, a ki Londonba csalt engem, valami más czélnak volt eszköze.

Ennyit sejtettem. De ezen túl nem láttam tisztán semmit.

Vacsorára teát és hideg sültet ettem. Pinczérem biztatott, menjek a társalgóba. Nem mentem. De igen jól aludtam egész éjjen át.

A következő napon nem adtam át magam gondnak és tünődésnek. E helyett reggeli előtt is, után is fölkerestem a társalgót, hogy megismerkedjem bajtársaimmal.

Sokféle barátság van a világon.

Van gyermekkori. Ez nem tart sokáig. Nem is igazi barátság. Ez nem sokkal ér többet, mint a növendék állatok társasági és játszó ösztöne.

Van iskolabeli barátság. Ebből már egész életre kiterjedő vonzalom és rokonszenv származhatik.

Van fürdői barátság. Gyorsan keletkező, gyorsan muló rokonszenvek. Hasonlítanak ahhoz, mely egy átkorhelykedett éjszaka után a pezsgő és a czigány mellett keletkezik.

Vajjon minő lehet a börtönben keletkező barátság?

Ez a furcsa kérdés itt jutott eszembe. Hogy is juthatott volna másutt eszembe? Hiszen börtönben még csakugyan nem voltam.

Börtönben! Kezdett dühbe hozni ez a gondolat. Szerencsémre rögtön elmult dühöm, a mint Holoway-beli bajtársakkal megismerkedtem.

Huszan voltunk első osztályu foglyok.

A mint közibük léptem, első dolgom volt magamat bemutatni. Ők is eldörmögték nevüket. Csak egy ezredes nem hederitett rám. Se nevét nem mondta, se kezeit ki nem vette övéből. Szétterpesztett lábbal gúnyosan nézett rám. Más körülmények közt bele vesztem volna azonnal. Később azonban tűrhető mértékig mégis megbarátkoztunk.

Első belépésemnél egy franczia, az öreg Aspinál és egy angol, William Stephenson fogadtak a legnagyobb rokonszenvvel. Ezekkel csakhamar a legélénkebb társalgásba keveredtem, de társalgásunkba többé-kevésbbé beleavatkoztak a többiek.

Első feladatuknak ösmerték kikémlelni, vajjon én igazi gróf és igazi Károlyi vagyok-e? Ugy vettem észre, hogy a Holoway-Prison termeiben nem ritka jelenség az álorczás. És ugy vettem észre, hogy itt nem csak adósok vannak, hanem holmi csalók és sikkasztók is.

A mikor kételyük nevem és egyéniségem iránt eloszlott, ezzel még nem szünt meg kiváncsiságuk. Sőt csakhamar kiterjedt annak kipuhatolására, mily összeg erejéig vagyok elzárva s passziv hitelműveleteim, magyarán mondva, adósságaim mennyire rugnak.

Hogy mily összegért vagyok elzárva, ezt nem tudtam megmondani. Mondta ugyan, vagy valamely papírból felolvasta előttem a sherif is, a hivatalnok is, de én erre nem ügyeltem s magamnak ezt meg nem jegyeztem. Stephenson közbe szólt:

– Bocsásson meg, gróf úr, de ön igen tiszteletreméltó gentlemannek látszik én előttem, ha adósságainak összegét nem is tartja érdemesnek eszébe tartani.

Láttam, hogy ez a könnyűvérüségem alkalmasnak látszik arra, hogy fogolytársaim közt emelje tekintélyemet.

A mogorva ezredes, Scott Gerves, azonban kisérletet tett, emelkedő tekintélyem lerombolni.

– Az a kérdés – úgymond, – van-e legalább tizezer font fizetetlen adóssága?

Ez egy negyedmillió frank adósságot jelentett volna.

Erre a fitymáló kérdésre bennem is feltámadt a gúnyolódás ösztöne. Szárazon és hetykén oda szóltam a mogorva ezredesnek:

– Tízezer font? Nevetséges. Azt hiszem, ha hitelezőimnek kedvük volt hozzá, százezer font erejéig is dolgozhattak ellenem.

Nohát ez harmadfél millió frankot jelentett.

Nagy szó volt. Egész bomba a derék társaságban. Egy pillanat alatt nagygyá, erőssé és alapossá lett tekintélyem. Általános elismerésben részesültem s nem egy hizelgő szóval adták tudtomra, hogy én egészen méltó vagyok a társasághoz s ő felsége a királyné Holoway nevű fogházához.

Nevetnem kellett ezen az észjáráson s ámbár egy perczig se tartottam valami üdvösséges dolognak, hogy én a társaságba olyan jól beillettem s oly előkelő helyet foglalhattam el: be kell vallanom mégis, hogy kedélyemre az ismerkedésnek ily szellemes módja mégis jó és kitünő hatást is gyakorolt. Oly nyomasztónak, mint az első napon, egyáltalán nem éreztem a helyzetet.

Az öreg Aspinál nem volt előttem egészen ismeretlen. Ő franczia volt, III. Napoleonnak az államcsiny idején s azon túl is nagy barátja s a császári udvar kegyeinek részese. A nagy háboru után átvitorlázott Angliába s Chislehurstban nem egyszer tisztelgett a száműzött császári párnál. Belekeveredett azonban valami pénzintézet alapításába s e miatt az intézet gyors megbukása következtében holmi kriminális vizsgálat viszontagságai nehezedtek rá. Igy került a Holoway falai közé.

Csaknem ilyenforma ügye volt a mogorva ezredesnek, Scott Gerves úrnak is. Nagyon kellemes külsejü, szép termetű férfiú volt. Mogorvasága is inkább angol komolyság és ünnepélyes tartózkodás volt, mint mogorvaság. Olaszok és francziák közt éltem s ezek élénksége s mozgékonysága mellett eleintén félreismertem az angol ember hideg komolyságát. Az ezredes a Walesi herczeg udvarához tartozott, annak kedvencze volt s Londonban nagyon ismerték. Előkelő klubbok tagjai közé tartozott. Valami vállalatba kapott. Holmi alapításról, kibocsátásról, lombardüzletről, függő és ideiglenes hitelműveletekről, transakcziókról s efféle előttem ismeretlen dolgokról beszéltek, melyek miatt ő talán nem is annyira adósok börtönében, mint inkább vizsgálati fogságban volt.

Mind az ő ügye, mind Aspinálé nagyon komoly természetű volt. A börtönfelügyelő legalább azt mondotta nekem, hogy ők sokkal jobban éreznék magukat, ha nem volna nagyobb bajuk, mint nekem.

– Nagyon sajnálom őket, – úgymond, – mert előkelő és szeretetreméltó tekintélyes gentlemanek, de attól tartok, hogy öt-hat évi kényszermunkára lesznek elitélve. Az pedig sok. Tudja-e, gróf úr, mi az a hard lavor? Mit tesz az: kereket hajtani? Ezt ki nem állja jó társasághoz szokott mívelt ember.

Én bizony nem tudtam, mi az a hard lavor, de nem is törődtem vele, minthogy engem az a felügyelő szavai szerint nem fenyegetett. Én sulyos rabot talán életemben se láttam. Egyszer nevelőnk elvitt a vármegyeházhoz, hogy gróf Beleznayt, mikor ott rab volt, megmutassa. Akkor láttam rabokat rabruhában, megvasalt lábbal, a mint hol söpörtek, hol pedig a Dunaviz-hordó kocsit huzták, de valami borzasztónak nem tünt fel a dolog.

A felügyelő szavai mégis elszomoritottak. Scott Gerves ezredes ugyan elég izmosnak látszott valami nehéz munkára, de már arról jót mertem volna állani, hogy az öreg Aspinál a kerékhajtást ki nem állja. Elrémitett az a gondolat, hogy e kényelemhez szokott előkelő mivelt uri emberek a legnagyobb fogházi nélkülözés mellett a legdurvább rabmunkát végezzék. S aztán meggyökerezett bennem, hogy ők is csak oly vétkesek, vagy ártatlanok, mint én.

Mért kerültem hát én is ide? Miért kellene nekem rabmunkát végeznem?

A törvénykezéshez nem értettem semmit. Azt tudtam, hogy Angliában még mindig fennáll az adósok börtöne. Én most Angliában vagyok, imitt-amott adós is vagyok az európai szárazföldön: ezt jól tudtam és mint avatatlan ember fogságom jogi kérdéseivel nem vesződtem. Nem is jutott eszembe, hogy ily kérdések is foroghatnak fönn. Ösztönöm csak annyit sugott, hogy valami gyalázatos cselszövény dolgozik ellenem.

Csakhamar világosságot láttam a jogi kérdésekben is.

Stephenson legjobban megtetszett börtöntársaim közt. Ez derék, nemes és vidám ficzkó volt. Az ő esete sok mulatságra adott alkalmat.

Tőkepénzes és vagyonos ember volt, ugy negyven-ötven év körüli életkorban. Öltözetben, modorban, gondolkozásban kifogástalan uri ember. Jókedvü folytonosan. És igazi világfi.

Párisban egy barátnőre tett szert. Valami orfeumból szerzett fiatal csinos tánczosnőt. Pár évig tartott már a barátság s elment vele Bécsbe és Berlinbe is. Legtöbb időt Párisban töltöttek együtt.

Utóbb elváltak. Adott neki csinos összeget. Az összeg azonban elfogyott, de egy kis gyermek született. A hölgy ujra felkereste őt s ámbár Stephensonnak erős kételyei voltak, hogy neki apai jogai lehetnének a kis gyermekhez, azért ujra adott neki megint csinos összeget.

Ebből aztán baj lett. Mert a mint a pénz a takarékossághoz épen nem értő hölgynél elfogyott, megint rögtön fölkereste lovagját, ez akárhol volt. Elment Stephenson Rómába, Lisszabonba, Szentpétervárra, Konstantinápolyba, barátnője mindenütt fölkereste. Stephenson el nem tudta gondolni, miként talál nyomába. Komornyikjára gyanakodott: ez árulja el hollétét, de olyan öreg és komor medve volt a komornyik, hogy ráfogni nem merte. Elkergetni meg nem akarta, mert valami nagynénje örökségben hagyta rá nem csekély pénzzel együtt, de különben is jó szolga volt.

– De hát nem tudott ön a rendőrséghez folyamodni a hölgy ellen?

Ezt kérdezte az ezredes.

– Ejh-hajh! Ez nem szép ötlet öntől nemes ezredesünk. Hiszen barátnőm volt és hölgy volt: minő utálatos dolog lett volna, ha uri ember egykori barátnője ellen a rendőrséghez folyamodik.

S aztán hozzánk fordult Stephenson.

– Urak, alakuljunk parlamentté. Aspinál úr foglalja el a tiszteletreméltó elnöki széket, tegye föl a kérdést, nem lett volna-e utálatos dolog egykori barátnőmet a rendőrség kezébe adni s aztán szavazzunk.

Scott Gerves visszavonta inditványát, de mi nem engedtük. Szavaztunk. Az ezredest keményen leszavaztuk. Alig szavazott mellette két szerencsétlen ellenzéki férfiu.

– Nos, lássák urak, – folytatá Stephenson, – az utazás nem használt, a rendőrséghez nem folyamodhattam; valami mást kellett kitalálnom. Képzeljék el, mit?

– Jules Vernetől kért tanácsot – szólt közbe valaki.

– Oh nem. Jules Vernet én igen tisztelem, de mint jó angol, én francziától tanácsot nem kérek s el sem fogadok. Bocsásson meg Aspinál úr, ez már a mi szokásunk. Én magam találtam ki jó tervet.

– Halljuk! halljuk!

– Van itt Londonban egy akasztófa ügyvéd, a neve: Goldberg. Elmentem ehhez s azt kérdeztem tőle: be tudna-e ő engem záratni valamely börtönbe, a nélkül, hogy bűnt követnék el és olyan börtönbe, a hol kényelmesen élnék s a honnan akkor szabadulnék, a mikor akarok? Rögtön készen volt ő felsége fogházával, a Holowayval s ebben az adósok börtönével. Öt nap mulva már itt ültem s lassankint s egymásután itt volt szerencsém önökkel találkozni.

Általános derültség.

– No és mi lett a hölgygyel?

– Itt egy kis tévedést engedtem meg magamnak. Mikor a Sherif eljött hozzám, hogy elhurczoljon, pár sort írtam barátnőmnek. »Madame! Megyek az adósok börtönébe, igen fájdalmasan táplál az a remény, hogy ön oda nem jön utánam.« – Dehogy nem jött. Fölkereste ügyvédemet s az a gazember őt is besegítette ide. Csakhogy rosszul számított. Ő felsége itt a börtönben minden illetlenséget szigoruan tilt s a nők osztálya egészen el van különítve. Tehát itt se talált rám. Minthogy pedig egykori barátnőmet itt nem hagyhattam, kiszabadítása megint bele került vagy ötszáz fontomba. Erős a gyanum, hogy az ügyvéd zsebjébe folyt ez is.

Én csak elbámultam édes vajdám, ezen a vidám és könnyelmü életmódon. Ilyen férfiuval még csakugyan nem találkoztam életemben. Azt kérdeztem tőle:

– És meddig akar ön itt maradni?

– Bizonyára több évig. Ügyvédem majd gondoskodik arról, hogy hamarosan innen ki ne dobjanak. Csak a parlament ne csináljon valami ostobaságot, mert ettől félek. Itt igen jól érzem magam. Ruházkodással együtt se költök többet naponként 25 shillingnél s igy minden évben megtakarítok pár ezer fontot. Erre pedig szükségem lesz, mert hátha egykori barátnőm a kapuban vár rám akkor is, a mikor innen kiszabadulok. Nem únom magam egyáltalán. Hizelgés nélkül mondom, hogy itt igen jó társaságban vagyok. S társaságom folyton változik. Több mint száz kitünő ismerősre tettem szert eddig. Naplót vezetek róluk. Ön is, kedves gróf Károlyi, ha itt lesz pár hónapig, naplómba kerül.

Megköszöntem, de egyúttal siettem kijelenteni, hogy e kitüntetéshez én untig elégnek tartanék pár napot is.

Nagy bizalom támadt bennem Stephenson iránt. Más nap megkérdeztem őt, vajjon nem ajánlhatná-e nekem is ügyvédjét Goldberget vagy valakit mást, a kivel én ügyem fölött tanácskoznám?

Ajánlotta, de figyelmeztetett, hogy vigyázzak rá is, a pénzemre is.

A felügyelő útján rögtön hivattuk Goldberget s az még az napon délután négy órakor megjelent. Közöltem vele helyzetemet s kértem tanácsát. Mielőtt azonban ügyem felől velem beszédbe ereszkedett volna, egész hideg vérrel és nyugodtan azt kérdezé:

– Mennyi pénz áll most a gróf úr rendelkezésére?

Elővettem tárczámat, megnéztük, 1400 és néhány frankom volt.

– Kérem az összeg felét előlegül, a másik felét majd kiszabadulásakor.

– De hát akkor én mivel megyek haza s miből fizetem a börtön-költséget?

– A börtön-költséget a másik feléből fizeti, lesz hát gondom arra, hogy minél kevesebbet fizessen. Az elutazás költségei pedig majd valahonnan előkerülnek.

Észrevettem, hogy ő már tudja, honnan kerülnek elő.

Neki adtam fele pénzem. Egyuttal adtam neki a felügyelő előtt meghatalmazást.

Másnap délutáni két órakor ismét eljött s értesített, hogy a nagykövetségtől megtudta, hogy apám gazdag főúr s fölkereste s megtalálta az ügynököt is, a ki engem Londonba csalt, s ez azt tanácsolta, hogy én forduljak egyenesen apámhoz és egyuttal a nagykövetséghez, ki apámat a kormány útján majd rögtön értesíti, s igy adósságom azonnal ki lesz fizetve.

– És önnek, ügyvéd úr, mi a tanácsa?

– Tanácsot ebben nem igen adhatok, mert azt az ügynök szavából észrevettem, hogy a hitelezőt valami más érdekli s nem az, hogy pénzét azonnal lássa. Ön mondja meg, gróf úr, nem lenne az önnek kellemetlen, ha édesapja értesülne az ügyről?

– Szeretném elkerülni, mert apám most nagy beteg s kedélyére rosszul hatna.

Goldberg gondolkodott egy ideig.

– Nincsenek önnek, gróf úr, ellenségei édes apja körül? Nem bujtogatják az öreg gróf urat ön ellen? Nem törekednek arra, hogy önre nézve hátrányosan rendelkezzék?

– Testvéreim semmi esetre!

– No hát hagyjuk ezt a dolgot. Ha igy van: akkor nem értem az egészet. Én önt kiszabadítom fizetés nélkül is. Az ön hitelezője bécsi uzsorás. Váltóit ide telepítette Londonba s azok itt mister Brown nevü ötödrangu bankár kezében vannak. Ez fizetési parancsot eszközölt ki ön ellen, de keresetében hamis adatot adott elő. Önt, gróf úr, londoni lakosnak jelentette be akkor, a mikor ön még itt se volt. Remélem, ilyen egy-két alaki hiba miatt sikerül megsemmisíttetnem azt a királyi parancsot, mely az adóssági fogságot elrendelte.

Ilyenformán adta elő ügyem jogi állását.

Goldberg reménye teljesült. Elzáratásomtól kezdve a nyolczadik nap reggelén eljött hozzám s hozta az elbocsátási engedélyt vagy birói végzést. Ki volt mondva ebben, hogy elfogatásom törvénytelen volt s a biróság félrevezetése által vált lehetővé.

A felügyelő jött, gratulált és hozta a számlát. Goldberg átvette pénzem másik felét s kifizetett mindent pontosan. Még a pinczérnek is kiadta a szokásos borravalót. S a mikor már mindent végzett, nekem is adott két Napoleon-aranyat. Menjek vele neki a világnak.

A felügyelő még egy órai időt engedett arra, hogy barátaimat meglátogassam s tőlük elbucsuzzam.

Legjobb ismerőseimmé e rövid néhány nap alatt Scott Gerves, Aspinal és Stephenson váltak. A búcsúzás idejének legnagyobb részét velük töltöttem.