Part 16

Hogy mikor és mily körülmények közt támadt e barátság: el kell mondanom. Szép napom volt ez nekem is, de szép napja Genuának is. Ekkor igazán kedvemre bántam el a papokkal és a klerikálisokkal.

* * *

_Jegyzet._

[Footnote 21: Itt gróf Károlyi Gábor arra czéloz, hogy nagy örökségi pörében is az ügyvédi kamara akkori elnöke, Hódossy Imre képviselő volt ellenfeleinek ügyvédje.

Eötvös Károly.]

BARÁTSÁGOM GARIBALDIVAL.

(Meglátogatom Garibaldit Capréra szigetén. – Garibaldi Genuában. – Fiam Garibaldinál. – De-Marini kertje. – Bonbonnel. – Apám tervei. – A cselszövények.)

Garibaldi a maga kis kopár szigetén, Caprerán lakott. Egyszer már voltam nála ott. Többen mentek látogatására az olasz-osztrák háboru után ugy másfél év mulva. Volt ezek közt néhány barátom is. Én is hozzájuk csatlakoztam. Az ősz tábornok ismerte anyámat s hirből legalább engem is.

Nagyon egyszerü, szerény ellátással, de nagyon szivesen fogadott bennünket. Az igaz, hogy annyi sajtot oly rövid idő alatt, mint nála, sohase költöttem el. Mikor engem bemutattak neki, megrázta kezemet.

– Ah kedves grófom, egykor ábrándoztam arról, hogy én a Duna és Tisza partján az ön hazája függetlenségeért harczolni fogok valamikor. Most már nem hiszem. Most már magyar barátaimmal is keveset érintkezem. Elköltöztek közelemből.

Nagyon kedvesen emlékeztem e találkozásra mindenkor. Kitüntetett azzal, hogy sokat társalgott velem. Elmondta, hogy a mikor a nápolyi királyt elkergette s ő bevonult Nápolyba: ő maga is magyar szeretett volna lenni.

– Volt két század huszárom. Csonka századok, de magyar fiuk. Teringettét, ezek aztán derék gyerekek voltak. Majd az eszét vesztette a nápolyi nép, mikor ezek engem Nápolyba bevittek.

Sok érdekes apróságot beszélt, de most már, annyi idő után, pontosan előadni nem tudnám.

Minő ember volt ez! Egész ruházata nem ért öt forintot. S minő hős! Minő hazafi!

Egyszerü nyári lakása fölött volt egy köves domb. Fölmentünk oda. Olaszországról volt szó. Végig nézett a tengeren, Róma felé.

– Ah barátim, az a franczia sereg s az a sok átkozott pap. Addig ez a sziget még nem egészen az enyém, mig Rómát ki nem tisztitjuk.

Akkor még Rómában volt a megszálló franczia sereg.

1880-ban Genuába jött az öreg tábornok. Öreg volt már, bajusza, szakála, szemöldöke őszbe csavarodott. Előre tudatták jövetelét.

Barátaim s a kiválóbb olasz hazafiak közül Canzio, Gattorno, Bizzoni, Boneyra és többen összejöttünk tanácskozni a fölött, miként rendezzük a tábornok fogadtatását és bevonulását. Különösen megállapodtunk abban, hogy egy hajót fogunk fölszerelni s azon elébe megyünk, továbbá az egész várost, a mennyire lehet, diszbe öltöztetjük, s végül az egész ünnepélyesség központja s a rendezés irodája az én lakásom legyen.

Én akkor a Via Román laktam, egy háznak első és második emeletén. Ugyanannak a háznak földszintjén és emeletközén volt a királyi postahivatal, a kapu fölött hatalmas államczimerrel. A fogadtatásnál fontossá lett az a véletlen, hogy lakásom és a postahivatal egy házba esett.

A mint Garibaldi látogatása közhirré lett: azonnal nagy mozgalom indult meg Genuában. A hazafiak vagy más szóval a szabadelvüek nagy és fényes fogadtatásban akarták a tábornokot részesiteni. Olyanban, a minőt az ország felszabaditója és első hőse igazán megérdemel. Viszont a klerikálisok e törekvés meghiusulására mindent elkövettek. S a klerikálisokkal tartott nagy részben a nemesség is, a Circolo dei Nobili.

Az ősz tábornok már régóta csöndes ember volt. Már régóta ugy hivták: a caprerai remete. Igaz, hogy a klerikálisok maguk közt csak banditának nevezték. Olaszország már fölszabadult és egységessé vált. Rómában a királyság volt az ur s nem a pápa. Tiz év mult már el, a mióta első nagy hősére nem volt szüksége az olasz nemzetnek. Öreg is, rokkant is volt már a hős, menni se igen tudott. Csoda-e, ha már rágalmazói is akadtak? Csoda-e, ha már a klerikálisok Genuában az utczán is meg mertek jelenni? Sőt csoda-e, ha párt akadt Genuában Garibaldi diszes fogadtatása ellen?

Nos hát ezt a pártot meg kellett szégyeniteni.

Első dolgom volt lakásom feldiszitése.

Volt anyámnak Vicenzában egy nagy szép uj selyem magyar zászlója az ország czimerével és egy ugyanakkora családi zászlója a Károlyi-család szineivel, vörös és kékkel s a családi czimerrel. Táviratoztam ezekért s anyám rögtön elküldötte. Ezeket kitüztem a második emeletre. Leértek a földig s eltakarták a postahivatalt. A két lobogó közepére kitüztem egy igen szép olasz zászlót.

Az emeletet és az erkélyt pálmákkal és rózsákkal raktam meg s egyuttal tele aggattam lampiónokkal és gyertyával, ugy hogy egész házam igazán szépen látszott nappal is, éjjel is.

Déli tizenkét órakor érkezett a fellobogózott kikötőbe a tábornok hajója. Az öreg urat széken emeltük ki a hajóból s tettük kocsijára. A kocsi csak lassan haladhatott befelé az ezer meg ezer főből álló tolongó, éljenző lelkesült nép között.

Hogy mentek hozzá férfiak, asszonyok, gyerekek kezet fogni, kezét és ruháját csókolni!

A tömeg közt megismerte egyik hősét, a marsalai ezer egyikét. Megállittatta kocsiját.

– Ah derék bajtársam, jöjj ide, ölelj meg engem, öreg bajtársadat, öreg vezéredet!

Az ember fölállt a kocsihágóra s a tábornok megölelte, megcsókolta husz év óta nem látott s mégis fölismert közvitézét.

Örömében, lelkesülésében sirt és őrjöngött az a heves vérü olasz nép. Hány csecsemőt tett a tábornok ölébe egy pillanatra édes anyja, hogy ő csókolja meg! Ez nagyon megragadott engem is.

Én azonban előre siettem, lakásomra. Erkélyem és ablakjaim tele voltak ismerősökkel. Ott volt természetesen feleségem és kis fiam is. Mindenkinek kezében virágcsokor vagy legalább egy rózsa.

Hogy a királyi postahivatal épülete annyira fel volt diszitve: ennek meglett a nagy hatása. Mindenki azt gondolta, hogy a királyi udvar is diszes fogadtatást óhajt vagy talán meg is rendelte azt. Egymás után bujtak ki a zászlók és szőnyegek és emberfejek és gazdag piperéjü hölgyek az ablakokon és erkélyeken. Egyszerre zászlóerdővé vált az egész Via Roma és az Assarotti. Sőt még a Circolo dei Nobili is kitűzte zászlóját mindenütt.

Jött a tábornok kocsija. Kocsi és lovak már akkor tele virággal. A tábornok mellett egykori hadsegéde Gattorno, az előülésen szintén hadsegéde, Bizzoni ült, a Popolo szerkesztője akkor. Róla már másutt is emlékeztem.

Mikor házunk elé ért, feltünt neki a két idegen szinü zászló. Kérdezte, miféle lobogók azok. Bizzoni megmondta, hogy az egyik a magyar zászló, a másik a gróf Károlyi családi lobogó. Fölnézett ránk, nagyon kegyesen üdvözölt bennünket s a csokrot, melyet feleségem dobott kocsijába, a mellére tüzte.

Este az egész város ki volt világitva. Nagy ünnepnapja volt ez Genuának.

Másnap tisztelegtem az öreg urnál.

Tisztelgés után hazamentem, Endre fiamat kézen fogtam s vittem az utczára. Fiam negyedfél éves volt.

Bemegyek egy boltba szivart venni, ott találom Menottit, Garibaldi fiát. Kis fiam hozzám fordul.

– Papa kérlek, mutass be engem a tábornok úrnak.

Megtettem. Menotti a lehető legkedvesebb modorban szivesen fogadta fiam bemutatását. Pár szó után azt mondja fiam Menottinak:

– Tábornok ur, kérem, vigyen el engem és mutasson be kedves apjának, Olaszország hősének, mert én nagyon szeretnék vele megismerkedni.

Menotti egészen elbámult a csöpp emberkének komoly föllépésén. A másik pillanatban fölkapta s össze-vissza csókolta.

– Gyere csak kedves kis barátom, mindjárt menjünk az öreg urhoz, ő is nagyon fog örülni, ha ily fiatal emberkével megismerkedhetik.

Ugy történt.

Azonnal mentünk Canziohoz, a tábornok vejéhez. Itt lakott a tábornok. Menotti rögtön bemutatta neki kis fiamat.

Garibaldi többször megcsókolta s beszélgetett vele.

– Aztán miért siettél úgy velem megismerkedni kis magyar barátom?

– Papa nagyon szereti önt, sokat beszélt önről s én látni akartam, a kit a papa olyan nagyon szeret.

Garibaldi hol olaszul, hol francziául beszélt vele s kérdezte:

– Jól beszélsz te mind a két nyelven?

– Jobban beszélek magyar nyelven.

Az öreg úr bámúlt s igen, igen nagyon megszerette fiamat. Adott neki egy csokrot, hogy vigye és adja át mamájának a csokrot és üdvözletét is és egyúttal kérjen engedelmet arra, hogy ne otthon, hanem nála uzsonnázzék.

Feleségem örömmel engedte meg.

Ettől kezdve Garibaldi minden napra magához hivta fiamat látogatásra s néha ott tartotta egy-két óráig is. Mindig vele beszélgetett.

Az elutazás és a búcsúzás igen érzékeny volt. A hős többször megcsókolta fiamat. Búcsú szava ez volt, még akkor mindjárt leirtam:

– Kedves kis magyar barátom, ne felejtsd el Garibaldit, a te öreg barátodat. Többet aligha látjuk egymást. Te majd megnősz, nagy emberré leszesz, de gondolj reám akkor is. És ha majd rosszat hallasz az öreg Garibaldiról, ha nem él is már a te öreg barátod, védelmezd meg őt, ne engedd, hogy róla rosszat beszéljenek. Mondd meg azt azoknak, a kik rosszat akarnak mondani: hallgassanak el, mert az öreg Garibaldi igazán szerette hazáját, igazán szerette a kis gyermekeket és igazán szeretett engem, nekem jó barátom volt.

Érzékenyen megcsókolta fiamat s bozontos szemöldökü szürke szemeiből egy pár könycsepp hullott fiamra.

Szegény jó kis fiam megérdemelte e világtörténeti alaknak, e nagy és nemes léleknek búcsúzó könyeit. Csakugyan nem látták többé egymást soha. És én se láttam többé Garibaldit.

De kis fiam sohase felejtette el többé őt.

Egykor beteg volt, az ágyat kellett őriznie. Ágya felett a falon Garibaldi képe függött. Az a képe, emlékszel rá édes vajdám, mely most ott függ a pipázó szobába vezető ajtónál balra. A melyen az ősz tábornok ágyban ülve, betegen van ábrázolva, a mikor lábát Róma elleni hadjáratában, csata közben meglőtték.

Volt feleségemnek egy vakbuzgó barátnéja, valami olasz őrgrófné. Ez meglátogatja Endrét s meglátja a képet a falon. Oda szól feleségemnek:

– Oh grófné, miként lehet a kis Endre feje fölött egy istentagadó képét tartani? A Madonna kellene oda vagy a Megváltó.

Kis fiam egészen haragba jött e szavakra. Haragjában neki vörösödött.

– Meg nem engedem őrgrófné, hogy Garibaldiról igy beszéljen. Ő nekem jó barátom volt. Kérem, hogy ő róla szépen beszéljen, különben megmondom papának s ő épen nem tűri el.

A marquesa csak elbámúlt e komoly és határozott tiltakozásra! Öt vagy hat éves gyerektől.

– Oh grófné – szólt aztán feleségemnek – elpusztúl a világ. Igy nevelni a jövő nemzedéket!

Engem kis fiam egészen Genuához kötött. A hol ő volt, onnan elmozdúlni nem jutott aztán eszembe. Egészen neki éltünk. Én minden gondomat neki szenteltem. Nagy örömökkel fizetett meg érte. Elvittem különben egyszer Valsba is, Requaróba is. E fürdők igen jó hatással voltak rá.

Legtöbb időt töltött azonban Reccoban, hova öreg De-Marini barátunk visszatért s hol virág-ápolással, kertészkedéssel foglalkozott. Volt nehány szép narancsfája és pálmája is. Mikor csak megengedte az idő, ide mindig átment elmaradhatlan dadájával Philoménével s gyakran heteket töltött. A jó ezredes azt akarta, hogy mindig ott legyen.

– Édes kis Endre barátom, – mondta fiamnak, – a mikor te itt vagy, akkor itt nálam te vagy az úr. Tied minden s te parancsolsz mindenben és mindenkinek.

Valami kedves furcsaság volt öreg ezredes barátom kedélyében.

Szenvedélyes virágkedvelő volt. Mindennap megnézte minden bokrának és fájának minden virágát s talán azt is tudta, kertjében hány eleven falevél, hány virágszál van. Azt mondta nekem, sok tengerészt ismert, a kiben, mikor a szárazra és nyugalomba került, ez a szenvedély támadt föl.

– Nagy bűvész a tenger – ugymond – kedves barátom, az ember lelkét magához szivja egészen. Nőt és virágot nem ismer a tenger, nem is engedi magához közel jönni. De ha a tengerész lelke végkép el nem fásul vagy meg nem romlik, a mikor a kor és gyöngeség kiszorit bennünket e poros világba, a lélek mélységein mégis ott szunnyad egy szikra, mely lobbot vet s mely az asszonyért és a zöld füért, lombos fáért, nyiló virágért lángol. A nőnek rajongóit s a zöld lombnak és nyiló virágnak imádóit ott találhatod meg legjobban az elaggott tengerészek között. Pedig az élet alkonyában mozognak már.

Hogy őrizte, hogy féltette öreg barátom a maga zöld kincseit. Hogy óvta hernyótól, békától, még a madártól is, hangyától is. Hátha valaki virágágyait össze merte volna tiporni vagy tépni. Talán belelövöldözött volna.

És az én kis Endre fiamat annyira szerette, hogy őt fölszabaditotta mindenre. Még narancsfáinak virágát is téphette volna kedve szerint. Még annak is örült volna De-Marini.

Igaz, hogy én ravaszkodtam. Kis fiamat betanitottam arra, hogy akármit enged meg az ezredes bácsi és akármire biztatja, a virágot le ne gázolja és le ne tépje, hanem ha mégis megkivánja, mindig tőle kérjen egy szálat. De azért engem el ne áruljon, hogy igy beoktattam. Philoménének is figyelmébe ajánlottam ezt.

Kis fiam végtelenül okos gyerek volt s figyelmes és szófogadó. Igy aztán ezredes barátom sohase bánta meg, hogy őt a kertben mindenre fölszabaditotta.

Áldott kis fiam, miért is kellett neked oly hamar elmulnod!

Mindenkit elbájolt, mindenkit meghóditott jó kis fiam.

Párisban később bemutattam Bonbonnel régi afrikai barátomnak. Őt is ugy elragadta. Elmondatta vele összes vadászati élményeit. S az öreg elmondta hüségesen.

– Édes barátom, – szólt egykor hozzám, – az én kis Endre barátomért még egyszer felkeresem az Atlaszt és bejárom a Dsebbel-Aures hegységeit. Igérje meg ön nekem, hogy ha Endre 14 éves lesz, egy évig átengedi nekem oroszlán-vadászatra. Azt akarom, hogy az én vezetésem mellett lőjjön oroszlánt s igy legyen fölszentelve az ifju kornak.

Jó Bonbonnel öreg barátom azután is mindig nagy figyelemmel és gyöngédséggel ápolta barátságát kis fiammal, a mig csak élt.

Életem időrendjétől azonban messze kalandoztam el. 1877. évi február 15-én irta alá apám végintézkedését, melyben engem kitagadott és köteles részre szoritott, sőt köteles részemet is megszabta, még pedig félmillió forintban szabta meg. Minthogy pedig hatan voltunk testvérek: e szerint apám összes vagyona 6 millió lett volna, holott megért 30 milliót. Köteles részem tehát e szerint is valami harmadfél millió forint lett volna.

El kell itt mondanom kitagadtatásom történetét. De mielőtt elmondanám, két megjegyzést kell előrebocsátanom.

Az egyik az, hogy én ez időtájt, sőt már évek óta állandóan Genuában laktam, ekkor meg kis fiam éppen csecsemő volt s mellőle mozdulni nem akartam, tehát én igen sokat abból, a mi itthon apám körül történt, nem tudhattam. Kitagadtatásomnak csak külső néhány körülményét tudom hát biztosan és most csak annak elbeszélésére szoritkozom.

A másik sokkal fontosabb, a mit megjegyezni akarok.

Kitagadtatásom édes anyám tudtán és akaratán kivül történt.

De nem akarták azt testvéreim se. Épen nem akarták. Száz dolog győzött meg engem arról, hogy ő bennük ez a szándék sohase volt meg. Később nem egyszer viszálykodtunk, nem egyszer hosszabb-rövidebb ideig nagyon haragudtunk egymásra, de mély, komoly, állandó gyülölség köztünk ki nem fejlődött, ki sem fejlődhetett. Hogy mégis ugy végződött dolgunk: azt sok mindenféle körülmény összejátszása okozta. Majd később elmondom azt sorra.

Sőt édes vajdám, akármilyen furának tetszik, a mint neked már százszor elmondtam, apám se akart engem kitagadni. Hiszen volt idő, a mikor minden gyermeke közt engem szeretett legjobban és szeretetét, ha közelében voltam, sohase vonta meg tőlem, sőt nem egy jellel, nem egy ténynyel mindig kimutatta.

Az ügyvédek, a közbenjárók, a besugók: azok voltak a fenegyerekek.

No, de menjünk sorba.

Nagyanyám Waldstein grófnő, ősanyám Harruckern bárónő volt. Ugy mondták, ezek egyike beültette családunkba a rákbetegséget. Szegény apám ebben halt meg s Gyula és Viktor bátyáimat is ez a betegség támadta meg.

Apám szép kort ért ennek daczára. Halála Endre fiam születése napján következett be, csakhogy egy évvel később, ugymint 1877. évi november 9-én, 75 éves korában. Betegsége azonban két évvel előbb már mutatkozott.

Apám régóta, még az ötvenes évek óta törte fejét azon, hogy egy vagy két, vagy több gyereke számára is hitbizományt alapit. Elvégre 1876-ban föltett czélját királyi jóváhagyással megvalósitotta. Valami 50 ezer holdnyi birtokból s két budapesti palotából két hitbizományt alapitott. Az egyik mintegy 35 ezer holdból s az egyetem-téri palotából, a mi maga is megér közel két milliót, Gyula bátyám számára. Ehhez főleg a mátrai uradalmak tartoznak. A másik pedig mintegy 15 ezer holdból fehér- és pestmegyei uradalmakból Viktor bátyám számára. Ehhez tartozik a csurgói kastély is, apám kedves lakhelye.

E két hitbizomány szokás szerint fiágra szól. A két bátyám családjának fiágon való kihalása esetére Tibor és Pista öcséim s illetőleg fiági örökösei s leszármazói lennének a várományos örökösök. Itt már én a hitbizományi háramlásból kimaradtam, noha Gyula és Viktor bátyáim után én következtem volna. Ez körülbelül megfelelt atyám igazi szándékának, de erre én se fektettem sulyt, mert hiszen 8–9 éve voltam már házas, gyermekünk eddig nem született s nem is reméltem, hogy szülessen. Feleségem párisi balesete óta ottani orvosaim nem is biztattak.

De nem tartottam fontosnak a hitbizományi háramlás sorrendjét azért sem, mert hiszen megmaradt még apámnak közel 250 ezer hold földje s egyéb sok értéke mintegy 25 milliónyi összeg erejéig, tehát juthatott ebből nekem elég, sőt több, mint a mennyi elég. Édes apámnak pedig esze ágában sem volt ebből engem kitagadni, hiszen ha ez lett volna szándéka, megtette volna ezt 1876-ban a hitbizomány alapitása és rendezésekor.

Két dolog jött azonban közbe. Az egyik az 1876-ik év végén betegségének sulyosabb jelentkezése s a másik: ugyanakkor Endre fiamnak születése.

Fiamnak születése gyors működésre serkentette azokat, kik féltek apám betegségének veszélyes és gyors lefolyásától s kik engem vagyonomtól, örökségemtől meg akartak fosztani.

Ismétlem: ezek nem anyám és testvéreim voltak.

Apám előtt azt, hogy én nem vagyok méltó fia, tehát engem kitagadással kell fenyegetnie, egyenesen előhozni se merték. Apám nagy úr volt. Előtte tisztán állt, hogy testvéreim gazdagsága semmivel se ér többet, ha azokhoz az én elharácsolt örökségem is hozzátapad. Hiszen, hogy valakinek öt milliója van-e vagy hat milliója: az egészen mindegy. De hogy az ő egyik fia s unokája vagyontalan maradjon: az már nagy dolog. Erről igy egyszerüen beszélni se lehetett előtte.

Uj hamis okoskodással álltak elő.

Azt mondták neki, hogy nekem három milliónyi vagy több adósságom van.

Ha tehát nem intézkedik, ha köteles részre nem szorit s ha köteles részemet valamely nyomoruságos összegben meg nem határozza; az esetre az én örökségemet a hitelezők viszik el. És igy ő hiába óvta és gyüjtötte a gróf Károlyi vagyont, az mégse lesz Gábor fiáé, hanem a világ minden részén futkározó jött-ment hitelezőké. Ha pedig a hitelezők látják, hogy nincs mire áhitozniok, akkor kiegyeznek a valósággal adott szerény összegekben, s igy nekem az ősi vagyon, a nagy örökség megmenthető.

Ügyes volt az ötlet, apámat meg lehetett neki nyerni.

De ő mégis kételkedett abban, hogy nekem annyi millió adósságom lehetne. Hiszen pesti, bécsi, párisi és olaszországi adósságaimat körülbelül ismerték. Ezek miatt nem lett volna szükség hamiskodni.

El akarták vele hitetni, hogy nekem Londonban is vannak adósságaim. Meg kell mondanom, hogy egy fillér se volt.

Van minden országnak egyetlen hitelezője, kinek az egész világ tartozik. Ugy hivják: Rothschild. És van minden országnak egyetlen adósa, ki az egész világnak tartozik. Ugy hivják: gróf Károlyi Gábor. Ezt akarták apám fejébe verni. Ez volt a terv.

Én otthon, génuai kis lakásomban, kedves kis fiam bölcsőjénél ültem. Lestem mosolyát, hallgattam hangját, gyönyörködtem kék szemeiben, tanitottam gagyogni, hordtam neki virágot, nyulfarkat s csörgőt s ábrándoztam arról, minő derék fiut és jó magyart nevelek belőle. Legyen különb apjánál s minden rokonánál.

Ez alatt Budapesten és Csurgón az ügyvédek és besugók pokoli tervet szőttek ellenem, hogy fiamat koldussá tehessék.

A terv sikerült.

Első sikere az volt, hogy én a londoni adósok börtönébe jutottam.

Magyar ember, genuai lakos, londoni adósok börtöne: hogy kerül ez össze?

AZ ADÓSOK BÖRTÖNÉBEN.

(Uzsorásom okosan beszél. – A bécsi ügynök. – A vasuti szerencsétlenség. – Az angol királynő nevében fogoly vagyok. – A börtön. – Börtönbeli barátaim. – A mogorva ezredes. – A vidám Stephenson szerelmi ügye. – Ügyvédem Goldberg.)

Sokszor emlitettem már, hogy hitelezőim Genuában folyton zaklattak.

Szegény hitelezők! Hányszor összeszidtam őket. A hitelező olyan, mint a nátha. Bele nem hal az ember, hanem azért nagyon kellemetlen betegség. És sohasem tudja az ember, mikor üt ki rajta. Néha a legszebb idő van s ott terem a nátha. Néha a legkedvesebb sétán, kiránduláson, mulatságon ott terem a hitelező, vagy az ügyvéd, vagy a végrehajtó.

De sokszor méregbe hoztak engem. Szivesen fizettem én, ha volt pénzem. De mikor oly ritkán volt fölös pénzem. Megbántam én aztán mindig, mikor hitelezőimmel gorombáskodtam. Hiszen ők is emberek, gyakran igen jó emberek s végre is a maguk pénze után járnak. Hanem hát nem voltam én bölcs ember, vagy imádkozó barát, hogy én uralkodjam indulatomon, mikor méregbe hoztak. A rosszabb fajta uzsorások természetesen megérdemelték, a hogy bántam velük. Voltak hitelezőim közt ilyenek is.

Volt például egy Pincherat nevü hitelezőm. Kemény uzsorás, de ez mindig lefegyverzett, a mikor ráförmedtem.

– Lássa gróf úr, ön haragszik, ha huszezer frankért zaklatom, holott csak nyolczezer frankot adtam valósággal. De hiszen nálam és minden uzsorásnál csak vállalkozás, csak szerencseüzlet az egész. Egyik vállalaton nyerünk, a másikon vesztünk. Önnél meglehet, elvesztjük az uzsorát is, a kamatot is, a tőkét is. De én nem haragszom e miatt. Ez a vállalatom nem sikerült. Ez az egész. Ha ön gróf úr a nyolczezer frankot és négyes kamatját megfizetné és én a többiért mégis zaklatnám: csak akkor volna önnek oka haragudni. Kisértse meg.

El kellett magam nevetni. Igaza volt.

Alig volt fiam hathetes, ugy karácsony tájban megjelent nálam egy bécsi ügynök. Ördög tudja, mi volt a neve. Ügyes ficzkó volt. Valami Schiller nevü bécsi uzsorásom nevében jött.

Bemutatja magát s mutatja megbizását.

– Schillertől jövök.

– Örülök neki. A nagy költőt szerettem gyerek koromban. Lantos költeményben utazik ön, vagy a Haramiákban?

Évődtem vele.

– Tudja-e gróf úr, mennyi önnek az adóssága?

– Erre magam is kiváncsi vagyok.

Elővesz egy papirost. Fölszámol vagy ötven hitelezőt. Mindegyiknek neve után egy tekintélyes összeg. Több mint egy millió frank összesen. Rögtön láttam, hogy tanulmányai nagy gondosságot árulnak el, de azért még nem teljesek. Pár százezer frankot még nem sikerült fölfedeznie.

– Szabad tudnom, mi vezette önt e gondos kutatásokra?

– Keresni akarok a gróf úrnál. Van főnökömnek egy londoni háza. Mister Brown. Ez kész önnek adósságait összesiteni s öt százalékra konvertálni. Kész ezen kivül négyezer fontot uj kölcsönként adni. Én megcsinálom ez üzletet potom két száztóli jutalékért.

Csábitó ajánlat. Okos és kellemes üzlet. Az első pillanatra hajlandó voltam rá. Annál inkább, mert az ügynök közölte velem ama Brown mister levelezését is. A dolog komolynak látszott. Mégis kételyem támadt.

– Aztán kedves ügynök ur, mi inditja azt a derék mistert erre a nagylelkü ajánlatra? Hiszen én neki se leszek pontosabb fizető, mint eddigi hitelezőimnek.

– Azt hiszem gróf úr, hogy mister Brown nagylelküségének indokai önt igen kevéssé érdeklik. Egyébiránt megmondhatom azt is. Önnek édes apja, a kegyelmes úr beteg. Betegsége olyan, mely egy év alatt szomoru véggel végződik. Ezt főnököm és Brown úr is tudja a bécsi orvosoktól. Egy év mulva ön hozzájut örökségéhez. Mister Brownnak sok pénze van s kicsiny kamatjáradéka. Az ön öt százalékos kamatja nagy nyereség. Ön nem is fizet mindjárt. Egy pár év letelik azután is. Pénze biztos, kamatja is biztos. Egészen ostoba ember lenne mister Brown, ha ezt a nagylelküséget elszalasztaná. Mister Brown pedig egészen okos ember.